Itália művészete sokszor volt a kor élvonalában, az etruszkok, a rómaiak, a reneszánsz, a barokk kora, de még Mussolini korabeli építészet is monumentális alkotásokat hozott létre.
Az ókori Róma polgárai rajongtak a szilfiumért, ami egyszerre volt afrodiziákum, fűszer, gyógyszer és fogamzásgátló is. A híres filozófus-természettudós Theophrasztosz és idősebb Plinius, a római polihisztor is sokat írt a növényről, ő kutyaharapás, kígyóméreg és aranyér elleni gyógyszerként magasztalta.
Ma már nem is tudnánk mondani olyan csodaszert, ami ennyi mindenre használható, de annyiban mégis hasonlít napjaink növényeire, hogy eltűnését a klímaváltozás okozta. A növekvő populáció miatt terjeszkedő városok, az erdők kiirtása megpecsételte a varázsnövény sorsát ugyanilyen veszély fenyegeti ma a rizst és a kávét. Ez a különös, gyógyhatású szer rokona volt az indiai konyha népszerű fűszerének, a hingnek (vagy ördöggyökérnek) és az édesköménynek is.
Az egyik legnagyobb fogyasztója Julius Caesar volt, aki több mint fél tonnát rejtett el belőle a kincstárában. Nem is csoda, hiszen Caesar a női nem nagy rajongójaként megszámlálhatatlan párhuzamos szerelmi kapcsolatot futtatott, sokszor politikai haszonszerzésből (is). Felesége Sulla unokája volt, szeretői között pedig megtaláljuk Brutus édesanyját, Pompeius és Crassus feleségét és persze Kleopátrát. Kellett tehát a vágyfokozó, ami lehetett ginszeng, püspöksüveg, kínai életbogyó vagy a szilfium.
Az ókori görögöket nagyon frusztrálta, hogy hiába próbálkoztak évszázadokon át a szilfium termesztésével, mindig kudarcot vallottak, mert nem voltak megfelelőek a mikroklimatikus körülmények. Csak egy helyen érezte jól magát, a mai Líbia területén, Küréné városában. Ezt a százezres népességű települést Kr. előtt 630-ban gyarmatosították a görögök, és a hellenisztikus kor virágzó városává vált elsősorban az egyedülálló növénynek köszönhetően. Ennek termesztése és kereskedelme adta Küréné fő bevételét. A szilfium a Jebel al-Akhdar fennsík szárazabb, tengerre néző oldalán nőtt szép számmal, a betakarítás után pedig Rómába és azon túlra is exportálták.
A NÖVÉNY LASSAN A VÁROS SZIMBÓLUMÁVÁ VÁLT, MINDEN PÉNZÉRMÉJÜKET A KÉPÉVEL DÍSZÍTETTÉK. A NAGY KERESLET MIATT AZONBAN A KÜRÉNÉIEK EGY IDŐ UTÁN KORLÁTOZTÁK A BETAKARÍTHATÓ SZILFIUM MENNYISÉGÉT, ÉS HOGY MEGÓVJÁK, ELKERÍTETTÉK AZOKAT A TERÜLETEKET, AHOL NŐTT.
A prosperáló Küréné terjeszkedése és az ezzel járó erdőirtás megváltoztatta annak a helynek a mikroklímáját, ahol a szilfium növekedett. A gyarapodó, gazdagodó város egyre több házat emelt, egyre több termőföldet sajátított ki a növekvő népesség igényeinek kielégítésére, de ez óhatatlanul megváltoztatta a klímát. Az eltűnő erdőkkel módosult a csapadék mennyisége és a hegyoldalak eróziója is, így a növény számára kedvező klíma egyensúlya felborult. A szilfium a 22-es csapdájába esett: sikere miatt nőtt a város, de épp ez a terjeszkedés okozta a kihalását.
Korunk klímaváltozása hasonlóan játszódik le: egyre több ember igényeit kell kielégíteni, ezért számos lakóépületet, gyárat és egyéb monstrumot emelünk, nagyobb termőföldeken intenzív mezőgazdaságot folytatunk, vagyis kiirtjuk az erdőket, terjesztjük a betonvárosokat megváltoztatjuk a klímát, a természet rendjét. A szilfium sem élte túl, napjaink növényei sem fogják.
Ökölvívókat és harcosokat ábrázoló, több méter magas szobrok darabjai kerültek elő a szardíniai Monte Prama ásatási területén.
Két férfit ábrázoló szobor törzse, egy fej, lábdarabok és más testrészek bukkantak elő az Oristano városhoz közeli Cabras ásatásain. Számítások szerint a szobrok eredeti magassága meghaladta a 2-2,5 métert. Előkerült az a sajátosan meghajlított pajzs is, amelyet az egyik szobor a feje felett tartott, valamint a régészek egy szardíniai nurágh épületmodelljének darabjait is megtalálták derült ki az MTI híréből.
Dario Franceschini kulturális miniszter rendkívülinek nevezte a Monte Prama mezőin feltárt leleteket, hozzátéve, hogy a Földközi-tenger medencéjének legrégibb szobrászati alkotásainak számítanak. Monte Prama területén a pandémia okozta két év szünet után április 4-án indult újra az ásatási munka. A régészek szerint
VALÓDI KINCSESBÁNYÁRÓL VAN SZÓ, AHONNAN TOVÁBBI ALKOTÁSOK KERÜLHETNEK ELŐ.
A két szobor majdnem tökéletes másolata két korábban kiásott műalkotásnak: az utóbbiakat 1970-ben találtak meg földművesek ugyanitt. Több ezer darabban kerültek felszínre, évtizedeken át raktárban hevertek, összeállításuk csak 2005-ben kezdődött el, jelenleg Cabras múzeumában láthatók. A Krisztus előtti tizenharmadik és kilencedik százak közötti időszakra datálják őket.
A bronzkor és vaskor között Szardínián élő népek az úgynevezett nurághcivilizációhoz tartoztak. Nevüket sajátos építményeikről kapták: a nurághok kötőanyag nélkül egymásra rakott kősorokból álló, csonkakúp alakú, zömök, toronyszerű építmények. A szigeten körülbelül hétezer nurágh maradt fenn, egyikük (Su Nuraxi) 1997 óta a kulturális világörökség része.
Csodálatosan kidolgozott mozaikokat találtak Montorióban, egy Verona közelében fekvő faluban, amikor a helyi gázszolgáltatók munkásai az elöregedett csöveket cserélték. A gázcsövek még okozhatnak problémát: a leletekhez nehéz hozzáférni, a most feltárt részt pedig nem lehet közszemlére tenni. Felmerült, hogy a mozaikot plexilappal burkolják le, és így tegyék látogathatóvá a helyszínt, de ez éppen a közművek miatt nehezen kivitelezhető, ezért a most feltárt részt alapos dokumentáció után visszatemetik.
A kutatók azt remélik, hogy a hatalmas, erődített palota Nagy Theodorik keleti gót királyé volt, bár erre egyelőre nincs más bizonyíték, mint a leletek kora és kidolgozottsága. Ez alapján annyi biztos, hogy a társadalom elitjéhez tartozott a tulajdonos. A régészek szerint az egész épület 15 ezer négyzetméteres lehetett, a dekorációk alapján most épp a palota fürdőjét találták meg. A teljes palota feltárása még várat magára, a nagy részére az elmúlt századokban lakóépületek épültek, a közműhálózat, a csatornák és a gázcsövek pedig alaposan megnehezítik a régészek munkáját.
Mivel a gázcsövek közvetlenül a most feltárt mozaikok felett haladtak el, nagyon valószínű, hogy valamikor már napvilágot láttak az alkotások, csak egyszerűen visszatemették őket.
Vincenzo Tiné veronai örökségvédelmi biztos szerint bár az egész palota feltárása a jelenlegi körülmények között lehetetlen, a közműcéggel és Montorio vezetőségével közösen létrehozzák majd az épület virtuális alaprajzát, amelyben meg lehet nézni az eddigi feltárások eredményeit, amit pedig látogathatóvá lehet tenni, azt látogathatóvá is teszik. Emlék pedig bőségesen akad: a 19. század óta egymás után kerülnek elő mozaikok, díszek és egyéb leletek a palotából, de ezek közül az idők során sok megsemmisült, és ahogy a most feltárt mozaikok példája is mutatja, akadt olyan is, amiről a régészet nem is tudott.
Az ötödik-hatodik században uralkodó Theoderik keleti gót király számos palotát építtetett magának Itália-szerte, így egyáltalán nem lenne meglepő, ha a veronai épület is az övé lett volna (a leghíresebb a ravennai, az bizonyíthatóan az övé volt). A király eleve szeretett építkezni, gót létére pedig a célja a római aranykor helyreállítása volt, ez tükröződött az általa emeltetett épületekben is. Veronában is komoly helyreállítási munkálatokat rendelt el, megerősíttette a város falait és új épületeket is emeltetett.
A montoriói villa csodás kincseket rejthet, és ha sikerülne minél alaposabban feltárni, amit fel lehet belőle, művészettörténeti szempontból is jelentős helyszínné válhatna, a korszakból ugyanis elég kevés épület maradt fenn. A virtuális villakiállítás mellett a jövőben az eddig előkerült, de vissza nem temetett leletekből személyesen is megtekinthető kiállítás nyílik Montorióban.
Az olasz Államtanács úgy döntött, hogy a reneszánszkori művész, Piero della Francesca Madonna del Parto című freskóját vissza kell vinni oda, ahol eredetileg festették, még akkor is, ha az a hely ma egy temető.
Piero della Francesca alkotását, a Madonna del Partót a reneszánszkor egyik legnagyobb mesterművének tartják. A freskó, ami Szűz Máriát ábrázolja várandósan, 1460 körül készülhetett el a toszkánai Monterchiben. A freskót a Santa Maria di Momentana kápolná egyik falára festették. A mű két földrengést is túlélt, 1992-ben restaurálták és áthelyezték a Madonna del Parto múzeumba, ami egykor a monterchi iskola épülete volt.
A festmény elhelyezéséről szóló vita már ekkor elkezdődött, és akkor vett új fordulatot, amikor az olasz Államtanács, az ország legfelsőbb közigazgatási bírósága úgy döntött, hogy vissza kell helyezni eredeti helyére, még akkor is ha az egy temető.
A döntéssel azonban nem mindenki ért egyet, Monterchi város polgármester az olasz napilapnak, a La Stampanak azt nyilatkozta, hogy kell ahhoz némi képzelőerő, hogy jó ötlet a születés szimbólumát egy külvárosi temetőben, 3000 sír között elhelyezni. Ellenben a műkritikussal, Vittorio Sgarbiálló, aki szerint fellendítené a vallási turizmust ha kép visszakerülni az eredeti helyére.
Dr. Matthew Ponting, a Liverpooli Egyetem régésze és kollégái római kori dénárok összetételét elemezték számol be a Phys.org. Az eredmények segíthetnek jobban értelmezni azt a gazdasági válságot, amelyet Marcus Tullius Cicero röviden megemlített De Officiis című, időszámítás előtt 44 körül írt erkölcstani művében.
A szakértők a korszak pénzeit vizsgálták. Az eredmények alapján a dénárok értéke a véltnél sokkal nagyobb mértékben csökkent: míg időszámítás előtt 90-ben az érmék tiszta ezüstből készültek, öt évvel később már 10 százalék rezet tartalmaztak.
Ponting szerint a rómaiak korábban rendkívül finom ezüstpénzt használtak, így könnyen elveszthették a dénárba vetett bizalmukat, amikor az értéktelenebb fémből készült. A kutató úgy véli, a devalválás mértéke valószínűleg nem volt fontos a kortársak számára, a minőségromlás felismerése önmagában bizalmatlansággal járt.
Kevin Butcher, a Warwicki Egyetem munkatársa szerint eredményeik új fényt vetnek Cicero azon utalására, amely az időszámítás előtt 86-os krízissel kapcsolatos. A történészek hosszú ideje vitatkoznak arról, hogy mire célzott a szerző a pénzbizonytalanságra vonatkozó megjegyzésével.
A kutatók a korabeli válság nyomait egy nagyobb, a római kori érméket vizsgáló projekt keretében tárták fel. A minták alapján egyes dénárok ezüsttartalma egészen 86 százalékig csökkent. Cicero arra utalhatott, hogy senki sem volt biztos benne, pontosan mennyit ért a birtokában lévő pénz.
A jelenség hátterében Róma csőd közeli állapota állt: az állam itáliai szövetségeseivel háborúzott, időszámítás előtt 89-re pedig adóssági válságba került. Ez utóbbi az érmékre is kiterjedt. A helyzetet végül Marius Gratidianus praetor oldotta meg egy pénzreformmal, igaz, a Pompeius és Julius Caesar hívei közötti polgárháborúval, nem sokkal később, újabb válság jött el.
Benedek-napról egy kis túlzással mondhatjuk azt is, hogy kozmikus jelentőségű, mivel egybeesik vagy legalábbis nagyon közel esik az év első napéjegyenlőségi napjához - az északi féltekén ez a tavaszi, a déli féltekén az őszi ( pl. a patagóniai és a dél-chilei indiánok ilyenkor kezdenek el bespájzolni tüzifából a hosszú télre).
Ez azonban csak a Gergely-féle naptárrefor óta van így, mivel a Juliánusz-naptár pontatlansága miatt a 16. sz. közepére a tavaszpont már nagyon előretolódott a tavasz eleje felé, március 9-10. környékére.
Ez már komoly problémát okozott a mezőgazdasági munkák tervezésekor, ill. probléma volt az is, hogy a húsvét Európa északabbi területein egyre inkább csúszott a sok helyen még jeges-havas, didergős télvége felé.
XIII. Gergely pápa (született Ugo Buoncompagni) volt az aki felismerte egy naptárreform égető szükségességét.
Nos, itt visszatértünk a topik eredeti témájához, mivel XIII. Gergely is itáliai, azon belül bolgnai volt.
Azt irja a wiki, hogy a Scrovegni bankárcsalád középkori plotáját 1827-ben lebontották. A kápolnára is ez a sors várt volna, de 1881-ben a város tulajdonába került és akkor kezdödött az állagmegovás.
ugyannyira, ismerte, hogy, találtak egy feljegyzést, Giotto kézirásai között, a paviai konvent levéltárában, középolasz dialektusban ez volt oda irva: "add ide a dididt, a didit nem adom".
A Scrovegni egy gazdag középkori bankárcsalád volt Padovában, ott a polgárosodás hamar megkezdödött, egy ilyen kápolna szponzorálásához nem kellett arisztokratának lenni
oránként van vezetés
