Flame( Amennyiben hasznosan akarsz beszélgetni, Neked is erőfeszítést kell tenned a megértésre. Biztos, hogy ezt Gezoo-nak írtad? Szerintem napnál világosabb hogy ő nem tanulni akar itt, hanem kellemetlenkedni.)
mielőtt a gravitációs problémákhoz fogtok, gondoljátok át az analóg kérdéseket elektrodinamikában. Az egyszerűbb elmélet, de sok mindenben hasonlít az áltrelre (tömeg helyett töltés van, viszont nincs ekvivalencia elv). Egyébként a szakmában dolgozó fizikusok is sokszor használnak hasonló analógiát.
Utána érdemes végiggondolni ennek alapján a gravitációs esetet, tekintetbe véve a különbségeket.
Itt sok infót találsz. Amennyiben hasznosan akarsz beszélgetni, Neked is erőfeszítést kell tenned a megértésre. Nem rághatok a szádba mindent, és nem gondolkodhatok helyetted.
Amennyiben viszont az eddigi totális értetlenkedésed folyik tovább, azzal tetézve, hogy semmilyen erőfeszítést nem teszel meg a dolgok megértésére, de még csak azt se olvasod el, amit ide leírok, be fogom fejezni a beszélgetést.
Most mennem kell, elképzelhető, hogy egészen keddig nem reagálok, de jelen pillanatban ez még nem azt jelenti, hogy feladtam a reményt :)
A mező közli a testtel az energiát. A mezőben ott helyben van elég energia ahhoz, hogy fedezze azt a munkát, amit az erő végez a testen.
A mezőt pedig a másik test kelti, persze. De a töltések a Maxwell elméletben végtelen ideje léteznek és végtelen ideig fognak. Nem lesz belőlük több, vagy kevesebb.
Itt van egy csomó érdekes kérdés, amit most nem érek rá megvilágítani, de megnyugtatlak, van magyarázat és sort fogok keríteni rá.
Ezek jó kérdések,át kell gondolnom őket. Azért most néhány megjegyzés:
Ha pedig a meglökés csak végtelen idő múlva következne be, akkor a meglökni szándékozó a joggal feltételezheti a lyuk végtelen nagy tehetetlenségét. Ám ellentmondásra jut, amikor a mérhető téridőgörbületből kiszámolja, hogy a lyuk tömege igencsak véges.
Ezt még nem látom problémának. Állandóan legalább két vonatkoztatási rendszerben kell gondolkodnia, a sajátjáéban és a beeső testében; és megfelelően át tudja számítani pl. az időpontokat egymásba. Tehát nem ellentmondás az,hogy az" én órám szerint tízkor M a fekete lyuk tömege (már ami az eseményhorizontján belüli össztömeg), de a beeső órája szerint tízkor M + m ". Valamint a tehetetlenségnek nem az a meghatározása, " hogy én nem tudok rajta gyorsulást okozni" ( ilyen eset valószínűleg sokféle van, nem kell hozzá fekete lyuk). Az már keményebb dió, hogy ugyanilyen gondolatmenet alapján semmi sem.
Átfogalmazom kicsit,mi az, ami nekem ebben most nem világos: tegyük fel,hogy beleesik egy fekete lyukba egy test,aminek számottevő tömege van. Ekkor növekszik az össztömeg, megváltozik a téridő-görbítő hatása (a gravitációs tere) rajta kívűl is. Mikor jön létre ez a változás? érezhetjük ezt kívűl? Ha tartjuk magunkat ahhoz,hogy számunkra a beesés csak a végtelenben következik be, akkor a gravitációs terénekmegváltozása is csak akkor következhet be.
Ekkor viszont a külvilág számára egy fekete lyuk nem nőhet. és hasonlóan nem is csökkenhet, ha az valami beesési folyamatnak lenne a következménye. A Hawking -sugárzás, vagy a Penrose-folyamat pedig éppen ilyen beeséseket tételez fel (más -más módokon). Akkor vszont kívűlről nézve egy fekete lyuk nem párologhat, nem fogyhat stb. Ez nyilván szögesen ellentmondana a mai modelleknek.
Nem tartom helyénvalónak ezt a választ. Nem mintha nem lenne igaz, amit állítasz, csak nem a kérdésre felel.
Először is: az áltrelben definiálható a téridő által tartalmazott tömeg (pontosabban energia, de a kettő ekvivalens). Mégpedig olyan alapon, mint az elektromos töltés, amit ugye azzal lehet megmérni Maxwell törvényei alapján, ha megnézzük, mennyi nettó elektromos fluxus jön ki egy adott térfogatból. Azzal arányos a bent lévő elektromos töltés (megfelelő mértékegységekben pont ez a töltés mennyisége).
Az áltrelben egy kicsit bonyolultabb a dolog, mert a grav. energia is forrás a grav. mezőnek, de lehet kvázilokális energiát definiálni, az pedig már teljesen klasszikus, hogy aszimptotikusan sík téridőben a végtelen távol lévő gömbfelületen átmenő grav. fluxusból a bent lévő tömeg kiszámolható.
Na most ha bent van egy fekete lyuk, akkor ez éppen megadja a benne lévő anyag tömegét. A bejövő sugárzás ezt a tömeget megnöveli. Tehát a bejövő energia egyszerűen hozzáadódik a téridőben tárolt teljes tömeghez (a fekete lyuk tömegéhez, ha úgy tetszik).
Az egy másik dolog, hogy a végtelen távol levő megfigyelő sose látja azt az eseményt, amikor a beeső anyag átlépi a horizontot. Viszont ez az esemény benne van a téridőben, és a beeső anyag számára véges sajátidőn belül bekövetkezik. Ráadásul ha a fekete lyuk elég nagy, akkor az árapályerők a horizonton akármilyen kicsik lehetnek, tehát egy beeső űrhajós nem fog semmi különöset észlelni. Csak éppen nem tud többé visszafordulni. Véges sajátidőn belül el fogja érni a szingularitást, és nem menekülhet, mert a szingularitás a jövőjében van. Bármit is csinál, véges időn belül belecsapódik, de előtt az árapályerők darabokra szaggatják.
A külső megfigyelő ebből semmit se lát (a fekete lyuk belsejéből aztán tényleg nem jön ki semmi jel), sőt a horizonton való átlépés képe is végtelen idő múlva ér el hozzá. Ettől az még megtörténik. Csak épp a gravitációs mező miatt a horizontról a fény nem tud kijutni (minden fénysugár körbe-körbe szaladgál benne, a horizont ugyanis fényszerű felület).
Ez van klasszikus fekete lyuk esetén. Az egy nagyon érdekes dolog, mi történik, ha a fekete lyuk elpárolog Hawking-sugárzással. Nos, akkor érdekes dolgok lesznek. Ahogy párolog el a fekete lyuk, a horizonton történtek mégis kijutnak. Vagyis nem tart végtelen ideig, amíg a külső megfigyelő látja, mi történt, csak nagyon-nagyon sokáig. Végül aztán mindenről tudomást fog szerezni. Feltéve persze, hogy az ún. információs paradoxon olyan megoldása lesz végül a jövendő kvantumgravitációs elméletben igaz, amiben az infó nem vész el. Most már szinte mindenki erre fogad egyébként, Hawking nemrég adta be a derekát, mikor neki is sikerült saját különbejáratú kvantumgravitációs elképzeléséből ugyanezt levezetnie. Ő ezt úgy fogalmazza, hogy kvantumgravitáció esetén nincs pontosan abszolút eseményhorizont, csak közelítőleg.
A valóság mindenki számára ugyanaz, csak nem mindenki látja minden részletét, legalábbis a klasszikus áltrelben a külső megfigyelő egyszerűen nem látja a beeső anyag teljes történetét.
Na most a tömeg szempontjából mindegy, mit lát a külső megfigyelő, amikor ugyanis a beeső anyag már közel van a fekete lyukhoz, egy távol lévő megfigyelő úgyis csak egy gömbszerű grav. teret észlel, aminek a forrása a teljes tömeg, ami a téridőben benne van.
Ez az "amikor" egyébként kissé pontatlan, mert ilyenhez kell időfogalmat választani. Az áltrelben ez komplikáltabb, mint a specrelben, mert nem szimplán megfigyelő függő az idő, hanem a helytől függően is másképpen telik. Csak lokálisan van tehetetlenségi vonatkoztatási rendszer. Nincs globálisan olyan kitüntetett vonatkoztatási rendszer család, mint a specrel inerciarendszere, és ez sokszor összezavarja a laikusojat, sőt a nem a témával foglalkozó fizikusokat is, pl. amikor ilyenekről van szó, hogy a külső megfigyelő szerint végtelen ideig tart átesni a horizonton.
A Maxwell-elméletből kijön. Annak pedig kísérleti bizonyítéka annyi van, hogy se szeri, se száma. És senki nem látott még vákuumban egyenes vonalú egyenletes mozgást végző töltött részecskét elektromágnesesen sugározni.
A Coulomb mező nem áll fotonokból. Az elektromágneses mező sem. A fotonok az elektromágneses mező szabadon továbbterjedő sajátrezgései. A Coulomb mezőbe helyezett fotondetektor nem kattog.
A kvantumtérelméletben a részecskekép másodlagos, a mező az elsődleges fizikai objektum. Részecskeértelmezést csak akkor lehet adni, ha egy olyan tartományban vagyunk, ahol a kölcsönhatás már elhanyagolható. Érdemes végiggondolni a szilárdtestfizika kvázirészecskeképét (a rácsrezgések leírása fononokkal).
Görbült téridőben egyébként még több gond van a részecskeképpel.
Részletek: Van-e éter? c. topik, (299)-es hozzászólás.
A foton egyébként azonos a saját antirészecskéjével.
Sajat elektromagneses mezo fentartasa miert is nem jar energiaveszteseggel ? Ezt sehogy sem ertem, ugyebar ez a mezo fotonokbol all, amik kisugarzodnak, es ilyen modon csokkentik az energiat is, idealis csatolas eseten talan nincs veszteseg, de ha a test mozog ? Azert irtam, hogy talan, mert a foton, esetlegesen antifoton parok pontos viselgedeset nem ismerem.
"Miért lenne a fénynek energiavesztesége a gravitációja miatt? Az a gravitációs tér kvázistacionárius. A fény nem táplál bele extra energiát. Ez pont olyan, mintha azt mondanád, hogy egy egyenes vonalú egyenletes mozgást végző ponttöltés energiát veszítene, mert fenn kell tartania a saját elektromágneses terét. Ez sem igaz"
Ez igen! Kijelentések a javából... Akkor lehetne valami bizonyítékfélét??
Miért lenne a fénynek energiavesztesége a gravitációja miatt? Az a gravitációs tér kvázistacionárius. A fény nem táplál bele extra energiát. Ez pont olyan, mintha azt mondanád, hogy egy egyenes vonalú egyenletes mozgást végző ponttöltés energiát veszítene, mert fenn kell tartania a saját elektromágneses terét. Ez sem igaz.
Vegyünk először egy elektromos ponttöltést. Ennek van statikus Coulomb tere. A töltés teljes nyugalmi energiája az erőtér energiája + más, nem elektromágneses energia. Eleve nem lehet csak úgy "leszeparálni" róla az EM terét. Ennek a konzisztenciájáról a töltésmegmaradás gondoskodik, ami egyenes következménye a Maxwell-egyenleteknek. Vagyis nincs értelme azt megkérdezni, mi történne, ha "kikapcsolnád" a töltést, mert a Maxwell-egyenletekbe eleve csak olyan négyes áramsűrűség forrást írhatsz be, ami eleget tesz a töltésmegmaradásnak. Absztraktabb szinten: az EM mező mértékinvariáns, és egy ilyen mező csak megmaradó töltéshez csatolható konzisztensen.
Az Einstein egyenletek alakja:
G=-kappa*T
G az Einstein tenzor. Ennek kovariáns négyes divergenciája nulla. Következésképpen a forrásként szolgáló anyagi energia-impulzus tenzorra is igaz ez.
Ennek egy kicsit bonyolultabb az értelmezése, mint az EM esetben, de hasonló. A kovariáns négyesdivergencia egyenletet a következő alakba lehet írni (ez már vonatkoztatási rendszerfüggő, de ettől még jól értelmezhető):
D*T=Gamma*T
D a szokásos négyesdivergencia. Ha a másik oldalon nulla lenne, akkor annyit mondana az egyenlet, hogy a grav. tér forrásául szolgáló energia-impulzus megmarad (az elektromos töltés analógjára). Ennél egy kicsit komplikáltabb a helyzet, mert nem teljesen marad meg. Az új tag a grav. mező munkája. Világos, hogy ez benne van az energia-impulzus mérlegben, mert negváltoztatja az anyag energia-impulzusát. Az EM mezőnél nincs ilyen tag, mert annak a munkája nem befolyásolja az elektromos töltést. A gravitáció esetén azonban az ekvivalencia elv miatt a teljes energia-impulzus a forrás, a mező munkája tehát megváltoztatja saját forrását.
Ezzel a pontosítással a grav. mezőre is igaz az, hogy a forrása kötelezően megmaradó mennyiség kell legyen (csak a megmaradási tétel alakja kicsit általánosabb). Vagyis olyna kérdésnek itt sincs értelme, hogy most hirtelen "odateremtek" egy új forrást és mekkora energiába és mennyi időbe kerül létrehoznia a saját grav. mezejét. A források kezdettől léteznek, együtt a mezőjükkel, a fizikai folyamatok során csak annyi történik, hogy a források változnak, és ennek hatására változik a mező is (ami persze visszahat a forrásokra). Vagyis csak a megváltozásukról beszélhetünk, az persze véges energiát képvisel és véges idő alatt terjed egyik pontból a másikba.
Megjegyzés: a lézersugarak gravitációja csak azért nem mutatható ki, mert túl kicsi.
Mindegy, hogy foton, űrhajó vagy éppen foton-meghajtású űrhajó)))))
Azért szerencsésebb mondjuk egy űrhajót szerepeltetni a példában, mert az tud visszafelé is jeleket küldeni, és azoknak a jeleknek a sorsával lehet illusztrálni a történéseket. Látni lehet kívülről.
De elvileg mindegy. Az a fő kérdésed, hogy "átadhatja-e az impulzusát a fekete lyuknak a beléje eső test", ha jól értem.
Ez a kérdés akkor lesz pontos, ha hozzátesszük, melyik vonatkoztatási rendszerből nézve. És azt válaszolhatjuk: átadhatja, de a külső távoli megfigyelő ideje szerint ez csak végtelen idő múlva történik meg. Az együttmozgó megfigyelő ideje szerint meg modjuk este 7 előtt tíz perccel. Mindkettő egyenrangú igazságot állít.
Persze, kicsit homályos az, hogy "átadja az impulzusát a fekete lyuknak". Mit értsünk ezen? Amit eddig írtam, az arról szól, hogy mikor éri el az eseményhorizont helyét.
De az nem egy fizikai tárgy; az űrben ott nincs semmilyen "határ". Ha továbbmegy, attól még ugyanúgy az ő impulzusa. Majd ha kölcsönhat bent valamivel, vagy beleesik a szingularitásba, akkor mondhatjuk,hogy "átadta".
Próbáld megfogalmazni pontosabban,mit látsz ellentmondásosnak. Bár lehet,hogy lingarazda így is fog tudni válaszolni.
Ha kívülről a fekete lyuk felé halad egy tárgy, a külső megfigyelő számára sosem fogja elérni az eseményhorizontot. Számukra ez a valóság. Az együtt utazó megfigyelő számára viszont eléri és belemegy, a haladási sebességnek megfelelő idő alatt. Számukra az a valóság.
Ne haragudj, de úgy vélem, hogy a "meglévő világkép kisimítgatása" túl ambíciózus vállalkozás a részedről, tekintve, hogy alapvető fizikai ismereteknek nem vagy birtokában... Túlzottan leegyszerűsítő világképed is erre utal.
Az eddigi hozzászólásaid alapján attól is tartok, hogy nem ott keresed a problémákat, ahol tényleg vannak, pont hiányos ismereteid miatt. Mert vannak tényleges kérdések, de ilyen laikus szinten jóval hamarabb elakadnak az emberek, mielőtt a valódi problémákhoz eljutnának, mivel a már megoldott kérdések felfogása is problémát okoz nekik. Az ilyen probléma is lehet érdekes, és a megoldása nagy örömet okoz az illetőnek, de a közös tudást nem viszi előre, mert a megoldás már korábban megvolt.
Ezen felül pedig én mindent megteszek, amit csak tudok, annak érdekében, hogy jobban megértsem a dolgokat, és megoldjak egy-két eddig megoldatlan kérdést, de nem mernék bevállalni egy olyan megváltó-világkép-kisimító feladatot. Talán egypár morzsával hozzájárultam már a közös tudáshoz, és talán életem végére még két-három morzsát hozzátehetek. Ha szerencsém van, talán valamelyik még elég fontos morzsa is lesz. De akkor is csak morzsa. Kicsi kavicsok az óceán partján, ahogy Newton írta.
Elektromágneses sugárzás a kvantumelmélet miatt nincs az atomokból. Az atomok alapállapotból nem tudnak sugárzni (a padlónál nem eshetsz lejjebb). A klasszikus fizikai alapállapot az lenne, ha az elektronok beesnének a magba és ott csücsülnének, a kvantumelmélet ezt nem engedi meg. Persze ehhez már figyelembe kell venni az elektronok és az elektromágneses mező kvantumelméletét. Amit leírtam, az a klasszikus elmélet volt, a kvantumos ennél egy kicsit cifrább, de azért sok lényeges vonatkozásban a klasszikus kép igaz marad.
Az atomok gravitációs sugárzása érdekesebb kérdés. Ki lehet számolni, ha klasszikus gravitációs teret veszünk. Az jön ki, hogy pl. egy H atom az Univerzum eddig teljes életkora alatt annyira keveset sugározhatott ki, hogy energiájának rendkívül kicsinyke, mérhetetlen töredékét vesztette volna el. Ebben segít egyrészt a gravitációs kölcsönhatás gyenge volta (vagy 40 nagyságrenddel kisebb az elektromágnesesnél atomi méretekben, ha jól rémlik), meg az, hogy a gravitációs sugárzás kvadrupólsugárzás, ami újabb gyengítő faktor ahhoz képest, hogy elektromágneses sugárzás már dipólrendben fellép. (Egyszerűbben: a gravitációs sugárzás a gyorsulás deriváltjával arányos, míg az elektromágneses magával a gyorsulással. Egyenletesen gyorsuló tömeg nem sugároz).
Mivel nincs kvantumgravitációs elméletünk, ennél tovább egyelőre nem tudunk menni, de plauzibilisnek tűnik (és lehet mellette érveket felsorakoztatni), hogy az atom stacionárius állapotban gravitációsan sem sugároz, de ez egy klasszikus (nem kvantumos) gravitációs elméletből nem fog kijönni, ugyanúgy, ahogy klasszikus elektrodinamika nem tudja megmagyarázni, miért nem sugároznak az atomok elektromágnesesen. Mindenesetre mint fentebb írtam, a gravitációs sugárzás léte vagy nem léte atomokra olyan kicsike effektus, hogy egyelőre kísérletileg nem dönthető el.
Az előző hozzászólásomban pedig írtam olyan rendszerkről, amikben a gravitációs sugárzás okozta energiaveszteség megfigyelhető, de ez még ezekben az erősen gravitáló, relativisztikus kettőscsillag rendszerekben is kis effektus, az esetek többségében pedig teljesen elhanyagolható még milliárd éves időskálákon is.
Esetleg nagyobb asztrofizikai kataklizmák (neutroncsillagok/fekete lyukak összeütközése, szupernova robbanás) adhat lehetőséget megfigyelésre, de ahhoz még előbb kellően érzékeny detektorokat kell építeni. A ma létező LIGO detektor érzékenysége olyan, hogy egy 4 km-es kar akkora megrövidüléseit érzékelni tudja, ami egy atommag átmérője ezredrészének felel meg. És ez még nem elég! Csak hogy képed legyen arról, mekkora efektusokról beszélünk itt. Most folyik a LIGO fejlesztése, illetve egy űrbeli megfigyelőrendszer (LISA) előkészítése.
Még valami: a PSR 1913+16 pulzár gravitációs sugárzási energiavesztesége viszont közvetett bizonyíték. Ehhez ugyanis mindenképpen az kell, hogy a gravitáció terjedési sebessége ne legyen végtelen, és a kísérleti adatok elméletiekkel való egyezése azt is megköveteli, hogy a fény és a gravitáció terjedési sebessége 1%-os pontosságon belül azonos kell legyen. Más hasonló pulzárokkal is vannak ilyen adatok, hasonló következtetésekkel, de ott a megfigyelés pontossága még nem ekkora (a pontosság nagyon függ pl. attól, milyen hosszú ideig figyelik meg az objektumot, minél tovább, abbál jobban ki lehet mérni az energiaveszteséget).
Itt vannak egyéb infók is, részletes magyarázattal:
"Már csupán egy kérdésem van: Hogyan lehet statikus mezőt létrehozni egy olyan univerzum bármely pontján, amiben nincs sehol statikus forrás??"
Igazad van, pontatlan voltam: a statikus szó itt félrevezető és pongyola megfogalmazás. Írtam, hogy ezt nem szabad teljesen komolyan venni.
A kvázistacionárius jelző, amit később használtam, pontosabb. Vagyis ha van olyan vonatkoztatási rendszer, amiben a figyelembe veendő (nem elhanyagolható) források sokkal lassabban mozognak a fénynél, és a forrásként szolgáó tömegektől messzebb vagyunk, mint azok Schwarzschild rádiusza, akkor alkalmazható egy olyan kvázistacioner közelítés, mint Maxwell egyenleteinél (tankönyvekben ez a lassan változó elektromágneses tér címszó alatt szerepel, ide tartozik a sztatikus elektromos és mágneses tér, valamint az elektromágneses indukció jelensége).
Elektromágneses esetben ez nem tudja leírni a sugárzást (pont az ehhez szükséges eltolási áram tagot hagyja ki), de a vázolt feltételek mellett a sugárzás hatása elhanyagolható.
Hasonló módon a gravitáció esetben ez a közelítés egyfajta az elektromágneseshez hasonló leírásra vezet (pl. "gravimágneses" erő is fellép -- Lense-Thirring effektus, frame dragging, ezt méri a Gravity Probe B), néhány különbséggel (2-es faktorok jelennek meg a mező tenzoriális jellege miatt, és előjelekben is eltérések vannak).
Vagyis ha a források lassan mozognak, egy ilyen kvázistacioner leírás teljesen kielégítő tud lenni. Gondolhatsz arra is, hogy a mező nagyon gyorsan (fénysebességgel) át tud rendeződni, ha tehát a források ehhez képest lassan mozognak, akkor egyfajta adiabatikus közelítés válik lehetővé. A mezőt nyugodtan vehetjük a források mindenkori térbeli pozíciója és sebessége által meghatározottnak (persze abban a vonatkoztatási rendszerben kell mérni a térbeli pozíciókat, amiben a források lassú mozgása igaz), a retardálást pedig elhanyagolhatjuk.
Márpedig asztrofizikai skálán (amíg nem megyünk fel úgy 1000 megaparsecre), a jelentős szerepet játszó források mind nemrelativisztikusak (egymáshoz képesti sebességeik jóval a fény sebessége alatt maradnak), vagyis ez egy nagyon jó közelítés.
Kérem a korábban használt statikus jelzőt a fenti értelemben használt kvázistacionárius jelzőre lecserélni.
Ezt még régebben olvastam, azóta nem foglalkoztam a kérdéssel.
Azonban most kissé utánanéztem a dolognak. Igen komoly vita követte az eredményt, az elemzők (Kopeikinen kívül) gyakorlatilag mind megkérdőjelezik az eredményt. Kissé jobban belenézve a részletekbe, én is. Vagyis az a kísérlet valószínűleg nem volt elég érzékeny. Kopeikin túlbecsülte az effektust (ő elsőrendűnek gondolta a Jupiter sebességében, amikor a tényleges effektus valószínűleg második rendű). Úgy tűnik, a kimért effektus egyébként valós, és az áltrellel is egyezik, viszont nem ad információt a gravitáció terjedési sebességéről.
Ezzel együtt a korábbi elméleti állításaimmal nincs gond, vagyis az áltrel szerint a gravitációs tér perturbációi gyenge térben a fény sebességével megegyezően terjednek.
Úgyhogy az arra vonatkozó állítást, hogy ezt megmérték, visszavonom, amíg világossá nem válik számomra az eredmények státusza.
Amúgy nagyon finom eszközökkel azért egy icipici hatást a Naprendszerben is ki lehet mutatni, nemrég mérték meg a gravitáció terjedési sebességét ily módon, ami a hatás kicsisége miatt csak kb. 20 % pontossággal sikerült, de ezen belül megegyezőnek bizonyult a fénysebességgel. Forrást, légyszi! Az elméleti háttere érdekelne...
Ez nem így van. A sztatikus tér messze is ott van, a sugárzás pedig közel is, bár tagadhatatlanul leginkább a távoli zónában lehet szétválasztani azáltal, hogy energiát visz el a rendszerből a végtelenbe. A sztatikus rész meg "ottmarad".
Energiát mind a kettő át tud adni. A hullám is hordoz energiát, és bármilyen tömeg olyan neki, mint egy antenna, amit meg tud rezgetni. A sztatikus tér által közvetített kölcsönhatás is át tud adni energiát és impulzust. Eddig egyébként a kettős csillagok energiaveszteségén kívül nem észleltük gravitációs sugárzás hatását, tehát minden más eddig ismert grav. jelenséget (pl. égitestek mozgása) az általam sztatikusnak nevezett (helyesebben kvázistacionárius) komponens okoz. Lényegében az a különbség, hogy ún. izolált rendszerből a sugárzás el tud szállítani energiát, a kvázistacionárius komponens ellenben legfeljebb tárolja a rendszerben lévő mezőben. Amennyiben a testek mozgása elég lassú a newtoni közelítéshez és elég távol vannak egymástól, akkor még a mezőben tárolt energiát is el lehet hanyagolni, és a newtoni sztatikus mező semmi mást nem csinál, mint egyik test energiájának (és impulzusának) egy részét átadja a másikra, lényegében pillanatszerűen (hiszen a fény sebessége feltevésünk szerint jóval nagyobb a rendszerre jellemző sebességeknél).
A termoszod fala gravitációs szempontból lényegében vákuum. A gravitáció ugyanis, ellentétben az elektromos térrel, nem árnyékolható, mindenen át terjed, legfeljebb a termoszod falában lévő anyagra mint forrásra lehet gondolni, de nem képez közeget olyan értelemben, mint az elektromos tér esetén egy dielektrikum, ami a kívülről jövő térerősséget polarizáció révén árnyékolni tudja. Ennek oka lényegében az, hogy nincsenek különböző előjelű gravitációs töltések, így nincs gravitációs polarizáció sem.
Abban, amit írtam, inkább az a lényeg, hogy anyag nem lesz a semmiből, ezért a grav. mező forrása megmarad. Vagyis a grav. mező forrása mindig is ott van, nem kapcsolódik be új forrás, legfeljebb a jelen lévő átrendeződik. Ezért nem sok értelme van kérdezni, hogyan ért oda a grav. tere mondjuk a Napnak valahova. Mindig is ott volt (most hagyjuk ki a Big Banget meg a kozmológiai skálákat). Csak időközben az az anyag, ami egy kor egy ritka gázfelhő volt, Nappá és bolygókká sűrűsödött, aztán pedig a Nap anyagának egy része sugárzás formájában távozik stb. Ezek a változások nagyon messziről nézve semmilyen hatással nincsenek az objektum grav. terérre, mert messziről az egész Naprendszer pontszerű, a tömege meg kvázi állandó (még az őt elhagyó sugárzás se jut túl messzire). Az ún. multipólus kifejtésben lévő magasabb tagok változnak, de ez nagyon kicsi hatás (ez is fénysebességgel terjed, de ez nem sugárzási komponens!), leginkább a Naprendszer belsejében észrevehető, oda meg a hatás nagyon hamar odaér, legalábbis a rendszer mozgásának karakterisztikus idejéhez képest. Ugyan ez van az összes esetben, amit írtál (párkeltés stb.)
Nagyon erős gravitációs terű, ultrarelativisztikus rendszerekben lehetne érezni igazán csak a késleltetett terjedését a kvázistacionárius esetben. Amúgy nagyon finom eszközökkel azért egy icipici hatást a Naprendszerben is ki lehet mutatni, nemrég mérték meg a gravitáció terjedési sebességét ily módon, ami a hatás kicsisége miatt csak kb. 20 % pontossággal sikerült, de ezen belül megegyezőnek bizonyult a fénysebességgel.
Kíváncsi lennék rá, az elméleted ugyan hogyan kerüli ki ezeket a problémákat. Már ha van egyáltalán elméleted, abból ugyanis fellengzős, üres általános kijelentéseken eddig még nem sokat láttam. A honlapodon sem.
A sugárzási szabadsági fokok csak egy része a teljes gravitációs térnek (nem választható szét a statikus résztől mértékinvariánsan, de most az egyszerűség kedvéért ezen átlépünk).
"Mert oda ugye még nem érhetett sem a gamma, sem a belölle képződött tömeg grav. tere..... "
Az ekvivalencia elv alapján minden energiasűrűség gravitációs tér forrása. Ami most a gamma-foton, az valamikor pl. egy gerjesztett atommagban tömegtöbblet volt (E/c^2, ahol E a gerjesztés energiája). Attól, hogy az anyagi folyamatok végbemennek, nem keletkezik új forrása a grav. térnek, csak a meglévő rendeződik át. Másképp oszlik el a térben. Mivel mindig is jelen volt, a gravitációs tere is mindig is jelen volt. Nem most jelenik meg csak úgy ripsz-ropsz. Csak megváltozik a forrás eloszlása, és ettől megváltozik a gravitációs tér. (Ez a kijelentés persze csak akkor tehető, ha választunk valami viszonyításképpen szolgáló háttérmetrikát, amivel időt és távolságokat mérünk. Ezért szorítkozom gyenge tér esetére, ahol ez a háttér metrika egyszerűen a lapos Minkowski téridő).
A grav. tér változása az persze fénysebességgel terjed, ezt jól érted.
A grav. sugárzás általában nagyon gyenge, és kevés energiát hordoz a legtöbb rendszerben, aminek oka a grav. kölcsönhatás gyenge volta. A kettőscsillag rendszerek, ahol a sugárzási veszteséget sikerült megfigyelni, két nagyon közel keringő, nagytömegű kompakt objektumot tartalmaznak. Ennek következménye, hogy az energiaveszteség eléri a megfigyelhető szintet (és még így is nagyon kicsi). Nagy grav. hullámok csak igen ritkán keletkeznek, pl. nagy tömegek gravitációs kollapszusa során, vagy fekete lyukak összeolvadásakor. A grav. hullámok messze nem visznek át annyi impulzust, amit közönséges körülmények között a (kvázi)statikus gravitációs tér hordoz, a gravitációs kölcsönhatásban elhanyagolható szerepet játszanak.
