"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
A gondolj-rám-virág, az volna szép, az volna szép, a gondolj-rám-virág, az barna-kék, az barna-kék (csak volna barna, volna kék, a gondolj-rám csak volna szép, mert nincs ilyen).
A nefelejcs azt mondja: nem, a gondolj-rám: igen, igen, azt mondja, hogy: igen.
már én is megtaláltam helyem, a földet, mely lágyan átölel, ha eljön az idő, gödrömből majd kikergetik az albérlőket, a fák gyökerét, és gyönyörű szeretőmnek csak a zöld marad, ha szívemen a fű kinő.
és tudom, nevem helyesen írják fölém, mivel anyanyelvemen éltem, beszéltem, bár vannak, kik átkozzák az édes ölét, hogy megszült, szemében most is ott a miért, mert a hófelhők hideg tejébe menekültem.
nekem az összes évszak egy-egy élet, a télre tavasz, a nyárra ősz simul, ilyenkor tüdőmben mindig levegőt cserélek, ezért melegebb illatúak a fények, melyben a lélek lapul, ám a szájban szóra gyúl.
mert nem lehet önzőn megtartani mindent, hiába agyamban irigy gondolatok, és mikor betűkből papírra tépem az Istent, felsikolt a nincs, az eddig miért hittem, úgy mint az ívben támolygó tehervonatok.
tudom, nem lehet bűntelen meghalni, csak sarat bír az ember lemosni, sebet sosem, vád ez? persze hogy az, örökké fog marni, és ha valami szélvihar elakar takarni, utoljára beleüvöltöm nevem, helyesen.
Időről időre azt mondják nekem: Ébredj fel, ez „csak egy kutya”! – nem értik, miért teszi meg az ember ezeket az utakat, miért invesztál ilyen sok időt és érzést, vagy miért veri magát költségekbe, amelyek a „csak egy kutyá”-val járnak. Legbüszkébb pillanataimból néhányat a „csak egy kutyának” köszönhetek. Sok óra telt el, amikor egyedüli társaságom „csak egy kutya” volt, de egyetlen pillanatig sem éreztem magamat mellőzve vagy egyedül. Életem egyik legszomorúbb pillanatát a „csak egy kutya” idézte elő, és a sötét napokban a „csak egy kutya” volt az, akinek barátságos érintése jóleső érzéssel töltött el, és erőt adott átvészelni azt a napot. Ha te is azt gondolod, hogy ez „csak egy kutya”, akkor feltehetően olyan mondatokat is ismersz, mint „csak egy barát”, „csak egy napfelkelte” vagy „csak egy ígéret”. Ez „csak egy kutya”, aki barátságból, bizalomból és merő hamisítatlan örömből a lényeget hozza az életembe. „Csak egy kutya” felébreszti bennem a részvétet és a türelmet, ami engem jobb emberré tesz. „Csak egy kutya” vesz rá arra, hogy korán keljek, hosszú sétákat tegyek, és vágyakozva tekintsek a jövőbe. Ezért számomra és az olyan ember számára, amilyen én vagyok, ez nem „csak egy kutya”, hanem minden remény és jövőbeli álom megtestesítője, kedves emlékek és a jelen tiszta élvezete. A „csak egy kutya” megmutatja bennem a jót, és eltereli a gondolataimat. Remélem, hogy mások is megértik egy napon, hogy ez nem „csak egy kutya”, hanem valami, ami nekem emberiességet kölcsönöz, és többé tesz, mint „csak egy ember”. Tehát ha legközelebb hallod azt a mondatot, hogy „csak egy kutya”, akkor mosolyogj, mert ők ezt „csak” nem értik. Ha a szemébe tekintesz, elfelejted minden félelmedet, gondodat, szomorúságodat és problémádat, mert a kutyák nekünk olyan szárnyakat adnak, amelyek nekünk soha nem voltak és soha nem lesznek.
Belémfagy lassan a világ, mint téli tóba nádbugák, kis torlaszokban ott ragad egy kép, egy ág, egy égdarab – ha hinnék Benned, hallgatag széttárnád meleg tenyered, s az két kis napként sütne fönn a tél felett, a tó felett, hasadna jég, mozdulna hab, s a tárgyak felszökellve mind csillognának, mint a halak.
Valami ócska verkli húzza a boldog új élet dalát – Minden értelmetlen, galád, ember-jegek fáradtan úszva vonulnak langy felolvadásuk felé a szennyes-vad Dunán, a Körúton, s a délután csakolyan ronda, mint a másik, s méhében mocorog a holnap, a megszokott bús folytatás – s már az se számít, ha levás a boldog égről csillag, hold, nap, a kozmikus lét sava-borsa, s nem tudja az emberözön, hogy valahol kézen-közön tán e percben dől el a sorsa, s amint halálunkról tanítják rettenetes apostolok, maholnap égi ostorok a föld kérgét összehasítják – S aztán sokáig semmi sem lesz, csak kocsonyás, egysejtű lét üti fel újra a fejét s kezd alamuszi szerelemhez, de állattá fajulni nem mer, csírát nem oszt és nem szoroz: nehogy kiváljon a gonosz csillagölő majom, az ember!
„Igaz barát az, akivel meg tudod osztani örömöd és bánatod, és akivel a legjelentéktelenebb dolgoknak is együtt tudsz örülni!
Ebben a mélységben csend van, zavartalan nyugalom, és mozdulatlan béke. Ez az idill világa. Ez az aranykor. Ami a szerelemben csak ritkán, pillanatokra teljesül, a határtalan megnyugvásból kiragyogó boldogság: az a barátságban állandóan jelen van. (...) A barátság azzal kezdődik, hogy mind a ketten az idillbe lépnek. S itt nincs szükség vágyra, kívánságra, erőre, küzdelemre, az idill nem ismer hiányt és minden szenvedélyt kielégít. Ezért a barátság mélyebben van, mint a szeretet, és mélyebben, mint a szerelem. Azt mondják, a szerelem költővé tesz. Gyakran. A barátság az életet teszi költőivé és költészetté. A szerelemből a költészet hamar kivész, mert a szerelemnek minden csak eszköz, hogy a világegyetem két legnagyobb ellentétét, a férfit és a nőt egybeolvassza. A barátság maga ez a poétikus kapcsolat. És a verseket nem írjuk, hanem éljük."
"Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítőbb, mélyebb lenne, mint a barátság. A szerelmesek, igen, még a szülők és gyermekek kapcsolatában is mennyi az önzés és a hiúság! Csak a barát nem önző; máskülönben nem barát. Csak a barát nem hiú, mert minden jót és szépet barátjának akar, nem önmagának. A szerelmes mindig akar valamit; a barát nem akar önmagának semmit. A gyermek mindig kapni akar szüleitől, túl akarja szárnyalni atyját; a barát nem akar kapni, sem túlszárnyalni. Nincs titkosabb és nemesebb ajándék az életben, mint a szűkszavú, megértő, türelmes és áldozatkész barátság. S nincs ritkább."
Kedves Jahorka! Köszönjük, és neked is szép napot, kellemes hétvégét kívánok!
* * *
Szabó Lőrinc: Örök változás
Ne szégyelld! Nap kél, nap száll. Arcodat építi-bontja perc és gondolat, ég felhőit a szél. A tavalyi hóra gondolsz? Eltűnt? Az igazi bökkenő itt is más: a hova lett nem azt mondja, hogy nincs! Dísztelenebb a beszéded, de csupa mozdulat, mint a Kezdeté: főnév-ragokat rügyez s jelzőbe borul az ige: isten van a nyelvtanban: amibe kapcsolni tudsz, amire van szavad, mindaz lehetsz, mindaz vagy! Mialatt csodáltál, csoda lettél. Te, vagy én? Megközelíthetetlen, mint a fény, ama Vaké, a titok: rostjaink szétszárnyalnak, lazuló rácsain szökik a lélek, nem is egy, de száz. Mi vagy? Ne szégyelld: örök változás!
Az ölelés, ami túl van minden szavakba foglalható érzésen. Az ölelés, amely kimondja ezt a nem létező szót. Az ölelés, amely titokzatos úton adja tovább a szív érted-dobbanását. Az ölelés, amely nem átölel, hanem körülvesz, magába zár, elrejt, megóv. Az ölelés, ami fényes nappalod és édes álmos éjjeled. Az ölelés, ami ételed, italod, társad, életed. Az ölelés, amelynek neve van, létezik, lélegzik, él. Az ölelés, aki szeret téged, érez téged, benned van. Az ölelés, aki magát adja neked ölelésében.
Ki vagy te, aki visszafogtad futásomat? Mért vagy erősebb, mint az ösztön, mely mást mutat? Iszonyodásom menedékét, mért szegetted velem a békét, amelyet a földdel kötöttem, hogy bírjam, ha föld lesz fölöttem? Szóba se álltam az idővel, most alkuszom vele; hiába érzem, hogy vulkán e föld, hogy füstöl krátere, riadozó álmom felett neveli suta magzatát, lebeg az együgyű reménység, hogy te meg én s a jegenyék talán, akik hallgatták vad szívünk verését, mi mégis, mégis, mégis... ó, talány, ki fejt meg téged? Ha körülnézel, kiborul a táj, feldőlt kosár, mikor mosolyogsz, jó mezőn futkos valami nyáj, ha megszólalsz, felemeli fejét a folyó, úgy lesi beszéded.
Téged szeretlek? Téged, vagy a mindenséget?
A karcsú hegyek hajlatán úgy lebben, mint a láng ez a hajlékony, nyári éjszaka. A ház. Haza. Világ. Futni szerenék, be az éj alá. Ki van ott, aki hív? Ha láthatnál most szívemig! Milyen zavart e szív.
Én nem örömökre születtem. Neked mért örülök? Rég nem lehetnek terveim. Most mire készülök? Bokám és útjaim szilárdak. Most miért szédülök? Jaj, mennyire félbemaradtam! Hát mégis épülök?
A boldogságnak annyi változatát kergeted. Míg váratlanul rádereszkedett. Mikor már minden zsákutca és lehúzott redőny, akkor lopakodik át a hideg időn,
nyugalmas angyalszárnyra akkor emel, mikor már búcsúzni kell.
Az a téli óra, a szürkülő, mikor már nem is látjuk, ki én, a te, az ő.
Azok a bizalmas ujjak, a belenyugovók, nem ígérnek. Teljesítenek. Nem szépek már, de jók.
"Eleinte elég volt, ha láttuk egymást. Elegendő volt egy óra, akár csak egy röpke óra, hogy érezzük a boldogságot. S bármily hosszú ideig voltunk is távol egymástól, soha nem aggódtunk, hogy mi lehet a másikkal. Léteztünk egymás tudatában. Ez elég volt. Erősek voltunk, sérthetetlenek. Együtt és külön, külön... A boldogság a dolgok kezdetében van."
Maradtam volna még... de a kék lehalványult az égről... s rojtok lógtak ki a tél szakadt zsebéből, amikor sárba esett a tegnapi csillag. Együtt néztük éjfél után... s puha parázzsá vált a délután...
Sötét foltok nőttek az est szárnyára, aztán összetört a fény szemem íriszén...
halkan dúdoltam... csendesen, kevés lett neked... s a vékony hártyává vált hangjegyek néha sírtak - könnycseppjei hozzád gurultak...
Igazi dalt akartam... mi áthatol a lelkemen, kisimítva sok vasalatlan ráncot, hordtam magamon nehéz acélláncot... oly könnyűnek tűnt, nem fájt, hogy bőröm tőle sorjás' feléd indult tőlem minden kis mosolygás...
maradtam volna még... de a kék lehalványult az égről, puha parazsak hulltak a csillagok szeméből...
Hunyt pilláim mögött most nyílnak a rózsák ilyen tájat még sosem láttam. Ó nagy szegénységem a szűkmarkú időben. E függönyök mögött élnek zöldellő fáim szép állataim holdam napom és mind a csillogás a szürke lim-lom amit a mélység kivetett és a szél nem sodorhat el. Könnyű csónakommal hozzád utazom a fényben itt nem őriz se csendőr se katona szabadon intek feléd hogy várd meg kezem érintését s míg a föld és ég újból fel nem dühödik halld meg becéző szép szavaimat.
Ne a múltja érdekeljen, hanem az, hogy kivé válik melletted. Hogy szeret, és hogy téged választott. Nem véletlenül a múltja a múltja. Valamiért megvált tőle, elbúcsúzott, maga mögött hagyta, ahogyan azt te is tetted a tiéddel. A boldogság egyik titka talán az, hogy nem hánytorgatjuk fel a múltat, és meg tanulunk a pillanatban élni, és azzal foglalkozni. Nem azon agyalni, hogy mi volt a múltban. Egyébként is: felesleges. Megtörtént, elmúlt, az egyetlen dolog, amit szebbé tudsz tenni, a most!
Segíts magadon, Isten is megsegít, holott úgy tűnik, rád sem hederít... ám csak látszólag. Szívdobbanás jelzi, minden képtelenség dacára mégis életben vagy még, több mint káprázat. Hol a megoldás, s mikor, nem tudhatod, minden zavargó, rossz pillanatod túl nyomasztólag rád telepedett. Gyógyír sebesült létedre valahonnan mindig csak került, vigasztalólag. Ajándékba kapott örömvillanások, életvágy-serkentő megnyilvánulások adnak tisztító
"Azt hiszem, a hiteles férfi vagy hiteles nő egyik alapfeltétele az, hogy amikor egyedül van, akkor is jól érezze magát a saját bőrében. Akkor is jól el tudja tölteni az időt önmagával."
