...a magány, magányosság valós jelenség, érzés; a régmúlt időkben is létezett, hiszen az irodalomban is számos írás, vers szól erről, csak az elszigetelődés napjainkban egyre több embert érint. Vannak, akik családban, közösségben élnek, mégis magányosnak érzik magukat...Mit lehet tenni, és lehet-e egyáltalán valamit tenni ez ellen?
Szóljon ez a topik erről, politikamentesen, hozzászólásokkal, versekkel és egyéb irodalmi művekkel...
"Adott a cél és az eszköz, a kiszabott feladat; az ember felemelkedik a legsúlyosabb, legalacsonyabb felhők fölé, kezével fényes és feszes héjat érint, ez a mennyezet; vannak további mennyezetek is, egyre világosabb, egyre vékonyabb héjak, és lehet, hogy egészen fenn az ég kékje van."
"A pontosan körülhatárolt lehetőségek, az előre megírt, kiolvasható sors, a könnyen belátható, áttetsző foglalatba zárt jövő (...), mindez megöli az álmokat: csak azt akarhatjuk, amire képesek vagyunk. Ez a mértéktartás teszi az embert dühöngő őrültté, ez kelti föl a legtébolyultabb, rövid távú becsvágyat."
Az űr sötétjében űrruhás alakok haladtak, a hátaikon lévő hajtóművek segítségével, mindegyiküknek eltorzult emberi arca volt. Mikor leállították a hajtóműveket, Maltuk körülnézett, de csak néhány csillag fényét látta. Azonban tudta, hogy valójában már azok is régen elpusztultak, csak a fényük halad még mindig az ürességben. Ránézett a bal alkarján lévő kijelzőre és a másik kezével bekapcsolta azt. Különféle szimbólumok jelentek meg több sorban és oszlopban, sokszögek, 4, 5, 6, 7, 8 ágú csillagok. A ruhájának ujjbegyein lévő dudorok segítségével könnyen tudta nyomkodni a kijelzőt. Egy idő után egy ábra jelent meg, ami az egész kijelzőt betöltötte. A tetején U alakú vonalak kapcsolódtak össze egy sorban, a végpontjaiknál; a gödreik majdnem a kijelző aljáig leértek. A kijelző legaljától az U alakokkal bezáróan, kéken világított a kijelzőnek ez a része. Maltuk ránézett Homunculusra, majd ismét vissza a kijelzőre. Megnyomta a kijelző jobb felső sarkában lévő szimbólumot. Az U alakokból álló folytonos vonal csúcspontjai elkezdtek süllyedni, egészen addig ereszkedtek, míg a vonalból egy egyenes lett a kijelzőnek majdnem a legalján; a kijelző alján már csak egy vékony rész világított kéken. Maltuk már tudta, hogy bár ez a történet közel sem az út vége, ám most mégis véget kell érnie. A társaihoz hasonlóan, ő is kiengedte ruhájának csuklóiból a fényesen világító egy-egy hosszú pengét. Néhány pillanattal később rengeteg fényes alak bukkant fel a semmiből, és rájuk vetették magukat. Az alakokat erőteljes fonalak kötötték össze, valójában eléggé nehéz volt kivenni külön-külön őket. Maltuk és társai a pengékkel beléjük vágtak, amitől azok hátrálni kezdtek, azonban ezt a helyzetet nem tudták sokáig tartani, a lények túl sokan voltak. Megragadták őket és belőlük is fényes lényeket emeltek ki, Maltuk addig küzdött, amíg tudott, de végül ő is a társai sorsára jutott. Ahogy a lények százai-ezrei-tízezrei-milliói-milliárdjai-billiói-trilliói-kvadrilliói fonódtak össze, egy alak rajzolódott ki. Gavin volt az."
Koszonom szepen, jol vagyok - remelem Te is! :-)...szeretettel...
***
"A kultúra nem ment meg semmit és senkit, nem is igazol, de emberi alkotás: az ember önmagát vetíti belé, magára ismer benne; csak ebben a kritikus tükörben látja meg tulajdon képét."
Kedves Ho-ho-ho! Remélem jól vagy, jól telnek a napjaid. Üdvözöllek!
"A közömbösen szemlélődő vándor akkor is többet lát és többet tapasztal, amikor egyhelyben áll, mint az élet leghevesebb forgatagában vergődő ember, akit elvakítanak személyes vágyai és aggodalmai." Kaczvinszky József - Kelet világossága I.
Magyar identitásának markáns megnyilvánulása Komlós Aladárhoz írott – s a Naplóba is átemelt, meglehetősen sokszor idézett – 1942. május 17-i levelében olvasható.
„A szobám falán három »családi kép« van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és Simó Ferenc egy nemrégiben fölfedezett festményének másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem mindegyik »nem bennfentes« látogatóm, de az Aranyról is sokan (nem a közismert, népivé stilizált arc) megkérdezik: »a nagybátyád?« vagy »a rokonod?« Igen, – felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy-, vagy dédnagyatyáim ők. S rokonom a hitétváltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty, vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. […] Zsidóságomat soha nem tagadtam meg, »zsidó felekezetű« vagyok ma is (majd később megmagyarázom, miért), de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem »szellemiségem« és »lelkiségem« és »költőségem« meghatározójának. Még szociálisan is csupán botcsinálta közösségnek ismerem a zsidóságot. Ilyenek a tapasztalataim. Lehet, hogy nincs így, én így érzem és nem tudnék hazugságban élni. A zsidóságom »életproblémám«, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam s nem érdekel (csak gyakorlatilag, »életileg«), hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek. […] Ezek kitagadhatnak, befogadhatnak, az én nemzetem nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék, – megölném magam, mert másként, mint élek, élni nem tudok, s mást hinni és másképp gondolkodni sem.”
Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag, mint alma magházában a négerbarna mag, és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van, mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban. De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred, hogy minden összeomlott s elindul mint kísértet, kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen, annak szép, könnyüléptű szívében megterem az érett és tűnődő kevésszavú alázat, az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről, az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, merengj el hát egy percre e gazdag életen; szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, a világ újraépül, – s bár tiltják énekem, az új falak tövében felhangzik majd szavam; magamban élem át már mindazt, mi hátravan, nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem; ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints. Hol azelőtt az angyal állt a karddal, – talán most senki sincs.
Ragyogó sikerű kolozsvári estje után közelébe férkőztünk, hogy néhány kérdést intézzünk hozzá időszerű irodalmi problémákkal kapcsolatban.
– Örvendezve állapíthatom meg – mondja Kosztolányi –, hogy a magyar nyelvtisztaságért folytatott nyolc-kilenc éves harcunk, melyért annyi gúnnyal illettek hajdanában, a teljes győzelem útján halad. Ha összehasonlítjuk a mai hírlapokat az akkoriban megjelentekkel, lehetetlen észre nem vennünk, hogy mai nyelvünk – minden újságírói félrecsuszamlások ellenére – szebb és magyarabb.
Végtelen örömmel tölt el, hogy nyelvünk állandóan gazdagodik. Ebben nagy szerepe van a magyar tájszavak irodalmiasodásának. A tájszavak lassan-lassan beszivárognak az irodalomba, és általánosan használt, mindenki előtt ismert irodalmi magyar szavakká lesznek.
Ilyenformán ez a „regionalizmus”, ami például a francia irodalomban megbocsáthatatlan bűn, nálunk erényszámba megy, mert nyelvünk gazdagodását és színesedését szolgálja. Ebben érdemük van az erdélyi íróknak is, mert az erdélyi magyar könyv mai magyarországi közkedveltségében sokat tettek az erdélyi tájszavak irodalmiasítása érdekében.
Olvasom és szeretem az erdélyi írókat. Sok izmos, komoly tehetség van soraikban. Tamási Ábel-regényei például igen nagy élményt jelentettek számomra… De nézetem szerint nem lehet, nem szabad különálló erdélyi magyar irodalomról beszélnünk. Szerves, kiegészítő része ez a nagy lendületű irodalom az egységes magyar irodalomnak, és feladata, hogy új színt, külön hangot, örvendetes gazdagodást jelentsen az egész keretében.
– Hogy érezte magát Erdélyben? – tesszük fel utolsó kérdésünket.
– Nagyszerűen. Annyi meleg szeretet, megható ragaszkodást tapasztaltam csak itt Kolozsvárt, ezen az egyetlen estén, hogy föl sem tudom nyalábolni, a két karommal magamhoz sem tudom szorítani. Szeretettel teszem félre erdélyi emlékeimet, hogy minden kis morzsájából sokáig élhessek, minden kicsi lángjánál külön melegedhessem akkor, amikor majd fázni kezdek…
„Valahogy semmit nem lehet szavakkal igazán elmondani, semmit, ami az életben nagyon fontos... Tudod, ami olyan fontos, mint a születés, vagy a halál. Azt még azokkal a bizonyos szavakkal sem lehet elmondani. Talán a zene elmondja, nem tudom... Vagy ha ez ember vágyakozik és megérint valakit, így... Ne mozdulj. Ez az én másik barátom nem ok nélkül bújta a vége felé a szótárakat. Keresett egy szót. De nem találta meg.
Úgy képzelem, minden embernek van valamilyen belső határa, amelyen belül mértéke van a jónak és a rossznak. Egyáltalán, mindennek, ami lehetséges az emberek között. De neked nincs határod."
