Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Kedvesem, hát nem mehetünk Hiába hív a tenger Szabadság van, de nem nekünk Osztogatja a rendszer Nem vagyunk hazaárulók Tolvajok, sem pribékek Sem üzérkedő burzsujok De utunk nem közérdek Itthon is lehet festeni Itthon is lehet írni S mikor a tenger messze hív Itthon is lehet sírni
Mikor az ember szembenéz A múlttal, ami elszaladt Nézi, hogy mit tett ezalatt Nézi, hogy mennyit ér a tett Kérdi, hogy végre béke lett S feleli, semmi az egész Egy nappal több múlt el az életünkből Egy hírrel több újság van a világon Köszöntsük őt, ki a mai nap tűnt fel Az élők közt, hogy több legyen az álom Hogy legyen, aki ránk emlékezik Sóhajtson egyet, s álmodjon megint Mikor a múlttal szembenéz S látja, hogy semmi az egész
"Jókedvet adj és semmi mást, Uram! A többivel megbirkózom magam. Akkor a többi nem is érdekel, szerencse, balsors, kudarc, vagy siker.
Hadd mosolyogjak gondon és bajon, nem kell más, csak ez az egy oltalom, még magányom kiváltsága se kell, sorsot cserélek bárhol, bárkivel, ha jókedvemből, önként tehetem; s fölszabadít újra a fegyelem, ha értelmét tudom és vállalom, s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
S hogy a holnap se legyen csupa gond, de kezdődő s folytatódó bolond kaland, mi egyszer véget ér ugyan - ahhoz is csak jó kedvet adj, Uram."
Köszönöm, Istenem, hogy nem feleltél a kérdésemre, mielőtt megértetted velem, hogy miért is kérdeztelek. Csak most vagyok képes megérteni a válaszodat.
Szeretlek titeket. Oh ti, akik Már néhány évtizede Velem együtt meneteltek, Oh ti, akik Minden nap a kezeteket nyújtjátok Vagy akiknek hosszú évek múltán én szorítom meg a kezét, Akiknek az arca megváltozott Éppúgy, mint maga az élet -Szeretlek titeket!
Szeretlek titeket, akik a gyermekkor Gondtalan messzi nyaraiból érkeztetek, Titeket, kis madarakat, akik ott daloltatok Teli torokkal az erdőszélen, Ugyanolyannak ismerlek benneteket, Habár már egyikőtöket sem, egyikőtöket sem Látom itt magam mellett, Mégis érzem a szíveteket, Elkalandoztatok valamerre, elutaztatok a kacskaringós síneken, És a szívetek ott dobog örömötökben és bűnötökben, De még mindig elevenen, mintha lobogna a gyermekkori nyarak Fényében
Szeretlek titeket. Habár már nem egy nevet Kőjelöl a sírdombon -Milyen gyorsan, oh, milyen gyorsan És hihetetlenül és fájdalmasan és értelmetlenül Jön az, amit az emberek egyszerűen Távozásnak neveznek.
Milyen gyorsan, oh, milyen gyorsan száradnak fel az arcon a könnyek, A szelek simogatják A tavaszi piros tulipánt, Amit ha látunk, örömtelien mosolygunk, Mert az a tavasz jele, mert nyílnak a tulipánok, mert jönnek vissza a gólyák, Mert minden olyan, amilyennek lennie kell. Mert mi ismét magasan hordva a fejünk lépdelünk a szülőföldünkön És én szeretlek titeket. Szeretlek titeket.
Gyermekeim, íme az én világom: két szék, a szemüveg és emlékeim, rég leégett gyertya-versek, pár újság, kaktusz és az eső, olykor egy-egy tekintet egy könyvből, sose hallott zene és nem látott fény.
Néha emberek jönnek, sokan, de nem ismerem őket. Sok mindenről beszélnem kellene velük.
De jobb magammal beszélni. De jobb hallgatni.
Az embereknek csupán ezt hagyom: a fő, hogy legyenek igazak, mint a földben kicsírázó mag vagy az ismeretlen hősökről tanult mesék.
Beékelődni a jövő ajtórésébe. A muszáj jogán. Kiszabadítani arcod magánzárkájából mosolyod. Látlak egy ütközés lassított felvételén, amint kihullasz a történelembe. Tüdődön elveszett kutyákról plakát. Halott tárgyaidon idegen kezek hagyják az árulás ujjlenyomatát.
Legenda vagy. Visszaperelhetetlen szivárvány a díszlet-fasor fölött. Nem faggat a szél, miért viseled ikonarcodon a fájdalom festett maszkját. Napfogyatkozásos tekintetedben elnémulnak a kereszttelen kenyerek. Szememmel nézed a szabadságukat visszakövetelő folyók tüntetését. Mellkasomban azóta zúg a félrevert harang, mióta tudom, nem akarsz egy újabb halálra feltámadni.
A szarkofágszürke ég alatt lábujjhegyen járkál bennem a remény, hogy egyszer mégis találkozunk ezután a lábon kihordott élet után. És többé nem szembesíthetik rebarbara illatú szavaidat a besúgó óramutatókkal, és a villámok nem tanúskodhatnak ellened, hogy azért vetetted Isten ítélőszéke elé magad, hogy testeddel minket megvédj.
...az elkerülhetetlen dolgok, a hosszan kanyargó út az anyaméh elringató sötétjéből ide: a köd a Puget Sound felett és a kedd esték Shorty bárjában, a háttérben az "Éjjeli csavargó", Nighthawk tenorszaxofonja, amint a "Hulló faleveleken" mélázik. Úgy áll a dolog, hogy lassan vége az utolsó évszaknak is, és most is egyedül vagy, emlékeid hangját a hűtőgép zümmögése nyomja el. Az utolsó cowboyok és más senki. Azok, akik kitaposták előtted az ösvényt, elmennek vagy elmentek; Írisz összecsomagolja a szivárványát. Nem marad más, csak az emlékek hangja, a hűtőgép zümmögése és Nighthawk tenorja a kedd éjszakákon. Egy más életben talán minden más lett volna. Talán összejött volna neked és az asszonynak. Ő volt az egyetlen esélyed, bár így visszatekintve, nem lehetett esély ő sem. Mindig tudtad ezt, talán már akkor is. Az, ahogyan elmentél és otthagytál mindent, amit felkínált, önmagában kivételessé tette őt, különbbé mindenki másnál, akit előtte ismertél. S bár nem tehettél mást, te akkor is vállaltad volna a kockázatot és megpróbálod működésre bírni a dolgokat, ha ő arra kér.
............................
A fiók elejében, barna borítékban őrizte azokat a leveleket, amelyeket az évek során Francesca Johnsonnak írt, de sosem adott fel. A boríték mögött kis kartondoboz, benne fekete-fehér nyomatokkal. Kiemelte a dobozt és helyet csinált a konyhaasztalon, félretolta a szennyes edényeket, a hirdetéseket és a feladónak visszaküldött hivatalos leveleket. Leereszkedett egy székbe és óvatosan kinyitotta a dobozt, majd feltette drótkeretes szemüvegét és felhajtotta a vékony védőlapot. A legfelső képről egy asszony nézett szembe vele. Francesca Johnson tizenhat év távolából egy iowai kerítésoszlopnak támaszkodott és kedvesen mosolygott régi farmerjében, pólójában. Jól állt neki a fekete-fehér, kiemelte testének és arcának vonalait, pont olyannak tűnt, mint annak idején. Amikor elkészítette az első nyomatot, az asszony múltbéli szellemként jelent meg a fényérzékeny papíron. Előbb csak az üres lap látszott, majd a rét, a kerítés és egy emberi alak lágyan elmosódott kontúrjai, azután Francesca a maga valójában, 1965 augusztusának egy keddi napján. Francesca, ahogy jött felé az előhívó tálcából. Robert Kincaid gondosan tanulmányozta a felvételt, mint már több száz alkalommal az azóta eltelt években. Huszonhat további felvétel is lapult a dobozban, de ezt szerette a legjobban. Semmi különös, csak Francesca és a reggel - a képen tisztán kirajzolódnak a vékony pamutanyagnak feszülő mellei. Letette kezét a doboz mellé az asztalra, széttárta hosszú, karcsú ujjait és az elmúlt évek távolából is tisztán érezte az asszony bőrének lágyságát. Újra érezte testének alakját, amint a tapintás emlékei átáramlottak agyából az ujjaiba, vagy éppen ellenkezőleg. Anélkül, hogy megmoccant volna, csupán a gondolatai erejével lágyan és könnyedén végigszaladt a testén, széltében-hosszában bebarangolta Francesca Johnsont. Francesca az egyetlen esély, hogy kisöpörje életéből a magányt; az egyetlen istenverte esély, hogy megtörje a végtelenné nyúló némaságot és egyedüllétet, az országutat, a sugárhajtóművek bömbölését, útban arrafelé, ahol éppen jók a fényviszonyok. Mindent feladott volna érte, az utat és a fényképezést, bármit. De a választások közéjük álltak, túlontúl nehéz választások egy asszony számára. És ő meghozta a döntést, a számára egyedüli helyes döntést, és ki is tartott mellette. Kitartott a családja és Iowa mellett, ahelyett, hogy eljött volna vele. Jesszusom, milyen élénken élnek benne az emlékek! Milyen könnyű a képeket érzésekké alakítani, ilyen rettenetesen valóságossá tenni. Testük, ahogy egymásnak feszül, ahogyan Francesca hozzásimul; a villámfény a sűrű nyáréjszakában, a hálószoba függönyén át. Emlékezett az asszony lágy mosolyára, hogy nem tudta megállni, hogy ne érintse meg őt, akkor éjjel; másnap reggel is mindig csak rajta nyugtatta a kezét. "Ha nem érintelek, attól félek, köddé foszlik minden", mondta neki mosolyogva, és még közelebb húzódott. Mégis köddé vált minden. Köddé vált azon a péntek reggelen, amikor végighajtott a farm bekötőútján, amikor a nap forrón sütött, a fák mozdulatlanná dermedtek és elnémult a világ szívverése. Amikor ott állt a Harry névre keresztelt kisteherautó sárvédőjén, és visszanézett az úton - hosszú ideig csak nézte őt, mielőtt Harryvel lassan kifordult volna a főútra. És lassan megeredtek a könnyei, ahogyan még egyszer visszatekintett Francescára, aki a bekötőút elejénél ült, keresztbe tett lábakkal és kezébe temetett arccal, az iowai nyár lüktető forróságában és porában. Ki mondja, hogy minden tűz leég egyszer? Néha talán megrebben, de sosem huny ki teljesen. Régi mesék, megnyugtatásképpen azoknak, akik többé nem akarják átérezni egy asszony testének szorítását és mindazt a felelősséget, amivel ez együtt jár. Ahogyan elnézte Francesca Johnson fényképét, keze átnyúlt a mérföldeken és éveken, és újra a magáénak akarta őt, mezítelenül és vonaglóan a teste alatt, ahogyan a szavakat mormolja, amelyeket nem mindig tud kivenni, de így is pontosan ért. Érezte, hogy megmerevedik, és elmosolyodott. Már a puszta gondolat is képes ezt művelni vele. Robert Kincaid kivette tárcáját farmerja bal hátsó zsebéből és kis összehajtott papírlapot emelt ki. A papír elmaszatolódott és elrongyolódott az ezernyi széthajtogatástól, Francesca Johnson W. B. Yeatstől kölcsönzött szavainak tízezernyi olvasásától.
.................................
Eljutott hát ide, ahová mindig is tudta, hogy el fog jutni. Köd a vízen, köd az ajtó előtt, az utolsó tekercs film. Az alapok: vér és csont, hús a csontjain és gondolatok a fejében - a végén minden hamuvá lesz. Nincs tovább, és lehetetlen változtatni ezen, mindent megírtak a maga idejében és megőriztek olyannak, amilyen lett. Milyen különös, magányos, csendes élet. Kezdettől fogva olyan, akár egy ide-oda repkedő tollpihe. Kivéve azokat a napokat, 1965 négy dicsőséges napját. Eljutott ide, miután éveken át rótta Acadia szirtjeit és a partokat Afrika szarván; a szürkületben megbúvó hegyi falvakat, amelyek felett világok csusszantak egymásba; a dzsungelben megbúvó kis tavacskákat, ahol a selyemkereskedő leányával lubickolt és az asszony nevetése csak egy pillanatra törte meg a csendet. És mindig, mindenkor hallotta az idő követelőző bömbölését, érzékelte, hogyan halványul és múlik ez a különös dolog, amit életnek neveznek, és pontosan tudta, mindez mennyire múlandó. Dolgozunk, eszünk, egyenes derékkal járunk, később már botladozunk. Végignézzük, hogy mindebből nem marad más, csak négy fiókra való fényérzékeny emulzió. Csupán a képek maradnak, a korábbi ünnepek halk visszhangjai.
nézni előre ne a mába ne szökő fűre ne ibolyára ne átázott parázsló zöld bogárra nézni előre ne a mába a múló cseppek robajába belemetszeni egy késsel megformálni lassan a csendet mi a mához köt s nem enged nézni előre ne a mába ne szökő fűre ne ibolyára
megszabadulni valamitől ami csak ellibbent lepkék gubóin létezik és onnan tekeredik le mint csillogó ökörnyál és száll-száll megszabadulni valamitől ami tiszta-szép-fehér hópehely ég és föld között és szállt-szállt megszabadulni valamitől ami szivarfüst a szívem körül árnyék egy beomlott éjszakában célkereszt a tegnap halántékán
Fönn a merev gallyon Ázott, fekete varjú kuporog, Tollászkodik hosszan az esőben. Nem várok csodát, Nem várok véletlent,
Hogy szememben e látvány kigyúljon, Rendszert sem kutatok A szeszélyeskedő időben: Hulljon a foltos levél, ahogy az ág Veti, nem szertartás ez, nem jelent
Semmi mást. Bár olykor, bevallom, Várnám: a néma ég eltársalog Velem, de ezt tényleg nem panaszképpen Mondom; mert kis glóriák Izzhatnak hirtelen
Egy konyhaszéken-asztalon, Mintha égi dolog Lenne a legtompább tárgy is hébe-hóba - így lényegül át A másképp jelentéktelen
Időköz; nagyság, tisztesség, mondjam: Szerelem által. Így haladok Óvatosan (mert bármi holt vidéken Megeshet); kis ravaszság, Kis kétkedés; persze, sejtelmem
Sincs, miféle lángoló angyalom Támadna. Egy varjú, ennyit tudok, Tollászkodván nagy fényben Állhat, fogadva látványát Mintha kinyílna a szemem,
S egy pillanatra nem kell szoronganom: Nem teljes a kívülállás. Ahogy Járom makacsul az erőtlen Évszakot, legalább Valami megnyugvás nekem
Is kijut. Csodák esnek folyton, Ha ily tündöklő trükköket csodálnod Lehet. Kezdődhet újra a türelemjáték, az angyalvárás. Ritkán, Vaktában, megjön.
Holdfény födi az udvart, őszi máz. A háztető vad-furcsa árnyakat hány. Üres ablakban hallgatás tanyáz; s most jön-jön a sok puha léptű patkány, sziszegve csusszan-surran-ódalog és szürkés pára szaglik-leng nyomába az árnyékszékből, melyen átragyog a kísértetes hold rezgő világa. És marakszik az éhes, bárgyú had s tele velük a ház s a csűr, mely éppen gabonától és gyümölcstől dagad. Fagyos szelek vinnyognak künn az éjben.
Mint nyájas anya, ha letelt a nap ágyhoz vezeti apró gyerekét, ki menne már, de ellenkezne még, tört játéka a padlón ott maradt, az ajtón át is arra nézne csak, -csillapító vigasznak nem elég ha bátorítják: lesz helyette ép, szebb lesz talán, de több gyönyört nem ad. Így bán velünk a természet, keze játékainkat sorba elszedi, s pihenni úgy kísér, oly kedvesen, menjünk, maradjunk, nem tudjuk mi se: elménk se érti, álommal teli, hogy nő fölé a messzi rejtelem.
Uram, egyszerű emberek vagyunk, szövettel kereskedünk (saját lelkünk volt a szövet, mely senkinek se kellett), Nem kalkuláltuk a szegélyt az árba, szabályszerű volt rőf és arasz, sose adtunk féláron maradékot, s lám, ez lett a bűnünk. Nem volt egyéb, csak minőségi árunk. Egy szűk sarok szolgálta napi létünk. A mi földünkön kis helyen elfér az érték. Most ugyanoly mércével mérj minket, ahogy mi mértünk: vagyonunk, lásd, nem gyarapítottuk. Rossz kereskedők voltunk, Uram.
A szív helyén egy szó dobog: felejts. De ott feküdtél a füvön hanyatt, és érezted az izzó lüktetést, a nap helyét a szemhéjad alatt, a káprázat úgy ég a retinán, mint a bőrön az érintés nyoma, a fű, a nap, a fázás, száradás, a hűlő víz felett a szél szaga - dobog a szó, dadog, felejtsd el, ejtsd el ahogy az érdes és meleg tenyér, olyan gyöngéden, szinte súlya sincs, váratlanul a csupasz vállhoz ér, sötétedő strand, szélborzolta víz, a didergő test átforrósodik – mozdulni sem mersz. Volt. Volt. Változik az évszak, lassan fordul fenn az ég, hó hull a vízre, hó, felejts, felejts, a szem mögött hiánytalan sötét, és súlya sincs, hogy érte könnyet ejts, de ha elejted, vele hullsz te is a fekete és jeges víz alá, és nincs nap többé, ami hidegét egy érintéssel felolvasztaná.
És megint a rózsák. És megint a nyár. Még észreveszed?
Egyre sűrűbben. Fut az év. És egyre rövidebb.
Lassan kifogysz az időből. Kifogyok. No és mi lesz?
Mi lenne? Az, amire azt mondják, természetes.
Szóval, eltűröd? Nem. Csak kibírom azt, ami tűrhetetlen.
És mivel készülsz rá? Semmivel. Most is mi van a kezedben?
Hát az, ami szokott. A cigaretta, a pohár, a toll.
Persze, a szánalmas kacat, amihez ragaszkodol, A személyes holmi, az emlék, az arcok, a tulajdonod. Meddig akarod tartani? Jobb lesz, ha eldobod, És üres kézzel elindulsz és elmégy az utakon túlra, A domb tetejére.
Minek?
Addigra ősz lesz újra, És a domb tetején, ahol egy fa, egy bokor sem akad, Hideg eső veri az árvalányhajat, És a csupasz domb tetején az eső téged is csupaszra ver, És kimossa belőled azt, amit ma fontosnak hiszel, És kihullanak belőled az arcok és adatok, És a lényegig csupaszon átléphetsz, tudod, hová.
Nem akarok Átlépni sehová, ha nem úgy, aki vagyok. És nem megyek föl a csupasz dombra.
Ne légy konok.
De konok vagyok és még mindig gyűjtöm azt, ami megtelít, És konokul nem akarok lecsupaszodni a lényegig. Tudom, kifogyok az időből. De nem akarok kifogyni Abból, ami a hideg esőben is tán fel tud majd lobogni.
És mit gondolsz? Azzal a lobogással megnyered Azt, ami vár? Vagy annak is tán feltételeket Szabnál?
Nem. Csak a feltételeit nem fogadhatom el, És aminek nem én kellek, az énnekem se kell. Mert lettem, ami lettem, és magamat meg nem adom.
Elveszi úgyis.
Vegye el, ha van ilyen hatalom.
Kifogysz az időből. Készülj, mert készül rád az, ami vár. És mi lesz addig?
mi marad amit hazavihetnénk előre csomagolt mozdulatainkból az arcunkra festett nevetésből az illendőség határain belül rekedt kíváncsiságból a túlöltöztetett vágy nevetséges kitakarózásaiból a járt utak járhatatlanságából a csavargó boldogság kiéhezett tekintetéből néhány őszintének látszó villanás a szánalom ügyetlen szómorzsái pár ujjbeggyel felszedett érintés egy madár se látta ölelés
Mivel a saját különvéleményemet írom, így azt gondolom, nyugodtan lehetek szubjektív. Mint informatikus, nyugodtan lehetek realista. Az érzések is kétállásúak. Számomra. 0 vagy 1. Igaz vagy hamis. Ez nem kérdés. Vagy van, vagy nincs. Vagy szeret az ember, vagy nem. Minden más, csak köret a külvilágnak. A nagy szenvelgések is. Amikor mérlegelni kezdünk, amikor el kell gondolkodnunk azon, hogy mit érzünk, és hogy ez az érzés mi is lehet, nos, az a semmi. Olyankor tovább kell állni, és nem gondolkodni, nem elemezni pro és kontra.
Az érzések, a szerelem is már csak ilyen. Pont, mint a ruhavásárlás. Pontosan tudjuk, hogy kell vagy nem kell nekünk az a ruha, amit felpróbáltunk a fülkében. Merthogy az a nadrág vagy bármi, amin valami nem tetszik, lehet hasonlít arra, amit szeretnénk, de ez vagy az minek van rajta… Olyankor azt a ruhát nem szabad megvenni. Tovább kell állni, és megtalálni azt, ami az elképzeléseinknek megfelelő.
Az érzéseinket nem is tudom van-e értelme vizsgálgatni. Hiszen szeretem vagy nem szeretem, és kész. Ha szeretem, akkor úgy és olyannak, ahogyan van. Nincsen alternatíva az érzések terén. Rá kell döbbennünk, hogy valóban nem véletlenül történtek velünk az események. Mi irányítottuk, és mi tettük olyanná, amilyen lett. De elcsenni mások idejét, és pihenni az árnyékában, arra várva, hogy az igazi majd betoppan, az tisztességtelen. Nem becsületes arra utazni, hogy a jelenleginek egyes tulajdonságai megfelelőek a számunkra, de van, ami nekem nem jó, azonban mégiscsak kényelmesebb várni az igazira egy jó meleg ágyikóban, hancúrozással, vagy eltölteni egy-egy napot kirándulásokkal, mint belevetni magunkat a magányosság erdejébe, és ott bolyongva, azon átvergődve rájönni a valóságra, hogy olyan nagyon sok alternatívánk nincs is.
Egyszer rá fogunk ébredni, hogy nincs olyan, hogy tökéletes. Mert mi magunk sem vagyunk azok. Kompromisszumok nélkül nincsen valódi boldogság, és ráadásul tudnunk kell a helyünket a világban. Tudni kell, hogy magunkhoz méltó embert választottunk-e. Érdemes erről meghallgatni Popper Péter egyik előadását, melynek címe, a négylábú asztal. Fel kell tudni mérni a saját erőinket is. Mérlegelnünk kell a saját értékeinket is. Vagyok annyira okos, jó, szép, eleven, gazdag, szegény, ostoba stb, mint a másik? Ugyanazokat a helyeket, embereket szeretem, mint ő? Objektív tükör lehet a minket körbevevő barátok halmaza. Nem véletlen mondás az, hogy madarat tolláról, embert barátjáról. Ők a külső kontrollereink, akik mutatnak rólunk egy-egy (jó sok) személyiségjegyet. Hiszen a baráti társaságokat a közös gondolkodás, érdeklődés köti össze, aki nem való közéjük, úgyis csoportosan kiutálják.
Ezért érdemes adni a barátaink véleményére, vagy társaságot cserélni, ha nem érezzük sajátunknak azokat az eszméket, gondolatokat, melyeket képviselnek. Soha, sehol nem kell ott maradni azért, mert attól félek, egyedül maradok. És soha nem használhatok embereket – barátot, vagy egy kiégett párkapcsolatot sem -- arra, hogy megvigasztaljanak, ne gondoljak a problémákra. Probléma ugyanis nem létezik.
Ez is egyfajta kockázatvállalás. Lutri. Mivel nincs tökéletes, így meg kell tanulnunk, hogy mi az a kompromisszum, amit még meg tudok kötni azért, hogy valakivel mindig együtt akarjak lenni. Lehet, egy lába van, de neki van a legjobb szíve a világon… Lehet vak, vagy süket, de olyan a humora, mely nélkül nem akar az ember élni, létezni… Ilyen helyzetben vajon a kívülállók meghatározhatják-e az adott ember értékét, hiszen ők semmi mást nem látnak, mint egy egy lábú, vagy vak, süket embert, de nem érzik azt, amit egy másik ember.
Persze a legnagyobb hiba talán az, ha a kívülállóknak csak arról beszélnek, hogy nincs lába, süket és vak… Ha ezekkel a problémákkal nem tudunk megbékélni, akkor meg kell hagynunk a másik embert a méltóságában, és hagyni továbbállni, legfeljebb amikor kikeveredtünk érzelmeink viharából, rádöbbenünk, hogy azt veszítettük el, aki vakon és süketen, botladozva, de a világon legjobban szeretett minket.
De ezeket a kockázatokat mindenkinek mernie kell vállalni, főleg, ha képtelen realistán szemlélni az érzéseit.
A szomorúság a csalódottságból táplálkozik. Valami nem úgy sikerült, ahogyan szerettük volna. Sós lett a húsleves. Pedig finomat akartunk… Nem jött össze. Vajon hány húslevest kell még elsózni ahhoz, hogy valóban egy jól sikerült, amolyan igazi falusi leves legyen belőle? Mindennek a feltétele a gyakorlás? Ha nem sikerül egy vizsga, akkor tanulunk és újra próbálkozunk.
De mi a helyzet a párkapcsolatokkal? Azt meddig kell gyakorolni? Miben lehet jó vagy rossz valami? Mi van, ha egy reggel arra ébredünk, hogy évtizedekig hazudtak nekünk? Hogy akiknek a reggeli mosolyunkat ajándékoztuk, azok a hátunk mögött elárulnak? Már rég telesírták a barátaik kisszobáját arról, hogy mi hogyan is használhattunk ki másokat. Egyszer egy barátom elkezdett azon siránkozni, hogy a csaja kihasználja, mert nem fizet lakbért… Észre sem vette, hogy egyre jobban elfordulnak tőle a barátai, mert azért ők látták azt, amit a panaszos nem, hogy ez nem igaz. A barátok nem vakok. Jól látták, hogy valami nagy gáz és hiteltelenség van ebben az emberben, de mégsem szóltak egy szót sem. Persze végül szakítottak, és a lány csak később tudta meg, hogy neki bizony a hétvégi otthonáért havi húszezret kellett volna fizetnie.
A csalódás elmélyült. Királyfit látott, egy hőst, de közben meg csak egy békát talált. A lányoknak meddig van joguk keresni az igazit? A szomorúság egyeseket gúzsba köt, másokat ámokfutásra késztet. Az ámokfutók nekem mindig sokkal szimpatikusabbak voltak. Ugyanúgy nyaldosták a sebeiket, mint az otthon sírdogálók, de legalább a pizsamát buliruhára cserélték, és nem engedték meg maguknak, hogy mélyre húzza őket a nihil. Láttam szomorkodó fiúkat is. Akik több tíz éven keresztül viselték magukon a csalódottság skarlátbetűjét, és éjszakáikat kocsmákban színezték fel a mélyberántó sötétség ellen. Vagy láttam apukákat, akik újszülött vagy apró gyermekük mellől menekültek valami hangos és felnőttes dologba… Vajon őket miféle csalódás űzhetett? Vagy a mindig munkát csereberélők, akiknek semmi nem terem, sem itthon, sem külföldön. Ők mit keresnek valójában?
A legnagyobb kérdés bennem az, hogy meddig kell/lehet keresni. A nőt, aki soha nem találja meg az igazit, de nagyon lelkesen keresi, azt lekurvázzák. Aki nem meri lelkesen keresni, azt vénlánynak hívják. A pasit, aki a kocsmában szomorkodik több tíz éve, azt lecsúszott alkoholistának. Az apát, aki menekül a család felelőssége alól, léhűtőnek, és a fickót, aki maholnap negyven, de már a huszadik munkahelyénél jár, szánalmasnak nevezik. Azt a fenti barátomat meg egyszerűen csak hazugnak titulálnám, pedig az ő panaszrohamai sem másból táplálkoznak, mint abból, hogy szomorú. Szomorú, mert azt hiszi, őt csak akkor szeretik, ha hősnek mutatja magát, vagy áldozatnak. Ez utóbbi ismerősöm inkább a sírós fajta volt. Szerette, ha sajnálják nagy szomorúságában. Észre sem vette, hogy már senki nem tiszteli, hogy telefonjait már nem nagyon veszik fel, és vissza sem hívja senki. Ezért mindig új barátok után kajtatva rótta a várost, hogy lesz majd valaki, aki meghallgatja és megsajnálja.
Pedig a szomorúság, a csalódottságunkból táplálkozik, hogy valamit megint nem jól csináltunk, és az nem arra ösztönöz, hogy panaszkodjunk, hanem arra, hogy felemelt fejjel újrakezdjünk mindent, saját magunknak bebizonyítva, hogy vannak hozzánk méltatlan emberek, még akkor is, ha szeretjük őket… Egyszerűen nem érdemlik meg. Nem érdemelnek meg minket. El kell tudni fogadnunk azt, hogy vannak együgyű emberek, akik saját önzésükben nem veszik észre, hogy másokat bántanak. És persze vannak olyanok, akik önmagukat háttérbe állítva hagyják a másikat élni. Boldogan.
