Egy sort, egy versszakot, akár az egész verset is leírhatjuk feladványnak.
A következő beírja a vers címét és a költő nevét, majd ad egy újabb idézetet.
Az áttekinthetőség érdekében külön hozzászólásban adjuk a megfejtést és a feladványt.
Kivételesen egy egész verset teszek fel, ahogyan azt a topic-nyitó indító mondatai is engedélyezik!
Sőt, a címét sem fogom titkolni. A kérdés mindössze a költő neve...
VOLTUNK MÁR RABOK
Akartam valamit írni mára, valami buzdítót, valami lelkeset, valamit, amitől minden erőre kap, valamit, amitől az is megremeg, aki most a kirakatban ünnepel és a szájából a Himnusz, csakúgy, mint a Szózat, annyira szánalmasan szépen porlad bele a tavaszi hűs szélbe, hogy inkább csendben maradok, pedig neki kéne.
Akartam valamit írni mára, valami nem túl csendeset, valamit, amitől, minden szem, ami eddig nem felelt, felragyog, ahogy megértik végre, hogy tehetünk valamit és nem elég az égre vagy másokra nézni, abban bízni, hogy majd segít járni az, aki rossz útra tévedt, aki nem érti sem önmagát sem ezt a népet.
Akartam valamit írni mára, valami hangzatosat, valami jobbat, amiből árad a fény, a remény, de ahogy megragadtam a tollat rámzuhant, nekem rontott a megalkuvó kétség, a tettetett fölény és ahogy győzködött, halkan a fülembe sugott, oly közelről, hogy a nyálától csöpögő szavak végül engem is harc nélkül lebeszéltek
volna, ha valaki a másik fülembe nem motyogna elfúló, beteg hangon, hogy írjak erről, meg arról, amit már mindenki tud, aki érez, csak mert kimondani felelőssé tesz, így rám marad, rám, aki a fal túlsó szélén állok, rám, aki ha kiabálok három határt is át kell szakítanom, hogy meghallják néhényan otthon a hangom. De ez már
nem elég amikor a tető ég és aki ránk gyújtotta csak a saját bőrét félti, a szenvedők kezéből a vizes vödröket veri ki és zárja el a csapot, a maradék vizet, ami még csurog, magára locsolja boldogan és közben úgy ragyog, mintha nem tudná, hogy az embereknek, akik égett testükkel még reménykedve keresnek, semmit sem hagyott.
Akartam valamit írni mára, azoknak, akik otthon rekedtek, azoknak, akiknek fáj, hogy olyanok mekegnek a hősökről, csatákról, dicsőségről, hazáról, olyanok kecmeregnek ilyenkor vigyorogva elő a sárból, a divat-népi kultúrából, akiket nem zavar, hogy az ország nagyobb fele szegény, míg a kisebb fele ebből jól megél.
Akartam valamit írni mára, hazátlanul, valamit, amitől megmozdul végre az is aki fél, bízva abban, hogy mást is elér a tavaszi tűz, a vágy, a szabadságról szóló csalárd álom, ha az utcára kell menni ezért, akkor odavárom azokat, akik még magyarok, az nem lehet kifogás, hogy voltunk már rabok. 2021. 03. 15.
Jennynek hívták, szőke volt és éhes, s a szállodában üveget mosott, hol elhamarkodott szeretkezések szagát árasztották a bútorok. S mikor szitkokkal teltek meg az éjek, s csiklandott ringyók részeg sikolyával: ő a hajóra gondolt nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.
S ha ágyazni ment, mert már a párok vártak, vagy hajnaltájt meleg vizet hozott: megtörtént néha, hogy egy vendég vasárnap markába titkon egy dénárt nyomott. Ilyenkor mindig némán megköszönte alázatosan vézna mosolyával, és a hajóra gondolt nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.
És éjjel, ha kiment a folyosóra, egy-egy éhes hím gyakran rálesett, ki ott mindjárt a bűzhödt kőpadlóra teperte le: s ő mindent engedett. S mikor a férfi vállait harapta, s mellét kereste borgőzös szájával: ő a hajóra gondolt nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.
S egy délben zaj támadt a tengerparton, s találgatták mindnyájan az okát, de ő felkacagott az utcasarkon, és még otthon is nevetett tovább. S hogy mosogatni hívták a konyhába, a tányérokat eltolta karjával - és a hajóra gondolt nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.
S mikor félreverték a vészharangot, s a kikötőben üvöltött a nép, ő lassan elfütyült egy hosszú tangót és hófehérre mosta a kezét, s új ruhájában a párkányra hágott, s a tengert nézte gonosz mosolyával, hol a város előtt egy hajó állott, nyolc ágyúval és tizenhét vitorlával.
S a hajó nyolc ágyúval lőni kezdte rőt bombákkal akkor a várfalat, és nem maradt, mikor leszállt az este, kastély a várban s ház a vár alatt, ledőlt a bazár, a fárosz és a zárda, s a bronzoszlop a helytartó szobrával, és nem maradt, csupán egy piszkos szálló nyolc ággyal és tizenhét utcalánnyal.
De ő még mindig az ablaknál állott, s az éjszakába egy dalt énekelt, és reggel a matróznép partraszállott, és minden embert sorra láncra vert. És akkor a hajósok vezetője így szólt hozzá: "Kalózok szeretője, kit öljünk meg kívánságod szerint?" S ő azt felelte: "Mind!"
S a tengerparton aznap alkonyatra minden fán ötven ember lebegett, és szemüket a héják csőre marta, mint lógombócot éhes verebek. S a hajó, míg a hullák rút farával halotti táncot járt az est szele, nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával eltűnt vele.
Azok a régi hóbuckolta esték a szomszédokat egy házba keresték, a gondolatok úgy sokódtak össze, hogy várt a szó és nem szólt senki közbe, úgy cifrázták a csöndet, alig halkan, hogy baj ne essék, akkor se, ha baj van, az egész utcának volt egy gyufája, így jobb esett tüzelni rá a lángra, a sodort cigarettát színig gyűrte a lámpabúra szűkölődő kürtje, s a füst keservét aszalódva várta a plafon pár szál öreg gerendája, a kártyalapok összefeleseltek, majd nyugovóra halmódtak a percek, leparázslott a fája vesztett kályha, aludt a ház, még langyos volt az álma, és míg a gondok mélyebb gödröt ástak, nagy erőt gyűjtött létezni a másnap, s míg két szülém bajlódott friss neszekkel, a kis ablakon betódult a reggel, s piciny tüdőmből rászaladt a pára a dunyha finom, deres huzatára.
Vasalt vagy, mégis űzött, Mint egy közszereplő, mivel ott élsz, Ahol az irodista az isten, A sajtó élet vagy halál; A klientúra kenyérért könyörög, És cirkuszba zúdul a zöm.
A barbár Hév s a királyválasztó Lelkület egyként alszik. A középosztálynak fél lépés is fárasztó. Mozgékony népünk sem lázad már.
Hé, bloggerek és brigantik, Hol van Dél-Kalifornia ezeregy Földrengése? Valahány fiatal lángész Tündöklése Enyészik a váltóláz és A ragály közepett’?...
Úrhatnám ízlés diktál: Csuklóztat az udvar; Ugráltat a céged; Tartóztat a kordon Véleményvezérek Rengette porondon. Jól vagy? Mi a gond? Mid fáj?
Ha szalonban szerepelsz, Az is udvari kultúra. Ahol egy diktál, az már udvar; Tíz vagy százezer udvarnok Ugyanúgy fújja.
Semmi szabadverseny vagy ilyesmi, felejtsd el. A húsz éveddel látnod, hogy a pálya minden, Csak nem egészséges erőtorna, Fájdalmas. Mi a gond? Szemed ég, ittál? Választott hatalom diktál; Mégis jobb, mint a csatorna.
S aki nem tud idomulni: Fogyatékkal él. Tapasztaltuk ezt is.
A velencei pestis Bűze körülvesz; S a nagy londoni tűzvész Ropogása füledben. Szia, Kocogtatják ablakod A messzi hollók, Egyszer Kína, máskor Szíria. Komfortos vagy, átjárható, Könnyű célpont; s mint a vízözön, Hozzád zúdul a zöm.
Dédelget a cég: „Alkalmazkodni muszáj!” Szelíden feleled: „Megváltozni halál.” Egyetlen gyönge részidő, Egy rossz döntés, és véged. Ne pakolj túlsúlyt a barátra, Soha ne becsüld le az ellenséged. Tárold szárazon a puskaport, És ne feledd: aki nem lép egyszerre...
Vasalt vagy, űzött és értelmiségi. Ott élsz, ahol az irodista az isten, A sajtó élet vagy halál; A klientúra kenyérért könyörög, És cirkuszba zúdul a zöm.
Én még sohasem írtam. Csak leirtam ezt meg azt és igaz sem volt. Most tudok irni és látom, hogy mi az. Igaz. Olyan igaz, mint maga a valóság És mint ami nincs, egy matematikai álom: Az absolut jóság. A köbön. Most már nem fogok többé irni, csak leköpöm. Magát Anatole Franceot is és Tudok már irni, sőt többet sirni És még többet kibirni Ha valaki erre kér. Most zavar nagyon, hogy nincs mér. Mivel verset nem tudok irni Most már sűrűbben teszem. Lehet hogy szép lesz Mint a giccs volt, mint egy idegen földrész, Ahol sohasem jártam és mégis Elvezettem oda nagy veszélyek közé Mindég csak másokat. És tehettem bátran. És igy kishijján magam is ott jártam. Most láttam. Nem kéjutazás volt, csak Megmutatták bizonyára lelkes emberbarátok Azóta félek, hogy lesz egy szenvedélyem. Mint a kokain. És mindég e pillanathoz hasonló(?)... A hipnózis. Da nutz ká vámen.
Rágódott rég egy kérdésen a földigiliszta: Miért utálja őt az ember, hiszen olyan tiszta? Nem volt képes felelni rá sok oktalan állat, hogy terem az emberszívben undor és utálat.
