"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
A szív helyén egy szó dobog: felejts. De ott feküdtél a füvön hanyatt, és érezted az izzó lüktetést, a nap helyét a szemhéjad alatt, a káprázat úgy ég a retinán, mint a bőrön az érintés nyoma, a fű, a nap, a fázás, száradás, a hűlő víz felett a szél szaga dobog a szó, dadog, felejtsd el, ejtsd el ahogy az érdes és meleg tenyér, olyan gyöngéden, szinte súlya sincs, váratlanul a csupasz vállhoz ér, sötétedő strand, szélborzolta víz, a didergő test átforrósodik mozdulni sem mersz. Volt. Volt. Változik az évszak, lassan fordul fenn az ég, hó hull a vízre, hó, felejts, felejts, a szem mögött hiánytalan sötét, és súlya sincs, hogy érte könnyet ejts, de ha elejted, vele hullsz te is a fekete és jeges víz alá, és nincs nap többé, ami hidegét egy érintéssel felolvasztaná.
Az Isten ád tavaszt és ifjuságot, Szívnek szerelmet és lombnak virágot: Oh szép tavasz, szép ifjuság! Hadd reszkessen sziv és lomb örömében, Hadd nyiljék rajtok szerelém, virág!
Hajnalsugár száll szívhez és virághoz És aranyport és arany álmokat hoz, Mosolygva nyílnak kelyheik, A föld tavasszát, éltök ifjuságát Egy hő sohajban s könnyben érezik.
Szelíd holdfény enyhít borongó éjet És édes dallal édesebb csók ébred Szellők vágyó fuvalmiban; Elaludt rég, mi fáj, zajong és fáraszt, Csak a szerelem éber boldogan.
Ne gúnyolódj', hogy a virág elhervad, A szív érez csalódást és fájdalmat, Bús száraz ág lesz mindenik, S csak gyászos hollók serge száll reájok, És vad szélvészek vivják, tördelik.
Csak mondhassák: virágoztam, szerettem Hajnal- és holdfény ragyogott felettem, Enyhűltem csókon, harmaton, S hulló levél közt, szélvészek zajában, Tavasz szép napja, rólad álmodom.
Egyedül úszom az éjszakában - alattam, fölöttem a csillagok -, téged kereslek a világegyetem eltakart zugaiban. De magába zárt a féltékeny kozmosz, szemedet csillagnak akarja, hajad új Tejútként ragyog, fogsorod csillagképpé változott. Hajnalban kitárok minden ablakot: fényeddel megtelik a szívem.
egymásba borulnak az ágak ebben a leszegett fejű világban ölelkezni vágynak megnyugodni egymásba menekülni leveleik összesimulnak érintést ápol a fa lomb egymásnak kitartóan susog minden kis levél hogy legyen béke végre nézzünk egymásra mint egy-tőről sarjadt testvérre
Ha fenn a szivárvány ragyog, megdobban a szivem: így volt, hogy kezdtem éltemet, így van most, hogy év évre megy, így legyen mindig, s meghalok inkább, ha nem! A férfi apja a gyerek; hadd fűzze hát napjaimat egymáshoz a természet-áhitat.
Sok kis hajó közt, nagy hajó közt Láttam egy ladikot: Lélekvesztőt, egy-embernek valót. Ily lélekvesztőn indultam el én Az élet tengerére. Mert nem adott az Isten más hajót.
Lassan mindent elrendeztem magam körül. Tudom, ki hol van most, beszéltem a távoliakkal, levelet írtam, gondoltam rájuk, ránk, végre magam vagyok: egy megálló óra, ki éjfélre égnek emelt karokkal, ki hajnalra leengedett két lábbal megállhatok.
Szívemben dermedt csend Anyák Napja után jött a hír hogy az égben mozizol Köréd ülnek Fiad és Dodó Ibolya és Bimbó meg szeretteid S ahogyan mi esténként tátott szájjal hallgattunk téged mostantól nekik mesélsz igaz meséket Tejszínhab felhőpamacsok már nem törik könyököd mint asztalodon ahol írtál a csipketerítő Hét évig tanultam tőled hogyan lehet egy tálból mint a Sínai-mezőn a szegényeket megvendégelő sok éhes szájnak enni adni Az élet apró dolgainak örülni A legnagyobb fájdalmat túlélni Most és mindig tanítasz kacagtató történeteket juttatsz eszembe nem engedsz sírni Úgy érzem boldog vagy nekünk ezért örülni kell és útmutatásoddal élni élni
Én nem haragszom, én csak szeretek, mai leányt és régi levelet, a szó felold és féltem ezt a formát, melyet lehet már néhány kor ugort át és valahol egy megnyugtató parton talán csodának számít, ha még tartom. Ez is az ember jelenidejében nem volt elég, mint eddig minden éden. De én vagyok és most nem engedem, hogy múltat s jövőt játsszanak velem.
Hol volt, hol nem volt, volt egy lány ... Hiába próbálok neveket illeszteni a mosolyodhoz.
Egy fehér-homlokú házra s egy lombos eperfára emlékszem, s hogy jött a csorda. Ránk bámult egy bivaly. - Mozgás, Rigó! - húzott rá a napszítta pásztor. És Rigó unottan tovább kolompolt. Hangoltak a békák a libaúsztatóban; holdat himbált a szellő a domb fölé észrevétlen. Zizegett a nád. Mindenre emlékszem, úgy-ahogy, - talán még azt a zsombékot is meglelném - csak rád, az arcodra, mozdulataidra - nem. Vagy nem is voltál más, csak egy soha-el-nem-felejthető mosoly, mely minden nyári alkonyatkor a langyos szellővel s a füst illatával meg-megkísérti emlékezetem? - Néha már-már látlak, érzem, amint hajad ujjaim közé omlik, mint akkor. De hiába, valami mindig eloroz előlem, és alkonyatból alkonyatba menekít.
Feléd, feléd, te drága lélek, Repülnek bús fohászaim, Magányomban veled beszélek, Ölelve képed' karjaim. Unalmas század minden óra, Mely nem körödben röppen el Haj, nem talál más nyugtatóra Kivűled e vérző kebel.
Ha dallok, gyászos a víg ének; Sértik szivem lágy hangjai; Érzem: víg-percim eltelének, Közelgnek a bú napjai. Mérföldek nyúlnak el közöttünk, Eltilt idő és messzeség: Oh - ... a frigy; mit kötöttünk Fog-é, fog-é majd élni még?
Ha majd derült élet körében Neked kedv és öröm virúl, Ha majd kiesb táj édenében Feléd vidám hajnal pirúl, Ha boldogságodat tetézni Ifjak szerelmért esdenek: Fogsz-é a multra visszanézni, Hol oly csekélyek mindenek?
Ha élte rózsa-hajnalában Imádód majd előtted áll S forró szerelme lángzatában Szivével szívedért kinál, S tűz és erő, kedv és reménység Dereng az ifju arcain - Gondolsz-e vissza egyszercsak még - Andalgva a mult kinjain?
A társas élet víg körében A víg májusi esteken, Járván az alkony hűs csendjében Árnyas, virító kerteken: Ah, mily könnyű lész elfeledni Egy oly kietlen, bús telet, Hol csak tüskét lehete szedni, Hol elfagy a lángképzelet!
Ah, összevetve majd a multat A víg jelennek bájival, - A bánatost, ködbe borultat Az új öröm rózsáival: Ki fog vádolni, Lányka, hogyha Felejted az örömtelent: - S kezed kinyujtod a rózsára, Éldelve a kedves jelent?
Én nem vádollak: csak szivemnek Emésztő lángját vádolom: És égi üdvét egy telemnek Öröklő télben gyászolom. Tavasz, nyár, ősz, - mit ér nekem már, - Volt egy telem: szebb, mint tavasz. Ősznél kiesb, forróbb, mint a nyár, Ah - volt, - de többé nincsen az!
