Nagy az éj és nagy a csend, kutya sem ugatja meg. Csupán a tüskés csalit fénybogara csillan itt föl a szomszéd csillagig.
Fénybogarak zöldje fénylik, messzi városok felé int egy vonatnak - s jön a vonat, a nagy hideg légbe tolat. Hogyha majd elér ide, meg se hallja senki se.
Hadd éljek még - hogy beteljék felettem, Amit számomra valahol kiróttak. Be akarom még csukni az ajtókat. S kinyitom az ajtót, mit elfeledtem.
Kit megbántottam, megvígasztalom majd, Ki megbántott, azon még bosszút állok. Korán kelek, hogy lássam a világot S estente halljam még a régi lomb-zajt.
Egy-két szegénynek még levelet írok. Megnézem még a szabadkai házat, Hol porba vert a gyász és a gyalázat Egy nyári éjen s sírok, újra sírok.
Elutazom oda, hol sose jártam. Egy ismeretlen ablakon benézek. Józan leszek, rikkantok, mint a részeg. Sötétbe járok. Járok a sugárban.
Aztán, mikor elérkezik a vesztem S végére hajlik már emberfeletti Nagy életem - mert nem szabad feledni - Tisztán és fényesen a sírba fekszem.
Ő... alszik... Úgy, hogy tiszta ébredése oly éberséget szül, mely minket álom ölébe dönt... Ó, borzalom vetése! Földhöz verődik: koppanás a sáron, beködli céljaink nehézkedése. Éghez verődik: rádtárul egésze!
Éghez verődik: testivé merednek a rejtett számok; sűrűbben mozognak a tér atomjai. Fényként remegnek a hangok: És mi itt lent fül azoknak, az valahol szem is: ott boltozódnak e dómok, ahol az eszmék teremnek.
Valahol van a zene, mint ahogy e fény valahol messzi hang a fülben... Csupán számunkra elválaszthatók... És e kétfajta rezgés közt az űrben a névtelen Többi... Ó, mi bújhatott a gyümölcsökbe? Ízük adja értéküket? S egy illat mit tanít? (Megismeréseink határait kuszálja testünk minden mozdulatja.)
Zene: te, kútmedencénk zuhatagja, hulló sugár, hangtükrözés, te boldog fölébredő a keltő indulatra, nyugalom, melyet bőség árja bontott, te nálunk több... minden céltól eloldott s szabad...
Most elvetélt napok során kitartó dac kérgében kell élnünk; védekezve szüntelen, arcunktól a fölkavargó szelek karmos mélységét elrekesztve. Erős az éj, de messze jár, s a gyarló kis lámpa meggyőz gyöngéden repesve. Bízzál: amíg itt hó és fagy fehérlik, jövő fogékonyságok láza érik.
Érzékeid egészen elragadták a múlt nyárból a rózsákat? Felednéd: a tiszta hajnal-órák nyugodalmát, könnyű lépted s a pókbeszőtte mezsgyét? Roskadj magadba, rázd fel, létre kel még a drága kedv: beléd, lényedbe halt át. S ha fennakadnál bármi veszteségen, örülj, hogy újrakezded majd egészen.
Forgó galambraj villogása tán vagy madárhang, félig szinte sejtelem, virág-nézés (ilyet szem néha lát csak), az éjt illattal váró rejtelem. Istenien-telt természet, ki állhat elé; ha isten benne nincs jelen? Mert kinek szívét belül feszegetné, arcát, betelve, kezébe temetné.
Túlcsorduló fölösleg lenne s bőség, és többre nem lehetne már reménye, túlcsorduló fölösleg lenne s bőség, és úgy érezné, nincs még vesztesége, túlcsorduló fölösleg lenne s bőség, kinek mértéktelenné nőtt igénye, s bámulna csak, mint képes ezt a benti roppant, ingó teltséget elviselni.
Admétosz. Neved altatódalod, Admétosz, csukd le pillád! Szeretlek. Admétosz, no lám, már álmodol s enhangod hallod, enneved szólítod. Álmodol, s a levegőt becézed, a homályt öleled, saját öledben nyugszol védtelen. "Szeress!" Ó, én szeretlek. Szeretem Admétoszt. Keress! Itt! Itt! Vagy mégse itt és ott se. És amott se. A fán! A földön. Nem, nem ott. Admétosz, nem vagyok sehol. Itt sem vagyok.
Admétosz, dajkád is neved. Füledbe dúdol, mint ahogy a tenger másnak. Admétosz, e név a tengered. Leopárd! Keress! Nem, itt sem vagyok. Arcok áramlanak köréd, egyet sem ismersz föl... de ott az a tiéd, az a te álmod. Vízáradat. Magzatvíz. És talajvíz. Csöpög. Hallod? Csöp. Csöpp. Csöp-csöpp. S átáramlik rajtunk a víz. Mint a homok a homokórán. Keress. Keress... keress... Ne itt és ott se. És amott se. A fán! A földön. Nem, nem ott. Admétosz, nem vagyok sehol. Itt sem vagyok.
Admétosz. Hallod, hogy csobog a víz? A magzatvíz. Meg a talajvíz. Maradnak ki-nem-apadó, földalatti erek, ha a te forrásod elszikkad is; forrásod, arcod mását tük- röző. Forrásod magányos. Egyetlen forrás, egyetlen csobogó tükör! Hanem folyton fakadnak újak, csobogó sebek. Nem hallod-e? Mindenhol újak, már nem a tiéid. A forrás nem barátod. Ám a víz jóbarátod. Figyelj, Admétosz! Hallod-e? Én víz vagyok. Lomb-gömbök harmata vagyok. A föld hajnali pára- fátyla. Szikláról omló víz. A jég alatt fuldokló víz vagyok. Pohárban rezgő víz, mely a haldokló küszöbén köszönti az érkező halált. Víz, hal-kopoltyúk gödrében susorgó. Víz, barlangok falán lecsorranó. Víz az asszony-ölekben. Magzatvíz. Talajvíz vagyok. Keress. Nem ott, amott se! A fán! A földön Nem, nem ott. Admétosz, víz vagyok. Vagyok mindenhol. Itt vagyok. Keress. Admétosz. Szunnyadj el, s keress. De ne engem. Ne a szűnő forrást, csak a vizet. Hallod-e hát? Csöp-csöpp. Csöp. Csöpp. Admétosz, nem vagyok sehol. De mégis itt... itt... Itt vagyok.
De gyönyörű az őszi táj a sárga nyár is égre száll feltündököl a láthatár gyönyörű őszi táj
A felhő csupa buborék közötte vékony kék az ég a szél kiáltja szerteszét: ne még ne még!
Kiröpül az egész határ – de gyönyörű az őszi ég – a szél süvítne még: ne még! amit gyűjtött a sárga nyár a szél süvítve vitte szét soha nem adja vissza már ez a gyönyörű őszi ég amit röpít a kék határ soha nem adja vissza már se ősz se tél se ősz se nyár!
Mennek az utakon leburkolt emberek, alig lép az öreg, alig lép a gyerek. Az asszony burnuszos köpenybe burkolódzik és hártyavékonyan a falra rajzolódik, tünődve emeli ebonit lábait, verődő, lassu film, amit a múlt vetít az üveges teren. Lazán lép, szaggatottan, lecsordul, mint a csepp s az út szélére csobban, izomtalan szobor, végeredményben bárgyú, sima, határtalan és sárga ujju bábú, inog térdeiben, hogy csaknem összeroskad, emeli önmagát, mint nagysúlyú halottat és ferdén verdesi bokáit az eső, öröktől-örökig így halad ez a nő, az ő szivében ég mindegyik szerelem s lábait, kezeit nem osztja meg velem.
