Ez egy verses-képes-asszociációs topik, ahova -értelemszerűen- olyan vers-kép /próza/ párokat lehet feltenni, amelyek tartalmilag, vagy hangulatilag utalnak egymásra, összekapcsolódnak, kiegészítik egymást.
Egyáltalán nem baj, ha ez a kapcsolat áttételes, indirekt, elvont és gondolatébresztő.
A kapcsolt képek vonatkozásában: lehet saját fotókat hozni /az irodalmi mű is lehet saját kútfőből eredő!/, de lehetséges nem saját készítésű, valamint manipulált kép -vagy képzőművészeti alkotás-hozzárendelése is, ha az jobban megfelel hangulati elemként.
Viszont -ha kérhetem- az irodalmi mű ne legyen tanulmány jellegű, több oldalas "okosmány".
Még annyit: ebben a topikban vissza lehet nyúlni máshol már elhelyezett képekhez, versekhez ,nem számít ismétlésnek, hiszen más a forma, a logika.
A topik természetesen nyitott minden klubtag számára.
Köszönettel
Lutra /Karak/
Vén, ráncos arca majdnem fekete, Kiszítta régen már a nap heve, Fogatlan szája bús sóhajüreg, Oly csöndes néni és olyan öreg. Fonnyadt karjával multakat ölel, Halálra vár s az tán sosem jön el. Egyformán csöndes, zajt sosem okoz, Sovány kezével lassan elmotoz, Szentképet s egy fényképet nézeget - Öreg korát dús bánat ülte meg. Sokszor kibámul a kis ablakon. Elrévedez egy álomalakon. Gyér ősz haj szárad csontos csöpp fején, Öreg királynő bú-trón tetején. S úgy elfárad míg a templomba ér, De elmegy, hogyha nyár van, hogyha tél, Letérdel ott a bús hideg kövön S ha van öröm, úgy néki ez öröm. Lakán is ott borong ez a ború, Falán sok szentkép, néma koszorú. Macskája vén, már régen nem dorombol. S az öreg anyó olyan szomorú.
Hét éve már - nyolc éve már? - hogy nem szállsz le e zárda-várból!
*
Messze alattunk rakja fészkét a kondorkeselyü is.
*
Mily délcegen, mily egyenes derékkal indulnak lentről föl a meredekre felénk csapatban s külön-külön a fenyők. Oldalra dőlve, térdre hullva egy-kettő ha elér ide alánk a sziklacsúcsig; egy sincs, aki fölvergődne a vár tövéig! Így járnak majd a támadók is?
*
Megvéd az Úr!
*
Hét éve már, nyolc éve már? hogy te itt e zárda-vár torony-csúcsában e májusban is hófödte ormok koszorújában jársz föl-alá vagy állasz mozdulatlan; koszorújában e májusban is hófedte hegyeknek, nem le, de fölfelé tekintve; koszorújában kelet és nyugat tudósai tiszteletének; gyűrűjében a szeretetnek, amit országok sora sugároz feléd; és nem fejednél van a glória, lábadnál tündököl. Mért nem akarsz kilépni ebből a sokrétű gyűrűből; hogy mentsd magad, mielőtt az ostromlók serege megvonná utolsóul azt a kört, amely a tajtékzó gyűlöleté? Amely halálod hozza?
*
Hajó ez itt ez a magányos bérctető! Árbockosár vártornyodnak e kis padlásszobája. Száguldanak gyors rendelésükkel a felhők: ősziek még? tavasziak már? Nem ők löknek előre azzal, hogy mögénk rohannak kettéhasadva ott az orrnál. Miként a Jövendőt sem ők: nem a mögénk repülő napok hozzák. Nem az Idő és nem a Tér jövendőjébe utazunk. Más cél iránt hagyunk el partot, szülőhoni láthatárt. A világ mozgása fölött, az Idő mozgása fölött mi haladunk.
*
De hova még?
*
Nemcsak a húst és nemcsak a halat: nem ettük mi a sajtot, a tojást sem. Nem éltünk más élő halála árán, bármily megejtő volt is rá a csábítás e föld urától, Satanastól, bármily goromba volt is a parancs rá e földi lét urától, Belzebuth-tól, hogy hulla-zabálók legyünk, hogy ne csak ölj : fald is föl, akit megölsz! Nem ittuk el a borjak elől a tejet, sem a bárányok és gidák elől. El nem raboltuk egy gyümölcsfától a gyümölcsét: meg tudtuk várni, amig önként ő maga adja nekünk, lábunkhoz ejtve. Megértettük, hogy nincsen alku, hogy vagy-vagy és az Úr pártjára álltunk védeni szent igéit, nyomult felénk bár kard miatta - S most te nyujtasz kardot felénk s nem hegyével, hogy beledőljünk: markolatával, hogy mi öljünk?
*
Ne folytasd. És tejét anyádnak nem szívtad el? S nem vágsz késsel tennen husodba, ha kidobod a kelevényt?
*
Szemed ragyog, bár arcod kék már a hidegtől. Honnan veszi az olaja-nincs mécs a lángot? Honnan veszi a szemed azt a lobogást? Nincs testednek egy porcikája, amely ne dideregne. És fölhevül, forróságba esik, akit tekinteted elér.
*
Földben vagyunk, a bűzlő, a porhanyós, pondrós földbe vagyunk ágyazva, ugyanoly mocsokba, akár gyökerével a virág, amely miből is áraszt annyi színt és illatot? A föld, a szennyes halad át és át rajtunk; hófehér fogával a szűz is a piros-ropogós cseresznyét szagolni is undok trágyává gyúrja át. Derékon alul e szennyes anyag rokonának vallja magát már a rózsaszín csecsemő. Semmivel kevésbé, akár a tölgy, bele vagyunk kötve a földbe. Őrült beszélhet a maga szabadságáról, - fölemelkedésről! - amíg a Sátán fertőiből jobbik felét ki nem tépi, el nem halatja.
*
Éget a kín, - de melegít is? A szíjcsapástól megparázslik a bőr, - de meghevül a szív is? E csak nagyjából megmunkált kövek közt milyen hideg kell még, milyen fagyosság, milyen csípős szél, milyen csupa tű hó a rossz eresztékek közül reád, mennyi törődés, hányódó didergés e sasfészeknél is ridegebb, egyszerübb heverő helynél, hogy e próbák fordított kotlós melegétől kikölj , - miből, mivé?
*
Horpadt, betört testedben: szennytől tapadó héjadban jól érzed magad? Burkodat, a romlástól bűzlőt, a csak csont és bőr arcodat mintha büszkeség hevítené? Kotlós-meleg valóban a láz, mely megvacogtat? A széteső testből valóban új élet madara repül ki? Legyen a te hited szerint. De az ellenség, az nem térden közeleg feléd. De szálegyenesen lépdelnek fölfelé a hegy derekán már a zsoldos katonák feléd s felém kit fogadalom köt, hogy védjelek s védeni foglak, nézd, fegyverrel is téged, a fegyver-tagadót. Megátkozod a fegyverünket? Megátkozod kezünket?
*
Akikben megvan az erő, hogy méltósággal elpusztuljanak, igazán azok méltók rá, hogy éljenek: kik emelt fővel halni tudnak, ők tudtak volna emelt fővel élni is: haláluk hát az élet diadalma! S a gyilkosok gyermekei azzal sem menthetik hóhér apáikat: az erősebb került fölül, az "életrevalóbb"! Nem: a puhányabb, az aljasabb, a gyengébb, s csak azért, mert a féreg mindíg szaporább, fürgébb, mohóbb, lelketlenebb, gyilkosabb: állatibb! Nem lépünk be a jövőbe, amely ember helyett pondrót terem. Azért halunk meg, mert miénk lehetett volna, csak miénk az élet. Mi voltunk életre-valók, arra a létre, mely tovább tart, mint a föld.
*
Láttam a csődört és a kancát, ahogy az egyik nyerített és remegett a másik. Lány vagyok, szűz még, de megnyittatásra ítélt, hát remegett bennem is a tisztaság. Le tudtam volna győzni: szerettelek, szeretlek. Láttam a bikát, a bakkecskét, az emsét és a kant, ahogy hörögve, mekegve, röfögve szóltak egymáshoz, mint az ember is, ha párzik: az ördög nyelvén. Itt van, ha tetszik, szétvetem a térdem. De mit hozol belém? Az állatot. Arcodon zsákmány-faló kéjjel mi vigyorog rám? Az állat. Nemző dárdaként szép szemedből is az mered rám, hogy állattá igázol. Nem előre viszel, ha karba kapsz: hátra, a kancák, emsék, tehenek rendjébe, állat-regnumába.
*
Hogy magyarázzuk meg, hogy kik vagyunk? Öljetek meg, az lesz a magyarázat tetteitekkel a műveinkre. Szépek a városaink? Bizonyára, ha le ti döntitek, mert a ti szemetekben rútak. Nőink nőiesek valóban, dallamosak a dalaink? Törvényeink emberiek? Azóta tudjuk igazán, mióta arcotokra állati düh torzul látásunktól is. Tükreink vagytok: bestia vigyortok mutatja, van tán mégis bennünk angyali. Örülünk, hogy gyűlöltök. Hisz az a mérce, hogy meddig jutottunk előre e földön, ahol a Romlásé a Rend! Döfjétek szivünkbe a lándzsát s majd adja Isten látnotok, ki vérzik tőle el.
*
Segíteni akarok, neked halálomig, neked, Jó Isten! És halálommal is hadd árthassak neked, te ősi Rossz, ki isten vagy, szintén, tudom. És megköszönöm a kegyet, hogy én, a porszem is föltámadhatok ellened. Köszöntlek hát és ünnepellek téged is, örömre korbácsoló gyötrelem, erőt-adó Gonoszság, erényre vezető Bűn!
*
Nem! Mi vagyunk mégis a derülátók. Mi, akik meghalunk önként választva azt a pusztulást, hogy láng sercegtesse ki belőlünk a zsirt, a vért, a spermát. Barátaim, ha ember halhat valaha reménnyel, mi halunk: van bennünk több az életünknél.
*
Őrület mindez, őrület!
*
Csak szembefordulás az őrülettel; a földi léttel. Mert kérdezd meg majd tenmagadtól akkor, ha haldokolsz, bár csupa-csipke ágyban: micsoda téboly volt, hogy éltél, ahogy ma élsz, időt fecsérelve - mi végre, isten-mérte időt? Vágyakat csitítva - mi végre, ördög-keltette vágyakat? Mi végre mindez, amikor minél később, annál hamarabb, annál fájdalmasabban vonalat húz, mint összeadások alá s megejti számvetésed a halál, és - mint mindenkit - elmarasztal.
*
Nem élet, ami nem vállalja eleve a halált; ami nem több a halálnál.
Ne kérdezd, barátném! mint töltöm időmet, S távolléted alatt kedvem miben lelem! Tudod, elvesztettem édes enyelgőmet
Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem.
Lefestem szüretem estvéli óráit, Ha már cselédimet nyugodni eresztem, És csak alig hallom a vígság lármáit, Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem.
Leplembe burkolva könyökemre dűlök, Kanócom pislogó lángjait szemlélem, A képzelet égi álmába merűlök, S egy szebb lelki világ szent óráit élem.
Az őszibogárnak búsongó hangjai Felköltik lelkemnek minden érzéseit, S az emlékezetnek repdező szárnyai Visszahozzák éltem eltűnt örömeit.
Életem képe ez. - Már elestvéledtem, Béborúlt az élet vidám álorcája! Még két mulatótárs van ébren mellettem: A szelíd szerelem hamvadó szikrája S bús melancholiám szomorgó nótája.
Ki hadakat vezettél s Vej ura, Vu az ősöd, nemes tisztséged múltán most még nemesebb lettél: a hódítók elmúlnak és minden merészségük, de szépség mesterére sose borul jeges tél. Az ecset csínját-bínját Vej úrnőtől tanultad, Vang Hszi-cse nyomdokába így léptél másodiknak, művészetedhez hűen nem törődsz az idővel, melletted vagyon és hír, mint felhők, tova-úsznak. A nagy császárt szolgáltad a Jó Kezdet korában, vele gyakran időztél Déli Szél Udvarában; a nagyokat sorjában elhagyta már az élet: ecseted őrzi őket a Hírnév Csarnokában. A hűség füzérével a jókat koronáztad, övükben nyílvesszőkkel festéd a katonákat, és császárod sok ősét oly-módon örökítéd, amint csatából jönnek s őrzik a harci lázat; s a császár paripáját, kedvenc Jade-virágát hányféle mozdulattal festette a csodálat! Egy nap a vörösmárvány lépcsősoron vezették, közeledett az este, árnyak körüllebegték; s megparancsolták néked: most folytasd mesterséged! életeddé sűrűdött a selyem és a festék. És sárkány-ráród akkor, szinte mennyből ugorva, a földi paripákat ezerszer felülmúlta: új Jade-virág nézett a nagy feszes selyemről, másik a lépcsősorról, egymásra csodálkozva. Mosollyal, adománnyal jutalmazott a császár, mandarinok s lovászok ámulatában álltál. Hű tanítványod, Han Kan, iparkodik nyomodban és elles minden mozgást, tartást a paripáknál, de míg a húst lefesti, a csontot elfelejti: a legremekebb ló is élet s lélek híján áll. Te, túl az ügyességen, isteni festő lettél: nagy, teljes férfi-sorsot, nem csak lovat festettél; s ugyan hová jutottál? zűrzavarban bolyongva szürke járókelőket festesz meg hébe-korba. Csak a szemük fehérét villantják remekedre, bizony senkise tisztább s ágrólszakadtabb, mint te; a rég-múlt sok írását idézem tanuságul: mindig keserves sors jut az igaz művészekre.
Ó, te, aki virágokkal fested a dolgokat, Életadó, te, aki énekeddel festékbe mártod őket, színüket kikevered, minden dolgokét, ami élni rendeltetett a földön! Azután széttörik a Sasok és Tigrisek rendje: csak a te festményeiden éltünk mi itt a földön!
Ekképp tökéletlen és tehetetlen a költők társadalma, a testvériség, a hercegek szövetsége. Festékbe mártod őket, színüket kikevered, minden dolgokét, ami élni rendeltetett a földön. Azután széttörik a Sasok és Tigrisek rendje: csak a te festményeiden szerepeltünk, míg éltünk itt a földön!
Még nagyszerű teremben, jáspis ládikóban rejtőznek mindahányan a hercegek: mind egyformák vagyunk, mind halandók, mi emberek, ez is, az is, mind elmegyünk, meghalunk mindnyájan itt a földön.
Megértem titkodat. Ó, ti hercegek! Mind egyformák vagyunk, mind halandók, mi emberek, ez is az is, mind elmegyünk, meghalunk mindnyájan itt a földön.
Sem smaragd, sem arany nem lesz senkiből, földbe bújva sem őrződik meg senki, mind elmegyünk, senki sem marad, mindünknek el kell menni, egyaránt az ő házába térünk.
Mint festmények, tűnünk el, mint virág, száradunk a földön, miként ketzál, papagáj, rigótoll öltözék, minden veszendő. Az ő házába térünk.
Idáig ért, remegőn lebeg az élők fájdalma, akik már háza belsejében élnek... Ne sirassunk titeket hiába, Sasok és Tigrisek... Itt mi valahányan tűnőfélben vagyunk, senki sem marad!
Hercegek, gondoljátok meg, ó, Sasok, Tigrisek, lehet jáspis, lehet arany, minden oda tér, ahol várnak a testükből kiszálltak. Tűnőfélben vagyunk, senki sem marad!
Ez a mozdulat nem egy istené: egy elfutó csatár a bal felső sarokba bomba gólt rugott; vagy a szenvedély szvingel: a világ-tojásból sziszegve kibújnak a kobra-végtagok s jövendölik a Pusztítót. A földtúró nyomor az őrült fény felé fordítja arcát, s nádkunyhón láng: ropognak izmai. Az ember-tigrisen ékkő és fémperec. De a lába parasztláb, porhoz és sárhoz szokott ujjai megcsáklyázzák a földet, mint járáskor, hogy orra ne bukjon rajta, és a csoda is együgyű, nomád- és földműves-csoda, hogy azé az esély, akinek több a karja. Csak az arc, az az istené. A koponya mennyéből kő-szemek látják a hangya-faj dühét; felhő, ami volt, ami jön: Bábár lovasai, a népek prése, az angolok, a világkonszernek, a vérözön. Földrengés-dobra, sikoly-sípra durcás gyerekarccal táncol a Nap, az isteni közöny.
Semmit nem bír már meglátni a szem, ég hava, föld hava egymásba hullatott. Ha nem izzana ott a fehér káprázatban egy őrült pipacs, azt hinném, vak vagyok.
A szenvedés felől sosem tévedtek ők, a Régi Mesterek: milyen remekül ismerték emberi rangját; hogy zajlik le, amíg más épp táplálkozik, vagy ablakot nyit, vagy épp unottan jár egyedül, hogy, míg a vének szenvedélyes áhítattal várják a Csodás Születést, örökké lenni kell oly gyerkőcöknek, akiknek semmi szükségük erre, korcsolyázván az erdőszéli tavon: sosem feledik ők, hogy még a szörnyű mártírság is valahol a sarokban, holmi kietlen zugban kell leperegjen, hová a kutyák kullognak kutyalétükkel, hol a hóhér lova egy fához dörzsöli ártatlan farát. Például Brueghel Icarusában: hogy fordul el minden, rá sem hederítve, a pusztulástól; hallhatta pedig a loccsanást az a pór, s a szörnyű kiáltást, ám a kudarc neki mit se jelentett; a Nap éppúgy izzott, amiként a fehér, zöld vízbe tünő lábszárra is egyben; s a fínom-mívű, drága hajónak is, ámbár látnia kellett holmi furát, egy ifjat lezuhanni az égből: dolga akadt valahol, s békén továbbsuhant.
A telihold oly ádáz, megszámlálhatom a kókuszpálma kereszt-stráfos árnyát bungalók álmatlanul vergődő falán. Csillagfény csöpög le a mandula óntepsijére, gyűrötten ragyognak a kaján felhők, mint a lepedők. A szabados, mohó hullámverés a falon átmorajlik, érzem, elmém holdfény-fehér lesz, leveti a formát, mit az egyértelmű nappal kiszab, lánnyá válik a fa, vízre hajol; közeledik felé egy fekete hegyhát, orrlyuka halkan horkan, a mezítelen leány ezüsttel locskolja a mellét. Megtartották volna az illő távolságot, de a szűz hold behúzta szövetét egy sötét felhőnek, és ők összeértek.
A lobbanó fénnyel incselkedik a lány, de ha engedsz az ember-öklelésnek, már látod a holdfényen át, valóban mik azok a tenyészbikák, a dürgő hattyúk - túlfűtött vágyú béres irodalma. Ki látta, hogy a szarvon összezárul a karja, combja átkulcsol, míg elmerül, ki látta, hogy a sistergő habok közt fehér testén csillagok fénylenek fel, ahogy vad és asszony jön a sötétben? Nincs semmi ott, csak ami mindig is, fénylő horizont vonalán a habtaréj, és huzalvékony páncél, szegecsekkel, s mint remegő cseppek gyékényes búvhelyén, paták és szarvak csillag-anagrammja.
Hogy először tengeren - már megint a régi gyerek voltam. Mennyi kincs, mennyi szépség mindenütt! Rohanó fény lett a kis velencei hajó s rajta én a csillagok utasa. Tulajdonképp sírnivaló, hogy a Valóság úgy megtisztelt, a hegyek, az ötlírás jegy, a táj, a kövek a Márkus téren a talpam alatt, s hogy a gőzös most énvelem szalad ki a Lidóra az örök vizen! Mintha valami szörnyű félelem űzött volna, hogy mindez nem igaz és eltűnik, úgy ittam-ettem az új világot, Alpokat, utcalányt, tengert, aloét, szobrot, Tiziánt, összevissza: minden pillanatom ima volt és újjongó fájdalom.
Róma egyik fenséges főterének arany körzővel, arany vonalzóval kimért közepén, a domb szívtestén: hatalmas, tengerszem-körívbe zárt tomboló, tékozló szökőkút dús vízsugarakkal vakítja meg a vízi szörnyekkel, hímnemű rémekkel harcoló, küzdő avagy tán éppen csak játszó najádokat, istennőit forrásoknak, folyamoknak, tavaknak, tengereknek – – – E kihívón mezítelen, buja leányok az Örök Város pogány istenhitét hozzák vissza, barbár, nagy múltakból, igen, ím, ide: a megszállott, rajongó keresztény zarándokoktól teli Szent Városba, a keresztek, kupolák, oltárok angyali szárnyalásába, orgonák zúgásába, gyónások suttogásába, igen, ím, ide, a XXI. századba, a globalizált, állatiasító körtforgó, tébolyult és tébolyító fogyasztásba, reklámvilágba, a talmi és erőszakos világbazárba… Ó, fogyassz és halj meg! Ám a najádok, a leányzók mezítelensége s a vad vízsugarak ősmélyről föltörő ezüstje mást üzen: szépséget, harcot, engedelmet, ellenállást, ó, pattanó inak, megfeszült mellkasokon emlőket, előremeredő bimbókat tépő szörnyek karma, fogsora, csőre megsebzi a tomboló, erős combokat, lábszárakat, fart, hátat, nyakat, testek forognak, hason, majd dőlnek ájultan hanyatt… A mindent elöntő, özönlő, fojtó vízsugarak alatt: a duzzadó szeméremrések megnyílnak az erőszaknak, hibátlan, hódító testük meztelenségét kitárja világra a rémek támadása, és mégis, hiába hihetetlen: a najádok arcán túlélő mosoly ragyog, mintha olyan játékot játszanának, amiért istentől születtek és élnek győztesen mindörökre, s amiben végül meghalnak mind a szörnyek… Szeretkező harc ez: szép és rút között, súlyos víznyalábok csapásai alatt az öldökölt, ölelt najádok új testet öltenek, ifjabbat, szebbet, s források fényében fölragyog delejező, latin nevetésük, heves vérük megerőszakolta az erőszakot! Ó, ők, a najádok, a vizek szülte leányok: divinikus-démoni-femina erővel emelkednek fölé a sújtó sugaraknak, a testükre fonódó halálos izomkötegek öleléséből kiforognak, és szöknek, szökellnek távoli idők kezdetei felől a mi késő időnket elérve, el ezt az istenek nélküli jelent, és túlélnek majd mind minket is, megérnek még messzi, izgató, szép jövőket, születő vizeket, ajzó, hevítő, lángok közt lezajló szabad szerelmeket, meg-soha-nem-ismerve: se temetőket, se temetetteket – – –
Teljes tej, jó forró burgonya, perzselt hús. Több! Szörnyűbb! Hol a hentes? Ott a vérvörös horizont mögött.
Az öldöklés színházára vágyva útra keltünk.
De túl fárasztó volt. Célba senki nem ért, halódva arra gondoltunk valami hiányzik. Ez más, mint amit elképzeltünk és félelmünk fölösleges volt.
Eközben mi szépen virágok lettünk: jácintok, pénzecskék, tulipánok, orgonák etc. s így tovább, és virágoztunk makacs hallgatásban és csalódva virágoztunk könyörtelenül.
A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszin, hallgat a mély. Mintha szivemből folyt volna tova, zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember, reszel, kalapál, vályogot vet, ás, úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el minden hullám és minden mozdulás. S mint édesanyám, ringatott, mesélt s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az eső cseperészni, de mintha mindegy volna, el is állt. És mégis, mint aki barlangból nézi a hosszú esőt - néztem a határt: egykedvü, örök eső módra hullt, szintelenül, mi tarka volt, a mult.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny, másra gondoló anyának ölén a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen és nevetgéltek a habok felém. Az idő árján úgy remegtek ők, mint sírköves, dülöngő temetők.
2
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit száz ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell. S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a mult és övék a jelen. Verset irunk - ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem.
3
Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az. Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz. Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt - ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd, ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már; gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős - az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik: apám- s anyámmá válok boldogon, s apám, anyám maga is ketté oszlik s én lelkes Eggyé így szaporodom!
A világ vagyok - minden, ami volt, van: a sok nemzedék, mely egymásra tör. A honfoglalók győznek velem holtan s a meghódoltak kínja meggyötör. Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa - török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e multnak már adósa szelíd jövővel - mai magyarok!
...Én dolgozik akarok. Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani. A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vivtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.
Építenek nekem kőből piramist a piramisok között. Piramisépitő kőművesek osztották be alapját. A festők előljárója festett benne, a szobrászok előljárója faragott benne, a halottak városához tartozó munkafelügyelők mozgatták meg a földet hozzá. Mindenfajta tárgy, mit a sírba adni szoktak, készül szükség szerint. Adnak nekem halotti papokat, készítenek nekem síri kertet, szántófölddel a „város" elején, ahogy ezt tenni szokás egy „első osztályú barát" számára. Szobrom arannyal van bevonva, köténye fehérarannyal. Őfelsége az, aki készíttette azt. Nem csekély ember az, kinek hasonlót tesznek!
A király kegyében vagyok halálom napjának eljöttéig!
S fölmásztam akkor hágcsóján a földnek a kallódó őserdők iszonyu sürüjén át tehozzád, Macsu Pikcsu. Szikla-grádicsok magas városa, végső lakhelye annak, ki a földi dolgokat nem takarta álomi köntösökbe. Tebenned két párhuzamos vonalként ringatózott a villám és az ember kettős bölcsője tövises szelek közt.
Kő-anya, kondorok hullámverése Magos foka az ember hajnalának. Elkallódott lapát az ős fövenyben.
Ez volt a lakás, im ez itt a székhely: a kukorica roppant szemei itt sarjadtak s itt hulltak vissza vörös jégesőként.
Itt serkedt ki a láma aranyos puha szőre, hogy díszítse a kedvest, sírhantokat s anyákat, a királyt, a harcosokat, az oltárt. Itt nyugodtak el éjjel mind az emberi lábak, sasok karmai mellett, ragadozók magasba rakott fészkén, s ha jött a hajnal, mennykő-lábakkal együtt hágtak a ritkuló ködökbe, s úgy taposták a követ és a földet, hogy mindig felismerjék, alva is, halva is tán.
Látom a kezeket és a ruhákat, a vizek nyomait a zengő üregekben, a falat, mely meglágyult egy arc érintésére, amely az én szememmel látta a földi lámpást, amely az én kezemmel olajozta az eltünt fákat, mert végül minden, köntös, bőr, edények, kenyér, bor és szó
csak volt, megtért a földbe. S a levegő narancsvirág-ujjakkal járta át mind a mélyen aluvókat: ezer év levegője, hónapok és hetek levegője, kék szele, vasas Kordillerái, amelyek, mint léptek lágy hurrikánja, fénybe vonták magányos övezetét a kőnek.
A "remete lak" Niklán
Sajátkezű írás...
