"Vármegyéink száma, alig száz évvel a szent király halála után, elérte a hetvenekttőt, s ebben aztán egy századig megállapodott, sőt, a régi formában már nem is szaporodtak többé."
"Vármegyéink száma, alig száz évvel a szent király halála után, elérte a hetvenekttőt, s ebben aztán egy századig megállapodott, sőt, a régi formában már nem is szaporodtak többé."
Ahogy az oszmán hódítás idején egy csomó délszláv és magyar betagozódott a rendszerbe, és teljesen török nyelvű muszlim értelmiségivé vagy épp janicsárrá lett, ugyanúgy iszlamizálódhattak és "arabosodhattak" a khorezmi törökök is.
Lehettek akár törökök is, vallásukra nézve pedig megoszlanak a nézetek Kinnamosz említett sorai alapján. Mindenesetre Aurai Ekkehard a törökök hazájaként jelöli meg Hvárezmet, vagyis Kálizföldet: "contra terram Chorizanam, quae Turcorum est patria" (MGH SS 6:221).
Kinnamosz bizánci történetíró az 1150. évi magyar–bizánci háborúskodás kapcsán: „a folyó túlsó partján megszámlálhatatlan sereg áll hadrendben, nemcsak az ország lakói, hanem részben hun lovasok, részben a köztük élő, de más hiten levő kálizok közül. (Mert míg a hunok a keresztények hitét vallják, ezek most is a – mégpedig nem is tiszta! – mózesi törvényeket használják.) Azt mondták tehát, hogy ezek meg még a besenyők harcolnak a dalmatákkal együtt.”
Hazánkban való tartózkodásakor Abu-Hámid sorra felkereste az itteni mohamedán közösségeket, vallási, jogi és nyelvi leckéket adván övéinek. Mint írja: „Itt ezerszámra élnek a magrebi származásúak, és szintén megszámlálhatatlanul sokan vannak a hvárezmiek. A hvárezmi származásúak a királyt szolgálják, keresztényeknek tettetik magukat, s titokban tartják, hogy muszlimok. A magribi származásúak ezzel szemben csak háborúban szolgálják a keresztényeket, és nyíltan vallják az iszlámot.”
Büszkén vallja, hogy a magyarországi muzulmánokat ő tanította meg a pénteki imára. Ebbéli működését nagyon eredményesnek ítéli: „Ma már több mint tízezer helyen prédikálnak péntekenként, nyíltan vagy titokban, mivel országuk hatalmas.” Ezután elbeszéli, hogyan harcoltak hittestvérei Géza oldalán Mánuel császár ellen, hogyan ejtettek mohamedán türk foglyokat, és miként adott a császár „rengeteg kincset és számos muszlim hadifoglyot” a békéért cserébe. Mindez arra utal, hogy Bizánc oldalán ugyanúgy harcoltak muszlim vallású katonák, méghozzá mohamedán türkök, azaz egy bizánci zsoldba szegődött, iszlám vallású sztyeppei lovas népről ír!
Magát a királyt is megpróbálta meggyőzni a Granadai a többnejűség, az ágyasok hasznáról, meg a borivás veszélyeiről egy kihallgatáson. Talán az emlékezetes orosz kudarcra próbált célozgatni, az 1151. évi, Dorogobuzs melletti fiaskóra, ahol a holtra részegedett magyar hadat az oroszok rajtaütésszerűen levágták.
A granadai Abu-Hámid nagyon jól érezte magát nálunk, meglátogatta az itteni népes mohamedán közösségeket, sőt meg is házasodott, egy Bizáncból elhurcolt rabnőt vett el: „Magyarország egyike azoknak az országoknak, ahol a legkönnyebb és a legjobb az élet. Húsz birkát adnak egy dinárért, és ugyanennyibe kerül harminc darab egyéves bárány vagy gödölye is, míg a mézből 500 ratlnyi kerül egy dinárba. Egy szép rabszolganő tíz dinár, de azokban az időkben, amikor hadjáratot vezetnek valamelyik ellenséges ország ellen, akkor egy jó rabnő vagy rúmi rabszolga már háromért is kapható. Vettem egy rabságban született rabszolgalányt – akinek az apja, anyja és a testvérei is éltek – az urától tíz dinárért. Tizenöt éves lány, szebb, mint a hold, fekete hajú és szemű, bőre fehér, mint a kámfor. Ért a főzéshez, varráshoz és a számoláshoz is. Vettem egy másik rúmi lányt is, nyolcéves, és öt dinárba került. Egy napon vettem fél dinárért két csupor lépes mézet, méhviasszal együtt, s azt parancsoltam neki: »Tisztítsd meg a mézet a benne levő viasztól!« Azzal kimentem a ház elé, a kapunál levő szufához, ahol össze szoktak gyülekezni az emberek, és ott üldögéltem velük egy darabig. Aztán újra bementem a házba, ahol már készen várt öt aranyszínű viaszkorong és egy nagy kancsó, teli tisztán folyó, rózsavízhez hasonló mézzel. A mézet mindössze egyetlen órácska alatt tisztította meg, majd töltötte vissza újra edényébe. Született tőle egy fiúgyermekem is, de meghalt. Felszabadítottam, és a Marjam nevet adtam neki.”
Az elbeszélésből kiviláglik, hogy II. Géza alatt még javában virágzott a rabszolgaság a Magyar Királyságban (lásd erről bővebben Békefi Remig könyvét), és az utánpótlást nem utolsó sorban a Bizánccal való gyakori összetűzések biztosították. Az országban élő mohamedánok ráadásul szabad kezet kaptak abban a tekintetben, hogy akár több ilyen rabszolgalányt összevásároljanak, és felszabadítva őket, hivatalosan is az ágyukba vigyék őket. Nem csoda, hogy egy ilyen vén kujonnak, mint amilyen Abu-Hámid is volt, valóságos kánaánként tűnt fel az ország, és nehezen hagyta itt ezt a tejjel-mézzel folyó, mindenféle szükségletei kielégítésére alkalmas térséget.
Másik könyvében Al-Garnáti Bagdadoz és Iszfahánhoz hasonlítja a magyar városokat, ami mohamedán szerzőtől az elképzelhető legnagyobb elismerés. A páratan magyar életszínvonal fölötti álmélkodása itt is szóhoz jut: „Básgirdban nagyon sok ember él, összesen 78 város van, melyek mindegyike olyan, mint Iszfahán vagy Bagdad, és iszonyatos bőség és jólét uralkodik mindenütt.”
1157-iki oklevele nemcsak azért nevezetes, mert egyetlenegy ólompecsétü királyi oklevél, hanem azért is, mert az utolsó mondata érdekes müveltségtörténeti adatot foglal magában. De csak ugy, ha azt a régi pergamenről helyesen tudjuk leolvasni, mert eddig diplomatikai rejtély maradt az ... „Verum tamen III. anno, cum mihi placuerit et meum preceptum fuerit, C dentur sales, qui, ubi cervi congregari solent, in terra poni debent." Vagyis: „Azonban a harmadik évben, midőn nekem tetszik és parancsolom, száz darab kősó adassék, melyek, ahol a szarvasok összegyülekezni szoktak, a földre tétessenek." Azért kellett tehát még az ólompecsét ráfüggesztését egy kissé elhalasztani, azért kellett az oklevél formulájától egy kissé eltérni, mert a király nem akart elfelejtkezni azontúl sem a visegrádi és budai pagonyokban tanyázó szarvasairól. Gondoskodott tehát róla, hogy gyűlőhelyükre visszatérő jószágai só nélkül azontúl se szűkölködjenek, mikor már Kakaton nem a királynak szedik a sóvámot.
A granadai származású muszlim jogtudós, utazó kereskedő, Abu Hámid al-Garnáti 1150–53-ig élt Magyarországon. Benyomásait az alábbiakban összegezte:
„Aztán megérkeztem Unkúrijjába, ahol egy básgird nevű nép él. Ők voltak az elsők, akik a törökök országa felől jőve behatoltak frank földre. Bátor emberek, megszámlálhatatlanul sokan vannak. Országuk, melyet Unkúrijjának hívnak, 78 városból áll, s mindegyikben számtalan erőd, hozzá tartozó majorságokkal, falvakkal, hegyekkel, erdőkkel, kertekkel ... Három évig éltem köztük, de nem tudtam négynél főbb városba elmenni. Országuk Nagy-Rúmijjától Konstantinápoly határáig terjed. Hegyeik sok ezüstöt és aranyat rejtenek magukban.”
Mivel Babenberg Ottó1147-ben legalább hetvenben, egy még régibb kútfő pedig hetvenkettőben adja meg a magyar ispánságok – comitatusok – számát, itt feltétlenül a vármegyék központjául szolgáló várakat kell értenünk, vagyis megyeszékhelyeket. Al-Garnáti másik művének koppenhágai kézirata szintén 70 városról beszél. II. Géza korában tehát kb. 78 megyénk volt.
