Akkor kezdjünk bele, látom, vidám a hangulat, ideje nekem is letennem a névjegyemet. (Elnézést az ironizálásért.)
Dióhéjban: szomorú vagyok, magányos, borzasztóan elkeseredett, béna és nagyon szerencsétlen. Soha semmi igazán fontos nem jött össze az életemben, nincs semmi, amit föl tudnék mutatni, amire büszke lehetnék. Párkapcsolat nulla, már hosszú évek óta. Önbizalmam, önbecsülésem a béka feneke alatt. Úgy érzem, már semmi nem fog sikerülni, ideje számot vetnem azzal, hogy nincs jövőm.
Reagálnék a hozzászólásokra. Mint már említettem, Alefnull beírásai fogtak meg leginkább, mikor elkezdtem olvasni a topikot, sok saját érzésem és gondolatom köszönt vissza. Nekem már volt párkapcsolatom, de az NAGYON régen volt, és inkább csak bénáztam minden kapcsolatomban. Visszautalva kicsit a szerepjátszós hozzászólásokra, a legtöbb ismerősöm megdöbbenne, ha elárulnám, mikor volt kapcsolatom, mikor voltam nővel utoljára. Sokszor csak sejtelmesen mosolygok, ha rákérdeznek, egy-egy hölggyel, akivel kicsit közelebb kerülünk egymáshoz, mi a helyzet. Meghagyok mindekit abban a hitben, hogy lenne miről beszélni, de titokban tartom. A titok persze csak annyi, hogy megint nem jött össze semmi. (Az utóbbi évek slágere: újra összeejövés volt férjjel, baráttal, összejövés mással stb., úgyhogy ezen a fórumon is felajánlom segítségemet a magányos hölgyeknek, aki velem kapcsolatba kerül, garantáltan össze fog jönni valakivel. ;-)) Nem mintha ezen meg lennék lepődve, semmi vonzó vagy izgalmas nincs bennem egy nő számára. Viszont emellett nagyon szeretem a nőket, ráadásul válogatós is vagyok, úgyhogy elég nehezen viselem, hogy semmi esélyem nincs ezen a téren. Strand és hátam mögött kinevetés téma: na igen, ez ismerős. Sokszor gondolok én is arra, hogy biztos mindenki engem néz, és kinevetnek a hátam mögött (nemcsak a strandon, és nemcsak a kinézetem miatt). Szerencsére a megfelelő helyen és környezetben járok strandra nyáron, ahol a legkevésbé foglalkoztat, mit gondolnak satnya testemről mások, de azért a gondolat mindig ott van. Alefnull: én is világéletemben a nőkben bíztam jobban, képtelen lennék egy férfinak megnyílni, és a lelki problémáimról "nyavalyogni". Gyereket én sem akarok. Bár olyan korban vagyok, amikor már rendszeresen megtalálják az embert, hogy miért nem nősültél már meg, hogyhogy nincs gyereked (+saját lakásod, autód stb.) Halál téma: fiatalabb korban viszonylag könnyű (legalábbis nálam így volt) azt mondogatni, de jó lenne inkább meghalni stb. Viszont ahogy öregszem, egyre jobban félek a haláltól, egyrészt mert nem hiszem, hogy fájdalommentes lesz az én esetemben, másrészt meg nem fogok tudni megfelelően elszámolni az időmmel, nem tudok/tudtam mit kezdeni az életemmel. Ennyi jutott eszembe nagy hirtelen az eddigi hozzászólásokról, elnézést a hosszú monológért.
Egyelőre piálgatok, jobb ötletem nincs. (Nem azért írtam ezt, hogy ötleteket adjak, csak ténymegállapítás volt. NE kövessétek a rossz példát.)
A hölgyeket (Csíkosdinnyehéj, Greenwood, Mélybepotty :-); remélem, nem hagytam ki senkit) külön puszilom.
nem tudom. most már otthon is mondja anyám, hogy orvoshoz kellene fordulnom, nem tudom mi lesz. most megpróbálok kimászni ebből valahogy, hogy legalább átmenetileg jobb legyen kicsit, ha nagyon nem megy akkor lehet hogy tényleg utánanézek a rendelésnek. most már én is kezdek lassan elbizonytalanodni. lehet hogy tényleg nem normális ez az egész... főleg hogy nem is merek bennmaradni a lakásban, ha egyedül vagyok otthon. hát nem tudom. júniusban volt hasonló, akkor átmenetileg kijöttem belőle. most ismét. elegem van már rohadtul.
Súlyos depressziós állapotba kerültél. Ennek a betegségnek jellegzetes tünetei az általad leírt gondolatok. A világ - szerencsére - nem olyan rossz, mint amilyennek most tűnik, vannak szép pillanatai is. Állítólag. :) Minél előbb keress egy pszichiátert magánrendelésen (8-10e Ft/50p), vagy a területileg illetékes rendelőintézetben.
nagyon szarul vagyok. egész nap féltem, már tegnap is, hányingerem van. félek az öregedéstől, a haláltól, nem akarok meghalni, nem akarok megöregedni, nem akarok beteg lenni. fel akarok ébredni, azt akarom, hogy jobb világban ébredjek, ahol nem ilyen szörnyű minden, fel akarok ébredni. vagy azt hinni, hogy majd felnőttként jó lesz, hogy a szüleim megvédenek, jobb világot akarok jobban akarok lenni nem akarom azt ami most van megint jön egy szar éjszaka, nem akarom nem akarom, nem akarom.
Én sem mondom, hogy csodát lehet tőlük várni. Csak segítenek abban, hogy megtaláld a saját utadat. De helyetted lépni nem tudnak. (ez az én nagy bajom)
Sohaország: igazad van, tegnap magam is gondolkodtam ezen, még nem tudom, ha tartósan nem lesz semmi változás, lehet, hogy megpróbálom, majd leírom egyszer, milyen akadályai vannak, illetve milyen fenntartásaim.
GodHatesMe: légy üdvözölve, tényleg szellemes a nicked, bár sajnos nem vidám, valóban. Írd le amit gondolsz, persze hogy érdekel bennünket, azért van ez a topic
Kézcsókom a Hölgyeknek, üdvözletem az Uraknak! Tegnap kezdtem el olvasni a topikot, egy-két hozzászólás (sajnos) kísértetiesen tükrözi vissza a saját problémáimat is, főleg, ami Alefnull hozzászólásait illeti. Még nem olvastam végig az összes bejegyzést, ha a végére érek, talán megosztok némi konkrétumot is, már persze ha kíváncsi rá valaki.
Nem titok: 39 éves férfi vagyok, éppen túl egy fájdalmas váláson. Többi a bemutatkozó oldalon. :) Orvos és terápia nélkül nagy bajba kerülhetsz, mert a baj csak súlyosbodni fog. A területileg illetékes mentálhigiénés gondozó ingyenes, ahol általában pszichológus is van. Kérdezz rá bátran a háziorvosodnál! Általában én is csak keresem a létrát, rosszabb napjaimon még csak azt se. De próbáljunk kapaszkodni abba a néhány szép pillanatba, amit sokszor észre sem veszünk. (milyen könnyű ezt mondani...)
nem gyógyszerezek, most terápia sincs én korábban kedveskedtem magamnak, de mostanában már nincs rá pénzem, meg így is bűntudatom van a sok elköltött pénz miatt én is felnézek azért, bár a létra nem akar jönni..
rólad nem tudok még sokat, azt sem, hogy nő vagy vagy férfi...
Oké, ne erőlködj. Gyógyszereket szedsz? Terápia? Mert ezek sokat segíthetnek egy ilyen állapotban. Szóval ne erőlködj. Nálam az szokott bejönni, hogy ilyenkor kedveskedem magamnak valamivel (apróság, pl sütemény, fagylalt, film...stb) Persze nálam sem mindig válik ez be, ha nagyon mély gödörben vagyok, én is csak begubózom, de legalább néha felnézek, hátha jön egy mentőlétra...
De annyira kár is erőlködnöm, nem tudok, nem is akarok megfelelni a követelményeknek. undorodom minden munkahely gondolatától, az emberek zöme nagy szart se ér, nem érdekelnek, úgysincs semmi jövőm, betegség, fájdalmak várnak rám, még lejjebb pusztult értelem, minek kínlódni, annyira felesleges.
Értem, igazad is van. Nekem a gondom kicsit más. Egyrészt, az általam fontosnak tartott személyekkel kapcsolatban van rettegésem attól, hogy megunnak, hogy lenéznek, érdektelenné válok számukra. A többiek nem érdekelnek. A másik meg, ha valamibe belefogok, mániákusan rettegek attól, hogy nem fog sikerülni, és ez bénít le.
Az én önbizalmam sem valami acélos, mint olyan sokunké. Csak a magunk fajtákat nem vesszük észre. Van, aki azt mondja, hogy az önbizalmat meg kell erősíteni az átlagember szintjére, különböző technikákkal. Ez valóban jó, ha meg tudjuk tenni. De ha ez nem megy, meg kell tanulnunk együttélni ezzel. Pl. elfogadni, hogy a társaságban nem mi vagyunk a központ, és megtalálni a hasonló embereket, stb. Persze ez nem könnyű (nekem sem nagyon megy még), de törekednünk kell rá. Az önbizalmunkat kéne növelni sikerélményekkel. Tehát olyan dolgokat csinálni, amiben örömünk telik, amikben jók vagyunk. Mert mindenki jó valamiben.
A sportot már többen ajánlották. Iszonyú nehéz rávennem magam a mozgásra, mondjuk pár nap múlva elég sokat fogok gyalogolni, mert kerékpározni nem merek. úgy akartam menni, de nem merek.
jó lenne,ha lenne valaki a fogná a kezem, persze átvitt értelemben, jönne velem, segítene. mindennel egyedül küzdeni rossz és nehéz.
Nálam ami baj, az a kishitűségem, az állandó kétségeim, a félelmeim, meg az, hogy egyedül pánikolok. nem bírnék megélni. még lakást is csak főbérlőset tudnék bérelni, ha pénzem lenne rá, de egy egész lakást nem. nem bírnék élni egyedül, teljesen összeomlanék. és ez iszonyú. úgy élni, hogy önállóvá még akkor sem tudnál válni, ha az anyagid engedné. más kérdés, hogy nem engedi, és esélyem sincs rá hogy engedje. megalázható kis senki vagyok. szánalmas.
Értem amit írsz, jó hogy nem vagy nagyon belesüppedve a reménytelenségbe, és tulajdonképpen csinálok is valami hasonlót. de mindig félek a jövőtől, hogy minden jó pillanat elmúlik, mindig a múlást látom, a pillanatnyiságot, olyan kiábrándító
Egy gyerek valóban nagy felelősség és állandó feladat (tapasztalat). De kell, hogy legyen valami, amibe kapaszkodni tudsz, ami örömet jelent. A társ szerintem fontos dolog (aki ilyen érzéken,y, mint te az tud szeretni), mert az ember társas lény. A legsötétebb depresszióban is pislákolnak gyertyák, csak olyankor nem látunk és nem hallunk rendesen. Szeress valamit, amiben örömödet leled (legalább egy kicsit, lécci), és tölts ezzel minél több időt. A sportolás lenne igazán jó... Végül ne azt nézd, hogy mennyi minden nem látható, hanem azt vedd észre ami igen...bagoly mondja verébnek...
Értelek, de én nem vágyom gyerekre. Szerető társra talán. De mi van, ha én nem tudok szeretni? Ne add fel semmiképp. Bennem is pislákol némi fény, de van mikor egészen elhalványul. Talán ha kiírja az ember, segít valamit. Meg ha tudja, hogy nincs egyedül. Reménykedjünk. vagy próbáljuk nem észrevenni a dolgokat.
A legtöbben egy szerető társra vágyunk, és tőle egy gyermekre. Volt időszak az életemben, amikor mindez meg is volt. Akkor nem hangolt le az esti sötétség, észre sem vettem azt, mert odabent világított egy lámpa... Sajnos a sötét, az most nekem is sötét. De nem akarom feladni.
