Igen, az egyetlen jó dolog az életemben, hogy nagyszerű barátaim vannak, akik annak ellenére képesek szeretni, hogy ilyen szerencsétlen balfék vagyok, és semmi köszönet nincs a társaságomban. Ha idekeveredne valamelyikük a fórumra, és a hozzászólásaim alapján rám ismer (rám fog ;-)), akkor ezúton is üdvözlöm őket: imádlak Benneteket, és sajnálom, hogy nyavalygásaimmal terhellek állandóan Titeket. (Elnézést, ez kicsit off volt.)
Viszont: sajnos az ilyen igazi barátaim nincsenek túl sokan, és nagyon ritkán tudok velük találkozni. Ezzel szemben legtöbbször egy rahedli hülye barom vesz körül, akik nem vágják le, hogy rossz kedvem van, és terhelnek a hülyeségeikkel, piszkálnak az idióta kérdéseikkel, olyan dolgokban kérik a segítségemet, amiket kis gondolkodással és kreativitással maguk is meg bírnának oldani stb. (Aztán nagy ívben le vagyok ejtve, ha nagy ritkán nekem kell tőlük segítség.) Általában kihasználják, hogy nem hajtok el a búsba senkit, irigylem azokat, akiket nem mernek zaklatni minden marhassággal, mert köztudottan tudnak bunkózni másokkal és tudnak nemet mondani.
Iwiw téma: úgy látom, ezzel se vagyok egyedül. Az lenne a megoldás, hogy csinálni kellene egy külön közösségi oldalt kizárólag magányosoknak, házasok ill. "kapcsolatban" státuszú emberek a rendszer által automatikusan törlésre kerülnének, kizárólag "(évek óta) egyedülálló", "elvált", "válófélben" stb. státusszal lehetne bekerülni.
greenwood: szeretnél egyébként férjhez menni, gyereket szülni? Én legalább azzal próbálom vígasztalni magam (általában persze nem sikerül), hogy úgysem akarok gyereket, és a házasság se érdekel különösebben, persze még egy "szimpla" kapcsolat se jön össze, úgyhogy a "veszély" nem fenyeget.
Látom, az "online férgek" kimoderálták CicaBaba2009 hozzászólásait, amik egyébként elég durvák voltak, el kell ismerni. Nekem egyből Harcosok Klubja idézetek ugrottak be róluk: "Apu ökölbe szorult keze vagyok", "Apu fortyogó epéje vagyok" valamint: "Kedvem támadt lelőni minden pandát, amelyik nem kefél a fajfenntartásért. Tankhajók olajával akartam elárasztani a híres francia strandokat, amelyeket sose láttam. Füstöt akartam lélegezni". Viszont: nem akarom elviccelni a dolgot, az elkeseredés bizony szülhet tehetetlen, gyilkos indulatokat. Inkább meséld el nekünk, min vagy ennnyire kiakadva, ha van hozzá kedved.
az biztos, hogy én is úgy látom, másoknak, majdnem mindenkinek, sokminden összejön, révben van az életük, nekem meg nincs sok esélyem... másrészt azoknak meg, akiknek mégsem jön össze, azoknak meg szintén nagyon rossz, és sok esélyük nincsen.
iwiwen soha nem is voltam fenn, egyszerűen nem érdekelt az a hely
Sziasztok! Ha nembaj csatlakoznék hozzátok. Én is így érzem a körülöttem lévő emberek télleg révbe érnek én meg hiába küzdök 2x annyit akkorsem jutok előrébb. Ilyenkor érzem magam nullának egy selejt nek. :(. Hát ezaz már mszinte minden iwiw es ismerősőm férjhez ment , megnősült sőt már gyermekük is van.
ebbe inkább nem is gondolok bele, mert begolyózok:)
egyébként nekem kedves elfoglaltságom régi ismerősöket nézegetni. azt hiszem, az egész ált. iskolai osztályból egyedül én nem mentem férjhez ill szültem/csináltam gyereket. hát ez szép, nem?
Juj, de sok ismerős problémát vetettetek fel az utóbbi 4-5 hozzászólásban! Azt se tudom, melyikre reagáljak. :-) Haladjunk sorban.
"valószínűleg nem fogok semmin sem változtatni, mert NEM TUDOK" (alelkiismeretedvagyok): nekem is ez a bajom, mikor mondják, hogy változtatnod kell, egyedül TE tudsz változtatni, rajtad múlik stb., mindig arra gondolok, hogy hát éppen ez az, legalább valami/valaki máson múlna, de ha tényleg rajtam múlik (nyilván így van), akkor az egész életemet lehúzhatom a klotyón, a saját hajamnál fogva biztos nem fogom kihúzni magam a mocsárból. Az én fiatalságom is már a múlté, és én is nagyon sok mindenből kimaradtam/kimaradok, ami másoknál alap.
"Mi enyhén selejtek vagyunk" (discursive): a saját nevemben annyit, hogy én nem kicsit. Borzasztó érzés átlag alattinak lenni. Ha körülnézek, minden embernél azt látom, hogy ha lassan is, de biztosan révbe érnek, jutnak egyről a kettőre, megbirkóznak a problémáikkal, sínre kerül az életük (nem József Attila-i értelemben ;-)), nekem meg a legegyszerűbb dolgok sem jönnek össze, vagy csak nagy kínszenvedés és erőfeszítések árán. Néha "kínzom" magam olyanokkal, hogy az ismerősöket nézegetem pl. az iwiwen, és meglepve konstatálom, hogy a leglúzerebb ismerősöknek (akikből ki nem nézném, hogy bármi is sikerülhet nekik az életben, esetleg még nálam is szerencsétlenebbnek gondolom őket) is pl. már családja, gyerekei vannak (ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy boldogok is, de...), ezek után mit gondoljak magamról, ugye.
"Én már nem tudok reménykedni, amikor úgy nézett ki, hogy változtathatok mindig közbejön valami, ami visszataszít! Lehet, hogy viccesen hangszik, de olyan mintha el lennék átkozva" (alelkiismeretedvagyok): ilyen szöveg és ilyen nick, komolyan mondom, felmerült bennem, hogy skizó is vagyok, és ezzel a nickkel írogatok úgy, hogy a mostani énem nem is tud róla. ;-) A tréfát félretéve, ez szó szerint olyan, mintha én mondtam volna. A barátaimnak, akik segíteni próbálnak, nehéz megmagyarázni, hogy pont azzal/akkor van a baj, mikor bízni, hinni, reménykedni kezdek valamiben (pláne, mikor nem is számítok negatív fejleményre), akkor valami láthatatlan erő visszaránt a sárba, "te csak ne akarjál semmit, kisfiam!" alapon. Én is úgy érzem, vmi átok ül rajtam. Nagyon nehéz úgy élni, hogy folyamatosan arra figyeljen az ember, hogy mi minden rossz jöhet közbe, mindig a legrosszabb forgatókönyvvel számolni, mert ha nem ezt csinálom, akkor mindig beüt valami rossz. Mindenki azt hiszi, hogy a negatív/pesszimista gondolkodással vonzom be a bajokat, pedig pont akkor vagyok relatív biztonságban, amikor csak a rosszal számolok, és akkor jönnek a bajok, ha nem figyelek oda, milyen buktatók jöhetnek közbe.
Elnézést, hogy megint hosszúra sikeredett a hozzászólás.
nyilván nem tudhatom, mire gondolsz pontosan. én is gondoltam már arra, hogy álom az egész, majd felébredek és minden másképp lesz. de úgy tűnik nem.
én meg eddig voltam könnyű helyzetben, mert nem kellett nagyon semmit sem csinálnom, most majd változik a helyzet és nagyon félek, valószínűleg ugyanazt érzem majd mint te.
ha gondolod, mesélhetsz részletesebben is, persze csak ha nem lesz tőle rosszabb a kedved
Én már nem tudok reménykedni, amikor úgy nézett ki, hogy változtathatok mindig közbejön valami, ami visszataszít! Lehet, hogy viccesen hangszik, de olyan mintha el lennék átkozva, vagy nem is tudom... tényleg olyan lehetetlen dolgok történnek velem néha, hogy csak pislogok. Mintha egy rémálomban élnék.
de valószínűleg nem fogok semmin sem változtatni, mert NEM TUDOK. Ez az az érzés, amit nem kívánok senkinek, ennél még a sima depresszióm is jobb volt, amikor csak a jelent láttam és nehezen, de valahogy hittem benne, hogy a jövő másmilyen lesz."
én kicsit még reménykedek benne, bár sok alapja nincs. de néha én is elveszítem a reményt, úgyhogy fogalmam sincs, mi lesz
Szia, ha lehet így mondani, örülök, hogy leírtad. Tényleg vannak bennünk közös vonások, bár én az alkoholt hanyagolom egyelőre.
Ami valóban szörnyű, hogy én is, meg még sokan, úgy érezzük, hogy valószínűleg nincs jövőnk. Mi enyhén selejtek vagyunk, a társadalmi környezet is kedvezőtlen, egyszerűen reális esélyt a hosszabb távú túlélésre nem látok én sem.
most nem reagálok több részletre, még gondolkodom ezen-azon...
"másrészt meg nem fogok tudni megfelelően elszámolni az időmmel, nem tudok/tudtam mit kezdeni az életemmel."
Én még fiatalnak számítok (mondjuk nézőpont kérdése, hogy mi számít fiatalnak..), de én pont azért várom a halált, mert nem tudtam/tudok/fogok tudni mit kezdeni az életemmel, és jobb lenne most "túlesnem rajta", minthogy később, amikor már jobban tud fájni, hogy mennyire elpazaroltam a fiatalságomat, és mi mindenből kimaradtam! Az utóbbi fél évben egyszerűen sírni tudnék és dühöngeni egyben, amikor arra gondolok, hogy még előttem az egész élet, de valószínűleg nem fogok semmin sem változtatni, mert NEM TUDOK. Ez az az érzés, amit nem kívánok senkinek, ennél még a sima depresszióm is jobb volt, amikor csak a jelent láttam és nehezen, de valahogy hittem benne, hogy a jövő másmilyen lesz. De most már tudom, hogy az csak fölösleges áltatás volt!
Akkor kezdjünk bele, látom, vidám a hangulat, ideje nekem is letennem a névjegyemet. (Elnézést az ironizálásért.)
Dióhéjban: szomorú vagyok, magányos, borzasztóan elkeseredett, béna és nagyon szerencsétlen. Soha semmi igazán fontos nem jött össze az életemben, nincs semmi, amit föl tudnék mutatni, amire büszke lehetnék. Párkapcsolat nulla, már hosszú évek óta. Önbizalmam, önbecsülésem a béka feneke alatt. Úgy érzem, már semmi nem fog sikerülni, ideje számot vetnem azzal, hogy nincs jövőm.
Reagálnék a hozzászólásokra. Mint már említettem, Alefnull beírásai fogtak meg leginkább, mikor elkezdtem olvasni a topikot, sok saját érzésem és gondolatom köszönt vissza. Nekem már volt párkapcsolatom, de az NAGYON régen volt, és inkább csak bénáztam minden kapcsolatomban. Visszautalva kicsit a szerepjátszós hozzászólásokra, a legtöbb ismerősöm megdöbbenne, ha elárulnám, mikor volt kapcsolatom, mikor voltam nővel utoljára. Sokszor csak sejtelmesen mosolygok, ha rákérdeznek, egy-egy hölggyel, akivel kicsit közelebb kerülünk egymáshoz, mi a helyzet. Meghagyok mindekit abban a hitben, hogy lenne miről beszélni, de titokban tartom. A titok persze csak annyi, hogy megint nem jött össze semmi. (Az utóbbi évek slágere: újra összeejövés volt férjjel, baráttal, összejövés mással stb., úgyhogy ezen a fórumon is felajánlom segítségemet a magányos hölgyeknek, aki velem kapcsolatba kerül, garantáltan össze fog jönni valakivel. ;-)) Nem mintha ezen meg lennék lepődve, semmi vonzó vagy izgalmas nincs bennem egy nő számára. Viszont emellett nagyon szeretem a nőket, ráadásul válogatós is vagyok, úgyhogy elég nehezen viselem, hogy semmi esélyem nincs ezen a téren. Strand és hátam mögött kinevetés téma: na igen, ez ismerős. Sokszor gondolok én is arra, hogy biztos mindenki engem néz, és kinevetnek a hátam mögött (nemcsak a strandon, és nemcsak a kinézetem miatt). Szerencsére a megfelelő helyen és környezetben járok strandra nyáron, ahol a legkevésbé foglalkoztat, mit gondolnak satnya testemről mások, de azért a gondolat mindig ott van. Alefnull: én is világéletemben a nőkben bíztam jobban, képtelen lennék egy férfinak megnyílni, és a lelki problémáimról "nyavalyogni". Gyereket én sem akarok. Bár olyan korban vagyok, amikor már rendszeresen megtalálják az embert, hogy miért nem nősültél már meg, hogyhogy nincs gyereked (+saját lakásod, autód stb.) Halál téma: fiatalabb korban viszonylag könnyű (legalábbis nálam így volt) azt mondogatni, de jó lenne inkább meghalni stb. Viszont ahogy öregszem, egyre jobban félek a haláltól, egyrészt mert nem hiszem, hogy fájdalommentes lesz az én esetemben, másrészt meg nem fogok tudni megfelelően elszámolni az időmmel, nem tudok/tudtam mit kezdeni az életemmel. Ennyi jutott eszembe nagy hirtelen az eddigi hozzászólásokról, elnézést a hosszú monológért.
Egyelőre piálgatok, jobb ötletem nincs. (Nem azért írtam ezt, hogy ötleteket adjak, csak ténymegállapítás volt. NE kövessétek a rossz példát.)
A hölgyeket (Csíkosdinnyehéj, Greenwood, Mélybepotty :-); remélem, nem hagytam ki senkit) külön puszilom.
nem tudom. most már otthon is mondja anyám, hogy orvoshoz kellene fordulnom, nem tudom mi lesz. most megpróbálok kimászni ebből valahogy, hogy legalább átmenetileg jobb legyen kicsit, ha nagyon nem megy akkor lehet hogy tényleg utánanézek a rendelésnek. most már én is kezdek lassan elbizonytalanodni. lehet hogy tényleg nem normális ez az egész... főleg hogy nem is merek bennmaradni a lakásban, ha egyedül vagyok otthon. hát nem tudom. júniusban volt hasonló, akkor átmenetileg kijöttem belőle. most ismét. elegem van már rohadtul.
Súlyos depressziós állapotba kerültél. Ennek a betegségnek jellegzetes tünetei az általad leírt gondolatok. A világ - szerencsére - nem olyan rossz, mint amilyennek most tűnik, vannak szép pillanatai is. Állítólag. :) Minél előbb keress egy pszichiátert magánrendelésen (8-10e Ft/50p), vagy a területileg illetékes rendelőintézetben.
nagyon szarul vagyok. egész nap féltem, már tegnap is, hányingerem van. félek az öregedéstől, a haláltól, nem akarok meghalni, nem akarok megöregedni, nem akarok beteg lenni. fel akarok ébredni, azt akarom, hogy jobb világban ébredjek, ahol nem ilyen szörnyű minden, fel akarok ébredni. vagy azt hinni, hogy majd felnőttként jó lesz, hogy a szüleim megvédenek, jobb világot akarok jobban akarok lenni nem akarom azt ami most van megint jön egy szar éjszaka, nem akarom nem akarom, nem akarom.
Én sem mondom, hogy csodát lehet tőlük várni. Csak segítenek abban, hogy megtaláld a saját utadat. De helyetted lépni nem tudnak. (ez az én nagy bajom)
Sohaország: igazad van, tegnap magam is gondolkodtam ezen, még nem tudom, ha tartósan nem lesz semmi változás, lehet, hogy megpróbálom, majd leírom egyszer, milyen akadályai vannak, illetve milyen fenntartásaim.
GodHatesMe: légy üdvözölve, tényleg szellemes a nicked, bár sajnos nem vidám, valóban. Írd le amit gondolsz, persze hogy érdekel bennünket, azért van ez a topic
Kézcsókom a Hölgyeknek, üdvözletem az Uraknak! Tegnap kezdtem el olvasni a topikot, egy-két hozzászólás (sajnos) kísértetiesen tükrözi vissza a saját problémáimat is, főleg, ami Alefnull hozzászólásait illeti. Még nem olvastam végig az összes bejegyzést, ha a végére érek, talán megosztok némi konkrétumot is, már persze ha kíváncsi rá valaki.
