Befejeztem a drámát, amit elvállaltunk véleményezésre. Mit mondjak? Zseniális! De bárhogy forgatom az agyamban, nem tudom elképzelni színházi előadásként. Egyrészt hosszú, másrészt olyan dolgok vannak benne, amelyek abban a pillanatban töprengésre késztetik az embert, ha viszont így elvan magában, kimarad egy csomó mindenből, ami közben elhangzik. Olvasva könnyebb, mert bambulhatok bármeddig egy mondat felett...
Nos, amikor ehhez a részhez értem, Te jutottál az eszembe, gondoltam, megmutatom Neked:
"X: Úgy vélem, a szeretet, amit érzünk, valahogy továbbél, és -- megáll
egy kicsit -- valahogy hat. Rövid szünet. X: Nem tudjuk kitől mennyi időre választ el a halál, de ... Y: De? X: Talán senkitől sem, akivel a szeretet kötött össze, végleg. Y: Ezek szerint minket is a szeretet köt össze. -- Kedvesen, mosolygósan mondja. X: Mi más? Hallgatnak egy kicsit. X: Sokszor volt már, hogy nem láttuk az életeinkben egymást. Vagy nem ismertünk magunkra, egymásra. A léteink maszkjai túl erősek voltak. Y: Talán pont a hiányérzet hiányzott, nem gondolod? Jól megvoltunk azokkal a társakkal, akikkel összetalálkoztunk. X: Vissza tudok emlékezni olyan életekre, ahol ez sokáig probléma volt a fiatal koromban: várni az igazira vagy sem, bár azt magam sem tudtam, hogy ki is az az igazi. Y: Sok fiatalnak a problémája ez, akik nem tudják, maguk sem tudják, ki is, mi is az az igazi. Bent az életben még önmagunkról sem tudjuk. X: Gyakran. -- Kis szünet után -- Hányódunk ide-oda, keresvén, hogy mi az igazán fontos a számunkra. Egy ország? Egy kultúra? Egy ember?"
Tévedések elkerülése végett, nem reinkarnációról van szó, hanem sok-sok egymásra rakódó "teremtésről".
(Nem tudom, velem mi van ma, olyan mérhetetlen szomorúság telepedett rám reggel óta, a délutánt meg végigaludtam.)
Az ősz vége úgy telt, hogy el akartam menni: innen, a clubból is meg ebből a faluból is, de leginkább ebből a közös házból.
Hogy miért alakult másképp, Isten a tudója...
A múltkor megnéztem egy kis házat, mert akkor még nem dőlt el a meccs... Aki megmutatta, azzal nagyon jól elbeszélgettünk. Kb. félóra alatt olyan életutakat ismertem meg, hogy öt regényt írhatnék belőle.
A faluból egyelőre biztosan nem megyek el, hanem megcsinálom a színházat. A házból - úgy néz ki - valaki más fog elmenni hamarosan, hadd tegyem hozzá, nagy örömünkre!
A pénzből pedig, amit eddig házra gyűjtöttem, szép lassan kiadom az írásaimat. Egy novelláskötetet még ebben a félévben, aztán félévente egyet. Majd szépen sorra kerülnek a regényeim is, és talán írok is még párat...
És - ez most már fix, tegnap este beszéltük meg - ősszel irány Kanada! Jó lett volna szeptember elején menni, de a lányom esküvője miatt csak a hónap közepén indulhatok, s három hétig leszek.. Talán szép idő lesz még akkor is! :-)
Gondolhatod, mit éreztem, amikor meghallottam az elsőt! Valami boldogsággal vegyes bizsergés futott végig rajtam, Istenem, ilyen kincseink vannak!
Most egy kicsit feltöltöttük őket, mármint a szerzőket, bizakodással, mert kezdték elveszteni a reményt, hogy sikerülhet nekik. De ez egy olyan fantasztikus darab lehet, hogy előbb-utóbb színpadra kell kerülnie.
Tegnap este elküldtem a dalokat egy ismerősnek, aki talán segíthet nekik...
Én is bízom benne, biztosan nagyon szép lesz! :-))) Ideje már valami szépet nézni... Olyan szomorú vagyok mostanság... de megfogadtam, hogy nem panaszkodom. Egyelőre megy, csak nehezen :-)
A hideg és a csúszós utak ellenére kikívánkoztam a szabadba, és majd' kétórás sétát tettem. Közben, ahogy lenni szokott, kattogott az agyam, de még milyen bugyuta dolgokon! :-)
Miért a bal oldalon van a szívünk? És ha már azon az oldalon van, miért nem az a jobb oldalunk? Tekintve, hogy nyelvünkben a jobb a jó melléknév középfoka: jó, jobb, legjobb... És miért estem ezen gondolkodóba? Mert majdnem minden, ami bal-lal kezdődik, az rossz.
Baleset, balek, baljóslatú, balkézről, bal lábbal kelt fel, ballépés, balsiker, balsors, balszerencse.
Már ami eddig történt a Drámaműhely által - az megérte!
A Felolvasószínház is éledezik, maximális támogatást kaptam hozzá.
Képzeld, ez a musical Ibsen Nórájából készült! Csodálatos dalok! A szerzők erdélyiek, és szinte érezni annak a tájnak az illatát-varázsát ezekben a zenékben.
Hat dalt kaptunk, de szigorúan csoporton belüli meghallgatásra, így, sajnos, nem oszthatom meg Veled. Remélem, hamarosan bemutatják valahol, és mindenki gyönyörködhet bennük!
Most hozhatnám jó példának az orchideámat, ahogy akkor kezdett virágot hozni, miután beszélgettem hozzá, de, sajnos, éppen haldoklik szegény; a tavalyi tápoldattal kinyírtam. Hogy a fenébe lehet ez?! Most már a nagy levelei mind tönkrementek, oldalt jön egy picike levélkezdemény, de már nem bízom benne, hogy életképes.
Én a fikuszról olvastam, hogy "nagyon okos". Nem tudom miben rejlik, de attól fogva - míg volt - én bizony beszélgettem vele. Néha még énekeltem is neki :-)))
Ma jött a Drámaműhelybe valaki, s nem is üres kézzel. Amit mutatott, az valami gyönyörű! Egy musicalt írtak ketten, s meghallgathattunk belőle hat dalt. Ahogy az első elkezdődött, tavaszi frissesség bizseregtetett meg, miközben a szemközti havas háztetőre esett a tekintetem.
Remélem, megnyílik előttük a sikerhez vezető út!
Ez a videó sem képileg, sem hangilag nem egy tökély, de azért választottam mégis, mert Roger olyan jókedvű az elején.
Remélem, jól van! Bár jönnek újabb koncertek, de még mindig az április végi a legkorábbi, holott az elmúlt években már február végén útra kelt.
Vörit teljesen megbabonázta. Gondolom, a tavalyit már elfelejtette, s ez most megint újdonság neki. Sűrűn felugrik az ablakba, és - ha lehet ilyet mondani egy macskafiúról - álmodozva bámul kifelé. "De jó lenne elkapdosni őket!" - ilyesmiket gondolhat.
Tegnap érdekes olvasmányról számolt be a fiam: bebizonyították, hogy a növényeknek is van emlékezetük. Azért volt a hír különösen kedves számomra, mert két éve nagy élvezettel bámultam egy videót - a mimózáról. A kísérletek pedig éppen vele folytak. Vízcseppeket pottyantottak rá, amitől rögtön összehúzódott, mindaddig, amíg rá nem jött az okos kis valamijével, hogy a víz nem ártalmas, nem kell tőle félni. És egy idő után, ha vízcsepp hullott rá, juszt se húzódott össze.
Aztán egy hónapig békén hagyták, akkor megismételték a kísérletet, és a mimóza emlékezett - úgy vette, mintha mi sem történt volna.
Csodálatos, ugye? :-)
Bennem meg egy kérdés fogalmazódott meg: Otthon vagyunk mi a Földön?
Rengeteget dolgoztam ma is. A színdarabom már majdnem kész, igaz, szokás szerint össze van keverve: a közepe van előbb, aztán a vége, és legutoljára írtam meg az elejét. Ez azért nem olyan vészes, pikk-pakk a helyére tolom a részeket.
Közben meg azon gondolkoztam, hogy elég régen voltam már így felpörögve - alkotóilag. Talán 2010 ősze volt a "Merjünk nagyokat álmodni!" időszakom.
Akkor ingyen mesekönyvet terveztem a gyerekeknek, amiből akkor nem lett semmi, mert a korábban lelkes partner kihátrált belőle. Most mese CD lesz majd Gyermeknapra - de ez esetben nem bízok semmi lényeges szervezési részt másra.
A karácsonyi CD-nk meg pihen, sajnos, csak december 31-én délután kaptam meg a felvételeket, akkor már nem volt értelme bedobni. Most várok egy alkalmas időpontra, hogy közzé tegyük, legfeljebb másik borítót kap. :-)
Fáradt vagyok... nagyon... De nem erről akarok írni.
A pályázatra már csordogálnak a drámák, de van közöttük egy kakukktojás is. A szerző nem a pályázaton akar részt venni, hanem véleményt szeretne a művéről. Meg sem néztem, mit küldött, próbáltam meggyőzni, hátha a következő negyedéves pályázatba beleillik a darab, de ő csak erősködött, hogy neki vélemény kell.
Nosza, szóltam az egyik leendő zsűritagnak, olvassuk el ketten, ha már annyira akarja az író, legalább gyakoroljuk a zsűrizést. :-)
Amikor megnyitottam a küldeményt, erősen kikerekedett a szemem: 88 oldal. Színpadra átszámolva ez több mint négy óra - szünet nélkül.
Hála Istennek, nagyon jól ír, így élvezet olvasni! De aprólékos-filozofikus fejtegetés az egész, és ettől olyan lassú a cselekmény, hogy szerintem a nézők fele elbóbiskolna az első fél órában.
Érdekes módon jelenleg mind a ketten a 18 oldalig jutottunk... Aztán alvás! :-)
Ma már túl fáradt voltam hozzá, de nagyon kíváncsi vagyok a továbbiakra.
És kénytelen vagyok ismételni magam: fáradt vagyok... nagyon... :-)
Nem tudhatom hány évet mértek még nekem, de egyetlen nyugodt évért cserébe - lemondanék az összes többiről.
Iszonyatos egy alkoholista közelében élni!!!
Ez a videó egy igazán boldog időszakba visz vissza. Hat évnyi keresés után végre megtaláltam a művészt, hallgathattam a dalait, amelyek később csodálatos hatással voltak az életemre - e zene nélkül például biztosan nem írnék, s most nem szervezném nagy lelkesen a színházam.
Nos, igen, a videó! Az első, amelyen Rogert láttam. Furcsa érzés volt. "Ilyennek képzelted?" - kérdezte a fiam. Valahogy nem... vagy nem is tudom... Ahogy visszagondolok, semmilyennek nem képzeltem Őt. A Hang volt, amely elvarázsolt egy életre! :-)
Amikor olvastam, először megrémültem, hogy talán nincs is semmi, ami miatt ne szoronganánk, aztán megkönnyebbültem, mert valójában mélyen emberiek ezek a szorongások, végül hálát éreztem, hogy valaki mindezt leírta.
„Az ember egyik legmélyebb, legősibb félelme önnön kicsinységéből, sebezhetőségéből és kiszolgáltatottságából következik, amely sokféle formát ölthet életünk folyamán, de végtére is a halálfélelem különböző megjelenési formáiról van szó… annak ellenére, hogy legtöbb esetben a halál, mint a félelem tárgya a szorongó lélekben egyáltalán nem válik tudatossá. Tehát amikor a „halálfélelem" szót leírom, nem a konkrét haláltól való tudatos félelmet értem rajta, inkább a tudattalanból fölpárolgó mérges háttérsugárzást, amely sokféleképpen ölthet testet, átörökített spirituális sebre gondoljunk, amely mohó fekete lyukként szippantja magába életerőinket, szabadságunkat, és azzal együtt a méltóságunkat… A halandóság és annak következményei mindenre rányomják bélyegüket. Szorongunk, ha felmerülő vágyainkat nem tudjuk kielégíteni, hiszen így boldogtalanok leszünk; ha viszont megkapjuk vágyaink tárgyát, akkor azért szorongunk, hogy elveszíthetjük azt. Szorongunk, amikor nincs, és akkor is, amikor van, mert tudjuk, hogy holnap talán már nem lesz. Szorongunk, mert egyedül élünk, és akkor is, ha társunk és gyermekeink vannak, nehogy bajuk essen. Szorongunk, ha nincs pénzünk, de akkor is, ha van, mert elveszíthetjük. És néha szorongunk, mert nem szorongunk: „Meg-lesz ennek a böjtje!”… Az egyik legfélelmetesebb szorongás az, amikor úgy tűnik, nincs is rá okunk, hiszen éppen hogy teljesen boldognak és megelégedettnek kéne lennünk. Ez a furcsa érzés legtöbbször akkor jelenik meg a maga ijesztő erejével, amikor kitűzött céljainkat elérve följutunk egy csúcsra, és rájövünk, hogy nincs ott semmi. Ilyenkor valamit megsejtünk abból, hogy amit a jóléti társadalom szellemisége alapján boldogságnak gondoltunk, az üresség elfedését szolgáló pótcselekvés volt csupán... Mindez nemcsak a mai világunkra jellemző… hiszen Jeremiás próféta már több ezer évvel ezelőtt pontosan leírta a belső üresség elfedését szolgáló élet mibenlétét: „ Engem a friss víznek forrását elhagytak; és víztárolókat vájnak, repedt falú víztárolókat, amelyek nem tartják a vizet… Hiába hajszoljuk az élvezeteket, hiába váltogatjuk kapcsolatainkat, hiába vásárolunk drága pénzen élményeket – mintha csak egy repedezett falú víztárolóba öntenénk őket, újra meg újra azt vesszük észre, hogy a hőn áhított boldogság elszivárog a repedéseken át…” (Bolyki László)
