antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Bátran légy tenmagad, akárhogy ráncigálnak, vezérnek lássanak bár, vagy muzsikus cigánynak, fölemel tisztelettel a világ, vagy legyűr, a páholyban, a porban az vagy, ami belül. Bátran légy tenmagad, míg valahol tanyát lel a hústól és velőtől megszabadult halálfej, s a jajszót, a parancsot, a színt, a dallamot többé nem közvetítik a síró huzalok. Elég szégyenre-kínra, hogy magadat kihordod, mi történjék veled? – az már nem a te dolgod. Ha itt az ideje, a sűrűből kibukkan a végső látomás, a dörzsölt politikus kan, Allah kinyújtott karja, a császár jó híve, nem véti el soha, kit kell ledöfnie. Megemlegesse minden, hogy hajdan Lilla volt – kecsét és kellemét és báját buzgón dalold, meg is sirat talán a szép Vajda Juliska, hites ágyába bújván – s mehetsz a francba, Miska. Félszeg, gyötrött alak, javító szenvedély magát-pusztító lángja, szigor, komoly kedély – „Nem volt közénk való!” – az optimista nemzet leköpi tisztelettel Kölcsey Szent Ferencet. Adnak érdemkeresztet, adnak szép hivatalt, s aztán már senki gondja, ha „jobb részed kihalt”. Egy gesztust a világnak, ördög vigye a lelket. És tűrd, hogy rádszegezzék dermesztő önfegyelmed. Kérő gyermek-mosoly, osztódó képzetek sövénye tartaná fel a massziv végzetet? Megraktad a szerelvényt szétszabdalt életeddel, s Pista-e, vagy Attila? - világ árvája ment el. Leteszel ám te is balsorsot és szerencsét, fölösleges batyúd lesz erő, szándék, tehetség, s ha végképp szétzilált is közöny, kétség, ököl, megold és összefoglal a türelmes gödör. Akárhogy hízelegnek, akárhogy követelnek, ne ítélkezz fölöttük, ne kérj tőlük kegyelmet. Ha sorba áll mögötted, ha szétszed a csapat, bátran – de hogyha félsz, hát félve – légy tenmagad. Végezzék el magukban: elvetnek? elfogadnak? Amit majd a halálnak – többet nekik sem adhatsz.
Január 15-én Loránd napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
A Loránd név germán eredetű és jelentése: dicsőség, merész. A Lóránd régebbi változata.
Báró vásárosnaményiEötvös Loránd Ágoston (külföldön gyakran: Roland Eötvös), fizikus, politikus, akadémikus, egyetemi tanár, hegymászó. A Magyar Tudományos Akadémia elnöke 1889-től 1905-ig, Magyarország kultuszminisztere 1894–1895-ben, a Natematikai és Fizikai Társulat alapító elnöke. Egyik legismertebb alkotása a nevét viselő torziós inga.
Eötvös Loránd
Babér után lihegve.
Széchenyi-hegy, 1863. aug. 22.
Babér után lihegve indulánk Én és a csattogány a csúcs felé. S míg én küzködtem a hegy oldalán, Ő fölrepült s jutalmát elnyeré.
Mit én nem érek el talán soha, Ő ahhoz eljutott egy perc alatt, Ó ég! ne légy irántam mostoha, Adj! Kérlek! adj! nékem is szárnyakat.
Megtömött szatyraiddal szálltál vonatra tegnap, szaladgálsz dolgainkban , távol, egy éjjel, egy nap, Rendet csinálsz a házban, vesződöl a pénzügyeikkel; Ébren talál az éjfél, talpon a kora reggel. Várnak, mint máskor is, kicsinyes napi harcok, Leszid goromba árus, morózus hivatalnok. Vár a teknő, a tűzhely, a varrógép – s még mi minden!
Ügyetlen választottál,látod amikor engem; Lélek kalandosát törökön tépelődött, kapkodót, megviselt megviselt elődök nyugtalan ivadékát; költőt, akinek nem ízlett a testi munka malma, se hivatal, se üzlet; Ki volna bárhol is sosincs egészen ottan;
búsong csak, a világ bajával megrakottan.
Láttam én, megjegyeztem, még könnyebb léptű, táncos két lábad, kedves arcod, hegyes, rugalmas emlőd. Érdekeltek derekabbak, hogy választ adj, igenlőt. Mégis hozzám szegődtél. Így lett minden napod Tizennyolc óra munka, huszonnégy óra gond. tudtál bármely keservesen álarcot venni, vígat - voltál hozzám igaz, ha kellett: színleléssel, nyugtató szép szavakkal, szerelmes öleléssel.
Ó asszonnyi karok, lábak, ti kulcsolódók, összefogók a férfit, mint abroncsok a hordót! Lágy voltál és megedzett, fonódtál rám tüzesen, magad hajlítva hozzám , tartottál: szét ne essem! S mivel tölt meg a kor? szerelmed mire őriz? Nemes bor lesz-e éltem, vagy poshadó esővíz?
Mit gondolnál te azzal! lelkedben élt olyan hit - De jó is is volna hinni magamban mindannyit … Becsapódott mögöttünk immár két évtized két nehéz kapuszárnya – mit bír el még szíved, mit látsz kecsegtetőt, háttal ifjúságnak? Csuklóid fájlalod, eres, dagadt a lábad; be vagy kerítve végképp: egy férfi, négy gyerek, ragadozó fogakkal faljuk fel életed.
Lázadtál volna fel! – ne mondd, hogy nincs okod rá: hisz éppen gyöngeségem, csöndem tett zsarnokoddá. Te mégse lázadoztál – voltál, hogy én lehessek; adtál oly egyszerűen, mint fényt az égitestek. S én mindent elfogadtam, magától értetődőn, szelídségnek hazudván alantas férfigőgöm, S adtam nevet neki: Sors, hivatás, költészet!
Futnék el már előle, dobnám el el az egészet, Zajostul, sikerestül, kínosan odadobván az egészet, zajostul, sikerestül, kínostul odahagynám, hőség és fagy még a a nyár végi jó fuvalmat,. segíts meg egy egyszer azzal, hogy magadon segítesz!
Nem ittam életemnek fenekéig még rosszát, sebek várnak, kudarcok, csont-hajlító Canossák, s az ördög tudja, még mik – s nem bírok szökni mégsem. Valamit kezdte ifjan: hát lássuk, mire végzem! Sorsom előre lődít? korán föld alá tesz? Nekem e sors fonákja, a rossz is – mint a mágnes.
Töprengve, bűntudattal mindez eszembe ötlött, miközben hánykódó szívem jelenti jöttöd. Késő a délután már, most szállsz fel a vonatra, ideges, rohantál, sóhajtva ülsz a padra; hajad rezegteted, lesimítod a szoknyát, élénkebb ívre húzod az ajkad pirosát. Most, hogy leülhetsz végre, gyereksírás se hajszol, foglalkoznál magaddal – de ültedben elalszol.
Jó reggelt, szép napot, kellemes hétvégét kívánok Mindenkinek!:-)
Túl vagyunk a tél leghidegebb éjszakáján. Nagyon hideg van...
József Attila
(Drága barátaim…)
Drága barátaim, kik gondoltok még a bolonddal, nektek irok most, innen, a tűzhely oldala mellől, ahova húzódtam melegedni s emlékezni reátok. Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével bennem a lassúdan s alig oldódó szomorúság. Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva rám, aki köztetek éltem s akit ti szerettetek egykor.
Egy ember volt a hatmilliárd közül, Ki minden jónak fogcsikorgatva örül. Kiben a szánalmas elv egy életen át csak kért, Kiben a tettek igaza fülsértően zenélt. Ki megélte mindazt, amit két naiv szeme lát, És azt hitte, rá figyel e csukott szemhéjú világ. Ki képes volt karját oly hosszúra nyújtani, Hogy az átkarolt Földet a megsebzett ujjai, Ha simogatták lágyan, felsírt a vén égbolt, S ernyedten dünnyögte: "ily jó már rég volt". Ő elhitte vakon, hogy a kedvesség fegyver, Hogy a jó és a rossz két szemben álló rendszer, Hogy muszáj nekik vívni az öldöklő csatákat, S hogy a jó győzelme, majd szüli a csodákat. Egy szerencsétlen ember megkövesült álma Hagyatékul maradt egy marcona világra. Hol semmi sem az, aminek mi látjuk, Hol a letett, félholt eszmét sírgödörbe hányjuk. "Földet rá, Földet rá!" Üvölti a szándék, S így lesz vérző bánat a legszentebb ajándék. De megfordul egyszer majd az ítélkezés rendje, S mi zokogva bámulunk egy végrendeletre
Sasdögöt látunk a havon, akácosok verebeket hajítanak fejünk fölé, rongylabda-gurulású nyulat hajszol tekintetünk, árnyunk a hörcsögök téli álmán átsuhan, akár a varjaké, ruháink fekete hullámzása már nem ismerős, mikor hazamegyünk, karunkba befogva a szél, gépek utszéli haldoklásából hazavezetnek jégpatkós nyomok, s nem köszönnek a szembejövők, s nem tudjuk kinek köszönünk, s vállakat látunk, ormokat, várromokat, napos oldalukat csodáltuk valamikor, s eszünk, iszunk, ízetlen ételt, savanyu bort, hányingeresen, mint a másnaposak, s szégyenkezünk, s vigasságunkból füstszagu ing marad, kocsmaudvaron vér, vizelet, törött pohár, pletyka fejezte be a balladás szerelmeket, s ha ott maradnánk, bakancsból, vatelinkabátból kioldva nem szállnánk már föl sohasem, és árvák lennénk ott, ahol kofaságba hajszolnak a hétköznapok, s hebegésbe zilálják szavunkat düheink, tél lenne mire kiegyenesednénk a földön, életünk fölsérti a földet, s bolondok, muzsikuscigányok lennénk, hogy adjunk még vigasztalást, már csak napokra mehetünk, mégis hazamegyünk, mert mi is esendők vagyunk, szeretetre vágyunk, mint mezők magányos diófái kertek után, nem kérünk mást csak egy zugot, hol békességgel alhatunk, szemünkben egyetlen sugár emlékeztet, mint jégből a fűszál, elmondhatjuk hazafelé megyünk, karunkkal bekeríthető otthonra lelünk talán, ha más nem, a bazalthegy lefejezett válla régi lesz, szülőhazánkra vall, mikor vénemberjajgatást utánoz majd a szél.
Mint gyermek, aki már pihenni vágyik és el is jutott a nyugalmas ágyig még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” – (igy nem szökik rá hirtelen az éj) s mig kis szive nagyon szorongva dobban, tán ő se tudja, mit is kiván jobban, a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél: igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj. Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük, mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt s együtt vagyunk veled mindannyian, kinek emberhez méltó gondja van. Te jól tudod, a költő sose lódit: az igazat mondd, ne csak a valódit, a fényt, amelytől világlik agyunk, hisz egymás nélkül sötétben vagyunk. Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén, hadd lássunk át magunkon itt ez estén. Párnás szavadon át nem üt a zaj – mesélj arról, mi a szép, mi a baj, emelvén szivünk a gyásztól a vágyig. Most temettük el szegény Kosztolányit s az emberségen, mint rajta a rák, nem egy szörny-állam iszonyata rág s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék, fő-e uj méreg, mely közénk hatol – meddig lesz hely, hol fölolvashatol?… Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, de mi férfiak férfiak maradjunk és nők a nők – szabadok, kedvesek – s mind ember, mert az egyre kevesebb… Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen. Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen néz téged, mert örül, hogy lát ma itt fehérek közt egy európait.
A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszin, hallgat a mély. Mintha szivemből folyt volna tova, zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember, reszel, kalapál, vályogot vet, ás, úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el minden hullám és minden mozdulás. S mint édesanyám, ringatott, mesélt s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az eső cseperészni, de mintha mindegy volna, el is állt. És mégis, mint aki barlangból nézi a hosszú esőt – néztem a határt: egykedvü, örök eső módra hullt, szintelenül, mi tarka volt, a mult.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny, másra gondoló anyának ölén a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen és nevetgéltek a habok felém. Az idő árján úgy remegtek ők, mint sírköves, dülöngő temetők.
2
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit száz ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell. S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a mult és övék a jelen. Verset irunk – ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem.
3
Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az. Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz. Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt – ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd, ha majd nem leszünk!…" – megszólítanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már; gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős – az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik: apám- s anyámmá válok boldogon, s apám, anyám maga is ketté oszlik s én lelkes Eggyé így szaporodom!
A világ vagyok – minden, ami volt, van: a sok nemzedék, mely egymásra tör. A honfoglalók győznek velem holtan s a meghódoltak kínja meggyötör. Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa – török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e multnak már adósa szelíd jövővel – mai magyarok!
… Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani. A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vivtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.
Nekem nem kell olyan álom, hol a felébredés reszket, s féltő, koldus-konok kézzel helyez sírba olyan percet, amely élve jött világra, de a nyakán hurok feszül, és tátogó szemgödréből pereg a könny kegyetlenül.
Nekem nem kell olyan élet, hol a megélhetés rongyos, s a kiélt, korgó gyomrú vágy az éhezés miatt csontos lábával a remény hátát tapossa meg hahotázva, s kereszten vérző hitének ez utolsó vacsorája.
Nekem nem kell olyan világ, hol a szemembe hazudnak, s ha igaz fényeket látok, legott átfestik hazugnak, mert bárgyú, birka-bús szemmel Te csak azt a színt láthatod, mit az ecsetet fogó kéz neked színvakon álmodott
Január 15-én ünnepelte 67. születésnapját Balázs F. Attila, költő, prózaíró, műfordító, szerkesztő, lap- és könyvkiadó, a pozsonyi Szőrös Kő című irodalmi folyóirat kiadója. Isten éltesse!
Balázs. F. Attila
Balázs F. Attila
Kellékek
2x4-es szobámba padlásokról ellopott kacatokat gyűjtöttem: százéves cseréptálak kancsók gerebenek héhelők orsók festett és faragott guzsalyak órák kalamárisok mozsarak csengők nyársak botok sorakoztak táramban és persze kedvenc könyveim amiket minden költözéskor gondosan összecsomagoltam logikusan megszerkesztett rendetlenségemben nem tűrtem idegen beavatkozást elküldtem a lányt aki jóhiszemű buzgalommal rendbe tette a kéglit aztán a csend zsibbasztó csapdájában vártam mindig valamit amit megnevezni soha nem tudtam csak lebegtem a sejtelem kagylósusogású hullámain
Január 15-én ünnepelte 72. születésnapját Balla Zsófia, erdélyi születésű magyar költő, újságíró, 2016 óta a Digitális Irodalmi Akadémia tagja. Édesapja Balla Károly író. Isten éltesse!
Balla Zsófia
Balla Zsófia
Író a vadaskertben
Toccata Márton Lászlónak
Nagyratörő vagy, barátom, egy színműben láttalak…
Legjobb szereped azonban mégis az Író marad,
aki harsog, suttog, habzsol, – tűz tudásba sült alak!
Jöjj, te ifjabbik halandó, nézd a megcsusszant időt:
Petriéknél húzódtam meg egy fél évig azelőtt,
hogy tanáccsal támogattál, s később Judit odajött.
Bárcsak tudnám még, miképpen sugalltad a lényegest.
Magatokhoz vittetek föl, vége-hossza lett az est.
Új voltam a város kérgén – s újként minden elereszt.
Értettétek mindketten már, szavak nélkül, mi vezet.
Mert a magány néha szükség, de csak szűntén élvezet.
Lehull álom, ékezet, szín, ha nem jókor érkezett.
Papírt írtunk, házatokba befogadtok, befogadsz.
Mérleg után honos lettem. Lehet ez írott malaszt,
míg a földet megtalálom? Kétszer adsz, ha gyorsan adsz.
Múltjaimból, mint a poklok zöld lepléből buktam át.
Pesten új világban bíztam. Volt szerelmet, vén anyát
adtam otthon más kezére. Néhány gondviselt barát
tudta, hány hiány kitörni. Vagy letörni, mint az ág
régi törzsről, mely nevelt s mely ingatag halálra szánt.
Egy ing lengő két ujjaként lógnak rajtam a hazák.
Míg a könyvek mámorában – néha Tinnyén – rejtezel,
s eszmék lepkehálójával vágtatsz, legyen zsákmányod a jel:
elváltoztunk – de a lélek változással nem fogy el.
VITÁM ET SANGVINEM GYÚJTSD A VASAT ÉS A FÉMET EB URA FAKÓ NEM ODA BUDA EZZEL IS A BÉKÉT VÉDED HUJ HUJ HAJRÁ NEM NEM SOHA ÉG A KUNYHÓ ROPOG A NÁD ÉL MAGYAR ÁLL BUDA MÉG KIRÚGOM AZ OLDALÁT MARAD MI VOLT A PUSZTA LÉG SZÁLLNAK A LÉGBEN A FÜSTKARIKÁK STUX ÚR MICSINÁL MAGA ROSSZ KÖZÖS LENGYEL-MAGYAR HATÁRT AVE MÁRIA LIBERA NOS JÖVEL JÉZUS LÉGY VENDÉGÜNK JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD ÁLDD MEG AMIT ADTÁL NÉKÜNK ROSSZ SZOMSZÉDSÁG TÖRÖK ÁTOK MEGÁLLJ MEGÁLLJ KUTYA SZERBIA EXTRA HUNGARIAM NON EST VITA TÓT NEM EMBER KÁSA NEM ÉTEL LESZ MÉG SZŐLŐ LÁGY KENYÉRREL EGY A JELSZÓNK TARTÓS BÉKE ÉRTED ÉLÜNK ÉS HALUNK NE VIGY MINKET KÍSÉRTÉSBE ÉDES ERDÉLY ITT VAGYUNK TALPAM OKMA SARKAM PÁLMA HAZÁNK A BOKRÉTA RAJTA HA MÉG EGYSZER AZT ÜZENI JUSTICE FOR HUNGARY NEM MEGYÜNK MI INNEN EL SZÁRAZ TÓNAK NEDVES PARTJÁN LAKIK AZ A CUKORFALAT BÖZSI NE SÍRJON BÖZSIKE DRÁGA EGÉSZ MAGYARORSZÁG MENNYORSZÁG MOGYORÓ VAN AZ Ő TETEJÉN PIROS A VÉR A PESTI UTCÁN ÁLDOTT A TE MÉHEDNEK GYÜMÖLCSE SZÉKELY ASSZONY ÉDESANYÁM HOVA LETT A MAGYAR URÁN MITŐL VÉRES A LÁBAD MAGYAR GYEREK GYÓGYÍTJA MOST VAN A NAP LEMENŐBEN VISSZANÉZTEM FÉLUTAMBÓL HAZÁM HAZÁM TE MINDENEM SZABADÍTS MEG A GONOSZTÓL HAVI KÉTSZÁZ PENGŐ FIXSZEL MINDJÁRT TUDJÁK HOGY ÉN VAGYOK A LEGELSŐ MAGYAR EMBER A KIRÁLY FÉLREFORDUL A NYEREG HORTHY MIKLÓS HA FÖLÜL A LOVÁRA NE LŐJ FIAM MERT ÉN IS OTT LESZEK RESZKESS PISZOK JÖN A HIPÓ AKI MAGYAR VELÜNK TART HAJMÁSI PÉTER HAJMÁSI PÁL GÓLYA GÓLYA GILICE LAM AZ ENYÉM FEKETE
DE A TIÉD NYITVA ATYÁM SORS BONA NIHIL ALIUD NINCS EGYEBEM CSAK A REMÉNY MÉGIS KIFORDULNA AVE SÓGOR SZITTYA MÁRIA KOLDUS LOTTI SANGVINEM FERENCVÁROS NON CORONAT ÉG A KUNYHÓ JÖTT SZOKÁSSÁ STUX ÚR CSAPSZÉK REGIMENT KÖZÖS LÓNAK 'STENKALAPJA VIVÁT MATÉKRASZNASZALKA KIRÁLYFI TÁN EXTRA BÁSTYA JÉZMIAZMUS HUNGILICE KOLDUSMUNCILIBERANOS SZAZADOSCHOSSBERGIGERLI NIHIHITREMÉNYSZERETE
Néhány fagyos napot még ki kell bírnunk, s utána jön a tavasz...:)
Szabó Lőrinc
A KURTIZÁN PRÉDIKÁCIÓJA
Szabbam ádittám: minden lángban áll! Barátaim, lobogó lángban álltok. Lángol a száj és szátokban az íz, a piros hús, a fehértestü víz: az élet felgyujtotta a világot! Szabbam ádittám: minden lángban áll, felgyujtotta a szenvedély tüze, a düh, a kín, a vágy, a vér tüze, a mindig újraszülető halál: az ördög ég és minden lángban áll, az ördög ég és nem birtok vele.
Szabbam ádittám! – megmondta a Mester és vallom én, Vimálá kurtizán. Egy csókomért száz aranyat fizettek és hirdették, hogy szebbet, édesebbet nem adott érte soha földi lány; és köröttem is minden lángban állt, mert felgyujtotta a szemem tüze, a szerelem és gyötrelem tüze, és enyhűlni akart a szomj, a vágy s velem, a tűzzel oltotta magát, és nőtt a láng és nem birtunk vele.
Szabbam ádittám!… És remete lettem, koldusnál koldusabb. S ti idejöttök és sírtok, látva, hogy hajam levágtam s borjak ganaját eszem itt a sárban, de szavatokban Mara sír, az ördög: sirattok, mert szívetek lángban áll s Mara ez a láng, az élet tüze, a tudatlanság, a méreg tüze, s amíg vágytok, a tűzre nincs halál, Mara forgó kereke egyre jár: újraszülettek, nem birtok vele.
Szabbam ádittám! – a Királyfi mondta és vallom én, a boldog kurtizán. Éltem, megcsömörlöttem, megnyugodtam a vágyak élő láncát megtagadtam s várom a semmit a halál után; én megtagadtam az ördög csalétkét és kialudt bennem a vér tüze, a szenvedés és szenvedély tüze, az időnek én elértem a végét, a léten és istenen túli békét és megváltottam magamat vele.
Szabbam ádittám! – mondta Buddha, és ti azt mondjátok, hogy megint szép leszek! Hívtok vissza, hogy fiatal vagyok még s csókom emléke ajkatokon ott ég és sajnáljátok férges testemet. És te is hívsz, kit legjobban szerettem, te jobban sajnálsz, mint ők, sohase felejtesz, mondod, s hogy szemem tüze most is a régi: gyémánt és egyetlen – hát nesze, ha szép, itt van a hires szem: kitéptem! vidd és légy boldog vele!
Vidd! – Vagy nem kell? – Menekűltök, bolondok?! Talpatok láng és láng az útatok! Mara rabjai, örök tűzben éltek, az ördög akar élni, ő az élet és énreám már Buddha mosolyog. Szabbam ádittám: minden lángban áll, de nekem nem kell többé semmise, magam magánya vagyok, remete: az akaratnak elértem a végét, a léten és istenen túli békét és vár az örök semmi gyönyöre.
(A „szabbam ádittam” kifejezés a Tűzbeszéd (SN 35.28) híres kezdő sora: „Minden lángban áll”. Vimalá egy Vészáli-beli kurtizán (lánya) volt, aki előbb megpróbálta elcsábítani Moggalánát, majd miután az tanítást adott neki, előbb a Buddha világi követője lett, majd felvételét kérte a szerzetesi rendbe. A Thérigáthá versei arról tanúskodnak, hogy elérte az arhatságot /megvilágosodást/. A lírai beszélő itt nyilvánvalóan a költő, aki mindezt önmagára vonatkoztatja mint a művész sorsát.)
Január 15-én ,últ 81 éve, hogy Budapesten megszületett Géher István, költő, műfordító, esszéista, irodalomtörténész, egyetemi tanár, az irodalomtudomány kandidátusa.
Január 15-én múlt119 éve, hogy Thesszalonikiben (Görögország)megszületettNâzım Hikmet Rán, török költő, drámaíró, regényíró, az egyik legismertebb modern török költő, akit világszerte a 20. század egyik legnagyobb költőjeként tartanak számon.
Nâzım Hikmet
Nâzım Hikmet
Nem is tudtam, hogy szeretem
(befejező rész)
Nem is tudtam, hogy szeretem a virágokat Három piros szegfűt küldtek nekem a bajtársak a börtönbe, 1948 Emlékszem a csillagokra Nem is tudtam, hogy szeretem Akár lentről bámulva őket ámuljak rajtuk Akár mellettük szárnyalva Kérdéseim vannak a kozmosz embereihez Sokkal hatalmasabbnak látták-e a csillagokat? Fekete bársonyon óriási ékkövek tán? Vagy narancsban kajszik? Dülled-e a melle az embernek, ha kicsit közelebb kerül a csillagokhoz? Láttam színes fotókat a kozmoszról az Ogonyok magazinban Ne haragudjatok, barátaim, nonfiguratívnak vagy absztraktnak hívjam-e, nem tudom, de azokra az előkelő olajfestményekre emlékeztetett, vagyis némelyik borzasztóan figuratív és konkrét Az ember szíve a torkában dobog, ha előttük áll Határtalanságuk ők a vágyakozásunknak, elménknek, kezeinknek Rajuk nézve még a halálra is gondolni tudtam, szemernyi bánatot sem érezvén Nem is tudtam, hogy szeretem a kozmoszt Szinte látni vélem, ahogy hull a hó Lassú, néma nagy pelyhekben is, átható viharban is Nem is tudtam, hogy szeretem a hóesést Nem is tudtam, hogy szeretem a Napot Még most is, ahogy meggylekvárba fordultan tűnik el a horizonton Isztambulban is néha színes képeslapként alkonyul Mégis, te nem úgy rajzolod majd Nem is tudtam, hogy szeretem a tengert De még hogy Mégis, Ajvazovszkij tengerei mások Nem is tudtam, hogy szeretem a felhőket Legyek bár alattuk, vagy felettük Hasonlítsanak akár óriásokra, akár hófehér tollazatú állatokra A holdfény jut eszembe, a legbágyadtabb, leghazugabb, legkispolgáribb Szeretem Nem is tudtam, hogy szeretem az esőt Ha hálóként hull is rám, vagy ha cseppenként teríti is be ablakaimat, a szívem itt hagy, csapdába esve vagy egy cseppbe zárva és útnak ered az ismeretlenbe Nem is tudtam, hogy szeretem az esőt Mégis, miért ily hirtelen fedeztem fel e vonzalmakat, a Prága–Berlin vonaton, az ablak mellett? Tán mert már a hatodik cigarettámat gyújtom? Egyetlenegy is halál számomra Vagy tán mert Moszkvában maradt valakikre gondolok pusztulásig Haja lenszőke, szempillái kékek Koromsötétben megy a vonat Nem is tudtam, hogy szeretem a koromsötétet Szikrák repdesnek a mozdonyból Nem is tudtam, hogy szeretem a szikrákat Nem is tudtam, hogy mi mindent szeretek és csak most, hatvanévesen jöttem rá erre A Prága–Berlin vonaton, az ablak mellett, nézve az eget, mintha egy visszafordulhatatlan utazásra indultam volna
Köszönöm Bajkálifóka, viszont kívánom én is Neked!:-)
Kályha helyett be kell érnünk a radiátorral!:))
Reményik Sándor
Jégvirág
Mint egy kísértet, hófehérbe' Az ablakomon megjelen. Egy ibolyának lelke tán, De illattalan, színtelen. Rám néz sóhajtalan panasszal: Talán én téptem le tavasszal.
Talán egy harangvirág lelke, De rajta jégből a lepel. A haranglábat: karcsú szárát Nyáron - talán én törtem el. Isten szavát elnémítottam. Most itt van, - s megszólal legottan!
Talán egy őszirózsa lelke, De kísértetesebb fehér: Ereiben megdermedett A nyári nedv, az őszi vér. Tekintetem reszketve méri: Nem tudom, mit vétettem néki!
Holt virágokat ablakomra Így fest a lelkiismeret, S a halottakat mutogatva Kérdezi rendre: Ismered?! Ibolya, csengettyűke, rózsa!... Tél van, éjfélt ütött az óra!
Bocsássatok meg, drága holtak, Kezemtarolta bús mezők, Inkább nem tépek több virágot, Ő, csak adjatok pihenőt! Ha majd a nyári réten járok, Eszembe juttok: jégvirágok!
MEGVETTE MÁR AZ EHETIT SZÁZADOS ÚR SEJEHAJ KINEK A JOBB KEZE BAL MA ÖNRŐL ÁLMODTAM MEGINT BECSUKÓDIK MAR A SZEMEM GYŐZ A SZITTYA FÖRGETEG ISTEN VELEM KI ELLENEM HIT REMÉNY ÉS SZERETET MUNKÁS DIÁK EGYET AKAR HOGY JÖN EGY KIRÁLYFI TÁN TARTSON VELÜNK AKI MAGYAR HÓFEHÉR PARIPÁN DUNA TISZA DRÁVA SZÁVA KÖZÖS LÓNAK TÚROS HÁTA ÁLLJ KÖZÉNK ÉS HARCOLJ ÉRTE ANYÁM EGYETLEN REMÉNYE KRASZNAHORKA BÜSZKE VÁRA NEM ISMERT RÁ A FIÁRA GYÖNYÖRŰBB MINTA NAGYVILÁG NAPPAL CSAPSZÉK ÉJJEL CSAPÁGY MONDJA MARHA MÉRT OLY BÚS BAJNOK LETT A FERENCVÁROS BOLDOG MOST AZ EGÉSZ VÁROS HAROMMILLIÓ KOLDUS ÖL BUTÍT NYOMORBA DÖNT JÓL FIZET A TOTÓ LOTTÓ MUNKASÖKÖL VASÖKÖL LENNÉL TE RÓZSA RÓZSABIMBÓ TENGER ELLEN RONT HAZÁNKRA MAGYAR ÁLLAM FIZETI LÁSSUK KI LESZ A PÁRJA UNCILI SMUNCILI MÁTÉSZALKA GYÁSZBAN VAN ELFOGYOTT A REGIMENTJE KIT SZERET A LEGJOBBAN AKI NEM LÉP EGYSZERRE HAJDÚ SÓGOR MIT KIVÁNSZ ERGER BERGER SCHOSSBERGER HA BETEG IS KELJEN FEL MOST KEZDŐDIK A TÁNC MÁR MINÁLUNK BABÁM AZ JÖTT A SZOKÁSBA MAGYARORSZÁG NEM RÉS HANEM ERŐS BÁSTYA CSAK EGY NAP A VILÁG EGY CSÓK ÉS MÁS SEMMI UGOCSA NON CORONAT INKÁBB KELL NEKI GIGERLI MIAZMA LAZ LAPPANGÓ FÉREG VÁSÁROLJ MINDENT EGY HELYEN
Mégiscsak meghalnak az élni vágyó álmok, ha folyvást szemfödővel itatjuk fel a könnyeiket, s míg sértődött sóhajok serege simul el ajkadon, az álmok az emlékek húsába vájják a körmeiket. A megárvult remény bőszen kutatja szélszárnyú szülei szadista gyilkosát, de utód nélkül hal el a tett, ha nem szólhat a szándék, hogy a félelem kiverte csillogó fogsorát. Majd legyintünk napfényünk lebukó mosolygására, miközben a Hold aranyudvarát telesírjuk, de jól van ez így, hisz halált ölelő álmainknak úgyis jelöletlen lesz a sírjuk
Január 14-én Bódog napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
A Bódog régi magyar férfinév, ami a boldog szó régi magyar alakjából, a bódogból ered, aminek a jelentése: gazdag.
Török Bódog
Török Bódog - Bogyi bácsi - kézilabdázó, edző.
1947-ben a Kispesti Textilgyárban kezdett el dolgozni.
Munkái mellett kézilabdázott, többek között a Kispest és a Budapesti Levente Egylet kézilabdázója volt. Egy sérülés miatt korán be kellett fejeznie az aktív sportot. Elvégezte a Testnevelési Főiskola szakedzői szakát. Először a Kispest női csapatát vezette, később a Goldberger férfi csapatát. Emellett az utánpótlás-nevelésben is dolgozott. 1955-ben a Nagyar Kézilabda Szövetség kinevezte Törököt a női váligatott szövetségi kapitányává. Tizennégy évi kapitányi tevékenysége alatt a válogatott Európa- és világbajnoki érmeket szerzett: 1957-ben az első női kispályás világbajnokságon ezüstérmet szerzett a csapattal, az 1965-ös világbajnokságon győztes csapat edzője volt, illetve az 1976-os montreáli olimpián bronzérmet szerzett a csapat. Hivatalosan 1965-ben távozott addigi sporton kívüli munkahelyétől, a Textilgyártól. 1979-ben a Magyar Kézilabda Szövetség szakmai tanácsadója lett, innen 1987-ben távozott. Eközben 1983 és 1987 között a Kézilabdázás című szakfolyóirat szerkesztője volt, majd 1991-ben a Dreher Sörgyár csapatánál dolgozott, majd nyugdíjba vonult.
ha megszólalhatnának a néma kulisszák: kudarcba fúlt dicsőségek, megdicsőült csatavesztés hősei, végtelen át-
menetünk turistái Etelköztől az Európai Közösségig, akik exhumálva, tömegsírban, temetőben, csontkamrában, szétmállva víz alatt, felrobbanva laboratóriumban, meg-
mérgezve családi szeretettől, ingaként lengve lámpavason, itt jártak ezen a földön előttünk —
ha megszólalhatnának a néma nemzetségek tanúi, felgyűlt bölcsesség csepp-
kövei, egyszerre jelenlév ők Vereckénél meg a Népstadionban; elénekelnék századaink menet-
indulóját, minden tapasztalatuk végső, kristályos himnuszát a felnövekvőknek igaz okulásul —
Jó reggelt, szép napot, kellemes hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Van az úgy, hogy az ember lánya nem tud aludni...Ködös napok után eső...
JÓZSEF ATTILA
ÁLOMBAN ENYÉM VAGY
A boldogságunk némán meghúzódott És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben. Kályhánk lángja is örömmel lobogott S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte. A komoly falióra se mormogott S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak…
Álomban mindig egészen enyém vagy. S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.
Éjfélkor a sötét belémlát, ilyenkor vallanak a némák, és a süketek dobhártyája beleremeg az éjszakába. Nem könnyű a magunkba-nézés, ítélőszékhez önidézés, jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól, ha ilyen éjszakán elalszol!
Az ébrenlét a bátorság itt: lehurrogni lelked, ha ámít, rágondolni, amire nem mersz, akármilyen nehéz, keserves, büntetni magad röstellt könnyel, társ-nélküli, szegetlen csönddel, nézni, midőn a képre fény száll, amit az éj tükre elédtár.
Ó én tudom: a gyöngeségem legláthatóbb a tükör-éjben, s én látom legjobban, hisz éjjel magam vagyok rossz számizével. Nincs kínzóbb a felismerésnél: hazugnak látni, mit beszéltél, mondandónak, mit elhallgattál, adandónak, amit nem adtál.
Magam vagyok magam fegyence, bíráim legkegyetlenebbje, s még az lehet csak, akin látszik, hogy éjszakákat áttusázik, aki velem éber az éjben: legyen bírám s ha kell, pribékem, de megítélni hogy merészel, aki nyugodtan alszik éjjel?!
Legyen a bírám talpig ember, magát-vizsgáló becsülettel, s ítéljen el, egyazon szinten, mint embert ember, istent isten, mint ön-legyőző ön-legyőzőt, miként legyőzöttet legyőzött, de sárga törpék tű-sisakban ne mocorogjanak alattam.
Ha számonkérő éjben alszol: jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól! Bár nehéz a magunkba-nézés, ítélőszékhez önidézés, de áldozzunk ennyit magunknak, kiéjszakázott igazunknak, s azoknak, akik tisztelettel úgy neveznek minket, hogy ember.
Január 14-én múlt 7 éve, hogy Mexikóvárosban elhunyt Juan Gelman, argentin költő, író, nyelvész. 1956-tól haláláig több mint húsz verseskötetét adták ki. 2007-ben megkapta a spanyol irodalom legjelentősebb díját, a Cervantes-díjat.
Juan Gelman
"A szerelem rejtély, egy megszállottság; elkerülhetetlen téma minden lehetséges szempontból, mint például a memória és a száműzetés."
Január 13-án Veronika napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
A Veronika a görög (macedón) eredetű Bereniké név latin alakváltozata, jelentése győzelmet hozó. A Bibliához kapcsolódó egyik apokrif irat szerint egy Veronika nevű asszony egy kendőt nyújtott át Jézusnak a keresztúton, és a legenda szerint a kendőn megmaradt Jézus arcmása. A középkorban ezt az arcképet kezdték el Veronikának nevezni és a nevet tévesen a latin vera (igaz) és icon (kép) szavak összetételeként magyarázni.
Marék Veronika, József Attila-díjas magyar író, grafikus. Boldog nlvnapot!
Kisfiam kedvenc mesekönyve, ma is megvan, nagy becsben tartom!:)) Az új kiadásnak már nincs iyen szép borítója - szerintem!:))
