Nyárra már talán lesz valami, meg most melót kéne keríteni, Csernobil engem is érdekelne, asszem már nem igazán veszélyes. Persze nem tudom, hogy tiltott terület-e.
Tervezgetek gyalogos/biciklizős stb túrákat is, mittom elbicajozni a Bajkál-tóhoz, ilyesmi. A kondim mondjuk lófasz, sosem csináltam még ilyet.
Én ilyen ember lennék, bár már nem egészen vagyok "független". Mondjuk ez nem állítana meg, de én egyedül is belevágnék egy ilyenbe (ahogy Finnbe is úgy mentem). Transzszibériai expressz volt tervben, de az vagy 300-400 k, és nem én mondtam le (de azért egyedül már nem voltam olyan lelkes, ráadásul a sokkal fontosabb finn projektre nem maradt volna péz). Én Mongólia, Szibéria, Kaukázus, esetleg Nepál irányban mennék. Nekem is jobban tetszenek a romosabb szocreál lepukkant helyek, vagy a puszták.
Nem emlékszem, fővárosi vagy? Hamarosan költözöm fel, lehet, hogy lehetne beszélgetni. Én is sokkal többre tartom az élő kapcsolatokat (pl én erőltettem/találtam ki a topiktalikat is).
Ezt a kis verset egy olyan embernek szánom, akit akaratlanul is megbántottam. Akit többre tartok annál, mintsem egy ,,ilyen az élet,, gondolattal elmenjek mellette.
Mindenkinek szép napot!
Mint parton a hal
Mikor a világ lidércváros, melyet befed a fájdalom, a mocsok, a szívet elnyeli a mocsár, mint felhő a holdsugárt.
Mikor az élet egy temető egy állandó harc, a lélek elszárad ott legbelül...
Mikor a jelen gondot jelent, s a múlt kínzó súlyt.
Az ember csak felkell elvégzi a napi dolgot, mikor volt ő már boldog?
Akkor megjelenik egy mosoly, egy szeretet szikra, mint csatatéren a pillangó, .... ami az ember életében oly ritka...
S a megnyúzott lélek, melyet hamis állarc takar... Mert fél, hogy megégne... Nem tudja mit akar.
Kicsit félve... mint gazella a folyót, közelíti meg a Szépet, s kerüli tekintetével, mint gyermek a vibráló napot.
Szeretne szépet, kedveset mondani, jó lenne a csendet feloldani. De nehezen hagyja el szó az ajkát, mint újszülött az anyját...
Majd, mire felengedne, a Szépet el kell engednie... Csak néz bután, utána kapna, de hagyja... - most érzi csak magát ostobán, s csalódottan.
Mint az ősember, kiben a kiváncsiság győz, odamerészkedik a tűzhöz, megnyugtatja annak melege. Majd jön egy kis szél s semmivé lesz a táncoló lény.
Értetlenül nézi a csoda helyét, valami volt, s már nincs... lázad az ész... harcol a szív... mint parton a hal...
Talán tényleg másképpen viselkedsz azzal aki bejön. Nem lehet? Csak kérdezem. Miért nem kérdezed meg azt a lányt , vagy azokat a lányokat a miértekről. Én még sosem találkoztam veled nem tudhatom. Egész apró dolgokon múlhat a dolog. Volt egy srác, aki nekem eléggé bejött. Aztán megismerkedtem vele és rögtön taszítónak találtam. Az okát nem tudtam . Aztán rájöttem, hogy mi taszít benne, csak nem tudatosult rögtön. Mindig ha beszéltünk túl közel lépet hozzám. Azt hiszem ezt hívják intim szférának, amit megsértett. Nem voltunk olyan nexusban, hogy ennyire közel lépjen és ez kiváltott bennem valami védekezési mechanizmust ami überelte azt, hogy egyébként bejött a srác. Így aztán nem is lettünk olyan nexusban, hogy közel léphessen. Ez tudatalatti dolog. Nem irányítható. Van akit zavar, van akit nem . Van aki azt hiszi, hogy nem zavarja , valójában pedig igen. Ez csak egy példa volt. Rengeteg ilyen van.
Az állatok általában valóban alkalmasak bizonyos mentális bajok kezelésére. Igaz, hogy a macska lenne az utolsó
akit erre a célra ajánlanék még ha az illető nem is allergiás rá. Túl egoista és öntörvényű. ahhoz, hogy jó társállat legyen. Persze van akinek elég az is, hogy időnként megsimogassa a puha bundáját...
Azt mondják, hogy ha valaki háziállatot tart, attól csökken a depressziója.
Sajnos ez nem vált be nálam, még csak pár napja szereztem egy macskát, de már most nyűgnek érzem, meg nem is tudom tartani, jó lenne, ha befogadná valaki, aki szeret macskával foglalkozni. Én kimondottan rosszul érzem magam tőle.
Emlékszek rá, hogy kb 9 évvel ezelőtt sem voltam nagyon topon lelkileg, akkoriban még volt egy kisebb ismeretségi köröm, pár haver, akik időnként összefutottunk. De leginkább akkor is egyedül járkáltam mindenhová. Abban az évben nyáron gondoltam egy nagyot, az emberek elmennek nyaralni, Görögország, Horvátország, Spanyolország az uticél, én ellenkező irányba indultam, Ukrajnába. Kezdetben csak Kárpátalja volt, de már az is egy olyan nagy impresszum volt az életemben, hogy azóta sem tudta überelni semmi. Egy teljesen más világ.
Második alkalommal már nem egyedül mentem, volt ugyanis egy olyan haverom, aki nyitott volt az ilyen elmaradott másságra, így később általában már ketten mentünk. Az évek során voltunk nagyjából 25-30-szor és mindig egy élmény volt, akármelyik évszakban is voltunk.
Távolabbra is merészkedtünk a határtól, Egészen a Kárpátokig (150km), valamint egyszer a Fekete-tengerig. Sajnos ezeknek a kalandoknak vége lett, amikor a haverom megnősült, aztán összeházasodtak.
Ezek az élmények azonban hiányoznak, és nem találok egyetlen független embert se, aki nyitott lenne ilyen irányba.
Ha én kezdeményezek beszélgetést, akkor az mindig halálra van itélve.
Abból még soha se lett társalgás.
Az lehet a baj, hogy ha mi kezdeményezünk beszélgetést, akkor az beszélgetés "akar" lenni részünkről. Ragaszkodunk a sablonokhoz. Persze én sem tudom, hogy hogy lehetne másképp. Pillanatnyi benyomásokról társalogni humoros formában, de ez az egész olyan távol áll tőlem.
Neked hogyan állitották ki a diagnózist?
Jártál pszichoterápiára?
Akartak fölirni gyógyszert?
Pszichológushoz jártam másfél évig, aztán azt mondta, mivel nem vagyok hajlandó együttműködni, ezért kár folytatni. Azóta ritkán visszamegyek hozzá, 3x voltam az utóbbi két év alatt. Most tudott diagnózist felállítani, mert azt mondta, hogy mostanra kikristályosodtak, egyértelművé váltak a dolgok. Azt mondta, hogy gyógyszer nélkül igencsak nehezen tudnék elindulni a "gyógyulás" felé vezető úton, nem lévén motivációm, illetve kényszeres dolgaim is vannak. Emellett javasolt terápia, de az évekig tart.
Nagyon jó, hogy van ez az internetes fórum, mert igy legalább a magunkfajtáknak is jut egy kis lehetőség emberi kapcsolatra.
Én ezt kevésnek érzem. Én "csinálni" akarok dolgokat. Menni valahova, kirándulni, utazni, de egyedül képtelen vagyok. Nem a társaság hiányzik, hanem az, hogy együtt csináljunk valamit. Ezért tartom időpocsékolásnak azt, hogy összeülünk valahová, és tépjük a szánkat, abban nincs semmi inspiráló. Persze idővel azt is lehet, de először legyen valami produktív dolog!
Van, hogy kiír valamit, van, hogy nem. Nem foglalkozom vele, mert tudom, hogy rendszer hiba. Vagy az én gépem, vagy a net, vagy az index. A végeredmény ugyanaz. Aktionáter megírhatná, hogy , hogy lehet megmenteni a szöveget.
Az arc nélküli barátkozásban csak az a rossz, hogy az agymban nincs kép amikor olyannak írok akit nem láttam. Van akiről meg grafika van a fejemben, fantomkép : ) Szeretek arccal gondolni valakire. Úgy hatásosabb.
A legjobb barátaimmal akik távol laknak mind tőlem telefonon meg neten tartjuk a kapcsolatot. Sokkal többet beszélünk mint amikor nem volt technika csak a személyes találkozás lehetősége. A barátságnak kevfés olyan szegmense van amihez személyesen találkozni kéne. Vagy ha sok van , mondd meg mi az, légyszíves?!
Helló kedves sorstárs, akkor te is tudod, hogy milyen így az élet.
Örülj neki, hogy neked legalább feleséged van!
Amúgy ma megszólított egy utcabeli korombeli csóka, én nem tudtam, hogy itt lakik, ő kezdett el beszélgetni. Azért nem rossz érzés, de én magamtól nem szólítanék meg senkit.
Mert nincs más, de ha tudnád, hogy ha összejön valami személyes ismeretség, simán itt szoktam hagyni a fórumot. Nekem a kezdettel van bajom, mert nem tudom, hogy lehet személyes ismeretséget kötni.
Hát nekem meg a személyes kapcsolattartás a legfontosabb. Ha csak mondjuk neten keresztül történik, akkor az számomra olyan, mintha nem is lenne semmi.
