Az ember (homo genus) kialakulása, tekintettel a legújabb humánbiológiai eredményekre és a különféle elméletekre. A tankönyvekben szereplő darwini hipotézis mellett a többi evolúciós megközelítés és az egyéb nézetek is szabadon tárgyalhatók.
A vizímajom hipotézis annyiban lehet igaz, hogy a kétlábon járásban a víznek lehet szerepe, de ez a víz minden valószinüség szerint csak maximum derékig érő s többé-kevésbé állóvíz lehetett (sekély tó, lagúna, folyóvíz).. de nem olyan tengerparti amelyben úszni kellett volna.
A 63 éves Malcolm Brenner 1971-ben egy éven át osont be egy parkba, csakhogy Dollyval, a delfinnel szeretkezzen. Film készült a kapcsolatukról. Tovább »
Nem a 63 éves férfi az egyetlen, aki egy delfinnel való kapcsolatáról beszél a nyilvánosság előtt, egy kutatónő is felfedte titkát: korábban egy Peter nevű delfinnel volt párkapcsolata.
Miért végződik a házasságok fele válással? Miért süllyed rengeteg párkapcsolat libidógyilkos unalomba? Miért van annyi szexuális problémánk? Miért olyan nehéz hűségesnek lenni? Christopher Ryan pszichológus szerint a válasz egyszerű: a monogámia nem természetes. Provokatív pszichológiai elmélet következik.
Ryan és munkatársa, Cacilda Jethá a 2010-ben megjelent és hamar bestsellerré vált Sex at Dawn című könyvükben sajátos elmélettel álltak elő a történelem előtti őseink szexuális viselkedéséről, és ezzel szembemennek mindennel, amit a konvencionális tudomány állít. Vagyis azzal a Darwin óta élő elképzeléssel, hogy a génjeink továbbörökítésének érdekében a férfi javakat és védelmet biztosít a nőnek, cserébe pedig hűséget vár el (innen tudja, hogy övé a gyerek), míg a nő igyekszik megtartani a pasit, hogy ezzel biztosítsa az utódai túlélését. Persze ez az elmélet azóta finomodott, a férfi ugyanis több stratégiával is támogatni tudja a génjei továbbélését: például azzal, hogy minél több helyre szórja szét őket, azaz mindenkit megdug, akit lehet. A női stratégiák között pedig szerepelhet az is, hogy a biztonságos, védelmet nyújtó párkapcsolatból az asszony félrelép, így szerezve meg magának a partneréénél jobbnak ítélt génállományt, majd hagyja, hogy a vele élő férfi sajátjaként nevelje az utódot. Eszerint tehát ösztönösen hazugok, önzőek és lelketlenek vagyunk, ráadásul pont azt vágjuk át, akivel a legközelebb kellene lennünk egymáshoz. Cuki.
Ryan szerint azonban (ahogy azt nemrég TED-es előadásában is kifejtette) ez a viselkedés nem természetes, nem ösztönös, hanem a kultúra terménye, ami azóta frusztrálja az embert, hogy áttért a földművelésre. Korábban, a vadászó-gyűjtögető közösségek idején az emberek a csoporton belül mindent megosztottak egymással, az ételtől kezdve a gyerekgondozási feladatokig, és a pszichológus szerint a szex sem volt kivétel ezalól. Ebben a környezetben ugyanis a szexualitásnak fontos szerepe volt a szociális kapcsolatok kialakításában és megerősítésében, a csoporton belül és a csoportok között is. Így valójában senki nem tudhatta biztosan, hogy ki milyen apától származik, de a szerző szerint ez nem is számított: mindenki mindenkiről gondoskodott a csoportban. Ryan nem állítja, hogy felmenőink lazán dugtak idegenekkel, hiszen a közösségen belül mindenki ismerős volt. Nem állítja azt sem, hogy nem létezett szerelem vagy párkapcsolati kötődés, csak azt mondja, hogy ez nem jelentett kizárólagosságot a szexualitásban. Őseinknek tehát egyszerre több, egymással párhuzamosan futó, egymást átfedő szexuális kapcsolatuk volt, és ez akkor így volt természetes.
Ryan és Jethá rengeteg antropológiai, régészeti, etológiai, anatómiai és szexuálpszichológiai bizonyítékot sorakoztat fel a könyvben, hogy bebizonyítsák az ellentmondást a szexuális viselkedésünket irányító kulturális és a biológiai hatások között. Ott vannak rögtön a bonobó csimpánzok. Azok az állatok, akikhez génállományunkat tekintve közelebb állunk, mint az afrikai elefánt az indiaihoz. A többi állattól eltérően a bonobók több mint ezerszer párosodnak életük során, rendszeresen szemtől szemben is. Valamint a nőstények a ciklusuk nagyobb részében kaphatóak a szexre és sokkal hangosabbak közben, mint a hímek. Tudja, kikre igaz még mindez? Ránk, naná. A bonobók pedig nem monogámok. Sőt. Egyszerre, egymással párhuzamosan futó, egymást átfedő szexuális kapcsolataik vannak. Ismerős?
Ráadásul a női test felépítése, a többszörös orgazmus képessége és egész cikluson át fennálló szexuális fogadókészség is az ellen szól, hogy biológiailag a monogámiára lennénk programozva. Ahogy az is, hogy Ryan szerint a nők – ha ez nem ellenkezik a kultúrával – ugyanolyan lelkesen vetik bele magukat a szexbe, mint a férfiak. Ezért léteztek ókori orgiák és ezért élhetnek olyan szokások, mint a Trobrian-szigetek egyik éves ünnepe, ahol fiatal nők csoportjai támadják le a szomszédos faluk férfilakosságát, és annak pedig, aki nem tudja kielégíteni vágyaikat, leharapják a szemöldökét.
A szerzők legérdekesebb bizonyítékai azonban nem a bonobók életéből vagy a vérmes nőkről szóló példákból, hanem a történelem során leírt, esetleg ma is megtalálható emberi törzsek szexuális szokásaiból származnak. A könyvben említenek például egy olyan délnyugat-kínai közösséget, ahol a biológiai apa személye lényegtelen, ahol a nők szabadon, a közösség bármelyik férfitagjával lefeküdhetnek, és ahol a gyerekeket a nő családja neveli fel. Vagy ott vannak azok az egymástól szeparáltan élő Amazonas menti törzsek, ahol abban hisznek, hogy a gyerekbe több különböző partnertől kerülhetnek be tulajdonságok. Ha tehát valaki erős és okos gyereket akar, akkor az erős és okos férfival is szexelni kell. A közösségen belül pedig minden potenciális jelölt elismeri az apaságot.
Ryan szerint tehát a jelenlegi párkapcsolati és szexuális szokásaink a földművelés nyomán alakultak ki, azóta viszont csupán az emberiség történetének 5 százaléka játszódott le. Az időnk ezt megelőző 95 százalékában pedig a szex nem a birtoklásról és a kisajátításról szólt, hanem egy komplex társadalmi szisztéma, egy a szociális hálózat kialakításának és fenntartásának lényeges eleme volt. A pszichológus szerint tehát az, ha az ember a partnerén kívül másra is vágyik, ha mást is megkíván, még nem jelenti azt, hogy baj lenne a párkapcsolatával. Nem az a jól működő viszony, ahol csak a másik létezik, és monogámia ott sem könnyű és boldog, ahol szerelem van. Ez csak a kultúra alkotta fals elvárásunk. Ahogy a féltékenységgel, hűtlenséggel, kísértéssel, vágyakkal, lelkiismeret-furdalással vívott harcunkról is a kultúra tehet. Pontosabban az, hogy a kulturális elvárások szemben állnak az ösztöneinkkel. Nem véletlen, hogy a házasságtörés minden kultúrában felbukkan, hogy a nőkre ugyanolyan izgató hatással van egy új potenciális partner felbukkanása, mint a férfiakra, és hogy fejben mindenki félredug.
Ryan kiemeli, hogy elmélete nem a monogámia kritikája. Nem állítja, hogy a monogámia badarság. Azt mondja, olyan ez, mint a vegetáriánusokra nézve az a tény, hogy az őseink mindenevők voltak. Ettől még lehet a vegetáriánus életformát választani, de a testnek a hús ugyanolyan vonzó marad. „Azt remélem, az emberi szexualitás pontosabb megértése azt eredményezi majd, hogy toleránsabban állunk saját és mások vágyaihoz, hogy képesek leszünk jobban tiszteletben tartani az olyan nem konvencionális párkapcsolati formákat, mint az azonos neműek közötti házasság vagy a poligám társulások, és elengedjük végre azt az elképzelést, hogy a férfiaknak van bármilyen természetes, ösztönös joga arra, hogy kontrollálja a nők szexuális viselkedését. Meg kell látnunk, hogy nemcsak a melegeknek kell a coming out, mindannyiunknak van mit felvállalnunk. Tehát nem önmagunkkal kell harcolnunk, hanem egy túlhaladott elképzeléssel arról, milyennek kellene lennie a szexuális életünknek."
A pszichológus szerint itt az ideje elengednünk, hogy a férfiak a Marsról, a nők meg a Vénuszról jöttek, hiszen mindannyian Afrikából származunk.
Bár a nép nagyon lelkesen fogadta a Sex at Dawn-t, és számos szakember is támogatta az elméletet, a tudományos életben nem aratott osztatlan sikert. Nagyon nem. A legátfogóbb kritikát Lynn Saxon írta meg Sex at Dusk: Lifting the Shiny Wrapping from Sex at Dawn című könyvében, ahol pontról pontra haladva kérdőjelezi meg Ryanék bizonyítékait. A szerző szerint az elmélet számos félreértésre, hibára, pontatlan adatra épül, és egyáltalán nem veszi figyelembe az ellentmondó jelenségeket. Például azt, hogy a féltékenység univerzális, hogy a nők mindenhol megválogatják a szexuális partnerüket, hogy a majmok sokkal kisebb csoportban élnek, mint őseink tették, vagy hogy az ősi közösségek nem voltak zártak, dinamikusan változtak, formálódtak. A kritika azt sugallja, ez az elmélet sem megalapozottabb, mint a paleolit táplálkozásé. Kár lenne érte.
Arra vonatkozóan, hogy hol és hogyan alakulhattak ki néhány millió évre olyan viszonyok, amelyek ezen tulajdonságok kialakulását kikényszeríthették, még nem találtak meggyőző bizonyítékokat. A fosszíliák hiányát azzal is magyarázzák, hogy az akkori tengerpartok a kainozoikumi eljegesedést követő holocén interglaciális körülbelül 100 méter tengerszint-emelkedése miatt tengervíz alá kerültek. Leon P. Lumiere szerint pedig a kérdéses időszakban Kelet-Afrikát elöntötte a tenger, és az ottani magasföldek válhattak szigetekké (Danakil-szigetek). Viszont az is igaz, hogy a kérdéses időszakból (pontosabban a 4 millió évnél korábbról) egyáltalán nem találtak korai hominidáktól származó fosszíliákat.
A szilárd páros kapcsolatokban a hímek nemcsak gondoskodnak az utódokról, de meg is védik őket más hímektől. A nőstény esetében ez azt jelenti, hogy gyorsabban lehet ismét vemhes - írják kutatók az amerikai tudományos akadémia folyóiratában (PNAS) megjelent tanulmányukban.
A monogámia a madaraknál elterjedt viselkedés, de az emlősöknél igen ritka. Ezeknél az állatoknál ugyanis az utódok az anyaméhben fejlődnek ki, és a születés után a szoptatás miatt is sokáig függenek még anyjuktól. Ebben az időszakban, mialatt a nőstény nem képes az újabb szaporodásra, a hímek más partner után néznek.
A főemlősök egynegyedénél azonban kialakult a szociális monogámia. A kialakulás okairól a kutatók régóta vitáznak. A szociális monogámia azt jelenti, hogy a partnerek párkapcsolatban élnek, közösen nevelik fel az utódot, de előfordulhatnak más szexuális kapcsolatok is.
Christopher Opie, a brit University College London kutatója és csapata 230 egyed családfáját megvizsgálva információkat gyűjtöttek párosodási szokásaikról, továbbá arról, hogy milyen magas a populációban a kölykök megölésének aránya és milyen arányú a szülői gondoskodás.
A tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy a monogámia kifejlődésének legnagyobb motorja az utódok megölésének lehetősége. A hímek ugyanis gyakran megölik más hímek utódait, hogy a nőstény hamarabb termékeny lehessen az ő utódjukkal. Egy monogám kapcsolatban az apa meg tudja védeni utódait az ilyen támadásoktól. Ha pedig meg tudják osztani egymás közt a gyermek gondozásával járó terheket, az anyának több erőforrása marad a szoptatásra. Ennek hatására csökkenhet is a szoptatási időszak hossza, így a nőstény hamarabb készen áll az újabb vemhességre.
Sok főemlősfajnál hosszú a gyermekkor, tehát a szülőktől való függés időszaka - többek közt azért, mert ezen emlősök általában viszonylag nagy agyának több időre van szüksége a kifejlődéshez. Az utódnevelésben együttműködő apák biztosítják ezt a hosszú gyermekkort, és időt adnak az agy kifejlődésére. Feltehetőleg az embernél is hozzájárult a monogámia az összetett agy kialakulásához.
"Ez az első alkalom, hogy szisztematikusan teszteltük a monogámia kialakulásának különböző elméleteit, és a vizsgálat végül rámutatott, hogy az utódok megölésének veszélye a legfőbb ok. Ezzel lezárult a monogámia eredetéről szóló, régóta tartó vita" - véli Christopher Opie.
Az persze kérdés, hogy abban az időben is sokféle ragadozó volt-e a szavannán, amikor az emberős betette oda a lábát.
Nekem, a témában laikusnak, az itt felsorolt észrevételek alapján a vízimajom-elmélet tűnik esélyesebb befutónak. Ám van egy érdekes Tény, aminek magyarázatát még be kellene illeszteni valahogy, ez pedig az, hogy az egészen kicsi gyerekeknek nemcsak búvárreflexük van, hanem ejtőernyős reflexük is. Ha egy kb. egy-másfél éves gyereket feldobunk a levegőbe (lehetőleg a vastagon megpárnázott ágy fölött, arra az esetre, ha nem lennénk elég ügyesek elkapni), akkor esés közben felveszi a szabályos "stabil" testhelyzetet, ahogy ezt ejtőernyősöknél hívják. Azaz széttárja kezét-lábát, és hassal a föld felé kezd zuhanni úgy, hogy a végtagjainak légellenállása stabilizálná ezt a pozíciót, ha a zuhanás sebessége fokozódna. Logikusnak tűnik, hogy ez a korábbi, fán lakó életmóddal függhet össze, mert az ilyen reflexű gyerek, ha leesik anyjáról, nagyobb eséllyel fékeződik zuhanás közben a fák gallyai között, és a markoló reflexe révén még meg is úszhatja a talajig esést. Vajon beilleszthető-e ez a tény a későbbi vízi életmód hipotézisébe?
Úgy gondolom, hogy a Csányi által említett kacsalábú agaiumbuk nem közvetlenül a vízimajom leszármazottai, hanem inkább olyan törzs lehett, akik már a modern emberré alakulás után tértek át vízi életmódra. Ha a vízimajomtól akarjuk származtatni őket, akkor el kellene fogadnunk az emberiség kialakulásának többközpontú elméletét, a genetikai kutatások meg egyértelműen az egyközpontú elméletet erősítik.
Ha feltesszük, hogy az általad idézett mítoszoknak egy az egyben történeti valóság az alapjuk, akkor inkább olyasmiről lehet szó, mint a kacsalábúak civilizációja.
Persze simán lehet, hogy rosszul okoskodom, a múlt mindig nagyon bizonytalan :).
Értem. Darwin azért folyamatosan az élővilág változásairól beszél, még ha nem is volt ismerete az öröklődés anyagi hátteréről, tehát áttételesen közli, hogy majd találni fogand valami biológiai eszköz, amely ennek a változásnak hordozója. Nem is túl véletlen, hogy egyelőre a modern mikrobiológia által felállított fehérjeszerkezetek rokonsági viszonyai és a genetikai leszármazási fa megegyezik a szemlélődéssel, fenotípusok besorolásával felállított darwini élet-törzsfával.
Makromutáció nem létezik, az a szaporodás azonnali meggátlódását jelentené. A mutációk egy egyedben manifesztálódnak, és annak szaporodási társa a korábbi forma képviselője.
Persze, vannak érdekes kérdések, például a kromoszómaszám miképp tér ki. Ha az embert nézzük, neki 46 van, minden közeli rokon főemlősnek 48.
Egy, a IV. században élt Euszébiosz egyházatyának tulajdonított szövegben olvashatjuk, Manethónra és Apollodóroszra hivatkozva: "az első években feltűnt a Vörös tengerben, épp ott a Babiloniak területének közepén egy félelmetes szörny, melynek neve Oan volt, és – amint Apollodórosz tudósit róla – teste olyan, mint a halé, és a halfeje alatt egy másik fej is csatlakozott hozzá. Farkánál emberi lábak voltak, és képmását pedig rajzok őrzik. És erről a szörnyről mondja [Apollodórosz], hogy egész nap emberekkel érintkezett, és semmilyen ételt nem vesz magához, és az embereket megtanítja az írás tudományára és a művészetek változatos eljárásaira, a város- és templomalapításra. A törvénykezést, valamint a határok és felosztások feltételeit is megtanította. A gabona és a termés aratását is megmutatta. És egyáltalán mindent, ami a világ társadalmi életében mindig is végbemegy, átadja az embereknek, és ez idő óta senki más nem talált fel újabb dolgokat. És napnyugtával Oan, a szörny ismét alámerül a tengerben, s az éjszaka folyamán álomra hajtja a fejét, úgyhogy bizonyára kettős életet él. Később is jelentek meg ehhez a szörnyhöz hasonlóak, melyekről, a Királyok könyve is említést tesz. És Oanról azt mondják, ő írta mindezt a teremtésről és az államszervezetről, s kölcsönadta az embereknek a beszéd és a művészet készségét."
Csányi írásának ismeretében mit szólsz a különféle ókori mítoszokhoz, amelyek arról szólnak, hogy a civilizáció megteremtői a tengerből emelkedtek ki? Itt van például a sumír Uanna (görögösen Oannész) története Bérósszosz tolmácsolásában:
"Oannész egész teste halra emlékeztetett, és halfeje alatt egy emberi feje is volt, ezen kívül a halfarkához csatlakozó lába is volt. A hangja és a nyelve artikulált és emberi volt, és az egyik képviselőjét a mai napig megőrizték. Ennek a lénynek az volt a szokása, hogy amikor a nap lenyugodott, ismét a tengerbe vetette magát, és egész éjjel a mélyben tartózkodott. Oannész a civilizáció terjesztője volt. Nappal embereket tanított, ilyenkor nem vett ételt magához. Az embereket bevezette a betűvetés művészetébe és a tudományokkal való mindenféle jártasságokba. Megtanította őket, templomokat építeni, házakat építeni. Elmagyarázta nekik a geometria tudományát, és házakat is épített. Megismertette velük a növények magvait, és megmutatta, hogyan gyűjtsék be annak gyümölcseit. Mindenfélére megtanította őket, hogy szelídítsen szokásaikon, és emberivé tegye az emberiséget. Tanításai olyan mindenhatóak voltak, hogy azokon nem volt semmi, amin javitani lehetett volna. Azóta sem tettek hozzá semmit, és nem is vettek el belőle."
Érdekes írás. Nekem nem annyira tűnik kreacionistának, inkább a katolikus-keresztény teológiát igazítja az evolúcióelmélethez. Persze ezt úgy teszi, hogy úgy tűnjön, mintha az evolúcióelméletet igazítaná a teológiához, de hát ezek a jezsuiták mindig kavarják ;).
„Az ökológia felvirágzásával eljött az ökológiai elméletek ideje is. A legkedveltebb az úgynevezett »szavannateória«. Eszerint az emberszabásúaktól történt elválásunk után azonnal, pontosabban azzal egy időben, a szavannára kerültek távoli őseink, és minden, amit azóta velük történt, erre az ökológiai változásra vezethető vissza. Tehát a kellemes, hűvös, nedves, biztonságos zárt erdők helyett a forró, száraz, veszedelmekkel teli, nyílt szavanna. Ha a kiindulás igaz, akkor a következő problémák adódtak: egy a csimpánzhoz vagy az orángutánhoz hasonló négy lábon járó állatnak nem sok keresnivalója van a szavannán, mert nem jut messzire a csuklójárása miatt. Kevés a táplálék, és nagy távolságokat kell megtenni, hogy egy-egy lelőhelyet mégis megtaláljanak, közben kellemetlenül süt az afrikai nap és sokféle nagyragadozó fenyegeti az arra járókat. A szavannai adaptációs történet persze mindenre ad logikusnak tűnő magyarázatot.
Tehát két lábra kellett állni, ezt bárki beláthatja, mert így messzebb lehetett ellátni, és könnyebb a védekezés a ragadozók ellen, messzebbre lehet eljutni a két talpon való gyaloglással, a felegyenesedett Homót kevesebb napsütés éri, tehát a hőháztartása kedvezően alakul. Felállva felszabadulnak kezei, dobálhat, cipelhet, amit csak akar. A szavanna veszélyei azonnal megkívánják a csapat nagyobb létszámát és kellő tömörödését, tehát kedvező helyzet alakul ki a kommunikáció evolúciójára, a kölykök gondozására, amelyeket amúgy is cipelni kell, mert a szavanna sokkal veszélyesebb hely, mint az erdő. Ami pedig a táplálkozást illeti, a legjobb felhagyni az erdei gyümölcsökkel, és vadászni kell, mert az biztosítja a sok egyedből álló csoport megfelelő ellátását. Az egyes komponensek erősítik egymást, például a kölykök cipelése kifejezetten könnyebb, ha az ember felegyenesedik. A csoportkoncentráció és a nagyobb adagokban található táplálék, dög vagy zsákmány kedvez a táplálékmegosztásnak, a nemek közötti munkamegosztásnak és a kooperáció minden formájának.
A szavannateória egyetlen problémája, hogy meg sem kísérel magyarázatot adni arra, hogy miért kellett a kellemes esőerdőket otthagyni, amikor »unokaöcsénk«, a csimpánz azóta is nagyon jól megvan ott. További probléma, hogy a szavannán sokféle pávián él, öt-hatmillió évvel ezelőtt óriási termetűek is voltak, amelyek valószínűleg komoly versenytársként jelentkeztek volna. Hogyan és miért alakulhattak ki azok a tulajdonságok, amelyek nélkül egyetlen napot sem lehet élve eltölteni a szavannán, tehát a két lábon járás, a tömör csoport, a vadászat szokása stb.
Sajnos az ilyen logikus történetek ritkán bizonyulnak helyesnek. Ha egy állatot kiragadnak megszokott környezetéből, és teljesen új helyre viszik, az rendszerint elpusztul ott. Megmaradásra akkor van esélye, ha már előzőleg, véletlenül, vagy más eredetű szelekciós hatásokra, kialakultak azok a főbb tulajdonságai, amelyek segítségével életben képes maradni. A szavannateória ennek ellenére nagyon népszerű és talán még igaz is lehet. Elképzelhető, hogy mondjuk egy egészen kicsit emberszabású csoport alól fogyott ki az erdő, és éppen akkor és ott békésebbek voltak a szavannai viszonyok, így volt idő a szükséges változásokra. Mindenesetre a sokat vitatott »vízimajom-elmélet« valahogyan így keresi a megoldást.
Az eredeti ötlet egy kitűnő biológus, Sir Alister Hardy agyából pattant ki 1960-ban, akinek a specialitása a tengeri emlősök tanulmányozása volt. Ő maga csak egy-két népszerű cikkben említette az ötletet, amit azután bátorításával Elaine Morgan (1982) dolgozott ki, aki – az egyébként jól kidolgozott ötlet nagy szerencsétlenségére – csupán egy tudománynépszerűsítéssel foglalkozó író és újságíró volt. A tudós szakma pedig roppant kényes az ilyesmire. Még ma is az egyik fő érv az elmélet ellen, hogy nem megfelelő szakember dolgozta ki. No de lássuk magát az elméletet!
Lényege, hogy az ember számos anatómiai jellege erősen elüt a vele rokon főemlősökétől, és sokkal inkább hasonlít tengeri emlősökéhez, amelyek előzetes szárazföldi életmód után alkalmazkodtak a részleges vagy teljes tengeri életmódhoz. A vízimajom-elmélet ezért feltételezi, hogy valamikor a csimpánztól történt elválás után, de még az ausztralopitekuszok megjelenése előtt az emberszabásúak egy csoportja különböző véletlen események – közöttük geológiai változások – miatt kiszorult hagyományos erdei élőhelyeiről, és egy-két millió évet egy tengerrel körülvett szigeten töltött, ahol az egyetlen lehetősége az volt, hogy a tengerparton és a tengerben kereste meg táplálékát. Ezért kezdett áttérni a tengeri emlős életmódra. Ennek köszönheti a csupaszságát, a két lábon járását; azt, hogy sós könnyeket sír; hogy erősen izzad; hogy orra kiemelkedik és az orrlyukai lefelé néznek; hogy képes a levegővételét a primátáknál nem előforduló módon szabályozni; hogy magzatainak kb. három hónapig merülési reflexe van, tehát ha az orruk a víz alá kerül, automatikusan nem vesznek levegőt; hogy erős szigetelő zsírpárnái vannak és még több más tulajdonságot. A vízimajom tehát elindult a tengeri életmód felé, de közben újabb geológiai események miatt élőhelye ismét egyesült a szárazfölddel, és így megnyílott a lehetősége a visszatérésre. A már bekövetkezett változások azonban nem az erdőt tették a legalkalmasabb élettérré, hanem a folyók, tavak partját és a szavannát.
Azt mindenki elismeri, hogy a 4 és 6 millió év közötti kritikus periódusról, amikor a szavannaelmélet szerint valamiért ősünk kirohant a szavannára és ott ragadt, a vízimajom-elmélet szerint pedig ezek a különös események bekövetkeztek, nincsenek fosszíliák. A miocén 8 millió év és a korai pliocén 4 millió évvel ezelőtti szakaszából sajnos nincsenek emberszabású-maradványok, így semmiféle adat nincsen arról, hogy hogyan kezdett ősünk két lábra állni. A vízimajom-elmélet pontosan ebbe a homályos periódusba helyezi a bekövetkezett események lényegét. El kell ismerni, hogy briliáns ötlet, és pontosan megfelelne egy kacskaringós evolúciós történet megkívánt fordulatainak. Tehát izolálódó kicsi populáció, nagy szelekciós nyomás, gyors átalakulás, majd radiáció a régi vagy új nagyobb élőhely felé. Klasszikus eset. A probléma nem is az, hogy feltételezhető-e, mert ebben még az ellenzők is megegyeznek, hogy némi jóindulattal igen, a kérdés az, hogy valóban így volt-e.
Kétségtelen, hogy a szavannatörténet sokféle különös állítást tartalmaz, ami nem tűnik magától érthetőnek, így azt állítja, hogy az ember azért vesztette el szőrzetét, mert nagyon melege volt a szavannán, noha az oroszlán, a gepárd ugye kibírja. A bőre alatti vastag zsírszövet, amely tényleg hasonlít a tengeri emlősökéhez, a szavannahipotézis szerint azért jött létre, hogy szigeteljen és megőrizze a meleget, ha esetleg mégis hideg van, és hiányzik az elvesztett szigetelő szőrzet. Az izzadságmirigyek típusa és hatalmas száma, ami primátáknál nem szokásos, de még a többi emlősnél sem, viszont arra szolgál, hogy a felhevült testet segítse lehűteni. Hát ez bizony csavaros logika, és a szavannaelmélet csak ezen állításának elfogadásához legalább annyi jóindulat kell, mint az egész vízimajom-teória elfogadásához. A szavannahipotézis semmit sem mond arról a különös jelenségről, hogy az ember az izzadással hatalmas mennyiségű vizet képes veszíteni, és izzadtsága olyan sós, hogy sóvesztesége is tetemes, ami szintén nem fordul elő sem primátáknál, sem más szárazföldi emlősnél, és bizonyosan nem a lehűlést szolgálja. A vízimajom-elmélet viszont azt mondja, hogy az izzadás új funkciója pontosan a táplálékkal, véletlen nyeldekléssel felvett só eltávolítása, ami minden tengeri emlős megoldandó problémája. Ugyancsak sósak a könnyeink is, és a primáták nem szoktak sírni, de sírnak tengeri emlősök is, megint csak a sókiválasztás szükségessége miatt.
Egyáltalán, nagyon feltűnő, hogy egy emberszabású majmokkal rokon lény imádja a vizet, és ha csak lehet, vízpartokon érzi jól magát. Az állatkertekben a csimpánzokat egy egyméteres, sekély vizesárokkal is el lehet keríteni a közönségtől, mert annyira utálják a vizet, hogy nem képesek átgázolni rajta. Az emberi populáció 7 százalékának van bőrlebeny az ujjai között, ami az úszást segítheti, de minek ez a szavannán? A víz alatt úszó ember légzése lelassul, szívverése 70-ről 30-ra csökken. Csökken az oxigénfogyasztás. Viszonylag mélyre tudunk merülni, egyes delfineknél mélyebbre. Az orrlyukak lefelé néznek, és az orrcimpa mozgatható. Az emberi test áramvonalas, az újszülött fennmarad a vízen, és mint említettem, merülési reflexe van. Amióta a vízimajom-teória a szélesebb publikum elé került, megnyíltak a babaúsztatók. Budapesten több is van, ahol az alig néhány hetes babákat úsztatják, akik ha három hónapos koruk után is van lehetőségük a lubickolásra, előbb megtanulnak úszni, mint járni. Az ember nem kutyaúszással úszik, mint a többi emlős és a majmok is. A vízimajom-elmélet szerint a két lábon járás éppen annak köszönhető, hogy a hosszú lábú primáta teste alkalmazkodott a hosszabb idejű folyamatos úszáshoz. A zsírszövet szükséges a hőveszteség csökkentéséhez, a csupasz bőr áramvonalas, már kevés szőr is lassítja valamelyest az úszást.
Miért nem nyaljuk magunkat tisztára, mint a többi rendes emlős? Miért fürdünk folyton? A Homók a szavannán is a tó- és folyópartokat keresték. Ez egyébként nagyon érdekes, ezt a paleontológusok írásaikban mindig megjegyzik mint furcsaságot, mindenféle magyarázat nélkül.
A vízben élő emlősök mind vokálisan kommunikálnak, mert a vízben nem jól láthatók a vizuális jelek, a vokális kommunikáció használata viszont tudatos és jelentős légzésszabályozást kíván. A vízi életmód tehát előre létrehozta azt a vokális apparátus, és a légzés tudatos szabályozását, ami később lehetővé tette az éneket és a beszédet.
Leon P. Lumiere (1991) szerint 4−8 millió évvel ezelőtt Északkelet-Afrikát hosszú időre, 1,5−3 millió évre elárasztotta a tenger, a hegyekből szigetek keletkeztek (a mai Danakil-fennsík az egyik ilyen hely), ahol maradhattak főemlősök, amelyek így kényszerültek rá a vízi életmódra, és később, amikor a szigetek újra egyesültek a kontinenssel, visszatérhettek a szárazföldre. A Danakil-fennsíktól nincsen messze Kenya, amely fontos helye a további történéseknek. Ez a geológiai történet valószínűleg igaz, a probléma csak az, hogy ott voltak-e a főszereplők, mert erre nincs semmiféle bizonyíték, eddig.
A tudósok nagyon konzervatív természetű népek, mint ezt Thomas Kuhn is megállapította, így az idősebb paleontológus, antropológus generáció kitart a szavannaelmélet mellett, noha egyre többen látják, hogy annak is számos hibája van, és a vízimajom-elmélet éppen ezeket a kritikus kérdéseket oldaná meg (Roede és mtsai, 1991). Mindenesetre az elmélet már fel-feltűnik normális tankönyvekben (Richards, 1987) mint a lehetséges elméletek egyike. Ha sikerülne valamilyen megfogható újabb bizonyítékkal, lelettel alátámasztani, könnyen felválthatná a szavannahipotézist.
A vízimajom-elmélet keletkezése előtt született egy nagyon érdekes antropológus beszámoló a »kacsalábú agaiumbuk« Új-Guineában egykor élt népéről (Monckton 1920), amely teljesen váratlan oldalról nyújt komoly támogatást az elmélethez. Az agaiumbuk cölöpfalvakban éltek mintegy egy-másfél km-re a parttól, a Musa folyót a tengerrel összekötő lagúnában.
Valószínűleg néhány ezer éve éltek ezen a helyen meglehetősen zárt társadalomban. Mindennapi életüket a cölöpházban és a tengerben úszkálva töltötték, csak ritkán jöttek ki a szárazföldre, ahol nagyon nehézkesen mozogtak. Mellkasuk átmérője 7,5 centiméterrel nagyobb a szomszédos szárazföldi törzsek tagjai hasonló adatához viszonyítva, és belégzéskor legalább ennyivel ki is tágul. Orrcimpáik legalább kétszer akkorák, mint bármilyen más emberfajtáé, és segítségével a víz alatt le tudták zárni az orrukat. Talpuk széles, teljesen lapos, erről is kapták a kacsalábú nevet. A combjuk rövidebb és jóval vastagabb, izmos, míg a lábszáruk egészen vékony.
Sajnos nagy részüket a szomszéd törzsek kiirtották, a maradékot pedig egy járvány pusztította el. Így nem tudhatjuk, hogy az antropológus által leírt változások csupán a vízi életmód miatti élettani adaptáció során alakultak-e ki, vagy megjelenésükben már genetikai tényezők is közreműködtek.”
Szorosan véve a darwinizmus például még nem beszél mutációkról. Darwin nem használja sem a mikro-, sem a makromutáció fogalmát, nincsenek ismeretei a génekről. Amiről érdemes lenne vitatkozni, hogy "követőinek" erre vonatkozó nézetei alapjaiban érintik-e a darwini ősteóriát, s ily módon célszerű-e mindegyiküket egy kalap alá véve neodarwinistának bélyegezni.
"a kreációs tanokra vagy az intelligens tervezésre gondolsz?"
Az utóbbi a kreacionista tanok újabb hullámának látszik.
Van a darwini evolúciós megközelítésen kívül más tudományos értékű elmélet is? Nem tudok ilyenről. Esetleg a kreációs tanokra vagy az intelligens tervezésre gondolsz?
Egy, a IV. században élt Euszébiosz egyházatyának tulajdonított szövegben olvashatjuk, Manethónra és Apollodóroszra hivatkozva: "az első években feltűnt a Vörös tengerben, épp ott a Babiloniak területének közepén egy félelmetes szörny, melynek neve Oan volt, és – amint Apollodórosz tudósit róla – teste olyan, mint a halé, és a halfeje alatt egy másik fej is csatlakozott hozzá. Farkánál emberi lábak voltak, és képmását pedig rajzok őrzik. És erről a szörnyről mondja [Apollodórosz], hogy egész nap emberekkel érintkezett, és semmilyen ételt nem vesz magához, és az embereket megtanítja az írás tudományára és a művészetek változatos eljárásaira, a város- és templomalapításra. A törvénykezést, valamint a határok és felosztások feltételeit is megtanította. A gabona és a termés aratását is megmutatta. És egyáltalán mindent, ami a világ társadalmi életében mindig is végbemegy, átadja az embereknek, és ez idő óta senki más nem talált fel újabb dolgokat. És napnyugtával Oan, a szörny ismét alámerül a tengerben, s az éjszaka folyamán álomra hajtja a fejét, úgyhogy bizonyára kettős életet él. Később is jelentek meg ehhez a szörnyhöz hasonlóak, melyekről, a Királyok könyve is említést tesz. És Oanról azt mondják, ő írta mindezt a teremtésről és az államszervezetről, s kölcsönadta az embereknek a beszéd és a művészet készségét."
"Oannész egész teste halra emlékeztetett, és halfeje alatt egy emberi feje is volt, ezen kívül a halfarkához csatlakozó lába is volt. A hangja és a nyelve artikulált és emberi volt, és az egyik képviselőjét a mai napig megőrizték. Ennek a lénynek az volt a szokása, hogy amikor a nap lenyugodott, ismét a tengerbe vetette magát, és egész éjjel a mélyben tartózkodott. Oannész a civilizáció terjesztője volt. Nappal embereket tanított, ilyenkor nem vett ételt magához. Az embereket bevezette a betűvetés művészetébe és a tudományokkal való mindenféle jártasságokba. Megtanította őket, templomokat építeni, házakat építeni. Elmagyarázta nekik a geometria tudományát, és házakat is épített. Megismertette velük a növények magvait, és megmutatta, hogyan gyűjtsék be annak gyümölcseit. Mindenfélére megtanította őket, hogy szelídítsen szokásaikon, és emberivé tegye az emberiséget. Tanításai olyan mindenhatóak voltak, hogy azokon nem volt semmi, amin javitani lehetett volna. Azóta sem tettek hozzá semmit, és nem is vettek el belőle."
Francis Crick