Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
-Tony bácsi, voltál te úgy valaha, hogy akartál valamit, de nem tudtad, hogy mit? -Előfordult. Amikor elég, hogy az ember egyszerűen akar valamit. -lgen. Valami mást. - Ujjai izgatottan szétszaladtak. - Kell,hogy legyen valami más is,mint. . . ez. - Lehet, hogy a szobára gondolt, lehet, hogy a városra, talán mind a kettőre. -Utazás ez - mondta az öregember -, kétféle utazás. Az egyiket feltérképezik a számodra a születésed előtt, a másikat magad fedezed fel magadnak. A legtöbb ember az elsőt választja. -Én a másodikat fogom. .. -Akkor bolond vagy. . . -Te is ezt csináltad - mondta Joseph sértődötten. - A magad útját jártad. -Az nem is kérdéses, hogy én bolond vagyok. Kérdezd meg a várost. -Mi van ott? Az utazás végén? Mi a végcél? -Nem tudom. Csak az állomásokat ismerem útközben, azokat se mind. Tudás. Szeretet. Egyik se tesz majd neked jót. Mind a kettő fájdalmat okoz. -Ugyan, hagyd már abba-förmedt rá Joseph. - Hogy okozhatnának fájdalmat? Tudás. Szeretet. Ezeket akarom. Hogyan okozhatnának ezek fájdalmat? - mondta tizenhat évének bizonyosságával, és nevetett. -Nézz rám, fiam - mondta Tony bácsi. - Nézd meg magadat ötven-hatvan év múlva. Ezt akarod? Ezt? - Arca kezdett összegyűrődni, mint a fokozatosan átnedvesedő papír.
********
-Kell lennie valaminek - mondta Joseph gyámoltalanul. -Tudás- mondta az öregember. -A magányosság szinonimája. És egy ilyen úton tudást fogsz gyűjteni. - Az rossz? - Nem elég. És nehéz. És mindaz a tudás, amit egy tanulással, kutatással, megértéssel töltött életen át összegyűjtesz, csak egy kicsi része, csak parányi töredéke annak, amire szükséged volna,hogy igazán biztonságban legyél. Erre csak akkor jövünk rá,amikor már meg kell halni. Vagy amikor megöregszünk. Jobb nem is törődni vele. Jobb nem rájönni. hogy hamisak az istenek.Inkább egy hamis isten, mint a semmi. - Én tudni akarok! - csapott le Joseph tenyere az asztalra. - És szeretni akarok. - Ujjai ökölbe szorultak az asztal fáján. - Annyi tudást és annyi szeretetet akarok, hogy biztonságban legyek, és ne kelljen hamis istenekben hinnem. - Ne szeress senkit, Joe. - A gyűrött arc összeomlott, papírbőrén könnyek szivárogtak át. Az öregember belesírt a teájába.. - Ha szeretsz, védtelen vagy. Ha szeretsz, fölfekszel az áldozati oltárra, meztelenül, kiterítve, megkötözve, betömött szájjal, nem vagy önmagad, és egy vékony szálon ott lóg fölötted a kés. Ez a szál: a szeretet. . . - Te szerettél! - üvöltötte a fiú. - Szerettél. . . - Igen, igen, igen! - A harag úgy sütött át a könnyeken,mint a nap. - Szerettem, hogy a fene egyen meg, a fene egyen meg... - Megőrültél, öreg. . - Csak menj az utadra, ott egyen meg a fene. - Tony bácsi beletörölte csöpögő arcát fekete kabátujjába. - Menj csak. Nem tudok rajtad segíteni. És te se tudsz majd senkin segíteni.Az ember csak állni tud, és nézni, tehetetlenül. Ez minden, több senkitől sem telik. Nincs kapcsolat, a tapasztalatokat nem lehet átadni. - Még szeretettel se? - gúnyolódott Joseph. - Eriggy és keresd meg. - Tony bácsi dühösen, hangosan szürcsölte a teáját, mintha meg akarná büntetni, amiért kihült. - A káoszban keress egy kezet, amelyet elérhetsz és megérinthetsz és megfoghatsz, keress öt ujjat, amelyben megbízhatsz és akkor egy pillanatra - de nem tovább, csak egy pillanatra -, egy pillanatra rend lesz a káoszban, nyugalom, lesz központja: két összefonódott kéz, aztán a kezek széthullanak, többé nem találják egymást, és visszatér a káosz, és rossz lesz, mint volt. Megérinteni egy kezet a káoszban, ez a szerelem. Ha ezt megteszed, ha csak egy pillanatra is, beléptél az isten birodalmába. És ki a fene tudja, hogy az hol van? - Szája felnyílt, akárha nevetett volna, sebes ínyében nagy fekete lyukak tátongtak. - Menj csak, feküdj fel az oltárkőre. Feküdj fel, és figyeld a kést, meg a vékony szálat, ahogy foszladozik. Erre születtél. Joseph felállt. - Az én nevem Joseph. - Az ajtóhoz ment, és kinyitotta. Az éjszaka beözönlött a szobába. - Öreg vagy, Tony bácsi - mondta. - Nem tehetsz róla. - Becsukta maga mögött az ajtót, és lassan hazament.
Sok idő eltelt. Mindaz, amit hazulról hoztunk magunkkal, szétrepedt, tönkrement.
Az ajtókopogtatás, verőfényes deleken, a hang, amely kérdezte „Mért késtél?", az ajtóküszöbnél, a fehér fésű, mellyel tükör előtt fésülködött az est, egy cigaretta, amit szívtunk a tavasz ablakában a Kismedve farkát ráncigálva, a lámpás alatti két kéznek árnya, két gyümölcsöstál között, mindaz, amit csomagjainkban elhoztunk magunkkal
- azok a fehér, tengerparti sétazoknik, az áprilisi rövidnadrágok és trikók, s még a kisolló is, amellyel a nyugalom ápolta rég a körmét a délután ablakkeretében, visszfénye a kezén s arcán vibráló ablaküvegeknek, szétfoszlottak, szilánkra törtek, megrozsdásodott az olló is, letörött a hegye, olyan most, mint az elpusztult fecske, odalent a kövön, a szappan és borotva mellett, hiábavaló már - vele vágjuk a lábunk körmeit, vele vágjuk a tyúkszemeket, olyan most, mint egy rozsdás kulcs - nincs rá szükség: a zárak összetörtek. Mindaz, amit magunkkal hoztunk batyuinkban, csomagjainkban, szétrepedt, tönkrement. Semmi sem maradt.
S mégis, néha, amint leszáll az est, s a Kismedve akasztja viharlámpáját a sátornyílásba, a száraz földet picit megkarmolászva, Petrosz vagy Vaszilisz vagy Andonisz apó, batyujában turkálva egy odadugott bögréért vagy kanálért, nagyon lassan mozgatják a kezüket - elmerülnek benne, s körülöttük a levegő mozdulatlan és nehéz lesz, mint az olaj a korsóban, s a csönd akkor olyanná válik, mint a malomkő, midőn megáll a víz.
És akkor újra halljuk azt az elfelejtett zizegést, minthogyha ezzel az ollóval vágnánk a konyhapolcok papírcsíkjait karácsony heti napokban, minthogyha az a fehér fésű járna egy asszony hajában; minthogyha lábujjhegyre állnánk, hogy cigarettára gyújtsunk a holdnál.
S tudjuk, batyunk legeslegalján, a szennyes ingeink s lyukas zoknijaink alatt, ott van még egy hímzett asztalkendő a házi csöndből, s annak a két tenyérnek árnya, mint két nagy szőlőlevél.
Elsötétült életemnek napja vagy te mostan, Mert te most is égve-égőn tündökölsz az életemben Egyedül vagy, csodacsillag, hajnaltalan éjjelemben. Most is rólad álmodom, mert rólad álmodoztam.
Álmodoztam éjjelenkint s régi verseimben Minden elment mostanáig, ifjúságom, az is indul. Félve, fájva kérdem én, hogy kell-e élni még azontúl? Dúl e kérdés, bánt e félés, fáj nekem már minden.
Csak te vagy vigasz nekem most. Nézni jó utánad. Utánad már semmi sem jön, énnekem már semmisem kell. Messziről csak érted élek. Téged nézlek tárt szemekkel, Könnytelen. Ha nézhetek rád, akkor bűn a bánat.
Emlékszel még? Fagy, tél, bemeszelt szél. Friss számra, bőrömre emlékszel-e szívem? Valamikor keshedt köpenyemben is szerettél, nemcsak mezítelen.
Kivel fekszel le velem, te magam-árva, s ki rádnéz, lát-e, és aki megölel szeret-e úgy, mint az én hársfa- színű szemem.
Idegenek idegeneként én is. Kenyerem mások szájából eszem. Értem a mások szerelmét, beszélik. De nem anyanyelv az nekem.
Talán ha szólnék Hozzám, s visszaszólnál, s látnám: látod, kellek: nem-idegen; de meg sem születlek, beléd sem halhatok már, csak magam s magad közt, csak magam s magad közt, ébren, elevenen.
Most nincsen bűnöm, és társam sincs ezért. Jó cinkosaim, hova-merre vagytok? Egymás szemébe kenhetnénk a vért, amit titokban egyikünk fakasztott, másnap egymásnak vallanánk be önként, egy sötét szobában velünk mi történt.
A lopott holmit kézről kézre adjuk, nem tudva végül, kié s ki rabolta a károsult rí, a magányos vad fut, de egymást tépi boldogan a horda. Nincs egyedül a bűnre képes állat, áldozatában bár, társra találhat.
A meglopott csak más kárából élhet, amaz szintén zsarolt vagyont örökölt, a gazda más csak, ugyanaz a bérlet, ekkora volt, és nem lesz nagyobb a föld s amit teremtettünk, nyomban felzabáljuk, de együtt álljuk körül azt a vályut.
Osztozni a sápon, pénzen, asszonyon, jogként elfogadni méltatlan kegyet: megtanított régtől hivatal, rokon, megnyugtatott cinkos felsőbb rendelet torlódva, marva zsíros tömkelegben, nem érhető soha senki tetten.
Herceg, érted: a közös vétek megvéd, hogyha a bandánk egy másikat kifoszt, megvesztegeti a józan szerencsét, megjátszhatja mindig a nyerő pirost. Fonákját mutatva forog az élet, bűnnel érezni csak a teljességet.
Herceg! Ezeknek gyöngeség a jóság, ostoba gyáva, ki csöndes, nem csahos, jellemhibás a szegény, aki sorsát nem igazítja most ehhez, majd ahhoz, a köz oltárán vért vagy szót nem áldoz. Legfőbb bűnös az ártatlan magányos.
Felhangzott hirtelen, éjféli órán láthatatlan csapat menetelése, harsány zene hangja volt a kíséret — Jósorsod hát cserbenhagyott, a tettek kudarcba fúltak, életed nagy terve összeomlott. Haszontalan dolgok miatt ne bánkódj. Mint aki régtől fogva készen áll, bátran mondj búcsút Alexandriának, hisz ő is elhagy. Ne érezd úgy magad, mint akit kisemmiztek s ne mondd, hogy álom volt, hogy káprázott füled: meghiúsult reményekkel ne bíbelődj. Mint aki régtől fogva készen áll, bátran, hozzád ez illik, ez méltó egy ilyen városhoz is: elszántan lépj az ablakhoz s megállva ott, hallgasd az utcazajt, megindultan, de nem gyávák panaszszavával és kifakadásaival: most utoljára élvezd még a hangokat, a titokzatos csapat harsány hangszerét, és mondj búcsút neki, Alexandriának, kit elveszítesz.
Igen, Uram. Nem, Uram. Igen, Uram. Tanultam. Tanultam valamicskét. Nem, nem eleget, nem annyit. Mindenkitől, mindenből, igen, Uram. Nem ér fülig a szájam, nem, Uram. Igen, az ellenségeimtől is, sokat. Amikor megpróbáltak beledöngölni az agyagba. Amikor sárban hempergettek. Nem, nem hagytam el magam, Uram. Ne legyen könnyű nekik, Uram. Igen, kerestem mindenemmel. Valami kis fényforrást, Uram. Nem, nem volt könnyű, Uram. Igen, segítettek, volt olyan. Volt, hogy én is segítettem, igen. Persze hogy hibáztam, nem egyszer. Nem, nem lehet visszacsinálni. Igen, volt, amikor beláttam. Nem lehet mindig nekem igazam, Uram. Igen, Uram, lehet, hogy megéri. Nem, Uram, nincs rá garancia. Igen, próbálom. Próbálkozom. Nem, semmiképpen se, soha. Igen, Uram. Nem, Uram. Igen, Uram.
Alacsony pinceboltban, falócákon szorongva, szennyszürke ablakon hol alig hatol be fény, a hosszú asztaloknál ott üldögél borongva, arcán sötét haraggal a meghajszolt csoport, a proletárivadékok, mind kétkedő s szegény.
Mondjátok, szól az egyik, hogy e föld szenvedését, mint tiszta fény, az ember oszlatja el, pedig benne egy szikra sincsen, mely tiszta volna és ép; e fény csak új mocsokkal borítja sártekéjét, ahol teljhatalommal él és uralkodik.
Igazságról beszéltek? Mindenkit, aki gazdag, a vagyon, a tekintély s törvény véd bástyaként; ellenünk agyarognak az ellopott javaknak birtokában, parancsuk egy éhen át igazgat, s iga alatt robotra hajszolják a szegényt.
Élete szakadatlan boldogság némelyeknek, vígak, mert minden óra mosolya az övék, a kertjük télen is zöld, égi nektárt vedelnek, nyáron hóval borított hegyekbe útra kelnek, fényes nekik az éjjel, a nappal meg sötét.
Számukra nincs erény. De hirdetik az erénynek szükségét, így zsarolnak belőletek erőt. Ti, lovai az állam döcögő szekerének vagy ágyútölteléke a háború dühének, húzzatok, s haljatok meg: így hősök lesznek ők.
A délceg, büszke gárdák, a hatalmas hajóhad, királyok koronája s a rengeteg vagyon, a kíncskamrákba kínnal bezsúfolt millióknak halma miből eredne? A népre rótt adóknak köszönhető. Verejték tapad az aranyon.
-------------------------------------
Hazugság, puszta frázis az államok alapja, hamisság úgy a törvény, amint ők hirdetik: idegen érdekekre, idegen aranyakra vigyázz! Fegyvert is adnak, hogy sújts le önmagadra, menj harcba, s öldököld ott saját testvéreid!
Miért görnyedjetek, mint rabszolgái a pénznek? Örömtelen a munka, s alig hoz kenyeret. Sorsotok a betegség és végül az enyészet, míg ők csupán henyélnek, s elfogyasztják a készet; hozzájuk a halál is jóval türelmesebb.
Ti vagytok számra többen s erőben is nagyobbak; meg tudjátok szerezni a földnek kincseit. Ne rakjatok erődöt a rejtőző vagyonnak, s börtönt, hová kerültök, ha túl nagy fájdalomnak engedve, ti is élni akartok egy kicsit.
Őket védi a törvény, ajkuk szívja magába az élet mámorító és édes italát; ők viszik lányainkat kavargó orgiába, hol kéj perzsel, s lefonnyad a szűzesség virága, mikor a zsenge testet vén kar öleli át.
Talán kérdezitek még, mi marad a tiétek? Csupán a munka, melyből a gazdag pénzt csihol, könnyel sózott kenyérért hitvány rabszolgaélet, szégyen s nyomor a szűznek, kit egy buja letépett. Ők a mennyekben élnek, tiétek a pokol.
Nem kell nekik a törvény, — hódolhat az erénynek a jómódú... De néktek annál többet jelent a jogrend, mely fenyítést csak fejetekre mérhet: a javak mosolyáért mohón nyúlni merénylet, s a méltó büntetéstől végső szükség se ment.
Döntsétek meg e gyilkos rendet, mely egyre jobban pártolja azt, ki dúskál, s kijátssza a szegényt. Ha már hiába bíztok az égi jutalomban, vegyétek el a földön, amihez jogotok van, s mint egyenlőek, éljünk egymás testvéreként.
Törjétek össze Vénusz vakító, pőre testét! Tűz égesse a vásznon a buja testeket! Elámítják a lelket antik tökéletesség képével, hogy kerítők rút hálójába essék a szép leány, minél több, ki vérünkből eredt.
-------------------------------------------
Szórjátok szét a kincset, tépjétek le a pompát, az élet köntösét, mely részvétlen, mint a kő, melyet a könnyek árja s bíbor düh egyre sző; legyen mindez csak álom, puszta káprázat inkább, és nyelje el közönnyel a végtelen idő...
Építsetek a romból piramist, meg nem ingót, történelmünk lapályán memento mori-nak; lelket fölbátorítót, az öröklétre nyílót, ilyet faragjatok ki márványból, ne a ringyót, ki ravasz szemmel, aljas mosollyal hívogat.
Ó, jöjjön az özönvíz! Hisz arra, hogy a jóból milyen jó származik majd, eleget vártatok. Semmilyen... Ma hiénát a szajkó nyelve pótol, simulékony irigy lett a régi vérszopóból. A rossz, az megmaradt, csak a forma változott.
De akkor az aranykort szemetek újra látja, amint a régi mondák kék fátyla sejteti; egyenlő lesz a jólét, mindenkinek sajátja, és a halál szelétől úgy alszik el a lámpa, mint ha egy szőke angyal szelíden oltja ki.
Bú, könny és keserűség a haldoklót se nyomják; úgy él, ahogyan ő élt, az ifjú nemzedék. Az ércnyelvű harangok már nem a gyászt sikongják. Kit a szerencse kedvelt, s mindig elűzte gondját, nem kell siratni: vége, leélte életét.
A nyomor, a betegség lassanként messze tűnnek, ha nem lesz úr az ember más emberek felett. Ami növésre termett, nőni sohase szűnhet. Kiisszuk, s összetörjük a végén serlegünket: kik már eleget éltek, tovább mért éljenek?
*
Halad a Szajna-parton a császár fejedelmi hintóján; látni sápadt arcán a gondokat. Hiába zúg a hullám, s dübörög száz fogat, sötét gondolatától nem tudja elterelni őt, kit a megalázott nép oly némán fogad.
Szeme, melynek nyitott könyv minden emberi lélek, ajka, ahol a néma s bölcs mosoly ott lebeg, keze, mely a világnak sorsát másítja meg, útján köszöntve int a rongyosok tömegének. Hisz nagysága titokban hozzájuk köttetett.
ő, akit nem szeretnek, rideg magaslatáról látja, mint ti: a rossznak elve mindent betölt, jogtiprás és hazugság gyeplőjén fut a föld; a történelem ősi szövedéke kitárul: ismert példát idéz fel, az üllőt s a pörölyt.
Köszönti útja mentén néma védelmezőit, ki fent mint elnyomottak tündöklő csúcsa áll, váratlan változások rejtett, sötét erőit, akik nélkül kevélyen nem fényeskedne ő itt, akik nélkül a császár elbukott volna már.
Néktek, hitetlen árnyak, köszönhető fölénye, kiknek kegyetlen ajkán fagyos mosoly lapul, kik már ügyet se vettek a jogra és erényre, szörnyű hatalmatoknak elég a puszta réme, hogy mind jármába hajtsa, kik gyűlölik vadul.
*
-------------------------------------------
*
-------------------------------------------
Ámulva néz a császár, míg felhőkön keresztül tűző csillagsugárban az árny halad tovább; elé a csillogó lét rejtett értelme rezdül, a kép már nem homályos... Népek visszhangja zendül, hangok, mik bánatukkal világot fognak át.
„Minden emberben egy új világ jön napvilágra, küzd a vén Demiurgosz, de harca hasztalan; nincs elme itt a földön, mely tudni nem kivánja: a végtelenbe plántált sötét vágyak virága hogyan keletkezett, és hová is tart ugyan?
Magának a világnak fensége, vágya, magva minden szívben titokban ott él, kétségtelen, hazárd kockavetés ez, így a fa is tavaszra lényegét valamennyi virágában mutatja, de hány virág lehullik, s gyümölcsöt nem terem!
Az emberi gyümölcs is megfagy, útját ha járja, ez szolgaként kövül meg, az császárrá mered; szegényes életét nagy célokba bugyolálja, s napfényben nyomorának arcát pőrén kitárja, csak arcát, – mert az ember lényege mindig egy.
Csak a köntös az új a vágyon, csupán a forma, és az emberiségben az ember egy s örök Az élet szörnyű titka maszkjait váltja sorra, s féltékenyen takarja, hogy egy-egy csöpp atomba a vágyak végtelenje miképpen költözött.
Ha tudod, hogy halálba torkoll ez álom itt lenn, s hogy a világ, amint van, úgy marad, noha te javítanád örömmel, – úgy kell, hogy kimerítsen az örök hajsza, és hogy megnyugvást lelj e hitben: Örök halálnak álma a világ élete."
nevetés ült a felhőt rejtegető égre és kékre festette a levegőt de hiába kerestem a nevetőt csak a hang... az visszhangzott a fülemben
az a nevetés... hogy megváltozott...
valaha tisztán csengő kacagás volt édes öröm még a hang is csókolt becézett és jó volt minden rezdülés mert lelkemig ért hiszen értem csendült nekem szólt
később huncut kuncogássá változott incselkedő szívet borzoló izgató titkokat súgó dallammá ígért mennyt és adott poklot de aztán felemelt és a forróság ahogy átölelt már nem a pokol tüze volt
majd udvariassá vált megszokottá ott volt ha kellett de többre már nem tellett néha még kicsit simogatott kicsit még melegített de már valahogy mégsem volt jelen
azután kicsit más színt kapott az a valaha tisztán csengő őszinte árnyalat hogy megkopott és egyszerre szinte vágott olyan éles lett a belerejtett gúny még az emlékétől is... dühöm újra kigyúl
de rosszabb is jött a közöny amikor már csak másokkal nevetett s ha elment talán már nem is köszönt csak intett vagy mormogott szavakat és a vidámság mindig ott maradt ahova elvitte és mosolya a közönybe ragadt
de mégis most az a felhőkre ült nevetés milyen sokat jelent még nem fedte el a feledés mert amit az évek a szívbe bele véstek az bármilyen kevés mikor már semmi nincs akkor ismét kellene még ...az a nevetés
Azt kérdezed, hogy ki vagyok, micsoda kis lélek vagyok, ki ablakodon kopogok, és mint a gránát, tüzelek, és lengek-ingok-libegek, és hámba fogom a szelet, és hintálom a levelet, összekuszálom a leget, s azt a suhogó szövetet, amit a hajnal tereget, min villogás az erezet?
Vagyok az élő suhanás, vagyok az élő zuhanás, lengés vagyok, kerengés, zengés meg visszamerengés arra, amiről azt hazudod, azt hazudod, hogy elfeledted, ám én megszólalok feletted, ám én átsuhanok feletted,
megvillantom szárnyaimat, a selyem kardokat, melyek átmetszik az eget és hazugságodat, és akkor már tudod, akkor rögtön tudod, hogy az angyal vagyok, aki gyerekkorodban úgy magadra hagyott.
Csak halkan. Fogd kezem. Ülj le mellém ide, ez órjás fa alá, melynek lombsátorában A hold cirógató fénye fehérlik lágyan, Míg elfullad a szél végső lehellete.
Süsd le szemed. Csak ülj. Ne gondolj semmire. Álmodj. Fürtünk bagoly súrolja a homályban.. Hadd fusson örvtelen, amerre vonja vágya, az illanó gyönyör s a szív múló heve.
Remélni is feledj. Csak csendesen, szelíden, hogy folytathassa majd a szíved és a szívem e csöndet és a nap derűs enyészetét;
Hallgassunk. Meg ne törd ez éji békességet; nem jó zavarni, ha becsukta már szemét, a vad Természetet, e néma Istenséget.
Nap, Héliosz titán arany diszkosza! Héliosz, te ki térdig gázolsz a szürke mindenségben s elhajítod arany korongod! Nem másztam-e az ima árbocán messzi egekbe, nem sírtam-e, s nem voltak könnyeim engedelmesek?
Áldozva ontottam vérem a vigasztalan, zokogó bíbormákot. Fény: imádva meredtem reád míg a sárga napszövevénybe belehalt szemem. Most nem hull ki remegve az éjben egyetlen csillag ezüst porszeme sem. Korhadt, lombtalan, földszegény törzsből, dérben fázó rothadó kérgen kinyújt egy ág engem: kopár fa utolsó, őszbeveszett levelét.
/Hajnal Gábor ford./
*Julianus Flavius Claudius római császár volt (i. sz. 331-363), aki elhagyva a keresztény vallást, a görög filozófiát és vallást tette magáévá. Emiatt kapta az Apostata (hitehagyott) jelzőt.
Gyengék vagyunk és sérülékenyek, de hogy ne lássa rajtunk senki, öklünket rázzuk a világnak, büszkén viseljük sebeinket, hisszük, hogy nem tartozunk másnak, csak önmagunknak.
Éjszaka...vagy, ha álmatlan hajnal éber forgolódás közben talál, megrebbenve, mint gyertya fénye
kimondjuk súgva, szinte félve mindenkinek a titkok- titkát, mit eltemetni végleg nem lehet:
Tudod soha nem bántam meg, hogy megszerettelek, pedig felbolygatta ez a szeretet az egész életem, Tudod, soha nem csalódtam benned, pedig sokszor nem értettem a cselekedetedet, sokszor féltettelek, leginkább magadtól féltettelek, Tudod, lassan fogynak körülöttem a dolgok, a dolgaim, vagy messzire kerülnek tőlem, vagy csak én távolodok, ahogy szakadoznak a szálak, az érzés egyre jobban magához láncol, Tudod, mikor megkönnyezek valamit, ami szép volt, megvigasztal a gondolat, hogy lakozik bennem egy csoda, ami nem hagy el, amit nem vehet el tőlem sem az irigység sem a rosszindulat, Tudod, ebből az érzésből táplálkozom, miatta össze sem csuklom, ha elesek is, érte felállok, ha sírok is elmosolyodok, talán, ha végleg elalszom, érte akkor is felébredek.
Te tudod, hogy csak a sorsom embertelen, mégis borzongva elhagysz. Nézem a táguló homályt a szemeden. Kegyetlen vagy, hiszen csak a sorsom embertelen. Kegyetlen vagyok, hogy is kérhetem, hogy osztozz szétzilált életemen!
Embertelen sorsába zártan megmaradhat-e embernek az ember? Feláldozzam a mosolyodat? Üsselek pofon szerelemmel?
Akár a meztelen gondolat, olyan védtelen a vágy.
Az ember úgy sóvárog a tisztaságra, hogy bemocskolja magát.
S a jóság olyan láthatatlan, mint a virágba felszivárgó halál.
Tenyerem fáj, ha egy fa kérgét megsimítom. Fáj-e a fának a simogatás? Fáj-e neked a simogatás?
Akár a meztelen gondolat, olyan védtelen a vágy.
S a tisztaság olyan láthatatlan, mint a virágba felszívódó halál.
Rehabilitáció Látod olyan furcsán zavaros minden körülöttem mégse haragszom rád hálód hogyha kifog és nem vethet senki meg érte a legnemesebb tett hogyha iszapból a hal réveden így szabadul
Látod, köztünk már helye van az ősznek, az asztalra dobva hűvös bőrdzseki, itt pultosfiúk fényeket előznek, egy mellém állt, hogy a lelkem töltse ki. Valahol csendben átfordul egy naptár, kemény egy év volt, most minden harc laza, mellettem vagy, és magadra maradtál, a szívemben laksz, de nem rohansz haza. Üres arcomon táncot jár az árnyék, nem én kesergek, a sötét énekel. Húnyt szemmel hallgatsz, nem látod, hogy fáj még, azt vetted észre, hogy most engedlek el.
szomorú vénlány maradt ez a nő aki nem kellett senkinek bár gyöngyök vannak a szemében a lelkében szögek így nevelték nem verték csak a mesék amiket mondtak neki nem hoztak nyugodt álmokat sokat sírt a takaró homályában most is sír este a magány lugasa körülötte elrejti és el is felejti milyen vágyni valaki után az utcán úgy ment sudár-büszkén mint a lány a festményen ami a kedvence hitte ő is ilyen szép és az is volt még most is az csak a szomorúság nem hagyja el csak az lengi körbe nem a parfümök illata hiába az idő rágja kívül-belül pedig jógázik és vegetáriánus virágokat nevel az erkélyén macskái kecsesek és drágák ennyije van
Anyám hajnalban kelt, tüzet rakott, megfőzte a nyomorúságot, a tegnapesttől kért kölcsön kenyeret. A vézna tűznél véznább volt árvasága.
Ázott csutkák, vizes tengeriszárak tűzén melegedett gyerekkorom. A kódorgó füst kékellő tulipán lett, s megrázkódó virág köhögető anyám.
Engem ilyenkor vertek föl, menni kellett, s egy rossz nadrágért, földig lógó kabátért énekeltem a megfeszített Jézust, kilencéves, árva evangélista.
Innen hoztam az éneket magammal, és most, mikor már istennel semmi dolgom, ők énekelnek, szorítják össze mellem, hatholdas Jézus, napszámos apostol.
Ezért ne csodálkozzatok nagyon rajtam. Emlékeimben egy gyerek kuporog, üres tenyerét foltos nadrágjára szorítja, s a csöndben jószóért: kenyérért énekel.
