Jobb híján egyes szám első személyben írok.
Több, mint ötven év telt el az életemből. Iskolából csak addig jutottam, hogy végigjártam a középiskolát, de az érettségi kimarad. Hogy miért, nincs jeletősége. Dolgoztam, az akkori körülményekhez képest jól kerestem, tartalékoltam, mire munkanélküli lettem, nem éreztem feltétlen szükségét annak, hogy újra munkába álljak, volt 10-15 évre való tartalékom, ha nem élek nagy lábon.
Teltek az évek, két-három év után már ingyen sem kellettem sehova.
A mai nappal utcára kerültem. Krónikus betegségem van, de az élettársammal közös lakást úgy hagytam el, hogy a zsebemben háromezer Forint, a gyógyszereimet hátrahagytam és eljöttem. Maradék vagyom a rajtam lévő ruha és az a pár ezer Forint. Első gondolatom, hogy irány a vasút, az gyorsan pontot tesz a problémáimra. Sajnos nem sikerült. Közelről már nem olyan egyszerű.
Na jó, próbáljunk körülnézni, hol lehetne segítséget, szállást stb. találni. Főleg, mert a gyógyszerem nélkül pár nap alatt meg is halhatok.
Irány a rendőrség. Kaptam egy címet: Fóti út négy.
Egy fiatal gyerek ül a portán, köszönök, mondom, hogy mi bajom, hogy fogalmam sincs, mit csináljak.
A válasz: menjek vissza hétfőn, akkor van felvételi beszélgetés, és ha sikeres, akkor pár hónap múlva, ha lesz üres hely, kaphatok néhány hónapra egy ágyat. De tud adni más szállókhoz címet, menjek oda esetleg. Hulla fáradtan, gyalog, a város máik végébe.
Nem fog menni.
Mégis a vonatot kellene választani.
Most ideiglenesen, egy-két napig, egy ismerősnél húztam meg magam, de nem maradhatok, innen is menni kell. De HOVA????
Különös tekintettel a kormány legújabb agymenésére, miszerint hajléktalan=bűnöző és ez már alkotmányba vagy mibe van iktatva.
A leszázalákolástól még talán messze vagyok, de az egészségügyi problémáim miatt elég valószínűtlen, hogy valaha munkát találnék.
Na erre mondjon valaki okosabbat annál, hogy dögöljek meg, mert amint azt valamelyik nagyeszű politikus mondotta volt: "Mindenki annyit ér, amennyije van!".
