Azt, hogy a szlovákok miért üzentek hadat a SZU-nak, kérdezd meg tőlük. Talán nem tetszett nekik az, amit a lengyelekkel tettek az oroszok. Mert ugye felmerül a kérdés: mit kerestek az oroszok Finnországban vagy Lengyelországban vagy a Balti térségben? Az Szovjetek legalább ugyanolyan agresszorok voltak, mint a III. Birodalom, csak éppen primitívebbek voltak, és jobb volt az utólagos marketingjük.
Márpedig be kellett, mert ha nem, akkor a megkérdezésünk nélkül megszálnak minket a németek. Persze tudom, már korábban benne voltunk valamennyire a délvidéki dologgal, de igazándiból ezzel léptünk be. És ez az ország helyzetéből adódó szükségszerűség volt.
"Ami az orosz erkölcsi alapot illeti: OROSZORSZÁG AGRESSZORKÉNT LÉPETT BE A II. VILÁGHÁBORÚBA. Erről a lengyelek, a finnek és a balti államok lakói is tudnának mesélni..."
Ne csináljunk már a történelemből aktuálpolitikát!
A magyar hadseregnek semmi keresnivalója nem volt a Donnál. Megismételtük a 14-es hibát, csak az mégis megbocsátható volt, mert a Monarchián belül nem dönthettünk önállóan.
Ráfáztunk. Erre 41-ben megint elkövetjük ugyanazt a nyilvánvaló hibát, most már önállóan. Minek ezt mentegetni?
Azért valaki Kassát is bombázta. Valószinűleg a románok, vagy az oroszok - ha ők, akkor gondolom tévedésből, mivel még szlovák területnek hihették, és a szlovákok ugye még előttünk hadat üzentek a bolsiknak...
Ami az orosz erkölcsi alapot illeti: OROSZORSZÁG AGRESSZORKÉNT LÉPETT BE A II. VILÁGHÁBORÚBA. Erről a lengyelek, a finnek és a balti államok lakói is tudnának mesélni...
Magyarországnak - márcsak földrajzi elhelyezkedése és méretei miatt is - a 40-es évek elején BE KELLETT LÉPNIE A HÁBORÚBA. Ezt csak egy oldalon tehettük meg: a német/olasz oldalon, a tengelyhatalmak oldalán. Az másik oldal nem adott okot az I vh után, hogy melléjük álljunk, ill ha melléjük állunk, akkor valószínűleg mégtöbb magyar áldozata lettovlana II. vh-nak.
bevezethető lenne, hogy a vezérkari főnök, minden harcszintérre ahová katonákat küld
Nézd, a kritikus időszakban a Werth Henrik, illetve 1941 szeptembertől a Szombathelyi volt a vezérkari főnök. Werth Henriket 1948-ban a Népbíróság halálra itélte, csak a ruszkik nem adták ki nekünk:) - úgyhogy 1952-ben szovjet hadifogságban halt meg. Szombathelyit meg - eléggé közismerten - a Népbíróság életfogytiglanra itélte, majd kiadtuk a jugóknak, akik felkötötték. Bár Szombathelyit 1994-ben rehabilitálták, de könnyedén belátható, hogy ilyen időkben vezérkari főnöknek lenni sem egy nyugdíjas állás.
bevezethető lenne, hogy a vezérkari főnök, minden harcszintérre ahová katonákat küld, egy-egy családtagját is küldje. ezenkivül ő személyesen is kéne harcoljon. igazából ő kéne mindenütt ott legyen, de ez fizikai lehetetlenség. azon az egy századon kivűl ahová az anyósa lenne besorozva, bármelyikbe nyugodt szívvel mehetne bárki:-))
csak ezekrôl a dolgokról egyesek a mai napig hajlandóak megfeledkezni. annak ellenére is, hogy épp egy szellemiségében, ideológiájában rokon, aljas vezérkar küldte ki az áldozatokat, sôt nem mulasztott el kétszeresen is véteni ellenük azzal, hogy aztán gyávának, megfutamodónak, stb. nevezze ôket.
szerintem meg pont jó helyre születtünk. más kérdés, hogy ki mikor, mi mellett, hogyan döntött ebben az országban. piszkos dolgok mellé állni, vágóhídra küldeni az embereinket is a mi sarunk. ez van, elvtárs.
Hatvanhárom évvel ezelőtt, 1943. január 12-én a kommunista - bolsevista Vörös Hadsereg megtámadta a magyar harcállásokat a Don-kanyarban. A hatalmas haditechnikát és emberanyagot felvonultató vörösök napok alatt 50 kilométer széles és 17 kilométer mély rést vágtak a magyar védelmi vonalba.
Ja, a fene a fajtájukat!
Volt pofájuk megtámadni a hazájukért küzdő magyar katonákat!
Hogy miért a Donnál küzdöttek a hazáért, azt most ne firtassuk, ugye?
Az én édesapám is ott volt, és nagyon sokat mesélt. De soha nem ilyen hangnemben. Sose jutott eszébe kétségbevonni az oroszok jogát, erkölcsi alapját arra, hogy felmorzsolják a rájuk támadt német és vele szövetséges haderőt.
Viszont amikor Dávid Ibolya igazságügyminiszterként megkoszorúzta a szemét Jány emléktábláját (már az is borzasztó, hogy létezik ilyen!), akkor magamban hálát adtam Istennek, hogy szegény apámnak ezt már nem kellett megélnie.
Hajtsunk fejet, mi is megtettük otthon minden évben, de azt azért ne mondjuk már, hogy a magyar hadsereg honvédő háborút folytatott a Donnál!
Nos igen!!!!! Az egyik megbocsájthatatlan bűne az országnak:((((( Persze nem minden lakósának, csak a zömének, hogy akkor megtámadtuk a ruszkikat:((((((( De higyjétek el, ha nem Horthy uralkodik, akkor más tette volna meg és akár 1000 walesi bárd ment volna a halálba, akkor is a "bűnös" magyar népet tették volna meg felelőssé és csak jónéhánynak nem kell a bélyeget viselni:(((( Sajnos függtünk a németektől, előtte az osztrákoktól, előtte a törököktől, aztán meg a ruszkiktól és a ruszkik kezéből, csellel átkerült a függőviszony a mostani mocsokba!!!!:((((( Ez van elvtársak, rossz helyre születtünk:((((
Hatvanhárom évvel ezelőtt, 1943. január 12-én a kommunista - bolsevista Vörös Hadsereg megtámadta a magyar harcállásokat a Don-kanyarban.
Ösi határainkat védték, tudvalevőleg.
A 2. magyar hadsereg felmorzsolódott az egyenlőtlen küzdelemben, valamint ostoba vezérei miatt, akik odadobták őket, hogy rosszul felszerelve fedezzék a németek visszavonulását.
Rozsdás rohamsisak, korhadó kereszt 2006. január 12. 01:01
G. Kirkovits István - HunHír.Hu
Hatvanhárom évvel ezelőtt, 1943. január 12-én a kommunista - bolsevista Vörös Hadsereg megtámadta a magyar harcállásokat a Don-kanyarban. A hatalmas haditechnikát és emberanyagot felvonultató vörösök napok alatt 50 kilométer széles és 17 kilométer mély rést vágtak a magyar védelmi vonalba. A magyar csapatok szívós ellenállása ellenére győzedelmeskedett a túlerő, s bekövetkezett a II. világháború egyik legnagyobb magyar katasztrófája. A 2. magyar hadsereg felmorzsolódott az egyenlőtlen küzdelemben, a hómezőkön százezer honfitársunk lelte halálát. Hajtsunk fejet a hősök emléke előtt, akik életüket áldozták a hazáért 1941 és 1945 között.
[...]
Apám még Nagy-Magyarországon született, karon ülő kisgyerekként élve meg a trianoni területrablást. Gyermekkorában abban a szellemben nevelték, hogy hinni kell Istenben, hazában és Magyarország feltámadásában. Amikor jött a behívóparancs, a frontra ment harcolni és életet menteni, mert tanult ember lévén egészségügyi zászlóaljba került.
Szinte minden család érintett a doni tragédiában, apák, nagyapák, dédapák sorsán keresztül. A családból a Mikók, a Légrádyak ottmaradtak, a hómező a szemfedőjük, és jeltelen a fejfájuk. Talán egy rozsdás rohamsisak, vagy egy korhadó kereszt emlékeztet rájuk. Apám megtért, hazajött, és halála után mesélt. Minden benne van ezekben a sárga lapokban. Minden, ami irányt adó ebben a globalista összevisszaságban. Az egyszerű ember győzelme.
