"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz."
Még nem hallom a pacsirtát, Mely tavaszról zengve hírt ád S égbe fúrja énekét; A nap, a föld édes-ketten Nem mulatnak önfeledten, Váltva csókjok melegét.
Ősz ez! ősz ez!... mindhiába Tűz virágot gyér hajába, Színli csalfán a tavaszt; A mezőt bárhogy ruházza: Szebb időnek rémes váza - Közte sárgul a haraszt.
Zöld az erdők lombja bátor, Fénylik este a mennysátor: Van hiány már fönn és lenn; Csillag és lomb egyre ritka: Őszi hullás fájó titka: Rezgi által csöndesen.
Hasztalan, hogy új virágba Borul ismét a fa ága, S új szerelmet ünnepel: Kit vidítson meddő éke? Egy fuvallás... azzal vége: Váltja szemfödő lepel.
Óh, ne bizzunk e varázsra: Kész anyag gyűl hervadásra, Az enyészet gazdagul, Fű-fa zöldje azér' hajt csak Hogy, mit sírva megsóhajtsak, Több legyen majd, ha lehull.
Bejártunk néhány erdei utat. A sárban sárga gyertyánlevelek, istenhozzádok, istenveledek, a foglalata mindnek csak a sár, ne mondd, hogy nem láttad soha, mi vár!
Ne mondd, hogy nem láttad soha, mi vár! A fák közt karcsú őzlábgomba-lámpák, egy apró, fényes-zöld csodabogár-hát, rohangáló, túl boldog gyerekek - ne mondd, hogy te nem láttad ezeket.
Ne mondd, hogy te nem láttad ezeket: Gombaszedők késekkel, kosarakkal, egy erdő tele elhullott szavakkal, egy tanácstalan, fáradt utazó: Inkább más úton járni volna jó?
Inkább más úton járni volna jó? Keresni egy másféle terepet, új asztalt, ágyat - új szálláshelyet? A foglalata mindnek csak a sár - ne mondd, hogy nem láttad soha, mi vár.
Bejártunk néhány erdei utat, egyik fa a másik fára mutat, istenhozzádok, istenveledek, a sárban sárga gyertyánlevelek.
ZELK ZOLTÁN MICSODA MADÁRJaj, a szelek drótsövényeszét ne szedje már,földet érjen, megpihenjenez a zöld madár.Előbb ágra száll,aztán gyöpre száll,zöld erdőben, zöld mezőbensétál a madár.Micsoda madár! micsoda madár!kék a lába, zöld a szárnya,fűhegyen megáll.Idegen a táj,Továbbmenne már,véres még a bóbitája,tolla csupa sár.Ne menj el, madár,kilobban a nyár,sárga pernye hull a fákról,füstöl a határ.Nem megy a madár,marad a madár,sűrű eső lesz a rácsa,ketrece a táj.Holnap őszre vál,aztán télre jár,fehér fák közt, hómezőbensétál a madár.Micsoda madár! micsoda madár!kék a lába, zöld a szárnya,
Vészi EndreZÖLD LÁNGRA GYÚJT MAJDZöld lángra gyújt majd a vidék s a sűrű ködök szövetét a reggel kése tépi szét. Ó, látod, miként fekszem itt, lesem az álom kebleit, pedig tudom, hogy nem segít. A karcsú fűzfák hajlanak, s a víz alatt a kék halak az álmaimba siklanak. Álmomban halak, angyalok ... Fülemben csöndes kardalok, révedező és jó vagyok. Jöjjetek tavasz lángjai, a légben fények ágyai, madarak mennyországai. E táj, e révület betölt, a Nap, mint madáranya száll
Fű, fa, virág, dal ma mind olyan szomorú, Ó, ősz rőthajú Október, te zöld aranyú pergesd csak, pergesd ezernyi sárga, holt leveledet s mondd nekik így: Hullongjatok! S míg édes mákonyoddal ízesül új borod s drága, ritka fényt szór hideg, kába hold, jöjj, hervadt ősz s hallgasd: sír az őszi síp. Ma még úgyis szeretlek, ma még úgyis imádlak, te rőthajú kedves, képe a méla bájnak. Mert holnap már, lehet: egy holt sziget leszel te is s körötted néma roncsok vergődnek majd, te szép, te múló! Sárguló lombot, piros levelet adsz most nekem? A nyár, úgye, messze ment? Csatold le hát ragyogó övedet s várj míg lehet, Ó, ősz, te szép, te múló, te hervadt, te szent.
Híves, borongó őszi nap; Beült hozzám az únalom: Mint a madár, ki bús, ki rab, Hallgat, komor, fázik dalom. Mit van tennem? olvasni tán...? Maradj Homér, fénydús egeddel, Maradj te most!... Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.
Mert fájna most felhőtlen ég, Mosolygó, síma tengerarc, Élénk verőfényes vidék - Óh, fájna most nekem e rajz! Kék fátyol messze bérc fokán - Arany hajó, mely futva szegdel Bibor habot... Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.
Ott kéken a Zeüsz-lakta domb; Itt zölden a nyájas sziget; Fölötte lomb, alatta lomb, Árnyas berek, zengő liget, - Hullám-mosott gazdag virány - Fehér juhak s tulkok sereggel - Minő kép ez!... Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.
Füst koronáz erdőt, bokort, Vendégies hivójelül; Hősek családja, víg csoport, Áldoz, toroz máglyák körül. Lantszóra lejt ifjú, leány; Kettős pohár, mézízü nedvvel, Vigan forog... Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.
S ha zúdulnak véres csaták, Szabadságért nem küzdenek, Mert elnyomás, népszolgaság Előttük ismeretlenek. Törvényök nincs - boldog hiány! A vének élőszája rendel Igazságot... Jer. Osszián Ködös, homályos énekeddel.
Oda van a szép nyár, oda! A természet lassan kihal; Nincs többé nagyszerű csoda, Többé se napfény, sem vihar; Pacsirta nem szánt, csalogány Nem zöngi dalját este, reggel; Nincs délibáb... Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.
Egyhanguság, egyformaság; A nappal egy világos éj; Nem kék az ég, nem zöld az ág, Menny, föld határán semmi kéj; Csak sír az égbolt ezután Örök unalmu lanyha cseppel, Mig szétolvad... Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.
Óh jer, mulattass engemet, Hunyó dicsőség lantosa; Érdekli mostan lelkemet Borongó ég, kihalt tusa, Emlékhalom a harc fián, Ki az utolsók közt esett el; Remény nélkül... Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.
Felhőid és zúgó szeled, A zizegő haraszt, mohar, Magános tölgy a domb felett, Bolyongó tűz, hullámmoraj - Ez, amit lelkem most kiván! Enyésző nép, ki méla kedvvel Multján borong... Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.
Kinek sötétes éjjelen A hős apákhoz költözött Daliák lelke megjelen, Alánéz bús felhők között És int feléd: "Jer, Osszián, A holtakat miért vered fel? Nincs többé Caledonián Nép, kit te felgyujts énekeddel."
A fák alá gyűlt már az est sötétje, kis nyúlni fények fürgén futnak át, csupán a szélkakas, kémény szegénye forgatja kis fejét, mert szelek kénye csavarja, szorítja keszeg nyakát.
Bennem is elalszik a fényed: emlék, koszorúd őszi lombbá változott, fehér kezével megzörget a nemlét, ó tűnt napok, ti fényes, szőke zsemlyék! Az éj esője szívemen kopog.
Mint kis gyerek, ki megijedt az erdőn, úgy fut a számban rémült lehelet, a sötétségre újabb sötétség jön, míg nyugtalanság altat éji-későn és jégmerev karjában ébredek.
Ó szív, te felszökő meleg parázsom, te kínzó gépezet, ellenség cinkosa, ki fölrettensz! te üldözőm, te másom, fejem a párna-mélybe már hiába ásom; te fölkiáltsz: ne nyughassak soha.
Fekete ólom rakódik a házra, minden nehéz, a toll is lezuhan, nincs hőmérő e fagyra és e lázra, csak szívverés, mely finoman, vigyázva az éjbe üt: a hajnal merre van?
Még egy megunt napom letelt, Fölösleges minden csudája! Gyöngéd árnyak, ti jöjjetek, Öltöztessétek lelkemet Gyönggyel kivarrt aranyruhába. S te eljöttél... Elűzted a Vészmadaraimat - a búmat. Ó, nagy királynő, éjszaka, Meg nem torpantja senki a Győzelmes lépteit sarudnak. A csillagokból csönd pereg, A hold a karkötőd világa, S álmomban újra rálelek A honra, mely ígértetett - Az elsiratott boldogságra.
Nádszál az ember, semmi több, a természet leggyengébbike; de gondolkodó nádszál. Nem kell az egész világmindenségnek összefognia ellene, hogy összezúzza: egy kis pára, egyetlen csepp víz elegendő hozzá, hogy megölje. De még ha eltaposná a mindenség, akkor is nemesebb lenne, mint a gyilkosa, mert ő tudja, hogy meghal; a mindenség azonban nem is sejti, hogy mennyivel erősebb nála.
Állhatunk a föld bármelyik pontján, ugyanaz a csillagos égbolt tekint le ránk, és visszanézve: a menny egyforma távolságra van mindenkinek. Amíg szemem élvezheti e páratlan látványt, amellyel betelni nem bír soha, amíg a Napban, a Holdban és a csillagokban gyönyörködhetek, látva ébredésüket, kémlelve lenyugvásukat, egy vagyok velük, és egy vagyok azokkal, akik ugyanúgy részesei e nem mindennapi igézetnek: a természet, a világ, az élet, a lélek folytonosságának.
Fű, fa, virág, dal ma mind olyan szomorú, Ó, ősz rőthajú Október, te zöld aranyú pergesd csak, pergesd ezernyi sárga, holt leveledet s mondd nekik így: Hullongjatok! S míg édes mákonyoddal ízesül új borod s drága, ritka fényt szór hideg, kába hold, jöjj, hervadt ősz s hallgasd: sír az őszi síp. Ma még úgyis szeretlek, ma még úgyis imádlak, te rőthajú kedves, képe a méla bájnak. Mert holnap már, lehet: egy holt sziget leszel te is s körötted néma roncsok vergődnek majd, te szép, te múló! Sárguló lombot, piros levelet adsz most nekem? A nyár, úgye, messze ment? Csatold le hát ragyogó övedet s várj míg lehet,
