Keresés

Balla Zsuzsanna

Igéző

Csipkebogyó-csók, igéző parázs,

Nyugtalan nappalok, fülledt éji nász,

Örökkön bennük kószáló vágy

Fohásza betölt, átitat:

Pogány ima, kökény-áhítat,

Szerelmek rejteke, szirom-áldozat,

Virág kelyhében kábulat.

Charles Baudelaire   

Az ember és a tenger     

Szabadság embere, tengert imádni hű!     

Szeresd csak: tükröd ő, hullámló végtelenje     

Minthogyha parttalan bús lelked képe lenne     

S ő is, mint szellemed, örvénylőn keserű.     

Képmásod mély ölén alámerülsz gyönyörrel,     

Szem és kar rásimul s felejti már saját     

Háborgását szíved, figyelve ős zaját,     

Mely egyre féktelen és vad panaszba tör fel.     

Mindkettőtök setét s rejtelmesen rideg:     

Ember, örvényeid kinek van mérni ónja?     

Tenger, halk kincseid napfényre fel ki vonja?     

A meghitt titkokat irigyen őrzitek.     

És mégis, míg a vén századok tűnni térnek,     

Kegyetlen és konok küzdéstek egyre áll,      

Jaj, mert szerelmetek a gyilok és halál,     

Oh örök birkózók, oh vad dacú fivérek!     

Tóth Árpád

Ady Endre

A KÉK TENGER PARTJÁN

Ahol mások élnek, szeretnek,

Én eljöttem ide betegnek,

Csókot temetni, álmot dobni,

Nyugodt partokon nem nyugodni.

Mindig a holnapra mosolygok,

Elvágyom onnan, ahol bolygok,

Úgy vágytam ide s most már szállnék.

Óh, én bolond, bús, beteg árnyék.

DSIDA JENŐ

A NAPHOZ

Te, ki szomorú lényegemmel

kezdettől kezdve vagy rokon,

csókold, csókold, csókold meg tűzzel

az én csóktalan homlokom.

 Látod, itt állok mindhiába,

kezem sóváran integet -

Mindenkitől csak csókot kérek

és szórom, szórom, kincsemet.

 De szeretet-csók nincs szívökben

és tovább mennek hidegen,

s mire kincsem már mind a múlté,

minden ember-arc idegen.

 Csak Te osztod a csókot mindig,

csak Tőled van, ki lángra kap -

Te a természet ős szerelme,

ujjongó-lelkű, drága Nap.

 Bíbor tüzed itt megfehérül,

mint szűzi, havas ormokon;

csak csókold, csókold, csókold tűzzel

az én csóktalan homlokom.

Dsida Jenő

A Semmi álma

Elszenderült a Semmi

És azt álmodta, hogy Valami lett,

S az a Valami - én vagyok!

És azt álmodta, hogy a messzeségben

Előttem egy szent Cél ragyog,

Egy ismeretlen Cél,

Amely felé megyek, megyek...

És jönnek szembe utasok

És kérdeznek: honnan jössz?

És felelek rá: nem tudom!

És kérdeznek: hová mégy?

És felelek rá: nem tudom!

Lopódzva jő az Alkony, -

Lilába olvadnak a zöld mezők

És szürkébe a kék hegyek,

És én fáradtan, csüggedt fővel

Megyek, megyek!... -

- - - - - - - - - - - - - - - - -

Milyen furcsákat álmodik a Semmi!

Dsida Jenő

Az én dalom

Az én dalom a bérci hegynek

Vidáman csörtető patakja,

Madárka, mely a boldogságát

Minden fán, bokron eldalolja.

Az én dalom az őszi lombok

Borús, sejtelmes suttogása,

Hulló levelek zizegése,

Hollószárnyaknak csattogása.

Az én dalom földet megrázó

Dörgése a haragvó mennynek

Amelyre a zúgó visszhangok

Vad rettegéssel jaj-t felelnek.

Az én dalom egy halk imádság,

- Rebegik lázas, haló ajkak, -

Egy-egy utolsó kondulása

Szívemnek, e repedt harangnak.

Czóbel Minka

Este felé

Sűrűsödnek az árnyak

Már a fejem felett,

Egyenként hullanak

Lassan a levelek.

De szebb a mély alkony,

Mint volt a friss hajnal,

Bódító illattal,

Hangos madár-dallal.

Szebb az alkony, - tisztább

Titokzatos fénye,

Kevesebb a vágya,

Forróbb a reménye.

Benedek Elek

Erdőben

Járok-kelek kint a zöld erdőben,
Az áldott nap most van ébredőben.
Ébredését erdő, mező várja,
Feléje száll Isten madárkája.

Fölkel a nap, sugarát már ontja,
Kék ibolya a kelyhét kibontja:
S gyenge fűszál meghajolva, szépen,
Várja, hogy a nap rája is nézzen.

Hallga, hallga! Figyeljetek mostan,
Vidám ének zeng fönn a magasban.
Egy-egy dallam leszáll a mezőre...
Dalolj, dalolj, tavasz hirdetője!

Benedek Elek

Reggeli dal

Felébredt a nap, kapuját kitárta,
Nótával köszönti a dalos madárka.
Ébredez az erdő, már a rét sem alszik,
Madár dalolása messzire elhallszik.

Harmat rezeg az ágon, fénye meg-megcsillan,
Rásüt a napsugár s egyszerre elillan.
Ragyog az áldott nap, a szellő se lebben.
S dalol a kis madár mindig ékesebben.

Fölkelt a méh is, döngicsél a réten,
Zümmög a bogárka, röppenésre készen,
Szárnyát szárítgatja meleg napsugárban,
Megfürödvén előbb harmatos virágban.

Dalolj madár, dalolj, örvendezz a nyárnak,
Dalolj, amíg a szép napok le nem járnak.
Majd jön az őszi szél, elhervad a virág...
Dalold, amíg lehet! ó, de szép a világ!

Reményik Sándor

FÉRFI-ERDŐ

Eltűnt az üde smaragdragyogás,
A lomb sűrűbb, sötétebb.
Április ment,
Május nyomába lépett,
És közeleg a nyár.
Az ifjú erdő komoly férfi már.

Összeborult a lomb,
Mélyzöld kupola lett.
Visszhangoz töprengő kérdéseket,
És önmagának harsogva felel.
A vihart addig nem engedi el,
Míg búgó hangon meg nem áldja őt.

A fák: keményderekú gondolatok,
Az ősi földből szívnak őserőt.

Koronájukat égnek emelik.
Ha van Isten, ha nincs:
Mindegy nekik.
Mert nekik `úgy kell élni,` mintha volna!

Viharban, csendben rájok lehajolna.
Mert nekik `nőni kell` -
És nőni - csak az ég felé lehet.

Eltűnt az ifjú smaragdragyogás,
Sötétebb lett a lomb.
Amit harsogva mond:
Riadó, érces, telthangú beszéd,
Meggondolt felelet.
Vagy ünnepélyes, komor hallgatás.
Az erdő férfi lett.

Eötvös Lóránd

Mi szép e táj

Mi szép e táj e völgynek mély ölében!
Mi kék e tó! mi csillogó a hab!
Rajt' megtörik szivárványnak színében,
Az égből csillogón lenéző nap!

A tó fölött egy jég födte hegy van
Sziklák födik hatalmas homlokát!
Lenéz... s a csendes tükörsima tóban
Megnézi arcán csillogó havát...

Más oldalról sziklafal keríti,
Mint kő medencét a szép tó vizét,
S egy vízesésnek egyhangú beszédi,
Kíséri madárkák énekét!

Oly szép e táj! azt hinném itt az ég van
Ha nem dobogna szívem a honért!
E táj imitt más nemzetnek honában
Föl nem cserélném hon egy kunyhóért!

Fecske Csaba

Nyári képek

A dombon néhány hallgatag,
csenevész borókabokor.
Közöttük kecskék legelnek:
szakállukon megül a por.

Aranyba fordul már a búza,
telt kalászú bennük a remény.
Tarkállik pipacs, imola:
napfény – írta sok szép költemény.

Kár egy könnycsepp, gördül
hegyek mögé a Nap.
A vízen fecskeszárnnyal ejt
sebet az alkonyat.

Mintha csak álmában kondulna,
úgy szólal meg este a harang,
s mint pitypang pihéje száll, lebeg
az alélt falu fölött a hang.

Czóbel Minka 

Az erdő hangja XV. 

Kik az erdőn vélem jártak, 

Már csak ködbe olvadt árnyak, 

Ki elfáradt, ki elkésett, 

Ki a múltba elenyészett. 

De hogy elmúlt a sok álom, 

Az erdőt csak jobban látom, 

Nem ütközve emberhangba, 

Érthetőbb az erdő hangja: 

A patak zúg, - fák zúgása, 

Madárszárnyak suhogása, 

Bogár rajnak libbenése 

Sűrű szálú mohnövésbe. 

Megroppan dűlt fák gallyába 

Eliramló vadnak lába, 

Szél megrezzen a fűszálban, 

Kígyó siklik selymes lágyan. 

Megcsendül naponta újra 

Ezerszálú arany húrja 

A beömlő napsugárnak, 

Csillagfénynek, holdvilágnak. 

Nincs az erdőn tegnap, holnap, 

Mind egy csöndbe összeolvad, 

Nagy hatalmas néma ének: 

Ezerhangú örök élet. 

(1914.) 

Szabó Lőrinc
Hajnal


Legyek a hajnal, ha nincs többé álmod,
Sötétben az égő gyertyafény,
Holnap is én legyek a láthatárod,
Szívedben vigasz, ha nincs remény.
Legyek a napfény a felhőtlen égen,
Az éjszakában a csillagod,
Találjam meg a lelked a szélben,

Ha időnként bárhol elhagyod.

Legyek az ölelés, perzselő vágyad,
Nekem szánj minden csókodat,
Legyek a hullám, a tenger, ha árad,
Könny, ha már mindenki megtagad.
Szíved örökre enyémbe zárom,
Nem leszek sohasem délibáb,
Árnyékod vagyok, a Te utadat járom,
S kimúlok, ha fény nincs tovább.

SZABÓ LŐRINC

IMA A GYERMEKEKÉRT

Fák, csillagok, állatok és kövek

szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt

eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,

szeressétek őket, ha meghalok.

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,

szeressétek a gyermekeimet.

Te, homokos, köves, aszfaltos út,

vezesd okosan a lányt, a fiút.

Csókold helyettem, szél, az arcukat,

fű, kő, légy párna a fejük alatt.

Kínáld őket gyümölccsel, almafa,

tanítsd őket csillagos éjszaka.

Tanítsd, melengesd te is, drága nap,

csempészd zsebükbe titkos aranyad.

S ti mind, élő és holt anyagok,

tanítsátok őket, felhők, sasok,

Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,

vigyázz reájuk, hatalmas világ.

Az ember gonosz, benne nem bízom,

De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.

Igaz rokon, hozzátok fordulok,

tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:

szeressétek, akiket szeretek.

Dukai Takách Judit

 AZ ÉN MAGÁNYOM

Itten töltöm vígan napjaimat

E szalmafödeles együgyű kis házban.

Itt öntözöm zsenge virágimat

E kis kertecskének híves homályában.

Dalra fakaszt madárkák zengése,

Elandalít a falevél újulása,

A tavaszi zefír sziszegése,

Égi reménnyel gyújt rózsák bimbózása.

Így, - így élek, távol frigyektől.

Kicsinyek gondjaim, de egyszersmind nagyok

S ha magányom a bölcsebb lelkektől

Látogattatik, - óh!- akkor boldog vagyok!

Kosztolányi Dezső

A nyár

A nyár az én szerelmem, érte égek,
halálthozó csókjára szomjazom,
erdőket áldozok szilaj tüzének,
bár ajkam is hervadna el azon.

Görnyedve várom télen a szobámba,
a tűz körül álmodva csüggeteg,
lángóceánját képzeletbe látva,
mely semmivé hamvasztja a telet.

S ha lángszerelme sápadt őszbe vénül,
s zöld pártadísze hullong a fejérül,
virrasztom árva, bús menyasszonyom.

Zokogva már hülő keblére fekszem,
s elsírva ottan legnagyobb szerelmem,
sápadt, aszú haját megcsókolom...

Balla Zsuzsanna

Hegyvidék 

Széles horhosokban tapogat a hajnal

Az omladékos parttal versenyt szalad.

A mélyben elidőz, oszlat árnyékokat.

A teknők alján keskeny vízmosás

Sodorja a szelídített felhőszakadást.

Álmosan nyújtózik a nyereg,

Kúpok között utat terelve szendereg.

A gerincen kőcsipkék peremén

Egyensúlyoz, szökken, aláhull a fény.

:)