a szerepből már én is próbáltam, próbálok állandóan kiszállni. láthatod hogy milyen sikerrel... a másikat már megterveztem, de nem tudom, hogy végrehajtsam-e (valószínűleg a család miatt nem fogom, sajnos)
Ki lehet szállni a szerepből, nekem egyszer már sikerült. Igaz, utána visszacsúsztam, mégis, de a remény itt maradt. A színdarabból is megpróbáltam már kiszállni, és igen, a szeretteidnek borzalmas fájdalmat okoz egy ilyen tett. Ne legyetek olyan destruktívak a pszichiáterekkel, pszichológusokkal kapcsolatban. Majdnem mindenki ezekkel a félelmekkel és fenntartásokkal megy oda, és ezek legtöbbször már az első 1-2 alkalom után elmúlnak.
igen. és ez a tragédia is, egy élet, nem tudsz kilépni a szerepedből, mint egy színész, nem tudsz tenni semmit...kicsit szomorúvá tesz, ha belegondolok...pontosabban nagyon szomorúvá.. de hát ez van, kis változásokra képesek lehetünk, ha nagyon akarjuk
sajnos nem így van, nincs igazi és köztes élet. én is érzem így néha, de attól még csak egy élet van, ami mindig, minden pillanatban igazi, bármennyire nem úgy tűnik is. bár ki tudja..
"Én mondjuk egy orvos esetében attól paráznék, hogy nem szimpatikus, nem fogok bízni benne, vagy hiába szimpatikus, mégiscsak egy idegennek kéne beszélnem a személyes dolgaimról."
Pont ezért nem megyek pszichológushoz! Amúgy sem bízok senkiben, és kicsit zavarónak tartom, hogy egy olyan problémáról beszélgessek egy vadidegennel, amit még a családomnak sem szoktam részletezni. Ez egy kicsit abszurd, pedig tudom, hogy ő neki ez a munkája, meg csak segíteni akar, de akkor is...
Én is rettegek a hibázástól. És minél jobban rettegek, annál biztosabban hibázok. Próbálom kontrollálni a dolgot, elhessegetni a gondolatot, de ha már ott van, nincs visszaút. Emlékszem, mikor gyerekkoromban tanultam biciklizni. (Bocs, de nem jutott most jellemzőbb, aktuálisabb példa eszembe, pedig biztos lenne.) Én egyedül tanultam meg, nem segített senki a bicikli mellett futva, a hátamat támasztva stb. Mikor már nagy nehezen el tudtam indulni, és néhány ütemet pedálozni, mindig jöttek a parák, hogy nekimegyek egy-egy kukának, oszlopnak, járdaszegélynek, és annyira nem tudtam kontrollálni a dolgot, hogy ezek rendszerint be is következtek, az alkalmi nézők nagy derültségére. Bicikli ügyben persze már túl vagyok ezen, de jellemző volt ez is.
Orvos téma: én még nem járok, pedig lehet, hogy nem ártana. Pár hete csináltam magamon egy MMPI-t (aki otthon van a témában, tudja mi az), és nagyon gyászos eredmény jött ki. (Tudom, tudom, orvosi felügyelet mellett szabadna csinálni, főleg értékelni, de kíváncsi voltam.) Egyszer voltam klasszikus lógusnál vagy áternél (már nem emlékszem, pontosan melyik volt), más ügyből kifolyólag. Nem tdutam neki így első és utolsó alkalommal megnyílni, pedig egy egész csinos hölgy volt. :-) Ő nem erőltette a dolgot, én meg nem beszéltem a problémáimról részletesen. Ja, még gyerekkoromban is voltam pár alkalommal gyerekpszichológus néninél (amennyire emlékszem, Judit néninek hívták, szép volt és nagyon kedves :-)), az is csak egy vizsgálatsorozat része volt. Úgyhogy én is kíváncsi vagyok, hogy zajlik egy ilyen dolog. Én mondjuk egy orvos esetében attól paráznék, hogy nem szimpatikus, nem fogok bízni benne, vagy hiába szimpatikus, mégiscsak egy idegennek kéne beszélnem a személyes dolgaimról.
Sziasztok! velem olyan szokott előfordulni hogy munkahelyemen rettegek attol hogy híbázok. Minél jobban parázok annál ügyetlenebb leszek vagy hibázok. (óriási hibát még nemkövettem el e a legkisebb hibátol is kétségbe tudok esni.) ezt ügye eltakarja az ember mármint leplezni próbálja ahogy tudja. Rettegek attol hogy hibázok hogynemleszek képes megfelelően teljesíteni. ez nemcsak a munkahelyre jellemző hanem úgy általában mindenre amibe belekezdek.
Igen. Épp elgondolkodtam valamin, ami ezt az állapotot váltotta ki belőlem... arról amit már ide is leírtam: hogy valószínűleg örökre ilyen leszek, és soha nem lesznek barátaim stb., ebből nincs kiút számomra.
nem hülye a kérdés. valahogy úgy gondolom, hogy ez nem az igazi életem, csak valami köztes izé. és egyszer majd vége lesz, és vagy meghalok, vagy rájövök, mi az igazi. na így.
Nekem 2 hete fordult elő először és utoljára, 2 egymást követő nap. A szemem szerencsére nem lábadt könnybe, de nagyon fojtogatott a sírás. Tekintve, hogy fiú vagyok ez igen kellemetlen volt akkor. Úgy tudtam magam leállítani, hogy zsebre dugtam a kezem és elkezdtem mardosni, karmolászni a combomat. Így a fizikai fájdalom valamivel erősebb volt, mint a lelki fájdalom, ezért nem sírtam el magam.
hogy érted azt, hogy ez csak átmenet? a földi életet tekinted átmenetnek, vagy hiszel abban, hogy valamikor majd megváltozol? bocsi, hogy ha hülye volt a kérdés!
Szó nincs róla, hogy a külvilágot okolom a bajaimért! Elnézést, ha félreérthetően fogalmaztam. Természetesen én ill. a saját gyengeségem, szerencsétlenségem az oka a bajaimnak. Arra utaltam csak, hogy a problémáim mellett még egy csomó hülyét is el kell viselnem, miközben a barátaimmal csak negyedévente-félévente tudok személyesen találkozni.
Ha senki nincs melletted, keresd fel a kerületi/területi pszichiátriai rendelőt. Ott adnak majd gyógszereket, melyek segítenek túlélni a nehezét (nem leszel függő, ez pletyka) Persze, mi is itt vagyunk, írj, ha bánt valami.
A barátságban egyszer az egyik ad többet, aztán a másik. És nincs mérleg. Különben sem lehetsz abban biztos, hogy jelen állapotodban nem kapnak tőled semmit. Talán pont a gyengeségeddel erősíted meg őket, vagy egyszerűen az "adás-elfogadás" örömét adod nekik. Nekem a nagyon személyes blogomra talált rá néhány kollégám, azóta másképp néznek rám...működik a a megbélyegzés. Jó, hogy te a külvilágot, az embereket tudod okolni a bajaidért. Én már csak maa külvilágot, az embereket tudod okolni a bajaidért. Én már csak magamat tudom, amiért képtelen vagyok alkalmazkodni a jól-rosszul működő világhoz és a jó-rossz emberekhez. Mert a világ nem fog alkalmazkodni hozzám... Ezért látogatok el néha Sohaországba... :)
Nem akarom ecsetelni, mert nem túl jó érzés, de az életemben jelenleg az egyetlen szociális cselekmény a fórumozás veletek. ha van ember, aki nálatok (az egész szobára vonatkoztatva) szerencsétlenebb az én vagyok. Nem tudom miért élek, de remélem már nem kell sokat szenvednem!
