Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Mitől old el a mai est mihez köt majd a reggel s a közti vízből rád mi les éjszaka mondd mi veszt el lesz-e átvinni még hajó láncot csörgetni révész partot ér-e a korhadó vagy majd keresse régész s ha csónakodnak bérlete lejár újítni hol kell mondd tudod-e mi köt ide tudod-e majd mi old el?
nem igazán mertünk rálépni pedig már tiszta vizet öntöttünk a pohárba, mindent megígértünk hogy küzdeni fogunk a félelmeink ellen meghagyjuk a borostyánt is a házon, hiába vizesedik a fal és akkor idáig utaztunk, ahol zajlik mert az élet része a zajlás rianással a szemeinkben.
Fürtösre ért a bodza; kék barlangja homályán aludt a gyerekkor. A tűnt ösvényen, ahol rőten suttog a vad fű, most tűnődik az ág. A lombsusogás
úgy harsog, mint a kék patak árja a sziklán. Szelíd a rigó szava. Hallgatagon megy a pásztor az őszi dombról guruló nap után.
Egy kék pillanat már csak a lélek. Félénk vad bukkan elő a fák közül és távol alusznak a régi harangok és a sötét tanyák.
Most hívőbben ismered a homályos évek titkát, a magános őszt, szobák hüvössét; és az angyali kéken lábnyomok fénylenek át.
Csöndesen zörren egy tárt ablak; könnyekig meghat az omladozó temető, ha látod a dombon, legendák érintik szíved; de néha felderül a lélek, hogyha régi emberekre és sötétarany tavaszokra gondol.
Kilenc perccel nyolc óra múlt, kigyúlt a víz alatt a tűz és sűrűbb lett a parti fűz, hogy az árnyék közészorúlt. Az este jő s a Tisza csak locsog a nagy tutajjal itt, mert úszni véle rest s akit figyelget: a bujdosó nap búvik a magas füvek között, pihen a lejtős földeken, majd szerteszáll és hirtelen sötétebb lesz az út fölött. Híven tüntet két pipacs, nem bánja, hogy őket látni még, de büntet is rögtön az ég: szuronyos szellővel üzen; s mosolyg a szálldosó sötét, hogy nem törik, csak hajlik a virág s könnyedén aligha hagyhatja el piros hitét. (Így öregszik az alkonyat, estének is mondhatni már, feketén pillant a Tiszán s beleheli a partokat.)
Jönnek a hunok karcfirka a falon aguileiai kőbe róva vagy nagykörúti homlokzatra a bicegő betű más és más jelentést tudathat én ős acsarkodásnak olvasom garázdák rablók gyülevész hordája fenyeget vakogó eszelős csupa kés igék borítják az eget óvj meg Uram ne csak a barbár fegyverétől de farkasbíró uralomtól ne kelljen kalapot emelnem körömnek agyarnak add aki adhatsz énemnek megmaradjak a többit megteszi a szó mert meghalhat a pillanat ám ha mégis újra csírázhat hombárból mag a lappangó bürök azt is túléli egyszeri ellenmérge a tiltakozásnak
A kertre kell, a kertre mindig, emlékezni. Vagy inkább a mintha-most-is, mintha-volna mellől eltörölni a minthát.
Tulajdonképpen azt hihetné az ember, hogy a múlt lecseng. De nem, eltűnik, aztán visszatér, a földet megkerülve visszatér, akár az évszakok, melyek hol maggá tömörülnek, hol kinőnek, pontatlan útjain a téridőnek statisztikai átlagban újranőnek, pontatlan törvények szerint.
Ott járnak ők, az épp megint kinőtt kertben, szórt fényben, fasorokban, szelíd faóriások alján s a lentibb szintek sorfala között, a cirmos-arcú árvácskák között, tigris-pofácskák voltaképp, de még kicsik, még serdületlenek. Kábeltekercs egy sziklakőre téve; egy villanyszerelés emléke vagy jövője.
Ott járnak ők, ott járnak a visszatérők, körvonalakban, sétájuk hossza által többnyire háttal, de néha visszafordulnak felénk, arcukkal megvilágosulva, mint egy tisztás a rengetegben, mint áram, ázott kábelekben kigyúlva, elhomályosulva, az idő spiráltekercsei mentén el-, visszakanyarulva, el, vissza, jönnek: Újra, újra, újra.
Lásd be, Uram, így nem lehet. Így nem lehet terem- teni. Ilyen tojáshéj-Földet helyezni az űrbe, ilyen to- jáshéjéletet a Földre, és abba felfoghatatlan bünte- tésként tudatot. Ez túl kevés, ez túl sok. Ez mérték- tévesztés, Uram. Miért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható gye- rekjáték-koponyánkba egy univerzumot gyömöszöl- jünk? Vagy úgy teszel velünk, mint a tölgy makkjával, melybe egy teljes tölgyfát gyömöszöltél? Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te ve- lem. Léted nem tudományos, hanem erkölcsi képtelen- ség. Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia. Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a csapdá- ba. Ne csináltál volna felhőt, hálót, aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vékony, zöldes, édes-édes ízt: a létét. Irtózatos a Te édes lépvessződ, Uram! Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése? Tu- dod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi foltja nö- vőben? Tudod te, milyen a félelem? A testi kín? A becstelenség? Tudod-e, hány wattos fényerővel tün- döklik a gyilkos? Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fogtál-e kör- zőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni vele, krikszkrakszokat hámló platánra, míg megy odafönt, megy-megy a délután? Van oda- föntöd? Van neked fölötted? Egy szót se szóltam.
Marx halott Nietzsche utoljára Kopogtatott a kapukon Lenin fölszállt egy gyorsuló vonatra A szomszédasszonyom nyirkos Lábközzel ébred mindazonáltal Azt állítja hogy álmai Cáfolják Freudot Végül Mao is átúszta A Sárga-folyót Rockefeller gyanús Körülmények között kiszenvedett Hamarosan elmegy Sartre Hamarosan Krlea is befordul A sarkon Az őszi szél hamarosan Besöpri avarral Az utolsó fiákert. Én meg az ágyban reggelizem A Playa Mazatlan hotelban És hallgatom hogy csordogál A langyos szubtrópusi Eső az ablakon A kaktuszok kövér húsán Bejön a szobalány és zavartan nevetgél Úgy tűnik akar valamit Azt mondja Rosa Albának hívják Én hermanitának szólítom Eszem a reggelimet Lábát életkorát mellét latolgatom És azon vívódom magamban Tegyek Vagy Ne tegyek Neki ajánlatot
Az éj minden színt kifakít Az asztalt bár körülülik A kupicát a kandallóra téve Kiürült szív a lámpa Év jön az évre Új ránc a ráncra Gondoltad-e vajon Kék négyszöget önt ki az ablak Bizalmasod az ajtó Egy búcsúzás A vétek bűnbánatba hajló Zuhanok isten áldjon Barátságos karok most öblükbe fogadnak Szemvillanás alatt látom ki poharazgat Moccanni sem merek Ott üldögél Kerek az asztal S mind emlékemben él Mindenkit itt marasztal Útra hiába kél
nemrég még világot sem kellett gyújtanom hogy lássalak magammá öleltelek s mindennap légszomjjal küszködtünk mire tarka derűbe fordult a reggel aztán egyre szűkebb lettél befelé fordulva bűvészkedtél feleleteket kerestél én kérdéseket csiklandó illat maradtál aki ha szívem sötétkamrájában előhívom bekéredzkedik az álmaimba néha
meg kell hallani itt a csöndet ahogy a fűszálak csörögnek és talpig fehér gyászban hervad a gyöngyvirág a hó alatt szunnyadó tavaszi tájat a halkuló partitúrákat ahol húrként feszül a törzs és a gallyakkal utolsót roppan a szélhegedű a zene mögött a gyérülő réteket az elvesztett lombot a bokros füstöt a téglából rakott kéményeken egy másik világot ahol valamikor majd csak elkezdődhet az élet meg kell hallani az élesedő neszeket odabenn a csikorgó telet hagyni hogy mélyebb pusztítást végezzen amikor helyet csinálunk magunkban a fény születésének.
Pontosan tudom, a lakás mely pontján bukkansz fel a következő pillanatban, és mit fogsz mondani, valamit a házról, egy régóta esedékes orvosi vizsgálatról, valami gyerekkori emléket, melyet még sosem meséltél, s most hirtelen nagyon intenzíven ugrott felszínre benned. Számod ott van a mobilomban, sehogy se visz rá a lélek, hogy kitöröljem, akár fel is hívhatnám, de tudom, nem fog csörögni, a fiókban hever, lemerült rég, végül is annyi, mintha megint itthon hagytad volna, minek tartjuk, minek fizetjük akkor, ennyi erővel élhetnénk még mindig gyerekkorunkban, amikor nem léteztek efféle kütyük, s képzelet kellett, hogy elhiggyük arról, aki eltávozott, hogy ott van, ahová menni készült. Naponta többször hívnálak, olykor el is jutok a legelső körig, villámgyorsan fellapozlak a névjegyzékben, majd ólmos fáradtsággal veszem tudomásul, hogy lépre mentem, hogy magamnak kell eldönteni, mit vásároljak, rájönni, hova is kell mennem, s hogy nem tudom elmesélni, ami éppen történt, végül nem hívlak, hátha épp ledőltél pihenni, nagyon rád fér. Azért ez nem így működik, remélem, tudod, éppenséggel én is kiléphettem volna a kettőnk életéből csak úgy, egyik pillanatról a másikra, de nem tettem, igaz, még mindig megtehetem, veszem a kalapom, és akkor itt maradsz szépen, lesel, mint a moziban, mint például én most. Különben meg nem is mész te sehová, egy lépést se tovább, és olyan törékeny jéghártya a jelen, olyan könnyen roppan hogy rögvest visszaránt minden, ami eddig történt. A jövő, az egyenesen nincsen is, merő agytorna, kihuny, mire jelen lesz belőle, s máris múltként csimpaszkodik bokánkba. Tetszik, nem tetszik, innen nincs menekvés, nem számít, anyakönyvi kivonatok mit mondanak, boncolási jegyzőkönyvek mit hazudnak, hiába próbál bárki kioperálni téged belőlem, már szétterjedtél az egész szervezetemben, csak hiszed, hogy egérutat nyertél ilyen olcsó trükkel, mint a meghalás.
Csak két hónapja ismerlek, de ha összeadnánk a perceket, amikor hiányoztál, abból egy évszak is kijönne. Ezt egyszer hajnalban, részegen, egy aluljáró lépcsőjén ülve meg is írtam neked, először felkiáltójellel a végén, de azt töröltem inkább, nehogy felébresszen.
Ha gyorsvonat az életed, és menetrend szerint halad, nem bánod és nem élvezed, hogy minden élmény elmarad, ha látsz mezőt és kék hegyet és várakat és házakat és szélsörényes réteket és messze sziklaszálakat, ha nélküled fut minden el, de elfordulsz és rálegyintesz, mint akit már nem érdekel, mint aki untig látta mindezt - mindegy, hogy hol jársz, szállj ki gyorsan, érezd, hogy nem vagy még halott: mezítlábazz a meleg porban, indulj tovább gyalog.
A négyes-hatos villamosra vártam. Hallgattam: az éjjel elterült lazán, s fel se tűnt a kölcsön bőrkabátban, hogy fagyni kezdett és elkékült a szám. A villamos meg csak nem akart jönni. "Nem baj" - gondoltam. "Nincs vonaljegyem. Nem vár senki. Nincs mivel törődni - Esetleges, mi történhet velem." A körút mellett minden bérlakásban az összes alvó fogcsikorgatott, s összeadta szépen önmagában, hogy álmából levesbe aznap mit rakott. Gyalog sétáltam egészen hazáig. Fázni kezdtem. A körút gyorsított velem, figyeltem szedált országom, hogy ásít, majd tűnődtem, hogy mit jelent nekem.
Az én hazám nem hordoz pluszjelentést, de megmondja, hogy súlyom hány kiló, hogy nem vagyok eléggé jó keresztény, és nem vagyok eléggé jó zsidó. Hogy bárhogy élek, nem lesz semmi könnyebb - Vágyam sincs, hogy szívem hajtsa szét. Nehézkes, átizzadt érdekek jelölnek, és én vagyok már minden csőcselék. Az utcán, hogyha bárki szembejönne, amit szeretne, azt tehet velem, bevett dolog, hogy így jutunk mi többre - akárki megkap áfamentesen. Hazaérek. Minden növényem él még. A bérlakás szelíden rám köszön. A boldogságot nézem még a tévén - Van tiszta ágyam, van néhány söröm.
Ha csak akkor látlak először, s csak annyit, hogyan guggolsz le a kiskutyához, aki megállt előtted, s felkínálta magát; ha csak kezedet látom, a simogatást, amilyen gyengédséggel játszanak ujjaid a kutya testén, megszeretlek már akkor is.
ketten írjuk ezt a verset, te onnan, a paraván mögül lüktetéseddel, és én, a választón innen teljes valómmal, mert ott vagy, nem látlak, de érezlek. játszótérnek használlak, ahogy a levegő apró molekulái másznak légcsöved létráin, véred plazmája, játszik a körhintán, ahogy gondolataid kergetik egymást, egyre gyorsabban és gyorsabban. tudom hogy ott vagy, és te is tudod, hogy én itt, hallgatod, amint szívem libikókázik játszótereden, ahogy vágyakozik utánad. csak árnyad látom innen, de többet tudok tested működéséről mint aki ezt a falat közénk húzta, megakadályozván, hogy a sejtjeim közötti résbe sejtjeid behatoljanak, de szemeim folyton bőrünk határait fürkészik, ezt a finom, varázslatos paravánt, hogy átlátszó szövetein néha napján megpillanthassanak.
Látom, amint e. e. cummings rumot iszik tonikkal egy fehér ház verandáján ülve.
Látom, amint Ezra a létezését bizonyító látogatókat fogad St. Lizben.
Látom, amint Hart Crane elutasítja irodalomimádó hölgyek ajánlatait egy tengerjárón, a hajósinas után vágyakozva.
Látom, amint Hemingway vadász- puskájának tisztítása közben apjára gondol.
Látom, amint Dosztojevszkij mindenét elveszíti ruletten az Isten ellen.
Látom, amint Carson McCullers whiskybe mártja gyönyörű lelkét.
Látom, amint Li Po, az iszákos a szót szóba öltés hiábavalóságán nevet.
Látom, amint Sherwood Anderson lenyeli a fogpiszkálót mely végzett vele.
Látom, amint William Saroyan ihletet vesztve ül a malibui tengerparti házában hiába várva a visszatérő szerencsét.
Látom, amint Timothy Leary buliról bulira, asztalról asztalra járva reméli hogy felismerik.
Látom, amint Chatterton patkánymérget vásárol Látom, amint Pascal forróvizes kádba ül pengével felszerelkezve.
Látom, amint Ginsberg az Üvöltésről áttér tehénbőgésre a brooklyni egyetem professzori pulpitusán.
Látom, amint Henry Miller miután rég abbahagyta az írást, egyetemi lapoknál ad fel titkárnőt kereső hirdetéseket.
Látom, amint Richard Brautigan elhagyja kijelölt korát, senki nem veszi könyveit, szerelmi élete elrohadt, látom, amint felakasztja magát hegyháti faházában.
Látom az alkotás szükségességét, szerelmét és veszélyét.
Látom, amint az alkotás megszűnik, miközben a test tovább él bár gyakran kedve ellenére.
Megadatott még úgy szeretnem, ahogy még sosem szerettem, hogy kitárom az ablakot, és látom hogy a nap ragyog. Hogy bedől a fény a szobámba, a szemembe, szívembe, számba, és én magam is ragyogok. Megadatott. Szikrázik, száguld rejtekem lopódzik be a naplemente, mielőtt lebukik a nap, arany sisakban lássalak. Téged, akit még úgy szeretnem megadatott, ahogy nem szerettem senkit se, talán csak Istent, ki benned végül is fölismert: hogy fény vagyok, hogy szép vagyok, s övé vagyok.
Egymást rajzoltuk, mint Escher képén a kezek. S most lehet ezt is: kiradírozod belőlem, amit szerettél, s eltűnik belőled az, hogy szerettelek. Üres lap az arcod és az arcom. Egymást tagadó radírnyomok.
