Az, hogy "nem rossz", azért kicsit túlzás. A valós átlag, főleg az én korosztályommal - a statisztikákból hiányzó simlisségeknek köszönhetően - ennek a többszöröse. Viszont olyan szemmel nem rossz, hogy a mostani recesszióban kapcsolati tőke hiányában valóban nem tudtam ennél jobb állást találni. Ismerőseimnek is hasonló a tapasztalata. Hiába beszélnek reálbér-növekedésről, most nem dobálják úgy a 4-500 bruttós állásokat új belépőknek, mint pár éve.
Nyár óta szabadúszó vagyok, de ez a sajátos helyzet sajnos véges, így is sokkal tovább tartott, mint gondoltam. Két hét múlva újra csinovnyik leszek (kontroller). :-( Az a leggázabb, hogy a vizsgaidőszakommal nem tudom, mi lesz. Ha pampognak, simán elköszönök, ugyanis még próbaidőn leszek akkor, de a lé sajnos fontos - még ez a szánalmas jövedelem is.
" Kezdetben előttünk is a jólét lebegett, amikor három éve összeköltöztünk Bencével meséli a huszonnyolc éves Anna, aki egy jó nevű fodrászszalonban dolgozik , így abban állapodtunk meg, előbb a munka, a takarékoskodás, utána az esküvő. Mindenképpen rendezetten és jól szerettünk volna élni, úgy, hogy ne legyen gond a számlákkal, hogy megvehessünk mindent, amire vágyunk. Aztán majdnem ráfizettünk erre. Bence üzletkötőként egyre jobban keresett, de ezzel együtt járt, hogy folyton utazott, alig láttam. Én is elvállaltam mindent, de másfél év múlva esténként sokszor alig álltam a lábamon. Egy idő után aztán már nem érdekeltek a távlati célok, csak egy kis nyugalomra, Bencével közösen eltöltött hétvégére vágytam hiába, mert ő akkor már szombaton is dolgozott, vasárnap pedig szinte egész nap aludt. Összesen két évig tartott a "jövőmegalapozó" időszakunk, addigra mindketten teljesen kifáradtunk, a gond nélkül megvett új bútor, a tervezett szép kocsi sem szerzett már örömet egyikünknek sem. Alig beszélgettünk, és valahol mind a ketten tudtuk, hogy a közös terv nem vált be. Ami persze nem jelenti azt, hogy a közös élet sem. Lassan csökkentettük a munkatempót, többet törődtünk magunkkal, szinte újra megismerkedtünk, felfedeztük egymást. Még éppen időben, mert ha továbbra is görcsösen csak az anyagi biztonsággal foglalkozunk, végleg tönkremegy a kapcsolatunk. Tisztáztunk mindent, és kiderült, hogy még mindig szeretjük egymást, csak az utóbb időben a munkára figyeltünk a másik helyett. Persze sokban függ a boldogság a pénztől is, de ha nincs kiért, miért dolgozni, lehet akármennyi, nem ér semmit. Most újra egy pár vagyunk, és nem csak a kívülállók szemében, hanem így is érezzük. És ez a szerelem sokkal többet jelent, mint a legszebb kocsi, bútor vagy ékszer."
Sőt! Miután rezsi stb nem több 40nél, igy marad belőle havi 110... EBből tényleg könnyen lehet havi 90et félretenni... (most nem arról beszélek, ha valakinek van több kocsija, és azt is fizetni kell - biztosító, adó stb, ugy keveset lehet félretenni)
Mivel csak a számait hallgattam, meg volt egy darab plakátom a Pajtásból amin ő volt látható, így nem voltam képben a magánéletét illetően.
Mondjuk nem is az érdekelt. :)
Utoljár Samantha Fox valamikor 7.-ben vagy 8.-ban izgatta a fantáziámat.
Akkoriban ilyen bi- me leszbi témák nem nagyon merültek fel bennünk :))))
Azóta meg nem hallottam róla. :)
Azért azt nem lehet mondani, hogy divat lett az art déco, maximum azt, hogy felkapott az ínyenc gyűjtők körében. Amúgy nekem tetszik a szecesszió és ez a kedvenc stílusom. Érdekes, hogy sok nőnek nem jön be az art déco, a csajoknak és anyámnak sem. Mondjuk ha a szecesszió a szép, akkor az art déco inkább érdekes, "fílinges" és emberre szabott. A '37-ben épült ház is art déconak nevezhető, amiben lakom. Amúgy nehéz a stílus korszaki határait megnevezni, mert általában beleértik a szecesszió utáni, de még nem "kocka" stílust (ld. Corvin köz épületei) és a "Bauhaust" is, amit akkoriban "lakógépnek" csúfoltak.
Nem, akkor még kollégisták voltunk, szóval volt hol szexelni. Nem költöztem rögtön oda, kiadtam pár hónapra a nagybátyám egy női börtönből szabadult szöszke védencének. Azt hitték a házbeli nénik, hogy strici vagyok, és futtatom. :-)
Nem akkor és nem azért szakítottunk, utána még jött vagy négy év. :-)
Szerintem nekik rossz... Sajnálatra méltó gonosz, lusta embernek lenni, aki tönkreteszi magát, mert nem tesz önmagáért semmit, ha nem muszáj... Meg anyut sajnálom, mert mindent megtesz, hogy figyeljenek rá, és pl. a nagymama halála után azon sirt, hogy nem birt összeszedni egy sirbeszédre való jó dolgot róla... (nem csoda, egy rokona se volt rá képes)
Nekünk se jó persze, de engem max zavar, ő meg olyan életet él miatta, hogy engem inkább lőjenek agyon ilyen élet helyett... De hát ő akarta, igya a levét :o)
Mondhatjuk, hogy szerencsém volt, de komoly elhatározás is volt amögött annak idején, hogy kifejezetten lakást vegyek a rendelkezésemre álló összegből, főleg olyan közhangulatban, hogy "hülye aki lakásba teszi a pénzét"
Én ilyeneket nem hallottam anno, igaz, nem is befektetni akartam a pénzem (és szerintem a fiatal pároknak sem az a céljuk), hanem lakni valahol.
Mondjuk, szerintem a barátnőd is nem tudom, mit szólt volna, ha értékpapírjaid vannak, de nincs hol egy jót szeretkezni:-) (Tényleg ilyeneket vágott a fejedhez? Hihetetlen, milyen nők vannak. Gondolom, hamar kiábrándultál belőle ezek után. Ezért szakítottatok?)
1. A három autó összesen nem ér annyit, mint egy kétmillió körüli új kisebb autó, vagy bármi, amihez hasonló értékű szinte minimális elvárás egy korombelitől, és sokaknak meg is van (az én felhozatalom egy 1988-as utcai kocka-Lada, aminek tulajdonképpen nullához konvergál a piaci értéke, egy kocka-Lada versenyautó, aminek nehéz meghatározni az értékét, és egy egymillió körüli értékű hétéves utcai Escort, ami nem lesz nálam hosszú távon). Egyébként ha már felmerült, hogy becsülöm-e a vagyonomat, és nem azért szólom-e le, mert nem becsülöm, elmondanám, hogy a Ladákat nagyon is becsülöm, mert számomra egy legenda ez a típus a ralizás kapcsán. Hangulatos autónak tartom, holott igenis, lenézik, ez nem paranoia (lehet, hogy te nem is ültél ilyenbe, legalábbis sok lány így van ezzel). Amúgy minden autómnak megvan a maga funkciója, célja, hogy miért tartom, szóval nem puszta urizálásról van szó. Amúgy általában gyalog közlekedem, mondjuk a lakóhelyem és a Nyugati magassága közötti távolságra nem szállok semmilyen járműre. Volt rá példa, hogy az óbudai barátnőmtől hazamentem gyalog, az viszont rendszeres volt, hogy csak a Batthiányi térig mentem el hévvel, onnan gyalog (kb. negyven perc). Soha nem értettem meg azokat az egészséges embereket, akik képesek liftet hívni egy-két emelétért, várni a villamosra egy Mester utca-Boráros tér távolságra (a pestiek többsége ilyen), meg autó nélkül sehová sem menni. Autóval városon belül csak külvárosokba megyek és csak estefelé, nappal általában nincs értelme. Az autó számomra inkább sporteszköz, mint közlekedési eszköz.
Lakás... Örökölményből vettem (nem a szüleim takarítottak meg ennyit, ahogy feltételezted), '96. őszén 1,9 millióért. Az, hogy ma tizes körül ér, nem jelenti azt, hogy annyira el lennék eresztve anyagilag, max. a piaci viszonyok miatt nőtt a vagyonom. Ha korrigálnánk a vételi árát az azóta felmerült inflációval, valahol három és négy misi között lenne az értéke, de az ingatlanpiac változott azóta. Abban az időben, amikor vettem ezt a lakást, egyszerűen nem volt sikk lakást venni, az volt a levegőben, hogy "nem szabad ingatlant venni, mert az ingatlanpiac halott, értékpapírt kell vásárolni". Igaz, akkor nagyokat mozdult a BUX, nagyokat lehetett kaszálni a Bokros-csomag okozta baisse mélypontja után, de nekem kellett a lakás. Az exem is hülyének nézett, és majdnem kidobott, mert Józsefvárosban vettem lakást (sic!!!!!), de nekem az volt az "ideológiám" ezekre a reakciókra, hogy a lakások úgyis alul voltak értékelve, feljebb fog menni az értékük, ha csökken az infláció, és bepörög a jelzáloghitelezés, abban is biztos voltam, hogy Józsefváros változni fog - szóval annyira rosszul nem járhatok, és lesz fedél a fejem felett. Bejött. Sokan sznobságokra, új autóra, mindenféle apróságokra költöttek az ismerőseim, ha akkora összeget kaptak valahonnan egyszerre, amit örököltem. Ma nem tudnék lakást venni, legalábbis ilyet nem, legfeljebb egy még kisebbet és fullra eladósodva. Aki ma szülői segítség nélkül egy 50 nm körüli lakást vesz, az jóval többet keres, mint én, és akkor is csak hitelből (most kb. 150 nettó a jattom, március közepétől valamivel több talán - erre nem adnak komoly kölcsönt). Hitel nélkül ma csak az vesz ilyen lakást, aki egyszerre kapott egy komolyabb összeget (pl. örökölt vagy a szülei adnak neki), megtakarítani ugyanis 300-400 nettóból sem lehet tízmilliót vagy annál többet belátható időn belül, akinek pedig ennél több van, az eleve nem 50 nm-es lakásokban gondolkodik. Mondhatjuk, hogy szerencsém volt, de komoly elhatározás is volt amögött annak idején, hogy kifejezetten lakást vegyek a rendelkezésemre álló összegből, főleg olyan közhangulatban, hogy "hülye aki lakásba teszi a pénzét". Vehettem volna egy világbajnokságon futott gyári építésű Skoda Favorit versenyautót is (ne röhögjetek a típuson, a Favorit a mai napig ütőképes a kategóriájában), amivel lazán országos bajnok lehettem volna, de maradt az N-es Lada és a lakás.
Halkan megjegyzem, hogy az ember befolyásolható fogyasztóiságát mutatja az, hogy kétmillió körül (mai értékén valahol 3-4 között) alig keltek el olyan lakások '96. környékén, amiket most tízmillióért visznek, mint a cukrot. Aki most meg tud szerezni tízmilliót, akár hitelek árán is (amihez igen komoly jövedelem kell, nem nettó 150 körüli), az meg tudott volna szerezni 6-7 éve kétmilliót simán. Csakhát akkor "nem szabadott ingatlant venni, mert döglött az ingatlanpiac". Így jártak...
Annyit megjegyeznék még, hogy az utóbbi időbben némiképp javult az anyagi helyzetem, pl. már egy sznobpicsa előtt is egészen vállalhatóvá vált a lakásom. Persze egyáltalán nem keresek jól továbbra sem. Inkább az mondható el, hogy sok dolgot szerencsével vásároltam, pl. az olyan art déco-szekrényeket vettem (meg sem merem mondani mennyiért), amihez hasonlókat egy-másfél millióért tesz ki egy menőbb régiségkereskedő, ha van egyáltalán neki ilyen ritka stílusú. Szerintem fogalma sem volt az eladójának, hogy milyen értéket képvisel (legalább nyertem azon, hogy belenevelték az emberekbe, hogy a XX. század első felének "értéktelen" a művészete :-)). Azzal is javítható egy ember anyagi helyzete, ha ügyesen vásárol. E téren általában szerencsém volt, bár ellenpélda a versenyautóm építése, ami kapcsán (mint szinte minden ralis) megfizettem többször is a tanulópénzt, amíg egy korrekt embert találtam.
2. Ez valószínűleg igaz, a visszajelzések nagy része, a lányok általi kezdeményezések ezt mutatják. Ám mégis az az ábra, hogy alkalmi kapcsolatok célpontja vagyok. Rengeteget gondolkodom azon, hogy miért. Biztos, hogy nem a nézeteim, meg a "hülye felfogásom" miatt, hiszen nem azzal indítok egy ismerkedésnél, hogy "szia, jobboldali vagyok, elralizom a sznoboskodásra költendő pénzemet, különben is mit akarsz, te bunkó birka fogyasztópicsa, úgy lenézlek, hogy arrúkódúsz". :-) Továbbra is azt mondom, hogy amiket erről írok, nem állnak messze a valóságtól. Bár e-mailben meg fogom kérdezni az egyik lányt - aki azért többet jelentett számomra, mint pl. a csütörtöki foglalt egyéjszakás - hogy miért sasszézott egyszercsak hirtelen arrébb. Leírom az eredményt, ha válaszolt, de szerintem a nagy távolságra fogja fogni. Pedig az nem áthidalhatatlan dolog - szerintem.
"Mi a fenéért akarsz te 30 éven alul tartós kapcsolatot? Bocs, de nem értem." - Mert igényem van rá, szeretni akarok valakit, nemcsak reszelni. Bocs', de én nem értem, miért kérdés ez.