Kivilágosodik
Kivilágosodik. A felkelő nappal ébredek fokozatosan.
Kinyitom a szememet, a fény egészen a tudatomig hatol.
Rózsaszínben látom a világot. Torzult gondolatvillanások...
Érzem a Világegyetem minden moccanását és rezzenését.
Hol vagyok? Hol fekszem? Mi is vagyok valójában?
Hirtelen beugrik a felismerés:
Nem vagyok más csak egy halandó lélek,
Egy porszem a Lét tengerében.
Nem vagyok más csak egy testbezárt akarat...
Igen! Én, nem vagyok más, csak egy halandó lélek,
Egy porszem a Lét tengerében,
De sokkal több vagyok ennél a szemed tükrében.
Így hát, feléd fordítom az arcom - örök napom!
Ha nem veszi észre senki lopva a szerelemhez osonok és megérintem, illatát magamba szívom emlékét elorzom, magammal viszem és rideg estéimen lámpásomban gyújtom
ez már nem a csoda várása nem a mindent elsöprő szent érzelem mert boldoggá tesz minden reménnyé hazudott pillanat, itt maradt morzsája megtorpant ifjú örömöknek
módolt mosolyok szívembe megtört ragyogást lopnak és örülnöm kell annak is, ha mások boldogok, akkor is ha én a gyötrelemnek, a magánynak hódolok
derűm kínok közt, nehezen gyömöszölöm át álarcaim tömör falán s azt remélem talán lesz majd ki lelkemen viselt vigyorgó maszkom mögött rám talál
hazug, kemény felhők alatt tűként hullanak rám az igazság véres cseppjei nem akarok már többé magam ellen véteni átkarolom a társammá lett időt és érzem együtt hozzuk el a jövőt "L" -neked
Fájó tettek, fájó szavak..Feledésbe lépnek... Az egykori szerelem, újra színre léphet... Bízz és akarj, szeress hát újra... Hisz úgy lehetsz csak boldog újra... butterfly
Könnyeim tartom vissza, nem szabad sírnom, Nem akarom gyengeségem mutatni. Remegek és átfut rajtam a hideg, Mert elvesztettem, elvesztettem a hitet! Könnyeim kezdenek száradni arcomról, Nem szabad a rosszra gondolnom már. Erősnek kell lennem, össze kell szorítanom a fogam, Hogy csöndben legyek, hogy ne ordítsam, ne áruljam el magam!
Rózsa és Kígyó
(Philotesz – Neikosz)
Ősi világunk kezdete óta - a rózsa, a szerelem tűzpiros virága.
A kígyó, az alvilág eleven nyaklánca.
Szorosan egymásba fonódnak,
Mert összetartoznak.
Refrén: Két mindenható isteni jelkép,
Fontos jelentésű égi eszmék!
Egy kristálytiszta bölcselet,
’Mely önmagától nem lehet.
A szeretet és a gyűlölet…
Oh! A szépség és a szörnyeteg!
Vonzó-taszító ellentétek,
Egymásban záródó láncszemek.
A születés és az elmúlás…
Oh! A remény és a lemondás!
Véget nem érő váltakozás,
Megállíthatatlan körforgás.
Refrén: Két mindenható isteni jelkép,
Fontos jelentésű égi eszmék!
Egy kristálytiszta bölcselet,
’Mely önmagától nem lehet.
A rózsa és a kígyó szüntelenül harcol egymás ellen
Benned, bennem És minden élőlényben.
A virág illata a hüllő halálos mérge
Egy tökéletes szimfónia kezdete és vége.
1999. Kalocsa
Mikor még nem is láttalak.
Amikor még nem is láttalak,
Már akkor a szívembe zártalak.
Csak egyszer hallottam hangodat,
Vágytam látni, ismerni arcodat.
Nem kerestem, nem is vártam,
Mégis, mégis rád találtam.
Nem is vártam, nem is kértem,
Még az érzéstől is féltem.
Fájó szívem eltakartam,
Kimondani nem akartam.
El akartam űzni messze
Bele a kéklő végtelenbe.
És egyszer csak megjelentél,
Te sem vártál, nem kerestél.
És beköltöztél szép csendben,
Észrevétlen a szívembe.
Igy enyém vagy mindörökre,
Meséd szépül egyre szebbre.
Keresem a boldogságot,
S egyre érzem a hiányod
-o-
Vágyom rá,hogy veled legyek,szeress engem,mint én téged.Folyton csak rád gondolok,mindenhol és mindenkor.Amikor kihívás előtt állok,mindig csak rád vágyom.Arra,hogy ott legyél,lásd,hogy megteszek mindent a sikerért.És azért,hogy bizonyítsam neked,miattad ezt is sikeresen megtettem.Vagy,ha nem is eredményesen,akkor is legalább küzdöttem érte.Bocsáss meg,ha néha fárasztalak,tudod,hogy nem szándékos.Csak mostanában minden dolog,olyan nagyon-nagyon zavaros.Nem kérhetlek meg arra,hogy csakis engem szeress.Ha úgy adódna,hogy mégis,remélem elmondanád nekem is.De így mindez csak álom marad,nem erőltetek semmit.Jönnek majd a dolgok sorba,nem akadályozok meg semmit.Ha tudnálak levegőnek néznélek,talán könnyebb lenne elfelejtenem téged.De ha már egyszer nem beszélek veled,hiányodat rögvest észre is veszem.Ha megtetszik majd neked valaki,remélem hamar összejössz vele,és boldogok lesztek majd ketten.Tudom,hogy nekem ez fájni fog,és sokáig nem fogom kiheverni,de én azt akarom nagyon,hogy szeretve és boldogan élj.Az én boldogságom,nem is lényeg.De a tiéd,az nagyon érdekel.Nem akarom,hogy az életedsokban hasonlítson az enyémre.Ne érjen bánat és csalódás soha,és ne tudd meg,hogy az élet milyen mostoha.Maradj mindig vidám és szerény,szeress, játssz és remélj!Teljesüljön minden álmod,legyél boldog azt kívánom! "L"
Mit Tehet a Szív?
Refrén: Mit tehet a szív, ha szerelemben ég?
Mit tehet a szív, oh mondd?!
Mit tehet nagy ég, ha szerelemben ég?
Égiek: „Eloltani nem tudod,
Csak csillapíthatod.”
Mit tehet a szív, ha újra meghallja a zenét,
Amelyet egy másik szív dobogva üzen felé?
Mit tehet, ha újra meghallja azt a csodálatos dallamot?
Égiek: „Kikapcsolni nem tudod,
Csak lehalkíthatod.”
Mit tehet a szív, ha egy másik szív ölelésére vágy?
Hová bújhat, ha körülötte parázslik a világ?
Mit tehet, ha ismét magasba csap (az) a láng?
Égiek: „A közös lángot
Együtt izzítják tovább.”
Refrén: Mit tehet a szív, ha szerelemben ég?
Mit tehet a szív, oh mondd?!
Mit tehet nagy ég, ha szerelemben ég?
Égiek: „Eloltani nem tudod,
Csak csillapíthatod.”
2003. Debrecen
Gyilkosok Mindenhol
Pusztítás és halál mindenütt akármerre nézek,
Az emberi szenny teljesen elborít már mindent.
Bűneink és vétkeink olyannyira intenzívek,
Még az ég szegélye is fellángol szégyenében!
Asszonyok és öregek gyászolnak, árvák zokognak,
A családfők a fronton a semmiért harcolnak.
A kihalt városok utcáin gránátok robbannak,
A remény gyöngyvirágain lánctalpak taposnak!
Minden oly ingatag! Minden könnyen összeomolhat!
Jöjj kedvesem, és szoríts magadhoz,
Mert te talán még valódi vagy!
Jöjj és ölelj addig, ’míg nem késő…
Meglehet, hogy ez a tánc lesz az utolsó keringő!
Mind a ketten áldozatok vagyunk…
Egymástól bármikor elszakadhatunk…
Valahol most is egy újabb csodafegyvert gyártanak,
S az őrült politikusok már csak arra várnak,
Hogy bevethessék azok ellen, ’kik még ellenállnak
Az Ördög több mint 2000 éves uralmának!
1998. Kalocsa / Ötlet
2003. Debrecen / Átdolgozás
A magányosokból lesznek a költők. Azokból, akiket nem értenek meg; vagy akik nem értik, hogy miért van úgy, ahogy van. Akik bár próbálnak alkalmazkodni, de rájönnek, ha belenyugszanak a dolgokba, ha beleolvadnak a körforgásba, lelkileg silánnyá válnak. Ők azok, akiknek ha elég elszántságuk lenne, ami rossz, ami közhely, azt mind-mind megváltoztathatnák. De senki nem érti őket. Vagy ha igen, akkor is csak a felszínt, a külcsínt veszik észre. "Milyen szépen rímel! Igazi mestermunka!" És a lényeg nem ez. Mert a kívülállók nem látnak a mélyére. Nem értik, mit is akart mondani, nem tudják felfogni, hogy ami azt a verset ihlette, az mekkora érzés, legyen az öröm, vagy épp mérhetetlen bánat. Az igazi költők azok, akik észreveszik az élet apró dolgait, a világ cseppnyi rezdüléseit. Csak sajnos kevesen vannak, akik valóban ilyenek. S ha vannak is, még kevesebben vállalják fel azt, amit tesznek, amit működtetnek. Mert ez a világ nem az ilyen érzékeny lelkűek számára van berendezkedve. S ezt mindnyájan tudjuk. Csak rajtunk múlik, hogy szembeszállunk-e ezzel, vagy szép lassan, észrevétlenül és akaratlanul belesüllyedünk a felszínbe, a közhelybe, és mindabba, ami körülölel minket. "L"
