Végigmelóztad az ünnepet, vagy kipróbáltad esetleg a változatosság kedvéért, milyen a sokfogásos vacsora után a lefcicomázott fa mellett énekelni a Kiskarácsony-Nagykarácsonyt...?:)
Hmmm, nehéz kérdés... most ősszel olvastam egy cikket, ahol a romák maguknak újították fel a templomot (mások pénzéből, de a saját munkájukkal), és így valószínűleg jobban megbecsülik:
... eleve csak azzal a feltétellel ment ki hozzájuk a pap, hogy rendben tartják a környezetüket.
Én különben az egyháznak a térítő jellegével semmilyen szinten nem tudok azonosulni, mármint ha nincs az emberekben eleve valami, ami a transzcendenst hívja, akkor vagy felesleges fáradozás kerekedik (mint amit Csenyétéről írtál), vagy lágyabb-keményebb erőszak (szélsőségesen például az inkvizíció).
Talán a feltételesség jó lépés előre, nekem rokonszenves, hogy a pap nem óhajt "bármit" elviselni - legyen szó tárgyi vagy emberi feltételekről -, de ha az emberek megteszik az első lépést, a saját erőforrásaival mögéjük áll.
Hát igen, de azért érezzük, hogy ez nem az igazi:) Főleg ott, ahol a pártoló tagság átlagéletkora kb. hetven és a halál között (én is ilyen helyen élek:)
Azért nincsenek nyitva, mert - főleg az ország szegényebb vidékein - deszkánként elhordanák:-( És a jelek szerint ez sajnos nem szegénység, hanem kultúra kérdése. Amikor pár évvel ezelőtt Erdélyben jártam, ez a kis unitárius templom az egyik faluban tárva-nyitva állt, csodálkoztam, milyen szép a mennyezete:
... a jelek szerint nem kellett őrizni. Sőt, annyira nem őrizte senki, hogy simán besétált sziesztázni egy kecskenyáj:)
Ha egy közösség megszűnik mást látni az épületben, mint fát és téglákat, az épület nem lesz többé templom. (Akkor sem, ha a formája az). Nekem úgy tűnik, erre "haladunk".
De jó is az. Olyan béke és nyugalom sehol nem szokott elönteni, mint ott.
Valami olyan ereje van az ilyen helyeknek, amit máshol nem tapasztaltam.
Régebben jártam templomba alkalomszerűen , nem ragaszkodtam a miséhez, de ha volt, az utolsó sorban meghallgattam. Nem az volt a lényeg, lássák, ott vagyok, hanem töltekezni akartam.
Érdekes módon valami butaságra hivatkozva nincsenek már állandóan nyitva, csak misekor.
Nagy kár, bár engem már nem érint,elköltöztem Pestről, a templom helyét felváltotta a Duna part, mint feltöltődésre alkalmas hely. :)
Tavaly tavasszal Debrecenben akadt dolgom, utána elsétáltam a Nagytemplomig, gondoltam, pihenésképp leülök benn pár percre. Éppen istentiszteletet tartottak, és a vezető lelkészt búcsúztatták, egy idősebb hölgyet, aki x év szolgálat után visszavonulni készült. Utoljára lépett - ott legalábbis - a szószékre. Beszédet mondott, és ez volt a legjobb beszéd, amit valaha templomban hallottam. Nem valami magasztos vagy misztikus dologról szólt, hanem a pályájáról egy bibliai idézetre felfűzve. Az jutott eszembe, hogy a lelkész a személyiségével tud legjobban hatni vagy meggyőzni (engem legalábbis). És megdöbbentően más egy ötgyerekes családanya, mint egy katolikus pap. Később megvettem azt a könyvet, amelyet erre az alkalomra a prédikációiból állítottak össze. Van benne mindenféle alkalmi is (keresztelő, esküvő, temetés), és hát a temetési részben nem sok szó esik a halálról, vagy arról, hogy mi van a halál után, csak röviden ennyi: "Isten egyik kezéből áttette őt most a másik kezébe, abba a kézbe, amelyet mi most még nem láthatunk. Mert Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké." ... és tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy csak az élettel foglalkozik. Mármint nem csak a temetési fejezetben, hanem általában is, ha például a házasság válságáról van szó, vagy pont erről, amit felhozol (ki mit hisz valójában, milyen meggyőződésel). Nekem ez rokonszenves dolog. Olyasmit sugall, hogy az ember igazából az életével készül a halálra, de nem úgy, hogy már életében a halálra gondol, miközben erről vagy arról dönt, és nem is úgy, hogy a halálról való gondolkodással próbál megbarátkozni azzal, hogy halandó. Hanem inkább úgy, hogy - miközben válságban van, vívódik vagy csak töpreng -, az életet próbálja valamilyen minőségi szintre emelni. Ez a fontos, erről szól minden. Ehhez képest a halál egy sort érdemel: annyi, mint amikor az ember egyik kézből a másikba kerül.
"Ám a kötelező jelleg, a kényszerszolidarÍtás a visszás."
Tudod, mikor lenne ez változtatható? Már ami a mentalitást illeti.
Ha holnaptól senkitől nem vonnának le semmit.
És akkor valóban adhatnád annak, akinek akarod. Már ha egyáltalán.
De ezt egy csapásra nem lehet megcsinálni, és ne várj megértést pont azoktól, akiktől eddig éveken át levontak, hogy majd egy vállrándítással máról holnapra lemondanak róla. NEM is tudnának, mert a rendszer még a mai napig sem segít, hogy hogyan is lehetne másképpen.
Most megpróbálod elmagyarázni az igazságodat - nekem?:)))
Én már annyit olvastalak Botsinkaika, hogy ha mostantól nem írnál le egy bötüt sem, akkor is pontosan tudnálak képviselni bármelyik fórumon, bármilyen kedvenc témádban:))
Nemrég úgy adódott, hogy 25-35 év közötti embereknek sütöttem kaját, szóval inkább a háttérben szöszmötöltem és hallgattam miről beszéltek. Nyilván - korukból fakadóan - élettervezési/vezetési témák voltak porondon.
Jó ízzel, jó szívvel meséltek a terveikről, stb.
...hogy hogyan éreztem magam_utána_?
Nagyon jól.
Nem voltam agyonverve, nem szállt el az erő a tagjaiból, nem éreztem azt, hogy még a trundán is jobb élni, mint az emberek között.
És most gondoljuk el ugyan ezt a szitut 50-60 éves emberekkel.
Tapasztalat: keserűség, rosszindulat, egymást leépítő beszélgetések, betegségek cizellálása, stb.
Szumma: ha már választhatok kikkel legyek, akkor az előbbi korosztály. Vagy a trunda :D
