"Soha nem töröm meg úgy evésnél a kenyeret, hogy az első falatot külön ne tenném neked. Így mindig elhitetem magammal, hogy te is ott vagy." (Móra Ferenc)
Bokraink közt
Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő,szép zabkéve - hajadról
nem álmodom többé már soha.
Arcod haván bogyók bíbor vére -
szép voltál,te kedves illanó!
Szelid,mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó,mint a hó.
Szemed magvai kihulltak régen,
neved,a törékeny,messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz - illatát.
Amikor a háztetőn a hajnal
macskamódra,lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vizimanók,dúdoló szelek.
Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál,elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.
Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő szép zabkéve - hajadról
nem álmodom többé már soha.
Szergej Jeszenyin
Két nyárfa közt, a dombtetőn, most búcsúzik a nap. Nyár volna még, de reszketeg levelek hullanak, s az árnyékban már didereg a sovány hegyi fű: vadvackor ízű alkonyat a hóharmat permetű éjszaka jön - és nincs tovább! Ragyoghat még a nap, bennem már holtomig ez a nyárölő alkonyat.
Szabolcsi Erzsébet:
Sóhajokba kapaszkodva
...mert az élet repül velünk, ha szárnyalunk, vagy csak megyünk, andalogva, kézen fogva, emlékeket felkarolva, sóhajokba kapaszkodva, összebújva vagy széthullva, illatokkal, illanókkal tele tarisznyánk a jóval, hamubasült fájdalommal, friss idővel, vagy a múlttal, ezerarcú szép titokkal...
Megállani…
Megállani bátran – nem egész világgal, –
Önmagunkkal szemben egy szoba zugában
Néha gyönge lelkünk ó be igen átall.
Megállani bátran és felelni büszkén:
Még valaki volnék, még nem akarok, nem,
Tüzeket orozni más valakik üszkén!
Megállani bátran és a kis szobában
Megtalálni mindent, magunkba merülve,
Mindent, ami a nagy, mély világra rávall!
Megállani bátran, vagy leülni gyáván,
Vagy átkot sziszegni, vagy csak befordulni
Könny és remény nélkül bús, idegen párnán.
Az évek futnak, súlyosan, dobogva, én is gyorsulva süllyedek a multba. Tudom, hogy a világ meglesz majd nélkülem, de mégis, néha már úgy képzelem, hogy e világ az én világom: napom, holdam, és csillagom... virágom... s ha meghalok nem marad semmi: velem együtt tűnik el valamennyi... Persze, magam is nevetek e képen, volt már hasonló, naiv tévedésem, hát nem tudom, küzdjek-e ellene, vagy inkább megnyugodni kellene, nem tűnődni, mi vár a nagy egészre, a világra, melynek nem leszek része.
Mintha egy láthatatlan nép tagja lennék, elmegyek melletted. Mintha te is láthatatlan lennél - valamiképpen össztartozunk. Talán ugyanazt a zenét szeretjük, és kedvenc könyveink is ugyanazok, de hiába érintenélek meg, te azt hinnéd, hogy csak emlékezel valamire, ami nem is történt meg soha. A szív cenzora forgatja ezt a verset; régóta üldögél vele a lámpafényben: kint sötét van, belül még sötétebb. Kihúz belőle minden érthetőt, minden vonatkozást, világvevő rádióján valami édesbús zenét keres magának, és közben patakzanak a könnyei.
Arany-Tóth Katalin
Mikor megláttalak
Mikor megláttalak,
szerelembe öltöztem,
hogy díszes ruhámban
neked tesselegjek,
s most oly boldogan
röpülnék feléd,
ha hívnál…
mint a szabad égen
szárnyaló madár.
Ha nem vagy velem,
olyan leszek,
mint remegő falevél
a gyenge ágon,
mit lenget az őszi szél
s ki fohászkodva
várja, hogy szelíd
napsugarad melege
körülölelje.
Nem engedhetlek el.
Éltem nedűjét
belőled merítem,
ne hagyd, hogy kiszáradjak,
e szomjúságtól meghalok.
Szeress! Szoríts!
És fogd a kezem.
A magány léket hasít
minden lélegzeten.
Ne félj hát…
Sorsodnak rögös,
szűk csapásán
mögötted lépkedek.
Oly szorosan átölelve,
hogy eggyé válok veled,
s önmagad
pusztító, vad szellemétől
megvédelek.
Maradj velem.
Ékes ruhám
díszei mögött egyszerű,
szerető szívem dobog
s két kezem puha
párnáin mindig
megpihenhetsz
csak hagyd, hogy
szeresselek.
Egy festőt egyszer arra kértek, rajzolja le a békességet. A feladat egyszerűnek látszott, s ő nyomban neki is látott. Rajzolt tengert, széltől mentesen, rajta egy hajót, mely állt csöndesen. Utasa mind lusta álomba merült ... s a kép összegyűrve a szemétre került. Nem békesség volt a papíron, hanem szélcsend és unalom. Aztán újabb rajzba kezdett, s egy szundító öreg bácsit festett. De békességet nem ábrázolt ez sem, nekiállt hát, hogy tovább keressen. Rajzolt virágot, csöndes téli tájat, békésen legelésző birkanyájat ... A papírkosár lassan tele lett, s közben be is esteledett. Ám az este sem volt békés, messziről hallatszott a mennydörgés. Vihar közeledett, az ég rengett, a festő az ablaknál töprengett. Nézte a szélben sodródó leveleket, a villámokat, mik átjárták az eget. A ház előtti tölgy recsegve hajlongott, kövér esőcseppek verték az ablakot. A festő nem tudta, tovább hogyan legyen, Istent kérte hát, hogy csodát tegyen. Tekintete ekkor ismét a fára esett, s ott meglátta, amit egész nap keresett. A fa egyik vastag benső ágán, úgy a fának szíve táján, a viharról szinte mit sem sejtve, ült egy madár, fejét szárnya alá rejtve. Nyugodtan aludt, miközben zengett az ég. Ez hát az igazi békesség. "Uram, te megmutattad békességedet!" - szólt a festő, és nem tévedett. Csodálatos isteni békesség ez, mit a viharban alvó madár jelképez. A világ legyen bármily nyugtalan, ha szívünkben Isten békessége van. Ő minden gondot vállára vesz, s bennünket szabaddá, békéssé tesz. Az Ő békessége tökéletes, minden félelemtől mentes. Nekünk szánja ezt a békességet, s tőlünk csak egyet kér: engedelmességet.
ARANY-TÓTH KATALIN
VAN…
Van, kinek gyermeket nem ád az Ég,
Van, ki eldobja gyáván szülöttjét.
Van, kinek hiába fogod kezét,
Van, ki veled élné le életét.
Van, ki másban keresi a hibát,
Van, ki sosem védi meg igazát.
Van, ki szerény, s ezért eltapossák,
Van, ki büszke, kihívó mutatvány.
Van, ki gazdag, de szívet nem kapott,
Van, ki szegényen él minden napot.
Van, ki kér, és szégyen neki a „nincs”,
Van, ki lop, miközben szégyene nincs.
Van, kinek arca szép, de lelke nincs,
Van, ki csúfságban is egy drága kincs.
Van, ki az egészségtől kicsattan,
Van, ki éltében fetreng a kínban.
Van, ki hiába néz, nem lát sokat,
Van, ki behunyt szemmel sem tapogat.
Van, ki bátran mondja a szavakat,
Van, ki bölcsen hallgat, s csak bólogat.
Van, ki vadul szórja az átkokat,
Van, ki imát mond a kereszt alatt.
Van, kinek élete csúf véget ér,
Van, kinek léte áldott, tiszta fény.
Márai Sándor
A szomorúságról
Ne kergesd el a szomorúságot. Oktalanul jön, talán öregszel ilyen pillanatokban, talán megértettél valamit, elbúcsúzol a szomorúság negyedórájában valamitől. S mégis: a szomorúság megszépíti az életet...
Először is: az örömök, melyek eltűnnek, talán nem is voltak igazi örömök. Emlékezz csak... Aztán: a szomorúság egy váratlan pillanatban leborítja csodálatos, ezüstszürke ködével szemed előtt a világot, s minden nemesebb lesz, a tárgyak is, emlékeid is. A szomorúság nagy erő. Messzebbről látsz mindent, mintha vándorlás közben csúcsra értél volna. A dolgok sejtelmesebbek, egyszerűbbek és igazabbak lesznek ebben a nemes ködben és gyöngyszín derengésben.
Egyszerre emberebbnek érzed magad. Mintha zenét hallanál dallam nélkül. A világ szomorú is. S milyen aljas, milyen triviális, milyen büfögő és kibírhatatlan lenne egy teljesen elégedett világ, milyen szomorú lenne a világ szomorúság nélkül!
Reményik Sándor
A testvér
A Testvér: az a nő, aki szeret, De vágya nincs és semmit sem akar. Tenger-nyugalmú mosolya mögött Nemes, vagy nemtelen célt nem takar. Nincs elfogultság benne, s nincs zavar. Nincs macska-szeszély, s nincs tigris-fölény, Olyan, mint a jó lelkiismeret Az öntudat virágos küszöbén. Tartózkodása nem titkos ígéret, nem szűzi hó, mely olvadásra vár, De kőbe metszett rendületlen lényeg.
Látod, ez az a nő, aki testvéred. Ez az a nő, akiben megszűnik A nemek örök, nagy szerelmes harca, Mely hódítás és leigáztatás, Ha százszor pásztor-idill is az arca. Bilincs nehezül és rabszíj fonódik A szeretőkre a vágy vak tűzében. De szabadság van a testvériségben.
A testvér az a nő, aki szeret, de sohasem lesz gyermekeid anyja, csak álmaidnak, lélekgyöngyeidnek Töretlen-tömör aranyfoglalatja. Ki távol tőled - melletted áll mindig, S a szépség ködös ormai felé, Ha megállottál - újra útnak indít. Mint halkbeszédű alpesi kalauz, komolyan kormányozza léptedet, S ha végső dalba fogsz: tündér-echó: Megszázszorozza hattyú-éneked.
A mindenség értelme, hogy rendületlen mutassa lényegét?
Az életé, hogy lássa és megismerje azt!
A költőé a vers, amellyel kalitkát nyit és fészket rak a madárnak, mely mindenben ott rejti szárnyát és szavát…
Ezért kutass! Kutasd az anyagból - melynek szíved is része -, és a térből - melynek a lelked is része - e rácsokat préselő idő ajtaját… Kutasd a holt és leveles agancsok fészket rejtő mértanát.
Ezért keress! Keresd mindenben a rejtett barlangok és források értelmes és lelkes térképrendszerét.
Ezért írj! Irjad meg a fehér lapok műhelyében azt a verset, melyben ott kísért a kalitka ajtaja… Küszöbén e térkép mértana… És udvarán ott zöldül az ág és csontos, éles ujjai között ott zeng fészkében az a madár!
Fölöttük és fölöttünk a többi a lelkiismeret dolga már!
William Blake
GAZDAGSÁG
Szerető szemben gyöngy s rubint tüzel, Aranyat teremnek boldog szivek. A tétlen ebből mit sem adhat el, A kapzsi mindezt nem veheti meg.
(Orbán Ottó)
Farkas István
A Sziromtündér
Egy borús, nyári délelőttön egy fiatal, kalandvágyó méhecske repült ki a kaptárból. A közelükben már elfogyott a nektár, csak messze jutottak hozzá ehhez a csemegéhez.
Ma azonban nem volt tanácsos messzire repülni, mert várható volt az eső, és az esőben a kis, védtelen méhecskék könnyen pórul járnak. Társai mondták is neki: - Ne repülj messzire! Siess vissza! A kis méh azonban rá sem hederített barátai szavára. A tegnapi virágpor- gyűjtéskor látott egy hatalmas, nagy pipacsmezőt. Oda akart ma elrepülni, onnan akart méznek valót hozni. Másrészt, szeretett volna egy kicsit távolabb is körülnézni, nem csak mindig a kaptár közelében lenni. Repült, repült zümmögve, közben nézegette a virágokat, köszönt nekik, s azok visszaköszöntek. Az egyik mezei virág azt mondta a méhecskének: - Te kicsi méhecske, hová repülsz ilyen vidáman? Erre ő azt felelte: - Láttam tegnap egy pipacs- mezőt, onnan hozok majd virágport, és egy kicsit világot is látok. Csak vigyázz, mondta a virág, rövidesen esni fog! Ezt azonban a kalandvágyó méhecske már nem hallotta, szeleburdin tovább repült, vidáman zümmögve. Végre meglátta a pipacsokat. Azok mosolyogva fogadták őt. Egyik virágról a másikra szállt, szorgalmasan gyűjtögette a virágport kis kosárkájába. A kosár már félig volt, amikor hirtelen megdördült az ég. A kis méh ijedten felrepült, már szinte a pipacsmező végén tartott. Majdnem kiért már, amikor hirtelen nagy záporeső zúdult le az égből. A méhecskének átáztak a szárnyai, nem tudott már velük repülni. Teljesen átfázott, végül fáradtan a pipacsok közé pottyant. Annyi ereje sem volt, hogy bemásszon az egyik pipacs szárához. Kis kosárkáját is elejtette, a virágpor kiszóródott. Fáradtan lehunyta a szemét. Mégis a társaimra és a virágokra kellett volna hallgatnom! - bánkódott. De most már hiába. Az eső egyre jobban esett. A kis méhecskét lenyomta a földre a sok víz. Kétségbe- esetten próbált arrébb mászni, de nem sikerült. Ekkor azonban meglepő dolog történt. A pipacsok a méhecske fölé borultak, így védték az esőtől. A feje fölé hajoló legnagyobb, legszebb, legpirosabb pipacs megszólalt: - Ejnye, ejnye kis méhecske, látod, nem hallgattál a barátaidra! Ki vagy te? - kérdezte a méh. Én a Sziromtündér vagyok, mondta a virág. Most megvédelek az esőtől, de legközelebb hallgass a társaidra! Eközben elállt az eső, kisütött a Napocska, a pipacsok felegyenesedtek. A Sziromtündér kelyhével felemelte az ázott méhecskét és ott megszárította a napon. Mikor a kis kalandor átmelegedett, a Sziromtündér egy virágporral teli kosarat ajándékozott neki, ilyen szavak kíséretében: - Most repülj hamar haza, nehogy újra megázz, ha esni kezd az eső, és legközelebb fogadd meg a barátaid tanácsait! A méhecske megköszönte a segítséget, a kosár virágport, és hamar elindult haza. Útközben újra találkozott a többi mezei virággal. Csodálkozva kérdezték: - Hát te hogyan kerültél ki szára- zon a viharból? Erre a méhecske büszkén felelte: - Segített rajtam a Sziromtündér, és adott egy kosár virágport is! Hát csak siess haza, mondták a virágok, a többiek már biztosan várnak!
Nagyon örült a méhecske, amikor végre meglátta a kaptárt. Közben már csatlakoztak hozzá a társai, és örültek, hogy épségben hazakerült. Alig értek be a kaptárba, újra eleredt az eső. A kis méh megkönnyebbülve tette le a kosarat, és elmesélte barátainak, hogy létezik egy Sziromtündér, aki segít a bajbajutott méhecskéken.
Simon Roland: Csók
magunkon hordtuk a páncélt sérüléstől óvott a súlyos mellvért mint rejtélyes láda kulcsát elzártuk az érzések útját
némán figyeltük az alkonyt csend és sötét vette körül a balkont sötét kékké változott az égbolt s lassan botorkált a vén hold
szemedben láttam saját vágyam éj köpenye suhogott lágyan sejtelmes fényben találkozott ajkunk s mámoros ölelésben szabaddá váltunk
Simon Roland: A szív útján
átjutott éber őrszemek sorfalán csalódás lassan bezáródó ajtaján bágyadt sugarak satnya vállán lassan, de az érzés elért hozzám
én követtem lelkem igazi hangját ahogy a zenész pendíti hangszere húrját
sápadt hold hegedült halkan kettesben sétáltunk a parkban
falevél szőnyeg zizzent lábunk alatt a világ egy másik helyen maradt
amikor egy hullám a part felé vágtat s csillogó fénnyel öleli a bölcs sziklát
ily érzés volt mikor egymásra leltünk patak s óceán egyszerre kavargott bennünk szomjas ajkunk itta a szerelem italát s titkos éjeken át dúdolta a szív dalát
Váci Mihály: Ave Maria
Csak álmodom Rólad, ahogy a befagyott tavak álmodhatnak az égről, S derengsz bennem mint égmerengés a jégalatti mélyből.
Csak álmodom Rólad , mint hómezők alatt a behegedt barázdák Susogsz bennem örökkön mint fagyos rögökben a hízelgő rozstáblák.
Juhász Gyula
Kamarás Klára
GYORSULÓ IDŐBEN
Filip Tamás
Pillanat
Vecsey K.Mária
Látni
Látni nemcsak mindig szemmel, 
Kellemes estét ,szép jó éjszakát ! :))
William Blake
Simon Roland: Csók
magunkon hordtuk a páncélt
