A magyarokhoz (médekhez) köthető Szemirámisznak v. Šammuramatnak az antikvitásban fölöttébb felkapott története, amelyről kimutatta Borzsák, hogy a parthus topikban már előkerült Szeszósztrisz-féle történetekhez hasonlóan egy jókora toposz volt. Később, ha lesz időm, ejtek még róla néhány szót.
"...a mágusok tiszte apáról fiúra szállt; nevük az óperzsában annyit jelent, mint tiszta, tiszteletre méltó; bölcs és tanult férfiak, tőlük tanult az ókori hagyomány szerint Püthagorasz és Platón is."
"Nagyon szeretik a cifra méd ruhát és az egyiptomi páncélt; általában könnyen és szívesen tanulnak másoktól, és örömmel kapnak fel minden idegen szokást. Minden nemesnek több felesége van, de ezeken kívül is sok nőt tart házában, természetesen ki-ki vagyoni helyzete szerint."
A médeket viszont az ékiratok kifejezetten monogám népként mutatják be...
Az ókori szervezett életformák ugyanis mindig az égi rend földi megtestesüléseiként határozták meg önmagukat, legyenek akár faluközösségek, metropoliszok vagy birodalmak. Az érzékfeletti, „égi” létmódot viszont a szellemnek az anyaggal szembeni felsőbbsége,
1. Alapvetések a „máguskutatáshoz”
Az összehasonlító vallástörténet-tudomány szolgálatában az elmúlt két évszázad folyamán anyagelvűségi előítéletektől mentesen tevékenykedő kutatók egyöntetű megállapítása szerint az őskultúrák embere a Világmindenség képmására alkotta meg önnön társadalmi modelljét.
E felfogásnak megfelelően minden, az érzékelhető jelenléti síkban megnyilvánuló közösségi viselkedésforma a mítikus Kezdetek idején az istenek által megmutatott égi paradigmával, kozmikus előképpel rendelkezik, amelyet a platóni idea, az egyiptomi ka, a nabateus manat vagy az óiráni dáena képzeteivel egyaránt rokoníthatunk (a felsorolt fogalmak mindegyike az élőlények és dolgok halhatatlan égi képmásait, anyagfeletti ős-sémáit jelenti).
„Quod est inferior, est sicut quod est superior, et quod est superior, est sicut quod est inferior, ad perpetranda miracula rei unius” – foglalja össze a Háromszor Nagy Hermész Smaragdtáblája az átváltoztatás (azaz a Kezdetekkori állapothoz hasonlóvá való „visszaszentelés”) művészete, az alkímia alapelvének tartott Analógia Törvényét – és ez utóbbi norma úgy tűnik, a legkorábbi emberi gondolkodásmód számára egyetemes érvénnyel rendelkezett.
Az ókori szervezett életformák ugyanis mindig az égi rend földi megtestesüléseiként határozták meg önmagukat, legyenek akár faluközösségek, metropoliszok vagy birodalmak.
Az érzékfeletti, „égi” létmódot viszont a szellemnek az anyaggal szembeni felsőbbsége, illetve Istennek a keletkezés és pusztulás színfalai mögött meghúzódó örök jelenléte jellemzi. Éppen ezért a halandók világában megjelenő társadalmi együttélési rendszerekben is a Szellem művészeinek – papoknak, misztikusoknak, sámánoknak – volt feladata a (profán) ittlét és a (szentséges) létfeletti közötti átjárhatóságot biztosítani, a nemanyagi szféra létformáival való kapcsolatot fenntartani, ezáltal az adminisztratív uralom rendjét az Égi Rend szentségi tartalmával állandóan át-és átitatva a közösség létét egyfajta transzcendentális legitimációval ellátni.
Az óind Purusa Szukta (Rig-véda X, 90) a brahmanák hivatásrendjét a feláldozott Óriásember fejéből eredezteti, ezáltal is hangsúlyozva a papság „felső”, „égi”, „spirituális” jellegét. Az iráni hagyomány aranykori királya, Gajómart unokája, Hósang egy napon ismeretlen, ragyogó teremtménnyel (a tűzzel) találkozik, amelynek természetét megismerve végrehajtja a történelem első tűzáldozatát, így a perzsa papi rend mintaképévé válik (az utána következő két uralkodó a „harcos” illetve a „földműves” prototípusát alkotja, hogy hármasságuk teljessé tegye a háromosztatú indoiráni társadalom szimbolikus ábrázolását). A latin flamenek tudománya a szabin származású római király, Numa Pompilius avató tanítómesterétől, Egeria nimfától ered. Melkisédeket, a titokzatos szellemi centrum, Sálem papkirályát az „első lévitának” illetve a szakralitásért felelős héber törzs, a léviták ősképének tartják. A példák száma tetszőlegesen szaporítható, ám az archetipikus következtetés azonos: a korábbi világkorszakokból áthagyományozódott Tudás létfeletti eredetű és természetű, az a személy pedig, aki a történeti korok számára közvetíti, nemmateriális erők birtokosa, illetve ilyennek minősülő létformákkal szerves kapcsolatot tart.
Témánk szempontjából fontos megállapítanunk továbbá, hogy az ókori történetírás számos sémaérvényű, toposz-szerűen ismétlődő motívummal rendelkezik, különösen népekkel, hivatásrendekkel és életformákkal kapcsolatban. Egyiptomot például eredendően az „okkult tudományok” szimbolikus hazájának, a varázslók, halottidézők és boszorkányok földjének tartják, nyilvánvaló tehát, hogy Thalész, Szolón, majd Platón és Püthagorasz is egyaránt megfordultak a fáraók birodalmában, egyiptomi mesterektől tanultak, sőt közülük kettőről határozottan állítják, hogy Heliopoliszban, a világmindenséget átdöfő obeliszk kultuszcentrumában Nap-papoktól nyertek beavatást. Az egyiptomiakon kívül az antik korban más kultúrákat, népcsoportokat és országokat is „meggyanúsítottak” azzal, hogy különösen bensőséges viszonyt ápolnak az elveszett világokból ittmaradt érzékfeletti megismerési módokkal, így például az észak-görögországi trákokat, akiknek asszonyai Plutarkhosz szerint eleve varázslónőnek születnek, olyannyira, hogy samanikus énekükkel még a Hold lecsalogatására és hálóval való foglyulejtésére is képesek…
Az efféle, makacsul ismétlődő szerep-motívumoknak megfelelően a dél-iraki Tengerföld lakói, a káldeusok csillagjósi tehetségük, az arkadiai pelaszgok kegyetlen epizódoktól sem mentes hegyi orgiáik, az iráni mágusok viszont őseredeti bölcsességük, a királyok melletti tanácsadói hivatásuk, valamint a belső és a külső fény sajátosságainak tökéletes ismerete miatt példaszerűek. Maga a mágus fogalom egyértelmű fonetikai kapcsolatban áll azzal az ős-indoeurópai gyökkel, amely a szanszkrit maha, a latin magnus, magister, az angol master, mister, a görög megalosz és a magyar mag, magas, magasztos fogalmakban is megtalálható. Az említett kifejezések mindegyike ősiséget, nagyságot, hatalmasságot, uralkodói (mister = úr) vagy szellemi vezetői (magister, master = mester) mivoltot jelent és érzékeltet; ebből következik, hogy úgy a mágia, mint szakértője, a mágus elsősorban spirituális természetű uralmi képesség birtoklására, az érzékek igázására, az őseredeti Egyhez való visszahatolás képességére utal. Számos paleolingvisztikai kutatás vezeti vissza az árpádi vezértörzs elnevezéséből nemzetnevünkké lett magyar fogalom első elemét (mag) ugyanerre az indoeurópai gyökre; az ar viszont általában fényességgel, ragyogással, világossággal, előkelőséggel, avatottsággal kapcsolatos kifejezésekben fordul elő (szanszkrit: arya, óperzsa: ariya, gót: ari-mann, amely utóbbi nemesembert jelent, görög: ariszton stb.) Ha elfogadjuk népnevünk ilyetén való tagolását és a gyökök fenti magyarázatát, akkor eszerint a mag-ar szó 'ragyogó avatott'-at, 'őseredeti fény'-t, vagy éppen 'mágus-árját' egyaránt jelenthetett.
A mágusok testületéről számos kutató állítja, hogy hivatásrendi mivoltuk mellett nyelv és vérség tekintetében is egységes csoportot alkottak a méd, majd Akhaimenida vezetésű ókori Irán népi közösségei világában. Az ilyen foglalkozási-etnikai azonosság nem volt éppenséggel ritka az antikvitás korszakában, de még a feudalizmus évszázadaiban sem: a kánaáni Jubál-törzs a Baál-kultusz önkívülettechnikáihoz szükséges énekeseket és zenészeket szolgáltatta, a szamothrakéi kabírok titkos beavatási és mesterségi rítusokat is gyakorló kovácstörzsként működtek, a nyugat-egyiptomi msws (meswes, maswasa) törzs pedig marhatenyésztéssel foglalkozó pásztorok csoportját jelentette. Eszerint a mágusok népe a qutúkkal, a kassúkkal, az elámiakkal, a médekkel, a kimmerekkel és a szkítákkal feltehetően rokonítható, ám azonos vérségi kötelékekkel rendelkező, nyelvi és kulturális önjogúságot élvező törzsi-nemzetségi közösség kellett legyen, mások viszont azt feltételezik, hogy különböző etnikai elemeket is magában foglaló spirituális szövetségként, társaságként (Bund) jelent meg, ahová speciális avatási próbák teljesítésével lehetett bekerülni (mint például a mitanniakon belül a csak katonáskodással foglalkozó marjannuk esetében). Akármelyik értelmezést fogadjuk is el, tény, hogy a mágusok görög, perzsa, latin, föníciai, örmény, szír és egyiptomi forrásokban is megjelennek, a velük kapcsolatos legbőségesebb adatforrást pedig Hérodotosz történeti munkája szolgáltatja.
Alexandriai Kelemen (Protreptikosz 12) szerint az epheszoszi Hérakleitosz, a minden mozog dialektikus idealizmusát hirdető kisázsiai hellén bölcselő a mágusok tevékenységét, mint lunáris-tellurikus jellegű „éjszakai” kultuszrendszert, a bakkhánsok és menádok testületével együtt ítélte el (a legtöbb forrásunk éppen ellenkezőleg, a mágusok tanításainak inkább szoláris-maszkulin, nap-és tűzimádó, „nappali” jelleget tulajdonít). Megjegyezzük, maga Hérakleitosz (Püthagoraszhoz hasonlóan) azt vallotta, hogy az Univerzum szíve, belső magja a Halhatatlan Tűz: ez a tanítás viszont erőteljesen emlékeztet egyes zoroasztriánus zsoltárok kozmogóniájára (pl. Atash Nyajis III–IV). Xenophón azt állítja, hogy a mágusok „minden vallásos tevékenységben jártasak”, valamint azt, hogy „himnuszokat énekelnek a felkelő naphoz és minden ismert istenséghez.” Gondolhatunk itt a magyar táltosperek jegyzőkönyveiben is felmerült azon vádra, amely szerint egy idős táltos „napfelkeltekor felment a dombra és kitárt karral üdvözölte a Napot”, de a vállra vetett leopárdbőrt viselő heliopoliszi Ré-papok naponta lerótt kultusztevékenységére is (utóbbi alapján hajnalonta magasra emelt karral, kifelé fordított tenyerekkel köszöntötték az életadó csillagot).
A már említett Hérodotosz a görög–perzsa háborúkról szóló munkájában számos bekezdést szentel a mágusok jellemzésének. Álláspontja alapján a Déiokész (Daiakku) egyesítette méd törzsek között a buszészok, parétakoinoszok, sztrukhatok, arizanthoszok és budioszok mellett a mágusok önálló törzsi egységként szerepeltek. Asztüagész méd uralkodó idején már mint hivatásos udvari álomfejtők állnak előttünk. Az álmok értelmezése az első (szellemi, papi) hivatásrend számára minden szakrális civilizációban alapvető fontosságú feladat, hiszen a még nem varázstalanított emberi gondolkodás a körülötte megnyilvánuló mikro-és makrokoszmoszt is képnek, jelnek, feltörésre, megfejtésre váró kódok halmazának értékeli, beleértve önmaga teljességét is, mint a legdrámaibb eredetű szimbólumot (lásd a thébai Szfinx talányától az „ismerd meg önmagad!” norma felállításáig is eljutó görög gondolkodást). Az álmok értelmezése az egyiptomi udvarban (utalunk itt a szem-papok tevékenységére) és az újbabilóniai káldeus arisztokrata körökben is ismert technika az érzéki jelenségek fátyolán való keresztülhatolás szolgálatában (vö. Dániel álomfejtői karrierével II. Nabú-kudurri-uszur palotájában). Egy további lényeges adat Hérodotosztól a mágusok szertartáspapi feladatkörére utal, hiszen a görög történetíró szerint a perzsáknál, miután egy magánember elvégezte áldozatát, „megjelenik egy mágus, és dalt énekel az istenek származásáról – legalábbis azt állítják, hogy ez az ének valóban arról szól.
„A törvény nem engedi, hogy bárki mágus nélkül mutasson be áldozatot…” (I, 132). Az ének hatalma Zarathusztra vallásában is középponti jelentőséggel bír: a párszi mitológia az igazak lakhelyét, a nyugati Paradicsomot a Dal Házának nevezi, és szembeállítja az Alvilággal, ahol a Káosz lételőtti csendjén hatolnak át a bűnösök jajkiáltásai. A mágusoknak juttatott rituális jogok és kötelességek sorában tehát a szertartást kísérő epikus énekmondóét is felismerhetjük, amely a görög rapszodoszok, az óizlandi völvák, a brit bárdok, az óír filik illetve a magyar regösök szerepkörére emlékeztet. Hasonlóképp kiemelendő, hogy Hérodotosz a mágusoknak tulajdonítja a párszi személyi rítusok rendjéből jól ismert holttest-kitevés szokását: ennek értelmében a halottat elsőként a ragadozó állatok tisztítják meg húsától, és csak ezután temetik el a csontvázat (I, 140). A rítus mögött feltehetőleg samanikus eredetű hiedelmek húzódnak. Az összehasonlító vallástörténet minden kontinensről ismeri azt a képzetet, amely szerint az újjászületéssel felérő beavatás során a jelöltet „profán” húsától megfosztják (a tunguz sámánavatásban egy óriás Ragadozómadár-Anya végzi el ezt a munkát, de ugyanezt a jelenetet látjuk a Catal Hüyük VII. évezredi Istennő-templomában talált ábrázoláson is), azért, hogy új, immár szent, halhatatlan „fény-hússal” lássák el (a tibeti bön rituáléban szereplő gcsöd-szertartás meditációjában ugyanez a képzet, az újjászületési célzatú csontvázzá válás szerepel). Hérodotosz azt állítja, hogy a perzsák közül egyesek szintén így temetkeznek, ám a mágusok mindegyike feltétlenül ezt az eljárást követi: ebből a komparatív mítoszkutató számára egyenesen következik, hogy a csontból-élet archetípusa a mágustörzsnél, mint avatási folyamatokban tökéletesen jártas hivatásrendnél szintén közismertségnek örvendett.
"Fischer írja pld., hogy a 'Nagyszentmiklósi' felírataival nem is boldoulhattak a német, angol (egyébként kitűnő) kutatók, mert más volt a gondolatrendszerük, mint a miénk/Övé."
A szumír nyelvelemzésnek is nagy szolgálatokat tehetnének a valóban felkészült és előítéletektől mentes magyar anyanyelvű kutatók...
Nem látok ellentmondást a két bejegyzés között. Én egy mai napig is - magyar körökben - élő "rendszerről" beszélek, mely fogható, tapintható, s érintetlen ősisége folytán jó alapot ad egy téziscsíra felállítására.
Hogy ezen szokásállapot milyen idő-, és térbeli népesség/tömegbeli távokat képes (akár) áthidalni ? Nem tudom. Azt viszont igen, hogy a klf. feljegyzések - melyeket olvashatunk, olvashattunk (pl.: Harmatta is) sokszor megmagyarázhatatlan kuszaságokat rajzol fel azon idők nevezéseinél. Az én ötletem csupán annyi volt: vajjon ezen a vágányon tisztább lehet-e a kép valamivel? (Fischer írja pld., hogy a "Nagyszentmiklósi" felírataival nem is boldoulhattak a német, angol (egyébként kitűnő) kutatók, mert más volt a gondolatrendszerük, mint a miénk/Övé.
Gondolj csak az idegen népek/földrajzi helyek esetenkénti magyar elnevezésére például. Az azon népbeli nem is érti esetleg (fordítása nincs), hogy róla van szó.
Ezzel nem értek egyet. Harmatta olyan népneveket idézett a bizánci forrásokból, amelyeknek a viselői Eurázsia hol egyik, hol másik területén szerepeltek a különböző időkben, de sohasem így együtt, azaz egyértelműen nem egyazon nép "törzs"-eiről, hanem egy egységes néppé kovácsolódó különféle etnikumokról van szó.
Barabási László, Magyarul gondolkodni c. könyvében hoz egy fejezetet, melyben felsorolja, hogy egy piciny -mintegy 20 településből álló - erdélyi körzet falvaiban élő emberek milyen nevekkel "tájolják be" a környező településen élőket. Tehát: 20 település a hivatalos nevén - és mellette a 20 "jelölőnév", melyet mindenki ért, aki a környéken lakik. De senki kívülálló "még hozzá sem tud szagolni" miről beszél az illető (illetve kikről). Ez még ma is él. Szerintem innen származik az a sok-sok magyarságjelölő elnevezés, mely a korabeli krónikások, és a későbbi kutatók fejét olyannyira összezavarja. Nem is volt olyan "sok" az a féleség, az a származottság, az a "népség". Ha viszont egyik nembőli beszélt a másikról, a másik a harmadikról, össze, meg vissza, etc.: bizony krónikás, meg kutató legyen a fejében, aki "rendet tud vágni" közöttük.
"Már megbocsáss, de a baszkok hogy jönnek a képbe?"
A mai magyarságnak etnogenetikai-nyelvi síkon természetesen nem sok köze van már a mušk néven futó ősi elő-ázsiai népességhez, amelyből a pireneusi-félszigeti baszkok is kiváltak. A mai magyarság ui. úgy kultúrájában, nyelvében, mint genetikájában elsősorban hun-avar (onogur).
Elképzelhető természetesen, hogy a baszk Árpád szűkebben vett népének a nyelvéhez még a mai állapotában is közel áll. Kár, hogy az előbbit, mármint a IX. sz.-ban érkező magyar töredék nyelvét (amely a hét népből álló szövetségben is csak az egyik volt) nem nagyon lehet dokumentálni...
Most olvasom Harmattánál, hogy a Szir-darja és Küropolisz között is volt egy Gaza nevű város az ókorban (Arrianosz IV, 2), amelynek a neve a későbbi arab forrásokban Γazaq formában található (AntTan XLVII, 2003, 68–69. o.).
Δηιοκης, Hdt. 1, 73. 96 sk. szerint az első medus király, a kit az assyriai iga alól való felszabadulásuk után választottak, hogy a zilált országban rendet csináljon és törvényt hozzon; lassankint mind több hatalomra tett szert, testőrséggel vétette magát körül, szigorú udvari szertartással alattvalóitól elzárkózott; székhelyéül Ecbatanát építtette és 53 évi uralkodása után (Kr. e. 700–647.) trónját fiára Phraortesre hagyta. A valóságban távolról sem volt oly hatalmas, a minőnek őt a medus mondák feltüntetik. Az assyriai ékiratok ugyanis Dajaukku (talán óperzsául: dahjauka, a. m. falu előljárója, falusi nemes) nevén a leigázott medus fejedelmek egyikéül emlegetik (a 715. év körül) és Sargon assyiriai király azzal dicsekszik, hogy Dajaukkut legyőzte és a fogságba hurczolta. Lehet, sőt valószínű, hogy D. volt azon uralkodó ház alapítója, a mely a medus nép élén az assyiriaiak ellen a szabadságharczot megkezdette és végre győztesen befejezte. Polyaen. 7, 1. Diod. Sic. 8, 16. Dio Chrys. 3, 1, 38, 4. – Irodalom: Spiegel, Efrân. Alterthumskunde II, 248. Justi, Iran. Namenbuch 76. Maspero, Hist. anc. d. peuples de l’Orient,2 458. 460–3. Hommel, Gesch. d. alt. Morgenlandes 133. Duncker, Gesch. des Alterthums II,5 315–317 l.
The Median Empire, was the first Iranian dynasty corresponding to the northeastern section of present-day Iran, Northern-Khvarvarana and Asuristan (now days known as Iraq), and South and Eastern Anatolia. The inhabitants, who were known as Medes, and their neighbors, the Persians, spoke Median languages ... Historians know very little about the Iranian culture under the Median dynasty, except that Zoroastrianism as well as a polytheistic religion was practiced, and a priestly caste called the Magi existed.
Traditionally, the creator of the Median kingdom was one Deioces, who, according to Herodotus, reigned from 728 to 675 BCE and founded the Median capital Ecbatana (Hâgmatâna or modern Hamadan). Attempts have been made to associate Daiaukku, a local Zagros king mentioned in a cuneiform text as one of the captives deported to Assyria by Sargon II in 714 BCE, with the Deioces of Herodotus, but such an association is highly unlikely. To judge from the Assyrian sources, no Median kingdom such as Herodotus describes for the reign of Deioces existed in the early 7th century BCE; at best, he is reporting a Median legend of the founding of their kingdom.
Felsorolja Harmatta a bizánci forrásokban a magyarság elődeire alkalmazott népneveket is (Τουρκοι, Ουγγροι, Αβαροι, Σκυθαι, Γεται, Γηπαιδες, ακες, Μυσοι, Παιονες, Παννονιοι, Παννονες), melyek egy részéről feltételezhető, hogy viselőik a IX. század végén jöttek be a Kárpát-medencébe, míg közülük mások az említett időpontban már itt éltek.
Harmatta a Ptolamaiosnál olvasható Μασσαριοι népnevet annak analógiájára,
hogy a Πασσαλοι alak az óind Pancāla népnév görög átírása, a magyarokra vonatkoztatja.
A legszűkebben értelmezett magyar nép királyainak története Kristó Gyula szerint sem Szt. Istvánnal kezdődött:
„Tudnivaló, hogy nyugati szerzők, sőt államférfiak a magyar fejedelmeket és nagy hatalmú törzsfőket már a X. század közepe óta királyoknak nevezték. Megkapta a rex minősítést Bulcsú és Lél éppen úgy, mint Géza. Ráadásul Gézát nem kisebb személy nevezte így, mint I. (Nagy) Ottó császár. De a valószínűleg Géza nevében szóló veszprémvölgyi görög nyelvű adománylevél is királynak nevezte az oklevél kibocsátóját, azaz Géza annak tartotta magát. Csak ilyen szemlélet alapján írhatott István király a fiához, Imre herceghez szóló erkölcstanító könyvecskében, az Intelmekben arról, hogy »a legnagyobb királyi dísz követni az ősi királyokat«, jóllehet a később meggyökeresedett felfogás szerint Istvánnak egyetlen királyelődje sem volt. De még a XI. század végén keletkezett kisebbik István-legenda is megadta a király minősítést Gézának: »király volt ugyan, de eleinte pogány«. Magyarországon éppen ekkortól kezdve tettek éles különbséget a fejedelmi és a királyi méltóság között, mindenkit fejedelemnek tekintve, aki Szent István koronázása előtt uralkodott (nemcsak Gézát és elődeit, hanem néhány esztendeig még magát Istvánt is). Ebben főleg Hartvik püspök – az időrendben harmadik István-legenda írója – jeleskedett, s ő juttatta markánsan kifejezésre azt a felfogást, amely a legszorosabb összefüggést tételezte fel a királyi cím viselése és a (királyi) korona birtoklása között. Úgy tűnik tehát, István nem királyi címet akart szerezni a koronakérés révén, legfeljebb arra gondolhatott – ha egyáltalán eszébe jutott –, hogy azt a nemzetközi színtéren elismerteti.”
Nem sok dolog van, amit Kristótól készpénznek veszek, de véleményem szerint a fenti megállapításait, különösen azt, hogy csak a XI. század végétől kezdték a Vajk-István előtti királyokat fejedelemnek átkeresztelni, nyugodtan el lehet fogadni.
És most nem arra vagyok kíváncsi, hogy buta nyugdíjasok hogyan tudták visszamondani egyes szakkönyvek szerzőinek a véleményét "cáfolatként", hanem arra, hogy hol tévedtem tárgyi kérdésben.
Nagyon magabiztosan jelentetted ezt ki te, aki még azt sem tudtad, hogy Hérodotosz külön fejezetet szentelt a szkítáknak, ugyanis azt állítottad, hogy róluk csak mint hüperboreoszokról beszél...
"...Vámbérynek a török nyelvrokonság tekintetében némi igazsága volt, mivel ezt mára a mostani történelemtudomány és nyelvészet is elfogadta (jellemző átvett szavak: kárókatona, koporsó)."
Az az igazság, h Najahuha jogosan írta, hogy Vámbéry belefáradt...
Budenzék tudományon kívüli eszközökkel értek el "győzelmet", vagyis az Akadémia egyszerűen kijelentette, hogy eldőlt az "ugor"--török háború, holott rendre alulmaradtak a vitában.
Senki nem vonta itt kétségbe, hogy vannak rokon szavaink a manysikkal-hantikkal, csak hát a hipotetikus nyelvi-etnikai közösség tézise finoman szólva vitatható.
Ami pedig Vámbéry fő gyengeségét illeti: sajnos ő is átvette Hunsdorferék módszereit, és mindenáron származtatni akarta a magyar nyelvet, holott neki is meg kellett volna elégednie a nyelvi kapcsolatok kimutatásával.
De a ti erősen megkérdőjelezhető elméletetekről még nem mondható el, hogy átment volna a tudományos kánonba, illetve, hogy akár csak komolyan is foglalkoznának a "minden indoeurópai nyelv alapja a hun (ill. a szumír), és minden korszakformáló civilizációt létrehozó nép a szkítáktól és a hunoktól tanulta azt, amit kellett neki" elmélettel.
Hibás következtetés: ugyanis KÖVETKEZTETÉSEK VANNAK ! NEM ELMÉLETEK ! Merthogy ADATGYŰJTÉS FOLYIK !
Ugyanakkor valami keveredés lehet Nálad, mivelhogy NEM ÁLLÍTOM ( és ismeretem szerint más sem !) hogy az IE alapja lenne a HUN és a többi ragozó nyelv. Az IE és a PROTO-IE egy eleve ANALITIKUS NYELV, amely a LATIN nyelv kialakulásakor például a ragozó nyelvű ETRUSZK keveredésével jött létre, ezért mutat a latin ragozó , illetve szintetikus sajátságokat.
Ugyanígy az OROSZ is ! Merthogy a SZTYEPPE TERÜLETÉN eleve RAGOZÓ NYELVŰEK éltek, majd a BIZÁNCI VALLÁSTERJESZTÉS --- SZLÁV nyelvűeken keresztül FÖLÜLÍRTA ezt a ragozó nyelvet, és egy olyan analitikus nyelvet hozott létre, amely a szintetikus ALAPok jó részét megtartotta.
Az, hogy milyen ETNIKUMOK is szállították ezt a KULTÚRÁT illetve NYELVET, az megint egy más kérdés.
A Ftonyo barátod által képviselt színvonalra jellemző, hogy egyesek nézeteit kezeli tényként, így pl. ha példákkal illusztráljuk, h egy szónak ilyen és ilyen kapcsolatai voltak, akkor nagyképűen megjegyzi, hogy "Elejétől a végéig marhaság, pech, x szó szláv eredetű", utána 600 mosolyjel...
Nem érdekel, hogy az a szerencsétlen mit ír, én a források alapján alakítom ki a véleményem, ez pedig azt jelenti, hogy Theophülaktosz leírta, hogy a türkök elől elmenekült az "álavarok" kisebb része, amely 2 részből áll, és az egyiknek a neve a Var, a másiké a Khunni...
Érdekes, hogy ennek megfelelően hol avarnak, hol hunnak, hol meg hunogurnak (onogurnak, hungarusnak stb.) nevezik őket.
Raskó István nyomán
