Ő nyúlt felém, én léptem. Ő mosolygott, én féltem. Ő követelt, én kértem. Ő maga a bűn, de én sem vagyok vétlen.. Ő rám nézett, én félre néztem. Ő elment, én nem követtem. Ő hívott, én mégsem mentem. Ő nem jött, s én nem kerestem.
Selyemruhája többé nem zizeg. Márványlépcsőjét por lepi. Nem él. Üres szobája csöndes és hideg. Künn ajtajánál száradó levél. Ki csöndesíti el a bús szivet, mely egyre vágyik és remél?
Aludj csak. De engedd, hogy álmod szabadon, akár a nyár füstje szökjön csak el. Ki az ablakon, mint vágtázó mén vágytól űzve futni szokott. Sosem tűr hámot. Csapjon rád sorsgally, tépjen tüske, te engedd az álmot szabadon, és hagyd, hogy helyetted leküzdje időt, teret. Ugorjon árkot, lopjon akár! Égjen nagy tűzbe, mint szikkadt bogáncs a parlagon, de az eszmék fülledt sűrűje ne kösse nyakára a jármot, ne hagyd, hogy vércse-kedvét tűrje a valóságnak. Ez hatalom.
Hol vagy, te Vágy, Élet, kidacolt Öröm? Mutasd hát magad, te csaló, te hazug! A rólad szóló álmot összetöröm, mert nem vezet hozzád semmiféle út. Délibáb vagy. És örvényed úgy tágul, mint homályos éjbe a nyirkos sötét, s attól a szívtől, mely sodrodba kábul, ellopod parányi életösztönét.
Omlatag rög vagy. Nem létező Semmi. Mégis árnyékodban annyi varázs van, hogy mindannyian beléd vágyunk veszni, mint csók után az édes bágyadásban.
Nem a régi s durva közelítés, Mi szótól szóig így kijön Betűiket számlálva. Ludolph eredménye már, Ha itt végezzük húsz jegyen. De rendre kijő még tíz pontosan, Azt is bízvást ígérhetem.
