Szeretlek. Tőlem el ne várd szokott módját a széptevésnek, téged aláznának meg a bókká butított esküvések, mért mondjam: csodaszép a szád, mikor csak oly szép, mint az átlag, te is tudod: az úgyse vagy, akinek vágyra gyúlva látlak. Egérfogáshoz épp elég egy csöpp szalonna - macska sem kell, cincogó lányokat szokás lábról levenni közhelyekkel, az ő receptjük ismerős: célzás ruhára, hajra, gyengéd figyelmességek közt nehány jól időzített szemtelenség - ez csapda csak s nem taktika, nem bámulat, de szánalom kél az áldozat iránt, kiért fölös hűhó a macskafortély, mikor csak bársony bőrödért, s csodás ívű szádért dícsérlek: arcod ne fesse hálapír, Inkább haragpiros önérzet. Tedd, hogy remek melled mögött bonyolult szívedig találjak, s ha szíved méltónak ítél, fizesse értem meg az árat, nászunk legyen ellenfelek vívás utáni kézfogása, egymás próbáját miután mindkettő emberül kiállta, amikor már nem érdekes ki nyert, vesztett, hol több a sebfolt,
amikor csak egy lelkesít: kettőnkhöz méltó küzdelem volt.
Várj meg, én kedvesem, sötétedik már - és nélküled csak rettegés az alkony. Jaj, nem tudok egyedül lenni immár, mert félek s fázom itt a puszta parton! Pedig szép volt az erdő és a nádas - hittük, hogy másnak is, nemcsak minékünk, nem fájt a bántás, enyhült itt a bánat, még az sem fájt, hogy sokszor kőre léptünk, megtévesztett a sugárzás az égen, aranya hullt a kőre, vízre, fára, izzott a lomb, nem volt sötét a bérc sem - s lám, árny maradt, csak árny maradt utána! Sohase hidd a zengő fényt öröknek, mivel a néma éjsötét örök csak.
A hold úgy ékesíti ezt a csöndet, mint tigris karmait egy csepp körömlakk.
Tanuld meg ezt a versemet, mert meddig lesz e könyv veled? Ha a tied, kölcsönveszik, a közkönyvtárban elveszik, s ha nem: papírja oly vacak, hogy sárgul, törik, elszakad, kiszárad, foszlik, megdagad vagy önmagától lángra kap, kétszáznegyven fok már elég - és mit gondolsz, milyen meleg egy nagyváros, mikor leég? Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemt, mert nemsokára könyv se lesz, költő se lesz és rím se lesz, és autódhoz benzin se lesz, és rum se, hogy leidd magad, mivel a a boltos ki se nyit, s kivághatod a pénzedet, mert közeleg a pillanat, mikor a képernyőd kép helyett halálsugarat közvetít, s mert nem lesz, aki megsegít, ráébredsz, hogy csak az maradt tiéd, mit homlokod megett viselsz. Ott adj nekem helyet. Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet, és mondd el, mikor kiöntenek a lúgtól poshadt tengerek, s az ipar hányadéka már beborít minden talpalat földet, akár a csiganyál, ha megölték a tavakat, s mankóval jön a pusztulás, ha fáján rohad a levél, a forrás dögvészt gurguláz, s ciánt hoz rád az esti szél: ha a gázmaszkot felteszed, elmondhatod e versemet.
Tanuld meg ezt a versemet, hogy elkísérjelek. Lehet, s túléled még az ezredet, s pár kurta évre kiderül, mert a bacilusok dühödt revánsa mégse sikerül, s a technológia mohó hadosztályai több erőt mozgatnak, mint a földgolyó - memóriádból szedd elő s dúdold el még egyszer velem e sorokat: mert hova lett a szépség és a szerelem?
Tanuld meg ezt a versemet, hadd kísérlek, ha nem leszek, mikor nyűgödre van a ház, hol laksz, mert nincs se víz, s gáz, s elindulsz, hogy odút keress, rügyet, magot, barkát ehess, vizet találj, bunkót szerezz, s ha nincs szabad föld, elvegyed, az embert leöld, s megegyed - hadd bandukoljak ott veled, romok alatt, romok felett, és súgjam neked: tetszhalott, hová mégy? Lelked elfagyott, mihelyst a várost elhagyod. Tanuld meg ezt a versemet.
Az is lehet, hogy odafenn már nincs világ, s te odalenn a bunker mélyén kérdezed: hány nap még, míg a mérgezett levegő az ólomlapon meg a betonon áthatol? s mire való volt és mit ért az ember, ha ily véget ért?
Hogyan nyújtsak néked vigaszt, ha nincs vigasz, amely igaz? Valljam meg, hogy mindig reád gondoltam sok-sok éven át, napfényen át és éjen át, s bár rég meghaltam, most is rád néz két szomorú, vén szemem? Mi mást izenhetek neked? Felejtsd el ezt a versemet.
Én láttam Őt a hétnek első napján, mikor a sírhoz olajat vivék, s a követ akkor angyalai régen győzelmes arccal elhengerítették. Én láttam Őt, és a találkozásnak mély nyoma lelkem falán bent ragyog. És hirdetem a teremtett világnak,
Ne sirassátok! Él! Föltámadott!
Én láttam Őt, míg békességet szólva tanítványai között megjelent. Lelkem nyomába jár az Ő lelkének. Tudom, hogy emmausi alkonyatban két tanítványnak dicső jelt hagyott, és hirdetem a fénysugaras napban:
– Ne sirassátok! Él! Föltámadott!
Én láttam Őt és ez elég ok arra, hogy amíg élek, örömdal legyen nagypéntek után Krisztusom köszöntő húsvéti diadalmas énekem! Tudom, e földnek minden tája zengi, s ezzel köszönti eme nagy napot:
– A Krisztus él! A Krisztus újra itt van! A Krisztus győzött, mert feltámadott!
Feltámadásra konduló harangok segítsetek csak dalolni nagyon, legyen hangotok harsogó ének, hatoljon át a hideg kőfalon rombolja le a halál építményét, tündököltesse azt a csillagot, amit a húsvét napja nekünk külde, mert él a Krisztus, mert feltámadott!
Lélek, ki vártad azt, hogy visszajöjjön, és búsan álltál nagypéntek alatt, kinek mélyéről kétségbeesések panasza szállt ki és hit se maradt, és azt hitted, hogy vége van örökre, most áldjad Istent! Győzelmet adott! A világ üdve, a húsvét szent Hőse Életben maradt! Ím föltámadott!
Én láttam Őt és látom is, örökre, bár felhő takarja el, s fényfalak, de lelkem mélyén Krisztus és az Ige s az örök élet hite megmaradt. S elmegyek én is egykoron utána, mikor győzök e földi életen, de addig zengjen lelkemből hozsánna, s húsvéti diadalmas énekem!
A nap leszáll, és szőlőhegyed ormát Aranyozza az alkony, Istenem. Munkásaidat látom fenn mozogni, Apró bogárkák, serény hangya-népek, Ki kapál, ki vesszőt metsz, ki szüretel. Munkálkodjatok, míg nappal vagyon: Mondtad s elküldted mindannyiokat. Mentek. Ki hajnalban, ki délelőtt, ki délben. Verejtékük hullt zord szőlőhegyedre, És felszállt áldozati páraként S virágillat lett: édes öntudat És boldog, tiszta lelkiismeret. Hogy sürögnek ott fenn a húnyó napban, Aranyként csillan szürke hangya-testük, Már készülődnek lassanként haza, - Egy óra még, és itt van a sötét.
Sötét, sötét: hogy száll a szörnyű szó, Éjszaka: hogy suhognak szárnyaid, Mily félelmes vagy, mily irtózatos, Még annak is, ki dolgozott napestig, Hát még annak, kit elhagyott a hajnal, És elhagyott a délelőtt s a dél S kit a hanyatló nap is így talál: Hivalkodva és haszontalanul.
Álltam valami messze piacon, És tarka rongyként ráztam lelkemet, Így tűnt a hajnal, így futott a dél, És így jött rám a késő alkonyat. Utolsó munkás és utolsó óra - Most itt állok a szőlőhegy tövén, Napszámodba szegődnék, Istenem. Egy óra még, és itt van a sötét.
Ükunokákra gondolok, a harmadik évezred útján botladozókra, akiket nem ismerhet meg már e század, nem láthat meg e gyengülő szem. Lesz-e idejük megszületni, Lesz-e hová? Mire? Mi végre? – kérdem, s az ÚRRA gondolok, Kinek ujjhegyén a jövendő, s hű nemzedékről nemzedékre.
Ébredj lélek új örömre húsvét reggelén, sötétség hatalmán úrrá lett a fény. Nem rejti a sír mélysége, a Megváltó él, újjászületett az élet, s benne a remény.
E szent öröm gyújtson lángot ma is szívünkben, ragyogja be fényével, teljes életünket. Van élet a halál után, aki hitben él, léte már e földön, boldog újjászületés.
Az igazság nem olajcsepp a sebre, hogy ne fájjon, ami éget, nem ültetik szamárra, hogy körülvigyék az utcán – az igazságnak szenvednie s rejtőzni kell. Minden idegszál megfeszül az agy szerkezetében, valahányszor valami összeomlik bennünk, mint egy épület – tudjuk: nem elég csak kívülről rendbe hozni, a biztos támasz az alap, mint csónaknak a hullám. Az igazság fölemeli az embert. Ha nem így volna, kétszeres teherként nehezedne ránk az épület, mert ami minden emberben közös, ott rejtőzik valamennyiünkben, mint titkos aroma – míg mások riadtan futnak, együtt a szamárral (kevesebb-e az utcán az igazság? vagy egyre több?) mi bátran tekintünk előre, nem vesz erőt rajtunk a félelem.
A halott Jézus a kereszten: iszonyatos erejű tény. Iszonyatos erejű látszat. Szeretet, Igazság, Isten napfogyatkozása. Mégis kell szemlélnünk, ahogyan van, mivel – szemben a paradicsombélivel – e halott fa halott gyümölcse: a mi igazi élő fánk élő gyümölcse (S. Weil). Ezentúl erről a fáról kell szednünk, egyedül ennek a fának gyümölcsével lehet jóllaknunk.
Itt, a kereszt alatt ne gondoljunk előre, a föltámadásra, inkább visszafelé, az Utolsó vacsorára, Jézus kiontott vérére és megtöretett testére: íme, a mi valódi ételünk, íme, a mi valódi italunk.
Ahogy egykor az isteni jászlat pásztorok és királyok vették körül, a kereszt alatt az örök éhség és emberi szomjúság áll.
A kihűlt és elnehezült testet végül is levették a keresztről és anyja ölébe helyezték. Méhének gyümölcse fekszik most holtan az anyaölben. A Tékozló Fiú még élve hazatalálhatott, de nem ő, a Szerelmetes Fiú, ki életét adta mindannyiunkért. Igaz, az ő „sorsa” már elvégeztetett, de nem Máriáé. Neki a „túlélők” fájdalma jutott, az a fajta fájdalom, amitől az emberi képzelet talán leginkább fél, riadva hátrál; meg se mer közelíteni.
„Áldott a te méhednek gyümölcse” – hirdette egykor az angyal, s Máriának most kell igazán elfogadnia ezt a mondatot.
Minden ember, akit Isten szerepre jelöl ki, magányos. Jézus leszólt a keresztről anyjának, mint aki elutasít minden emberi együttérzést. A Szentírás legfélelmesebb szava ez. És Jézus mondotta, hogy aki őt követi, elhagyja családját, elhagy mindenkit. A szerepre kijelölt ember soha nem követel kevesebbet önmagától és követőitől. Nem lehet megváltani a világot, s közben legjobb férjnek, fiúnak és atyának maradni, négy gyerekkel, hitvessel, kanárival és öregségi járulékkal. A szerep mindig teljes magányt, kietlen egyedüllétet, könyörtelen, csaknem embertelen magatartást követel. Minden ember, aki vállalja az emberek ügyét, kénytelen vállalni ezt a magányt és embertelenséget is. Aki ezt nem vállalja, kókler; még akkor is az, ha megfeszítik.
Maga vitte keresztjét, míg oda nem ért az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak.
Ott keresztre feszítették, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust meg középen.
Pilátus feliratot is készíttetett, és a keresztfára erősítette. Ez volt a felirat: „A názáreti Jézus, a zsidók királya!”
A feliratot sokan olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol fölfeszítették Jézust, közel volt a városhoz,
héberül, latinul és görögül volt írva. A zsidó főpapok azért kérték Pilátust: „Ne azt írd, hogy a zsidók királya, hanem azt, hogy azt mondta magáról: a zsidók királya vagyok.” De Pilátus azt felelte: „Amit írtam, azt megírtam!”
Bizonyosabb nekem a repülő koffer mint a fizika tételei valóságosabb Mária mennybemenetele mint a nők egyenjogúsága az én hitem ott végződik ahol a brosúrák elkezdődnek az én hitem ott kezdődik ahol Lázár felkel és jár
Szóval ezen a napon születtem: az oroszlánnak sörényes jegyében, sugárzó csillagok alatt, félholdas éjszakán, mikor almák érnek és vágyak, s a földi kert is éden.
Szakasztott ílyen nyujtózós nap. Az ég alján cikkázó, júliusi fények, a kupola gombján álló csillagok fogadtak, s lent, tücsöktorokból rakétázó ének.
Szeptemberi reggel, fogj glóriádba, ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap, most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya, s szememből az önkívület kicsap, emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer, halál fölé, a régi romokon, segíts nekem, szeptember, ne eressz el, testvéri ősz, forrón-égő rokon.
Én nem dadogtam halvány istenekhez hideglelős és reszkető imát, mindig feléd fordultam, mert hideg lesz, pogány igazság, roppant napvilág. Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok, még sok hívő száj büszkén emleget, vérembe nőnek a termékeny álmok, s nők sem vihognak a hátam megett. Nem is kívánok egy pincét kiinni, vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni,
csak az élet örök kincsébe hinni, s a semmiség előtt még újra lenni. Ki érleled a tőkén a gerezdet, én pártfogóm és császárom, vezess, az életem a sors kezébe reszket, de lelkem és gerincem egyenes. Uralkodásra a karom erős még, adj kortyaidból nekem, végtelen, s te aranyozd, aki vagy a dicsőség, még most se rút, nem-őszülő fejem.
Érett belét mutatja, lásd, a dinnye, fehér fogától villog vörös ínye, kövér virágba bújik a darázs ma, a hosszú út után selymes garage-ba, méztől dagadva megreped a szőlő, s a boldogságtól elnémul a szóló.
Bizony, csodás ország, ahova jöttünk, mint hogyha a perc szárnyakon osonna, el-nem-múló vendégség van köröttünk, hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna. Húgom virágokat kötöz a kertbe, aranytálban mosakszik reggelente, s ha visszatér az erdőn alkonyatkor, a csillagokról ráhull az aranypor.
Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba. A felnőttek érthetetlenül beszélnek egymás között, minden nesz oly goromba, estente búgó hangja van a szélnek, tán megriadt lenn egy sötét falombtól, s a télre, sárra és halálra gondol.
Aztán a délután is furcsa nékem, hogy a napot árnyékok temetik, a zongorán, mint hajdan a vidéken, örvénylik a Sonata pathétique, bukdácsol a billentyűn tompa búban az édes elmebeteg, árva Schumann, s mert nem lehet már jobban sírnia, száján kacag a schizophrénia.
Nem volt a föld még soha ily csodás, a fák között mondhatlan suttogás, a fák fölött szalag, beszegve kancsal fénnyel, lilába lángoló naranccsal, az alkonyat csókot hajít a ködnek, és rózsaszín hullámokon fürödnek. Miféle ország, mondd, e gyermek-ország, miféle régen elsüllyedt mennyország?
Jaj, minden oly szép, még a csúnya is, a fájdalom, a koldus gúnya is, jaj, hadd mutassam e kis templomot, mely déli tűzben csöndesen lobog. Imádkozó lány, száján néma sóhaj, mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval, vakok meresztik égre szemüket, Isten felé fülel egy agg süket.
Vagy nézd az estét, a kormos zavarba kis műhelyébe dolgozik a varga, csöpp láng előtt, szegényen és hiába, mint régi képen, ódon bibliája.
Most az eső zuhog le feketén, most a sötétbe valami ragyog, mint bűvös négyszögön a mese-fény, fekete esőn arany-ablakok. Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás, benn villanyfénynél őszi takarítás, a készülődés télre, az igéret, s az ámulattól szinte égig érek.
A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak, s mint a kisikált sárgaréz-edények a konyha délutánján, mért ragyognak? Mit akar tőlem ez a titkos élet? Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket? Ki fényesít eget és hegyeket? Mily pantheizmus játszik egyre vélem, hogy századok emlékét visszaélem?
Az Orion süvegje mért parázsló? Miért, hogy mindent lanyha pára mos? Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló? Miért csodálkozol, csodálatos?
Szép életem, lobogj, lobogj tovább, cél nélkül, éjen és homályon át. Állj meg, te óra és dőlj össze, naptár, te rothadó gondoktól régi magtár. Ifjúságom zászlói úszva, lassan röpüljetek az ünnepi magasban.
Egy segítő kéz mellettünk az néha többet ér, mint a világ minden kincse, egy segítő szó az életben az néha egy varázslatos csodát tud teremteni, egy segítő szív, amely megért, mikor már egy csepp reményünk se nincsen, egy igazi jó barát, aki ha még ilyenek is vagyunk, mégis tud szeretni.
Nem könnyű az életben helyünket a szavak csatájában megállni, akkor nyugodtnak maradni, mikor oly sok igaztalanságot látunk, nem könnyű mindig egy segítő, egy őszinte szót találni, de ha a szívünkkel segítünk, a másiknak is a szívébe is találunk.
Vannak nekünk is percek, amikor mi is segítségre szorulunk, de hogy segítsen valaki, ha bajunkat senkinek el sem meséljük, magunkba szorítjuk, szenvedünk, inkább bele is halunk, téves büszkeségünk tiltja, hogy egy másiknak a tanácsát kérjük.
Álom lenne az élet, mi lennénk benne a boldog álomkirályok, oly szép lenne minden, mint abban a mesebeli hetedhét országban, álmunk reggelre elszáll, mint ott a nyílt tengeren a hófehér sirályok, és szembenézünk egy könyörtelen, hazug, de mégis szép világgal.
