Tkp. azzal kellett volna kezdenünk, hogy Zala megye a Zala folyóról kapta a nevét és a Zala folyó mai folyásának kialakulása is egy érdekes történet, de erről majd később.
Zalalövő római neve Aelium Salla volt, fontos település volt.
A török korban itt egy kisebb végvár, egy "végház" állt, amely jelentőséget adott a településnek.
Ma a Szlovéniába tartó hódosi vasútvonal adja a jelentőségét, valamint a turizmus, ti. hogy Zalalövőt tartják az "Őrség kapujának", pontosabban déli kapujának.
Az Őrség nagyobbik része azonban már nem Zala, hanem Vas vármegye, néhány őrségi falu azonban Zalához tartozik.
A porosz tengerpartról indult a borostyánút, utána Lengyelországon át ment, aztán Morvaország, aztán Alsó-Ausztria, aztán a Dunántúl nyugati széle, azután Szlovénia, a végén Aquileia városa az olasz tengerparton. Régen Aquielia töltötte be Velence szerepét, de a hunok pusztítása tönkretette.
Tudom hogy most nem téma, de annak idején egy fontos kereskedelmi út vezetett át a Dunántúl nyugati részén, Sopron és Szombathely is ennek köszönhette a létrejöttét a római korban, a borostyánút.
Két fontos római út vezetett itt Pannóniának ezen a részén, amelyek Valcumnál keresztezték egymást.
"Kr. e. 13. és 8. között Tiberius meghódította a Dunántúlt, ahol a rómaiak megszervezték Pannonia provinciát. Az ezt átlósan átszelő fontos kereskedelmi és hadiút, amely a provincia székhelyét, Aquincumot kötötte össze Aquileiával, Fenékpusztánál keresztezte az akkoriban jóval mkiterjedtebb vízrendszerű Balatont. Itt találkozott egyben egy másik fontos úttal is, amely Sopianaet (Pécs) kötötte össze Augusta Treverorummal (Trier). "
Következik majd a Dunántúl hun inváziójától a magyar honfoglalásig terjedő időszak, röviden a népvándorlások kora (a dunántúli Karoling-korszakot is beleértve).
A hatalmas érdeklődésre való tekintettel folytatnám Szigliget történetét.
Szigliget története, 2.:
A Római Birodalom (Imperium Romanum) részeként
A következő hódítók a rómaiak voltak, akik i.e. 9-re kiterjesztették a birodalom határait a Duna vonaláig, hatalmuk alá vonva az itt élő kelta lakosságot. A rómaiak a Dunántúl katonai megszállása után hamarosan kiépítették kitűnő úthálózatokat. Az egyik római út a Zala völgye felől, Fenékpusztán, Keszthelyen, Tapolcán keresztül vezetett – Szigligetet megközelítve – Aquincumba. Ennek a római útnak egyik kisebb ága vezethetett – valószínűleg a mai tapolcai út vonalának megfelelően – a szigligeti római telephez, melynek nyomai az Antalhegy déli lejtőjén, az Avasi -templom és a szigligeti malom közti területen mutatkoznak. Szőlőforgatás közben már több római sírt, kőkoporsót, edényeket, ékszereket, gazdasági eszközöket és római pénzeket találtak Szigligetnek ezen részén. Ezek a leletek ugyan nem határozzák meg pontosan azt, hogy a rómaiak mikor telepedtek meg Szigligeten, de a római kultúra, életmód i.sz. 300-350. évek közti meghonosodását kétségtelenül bizonyítják. Az Antalhegy déli lejtőjén 1948-ban két római sírban talált tárgyak, 68 darab bronzpénz és a keszthelyi múzeumban őrzött, Szigligetről bekerült római leletek mind azt bizonyítják, hogy a lakosság a jelzett időben már római módon élt, fejlett gazdálkodást folytatott, és ismerte a szőlőművelést. Feltételezhető, hogy az Avasi -templom helyén álló egykori középkori templom egy római épület egyes részeinek felhasználásával épült.
Az ősember megjelenésének idejében a Balaton vize jóval /néhány méterrel is / magasabban állt, mint ma, ezért a partjai közelében húzódó bemélyedéseket és öblöket a mainál jóval messzebb fekvő területeken is elöntötte a tó vize. Ez az oka annak, hogy a Balaton mai partján nem igazán találhatjuk meg egykori itt tartózkodásának nyomait. Szigliget és közvetlen környékének története a kőrézkor /i.e. 2500-2000/ idejébe nyúlik vissza. A Várhegy északi oldalán, a Ciframajor közelében a múlt század végén egy kőbalta formáját utánzó nyéllyuk nélküli rézbaltát talált Darnay Kálmán, a vidék lelkes kutatója. A környék ősi időtől való lakottságát megerősítették a század elején Szigligeten talált leletek. Egyik alkalommal két kővésőt és egy kőbalta furatából kiesett kőmagot találtak, máskor pedig két rézből készült sodronytekercsekre akadtak. A Balaton öblei között szigetként meghúzódó terület bőséges élelmet és megfelelő védelmet nyújtott az itt megtelepedett embereknek. Az élet éppen ezen okok miatt talán töretlenül folyt itt hosszú időn át. A bronzkor emlékei már nagyobb számban ismeretesek, ugyancsak a Ciframajor környékéről, ahol több urnát találtak hamuval, csontmaradványokkal és bronztárgyakkal, melyek a bronzkorban szokásos hamvasztásos temetkezés emlékei. A szigligeti kincsleletet Darnay Kálmán találta még a múlt század végén. Egy kőhalom alá rejtett edényben ékszerek, tűk, karperecek és bronzrögök voltak, összesen 63 darab. A tárgyak fejlett kézművességet bizonyítanak. A bronzkori lakosságot a nyugatról jött kelták igázták le, akik egyik központjukat a Tapolcai-medencében alakítottak ki, minden bizonnyal azért, mert az őslakosság nagyobb telepeit, földvárait találták ezen a területen. A szigligeti csontvázas kelta sírokból, jól korongolt edényekkel együtt lándzsahegyek és egyéb vastárgyak is előkerültek. Ezek közül különös formája miatt kiemelkedik egy vas lándzsahegy, melynek közepe táján, a csúcsra merőlegesen, egy kígyófejben végződő nyúlvány van.
Szigligetet veszem majd előre, mert az a török korban végvárként legalább annyira fontos volt, továbbá a község honlapján egy meglehetősen jó és alapos településtörténeti összefoglalót találtam.
Majd csak apránként teszem be, mert egyben túl sok lenne.
Egyébként Szigliget a reformkorban megint csak fontos lett, állítólag itt udvarolgatott a szeretőjének Kisfaludy Sándor, a reformkor közismert költője (érdekes, hogy mi a szakközépiskokában Petőfi, Arany, Kölcsey és Vörösmarty mellett Kisfaludyról szinte semmit nem tanultunk).
Lesz majd a későbbiekben (valamikor) Szigliget és Sümeg is, mindkettő egy-egy fontos végvár volt a török időkben.
Ma már mindkettő Veszprém vármegyében található az 1950-es komcsi megyrendezés következtében, de mivel történelmileg mindkettő Zala vármegyéhez tartozott, ezért nem OFF itt a topikban.
