Hogy Lajos magyarszeretetét illusztráljam, hadd említsek egy másik lengyel krónikást, Marcin Kromert (1512–1589), aki a következőket jegyezte fel Anjou királyunk magyarországi ténykedéséről:
"Nagy Lajos néha álruhába öltözve bejárta a falvakat és a mezővárosokat, hogy megtudja, hogyan vélekedik a hízelegni nem tudó köznép az adószedőkről, bírákról, tisztviselőkről s magáról a királyról. Gondja volt rá, hogy az ilyen beszélgetések ne csak neki, de tisztviselőinek is javulásul szolgáljanak."
In: Cromer Hist. Polon. Lib. XIII (Raynaldusnál: tom. 17., az 1382. évnél, Nr. 26.)
Figyelemreméltó, hogy a későbbi II. Józseffel ellentétben Lajos ebbeől a szempontból csak egy országot, helyesebben egyetlen államot pécézett ki magának... ez pedig Magyarország volt.
ám elvitatni úgy tőle, mint Magyarországtól, a magyar vezető rétegtől azt, hogy egy igen tekintélyes birodalom urai voltak az ő regnálása idején, az átlátszó duma és botorság. E meggyőződésemből jottányit se engedek mindaddig, amíg meg nem bizonyosodik az ellenkezője :)
Már nem tudom, hogy sírjak, vagy röhögjek...
Senki sem vitatja el, hogy egy tekintélyes birodalom urai voltak. Ez a tekintélyes birodalom egy dinasztia által létrehozott konglomerátum volt, ahol komoly, de nem mindenható szerepük volt. TE akarod megerőszakolni a történelmet azzal, hogy ennek a birodalomnak a tekintélyét kizárólagosan MAGYARNAK tekinted!
"1360-ban Nagy Lajos kiűzte őket az országból, ám ingóságaikat nem vette el, s alig egy évtized múltán már visszatérhettek. Ezután már többször hivatkoztak oklevelükre, amit Zsigmond 1436-ban megerősített a számukra."
"Lajos, Magyar- és Lengyelország királya a tavalyi esztendőben Russziának termékeny földjét és fekvését látván, mivel a magyarokhoz nagyobb szeretettel és bőkezűséggel viseltetett, mint a lengyelekhez, Russziát Magyarországhoz akarta kapcsolni, és el akarta választani Lengyelországtól, melynek a fennhatósága alatt állt."
In: Johannis Dlugossi seu Longini Historiae Polonicae Libri XII; Frankfurt, 1711, II. köt., 37. o.
elfogadhatónak tartom az adott korban és adott birodalomra az Anjou Birodalom elnevezést.
Az elfogadott és bizonyított név az, hogy Anjou Birodalom. NEKED azt kellett volna hitelt érdemlően bizonyítanod, hogy ez a konglomerátum nevezhető-e MAGYAR BIRODALOMNAK.
Egyértelmű - minden állításod ellenére - hogy az ANJOU BIRODALOM, nem nevezhető MAGYAR BIRODALOMNAK.
Tehát, ne osszál álságos módon "kegyet" senkinek és semminek.
Eszem ágában sincs az Anjoukat magyarizálni, bár szerintem ez is megérne egy vitát. Ugyanúgy elfogadhatónak tartom az adott korban és adott birodalomra az Anjou Birodalom elnevezést.
Előadtad, de senki se fogadta el, mert te összetéveszted a hatalmi tényezőket. Az Anjouk diszponáltak a lengyelek felett és nem a magyarok.
E meggyőződésemből jottányit se engedek mindaddig, amíg meg nem bizonyosodik az ellenkezője :)
A probléma itt van, meg se hallod amit a másik mond, mert már eldöntötted magadban, hogy igazad van. Szerintem kár vitatkozni ezen, mert a helyzet nem fog változni. Te kitaláltad, hogy az Anjou birodalom az valójában Magyar Birodalom volt, felmelegítetted a kihült és rég avas konzervet a XIX. századi romantikus magyar történetírásból. Miért is? Rajzoljunk világröhejére háromtenger mosta magyar királyság térképeket??? Ezen már évtizedek óta túllépett a magyar közgondolkodás.
Szerintem direktben is beszélhetsz velem, nem kell üzengetni.
De te még mindig képtelen vagy felfogni, hogy a lengyel szuverenítás csökkenése az lengyel versus Anjou (Birodalom) és nem lengyel versus Magyar (Birodalom). hiába erőltetted, nem tudod az Anjout magyarrá varázsolni...
Tényleges uralomról - hmm, azért úgy gondolom, hogy 150 év oszmán hódoltság enyhén szólva komolyabb uralomnak számít, mint a Magyar királyság ingadozó sikerű küzdelme Halicsért, Bulgáriért, Szerbiáért, Boszniáért, akár még a dél-dalmát partokért... Ez se a te teóriádat erősítő érv... :o)
És milyen tényleges katonai uralomról beszél szerinted Révay koronaőr az oszmán terjeszkedés kellősközepén Bulgária, Szerbia, Halics és társai kapcsán?
Nyilvánvaló, hogy a szarmata urak ismételt Mo.-ra szólításával, amikor is Lajos gyűlésezni hívta őket ide, a lengyel állam szuverenitása sérült. Erről szóljál a barátodnak inkább, s ne törd a fejedet a mellébeszélésen :)
Én éppenséggel nem a föld levizeléséről beszéltem, hanem tényleges katonai és politikai uralomról. Mindez Árpádéknál sem ment volna, ha az ősi méd szokás mellé (copyright by Herodotus) nem verik meg sorozatos csatában az ellent...
Anjou Lajost illetően tételesen előadtam az érveimet, melyek alapján véleményem szerint jogosultak vagyunk a Magyar Birodalom megjelölést használni a jelzett időre. Ilyen volt az, hogy mindig nagy magyar kísérettel járt Lengyelországban Lajos, és az anyját is egy erős magyar gárda tartotta ott oltalmában, hogy a lengyelek rendszeresen Magyarországra jártak gyűlésezni országos jelentőségű ügyeikben, ha az uralkodó hívta őket, továbbá rámutattam arra is, hogy a birodalom kifejezés mint olyan, távolról sem közjogi kategória, s ilyenformán nem esik az állammal azonos megítélés alá. Ezek voltak a legkritikusabb pontok szerintetek, már tudniillik Lengyelország kérdése, a lengyel államiság viszonya Magyarországhoz.
A magam részéről nem rejtem véka alá azon véleményemet, hogy Lajos meggyőződésem szerint sem volt minden tekintetben makulátlan uralkodó, aki minden tekintetben pozitív mérleggel bírt (zsidók kiűzése stb.), ám elvitatni úgy tőle, mint Magyarországtól, a magyar vezető rétegtől azt, hogy egy igen tekintélyes birodalom urai voltak az ő regnálása idején, az átlátszó duma és botorság. E meggyőződésemből jottányit se engedek mindaddig, amíg meg nem bizonyosodik az ellenkezője :)
Révay itt nem tényleges, hanem transzcendentális síkon közelítette meg a kérdést, s arra célzott, hogy azok a területek, amelyek egyszer a Korona főhatósága alatt álltak (e tekintetben a magyar Szent korona a világon egyedülálló), azok egyszer s mindenkorra a Korona, azaz a Magyar Birodalom részévé, a korona mint szakrális fő alárendelt tagjaivá váltak.
Ez a "hódításfelfogás" nem egyedülálló. Minden hódító - kicsi, nagy - kifejezte, hogy milyen jogi alapon tartoznak hozzá a követelt területek. Ahogy te interpretálod a szimpla politikai síkot, az idealizált "parasztromantika", ami kétségtelenül létezett a korban és később is. De te ma bedölsz a hangzatos marketing dumáknak? Ha nem, akkor még kevésbé van okod bedölni a régiek politikai "marketingjének".
Egyébként meg cseppet sem egyedülálló ez a megközelítés. Pl. az Oszmán Birodalom felfogásában azok a területek, amelyeket a Padisah lovának lába érintett az az Oszmán Birodalom részévé válnak! Így pl. nemcsak EGÉSZ Magyarországra (inclusive Erdély és Felvidék), hanem Bécs elleni hadjáratok okán még az osztrák területekre is úgy tekintettek, mint oszmánok által jogosan követelt területekre.
Hát ez sincs köszönő viszonyban a valósággal, mintahogy a Magyar Birodalom felfogásod se, amire ennyit izmozol.
Révay nyilván azt mondta, ami a középkori oklevelek címfelsorolásában is szerepel. Erről már vitatkoztunk, hogy az intitulatio nem jelenti azt, hogy ott szuverenítás is érvényesül. Így ezek a felsorolások nem igazán jó érvek.
Révay ezt akkor mondta, amikor enyhén szólva is levertek minket cölöpnek a törökök és örültünk annak, ha hátsófelünkön azt a bizonyost megtaláljuk, nemhogy olyan szép terveket építgessünk, hogy ugyan már mikor érvényesítjük Magyarország szuverenítását mondjuk Bulgária, Holics, Bosznia és Szerbia felett.
Révay igencsak fura figura, hitelességével te is tudod, hogy vannak kérdőjelek (pl. a koronakérdés), így megfelelő kritikával kezelendő.
Kara,
Mit lovagolsz te még itt a anjoukorabeli "Magyar Birodalmon"? Minek erőltetsz olyan kabátot, ami sok helyen lukas? Annyi érdekes témát felvetettél, hogy kár erre egyáltalán bármilyen energiát fecsérelni. Látod, hogy nincs ember, aki azt mondaná, hogy hitelt érdemlően tudod ezt bizonyítani.
Úgy látszik, Révay itt nem tényleges, hanem transzcendentális síkon közelítette meg a kérdést, s arra célzott, hogy azok a területek, amelyek egyszer a Korona főhatósága alatt álltak (e tekintetben a magyar Szent korona a világon egyedülálló), azok egyszer s mindenkorra a Korona, azaz a Magyar Birodalom részévé, a korona mint szakrális fő alárendelt tagjaivá váltak. A következő gondolatai is erre utalnának:
"A legkevésbé sem látszik csodának, hogy a régi magyarok az ország pompázó virágkorában nem akarták a Szent Koronát Budán, a királyi székhelyen, az ország felséges fővárosában őrizni (a Birodalom és más országok példájára, melyek koronájukat szintén nem hagyják a királyok hatalmában, hanem vagy szent testületekre bízzák, vagy erődített és titkos helyekre rejtik), hiszen oda majd minden nemzet mindenféle népsége ellátogatott, és mint az már lenni szokott, akkora embertömeg, sokféle tevés-vevés, forgalom közepette gyakran keletkezett pártütés, támadt súlyos veszedelem; attól tartottak, hogy ott a királyi homlok szent ékessége, amelynek akkora fontossága van, kárt szenvedne. Ezért az emberi szemtől és az emberek tömegétől távol, nyugodt, biztos, természettől rendelt, erődített, magas hegyen fekvő, szinte égi otthonban, Visegrádon helyezték el. S méghozzá olyan gonddal és vigyázattal, hogy sem a Szent Korona őreinek nem volt szabad oda bármikor belépni, sem másoknak nem engedték, akiket a szent felségjelvény tisztelete arra indított, hogy hajlékát legalább a küszöbről köszöntsék."
Korábbi vitánkkal kapcsolatban meg kell emlékeznünk róla, hogy Révay Péter koronaőr a Magyar Birodalom fogalmát a következőképp értelmezte:
"a Magyarországba bekebelezett kilenc ország és tartomány, úgymint Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Szerbia, Bosznia, Holics, Lodoméria, Bulgária, Kunország"
KÁROLY KIRÁLY BEVONULÁSA BUDA VÁRÁBA ÉS A KIRÁLYNŐK GYÁSZA
Amikor Károly király látja, hogy az előkelők csoportjai körülötte rajzanak, és a fecsegő nép az ő pártjára áll, és hogy a királynőket nyíltan gyalázkodásokkal illetik, ravasz módon valami ország kormányzói címet vesz fel; ezen a címen bevonul a királyi várba.
Károly király átkos cinkosai pedig a férfi király nevével visszaélve, a kisebb nemeseknek és a közemberek sorából való népnek ezt mondogatták: "Ez az ország bőségesen meg van öntözve a mi vérünkkel; tapasztaltuk, hogy a tűzvész mindenfelé elpusztította az épületeket. Nos, nem is annyira a saját érdekünk, inkább a közérdek keltette bennünk a vágyat, hogy ehhez a Károlyhoz forduljunk menedékért, aki a mi királyaink törzséből sarjadt. Ekkora feladat terhét merészeltük - bízva bennetek - a vállunkra venni, abban a reményben, hogy ami nekünk tetszik, nektek is tetszeni fog. És ha a nagy teher súlya alatt elhagyna erőnk, a ti segítségeteknek kell ezt kipótolni. Tudjátok ugyanis, hogy államunk a belső csapások következtében meggyengült; rendbehozatalára és az országot külső támadásoktól való megvédelmezésére pedig ez a férfiú alkalmasabb, mint egy asszony."
Ezt mondogatták széltében-hosszában. így azután a félrevezetett nép mintegy önmagának szerencsét kívánva mondogatta: "Meddig nyom még bennünket ez az asszonyi iga? Veszélyes dolog egy olyan király, akinek asszony a neve! Ezt a Károlyt a Mindenható az égből küldte hozzánk. Azt akarjuk, hogy ő legyen a király, mert férfi." Ilyen ordítozással ostromolta a szemtelen tömeg a város magas palotáit, és ezek a nyugtalanító mendemondák megrontották még a királynőket is. Ennek következtében a királynők nem kis riadalomban, rettegve és remegve féltek, hogy megfosztják őket királyságuktól és egyszersmind életüktől is. Az öregebb királynő tehát szíve mélyéből feltörő sóhajok között a következő szavakat mondta: "Magyarország hálátlansággal emlékszik rólunk, hiszen elfelejtkezvén a néhai Lajos király hatalmas érdemeiről, leányának ilyen hálátlan jutalommal fizet."
És elősoroIván ezeket és sok más panaszait, szeméből előtörő könnyekkel öntözi sápadt orcáját.
Károly király pedig a nép kegyében elbizakodva sóvár módon ráveti magát az ország gyeplőire, és mintha békét akarna teremteni, megbeszélést hirdet ravaszul, és összehívja az összes nemeseket a várba. A vár kapuit olasz őrséggel erősíti meg. Volt is a nép között ékes szavú rábeszélés! A király párthíveinek javaslatára, néhány hű ember kivételével az egész megvesztegetett nép ígéretet tett rá, hogy neki adják át Magyarország jogarát, és ebbe a hű emberek is beleegyeztek - félelemből. Egy kíméletlen hírvivő aztán a válságos helyzet hevében ilyen szavakkal tört ki a királynőkre, közölve velük a kíméletlen határozatot: "Legyetek megelégedve vele, hogy eddig uralkodtatok; ezzel is csak Isten és a mi jóvoltunkból dicsekedhettek: a továbbiakban mondjatok le békés szívvel koronáról és a kormányzásról. Nem akarjuk, hogy ezután asszony parancsoljon nekünk. Jog szerint nem is illet meg benneteket a királyság: nők vagytok, és Magyarország rajtatok kívül még nem tisztelt meg nőket királyi címmel. A ti okosságotok nem elegendő ilyen nagy ország kormányzására. Férfi dolga ez! Megmutattátok ennyi idő alatt, hogy az ország nehéz ügyeinek intézésében mennyit ér a törékeny nem értelme és karjának ereje. Amit mondtam, az ország akarata! Célszerű tehát a közösség akaratának engedni, főként olyan akaratnak, amely meg nem másítható."
E szavakra a királynők, mivel erőt vett rajtuk az asszonyi gyöngeség, érzékeiktől és erejüktől megfosztva összeomlanak, a halálos rettegéstől megsebezve alig tudják magukat tartani, hogy össze ne essenek. Mivel az anya hallgatott, a leány könnyekre fakadva ezeket a szavakat mondta: "Atyám koronájáról, amely jogszerűen illet engem, nem mondhatok le; ami a ti akaratotokat illeti, hát csak menjetek azon az úton, amelyre ráléptetek: egy asszonynak nincsen hatalma, hogy ekkora tömeggel szembeszálljon. Csak arra kérlek benneteket, hogy néhai atyám érdemeit tekintve - ha ugyan becsülitek még valamire - legalább életünket hagyjátok meg, és engedjétek, hogy Magyarországot száműzöttként elhagyva férjemhez mehessek."
Az anya pedig, mivel egyáltalán nem volt megelégedve leánya válaszával, így szólt a követhez: "Kedves fiam, súlyos hírt hozol számunkra. Az asszonyi ész fogyatékossága nem engedi, hogy olyan gyorsan válaszoljunk, amint kívánod. Menj, és mondd meg azoknak, akik hozzánk küldtek, hogy a rád bízott dolgot teljesítetted. Mivel Károly király, akinek az ügyében jársz, és mi magunk egy és ugyanazon palotában vagyunk: azt, amit válaszolunk neki, személyesen mondjuk majd el."
Amikor a követ eltávozott, a királynők jajgatásban törtek ki; ezt a követ jelenlétében is alig tudták már visszatartani. Egymás karjába omolva kölcsönös könnyhullatások között egyre csak sírtak. Nem is jutottak hozzá, hogy beszéljenek egymással, vagy hogy a friss fájdalmak miatt újból panaszolkodjanak, mert zokogás fojtogatta a keblüket. Sóhajtoztak és könnyeztek a királynő termében tartózkodó udvarhölgyek is. Végül a sok búsulás után az öregebb királyné ezeket a szavakat mondta, miközben a leánya hallgatott: ,,Ó, te Mindenható, özvegyek és árvák védelmezője! Miért felejtkeztél el igazságosságodról? Miért késik a bosszúd e hálátlan útonállóval szemben, aki a saját véréből való szerencsétlen asszonyokat, a szent méltóságuknál fogva is tisztelendő anyát és nővért, magas trónusukról elűzni, s egyszersmind a jog szerint nekik adott jogartól igyekszik megfosztani."
Befejezvén szavait, a szeméről még le sem törölt könnyek árja kétszeresen ömlik. Majd az arcát elárasztó sok könny áradata után, az asszonyi dühkitörés már csillapodván, így szólt leányához, aki állandóan csak sírt: "Kedves leányom - szólt -, ez a hitszegő útonálló erővel birtokában tartja már a te királyságodat, és a kedvező sikerben bizakodva már nyíltan követeli a koronát, s azzal fenyegetőzik, hogy kiontja a mi ártatlan vérünket. Hogy tehát az új királynak örvendő tömeg hirtelen haragtól felingerelve ne rohanja meg egyszerre a királyi lakot, s hogy mi vérünkben ázva ne fosztassunk meg egyszerre a királyságtól és életünktől is: hagyjuk e félelmetes ügyet, és húzódjunk félre az elkövetkező szerencsétlenség elől. A magyar nép dühe néha a habzó szájú vadkan dühét és a tenger hatalmas dühöngését is felül szokta múlni: sem a tisztségünk, sem a nemünk, sem a méltóságunk és érdemeink iránti tisztelet nem biztosít számunkra kegyelmet. Ez a nemzet ugyanis az alázatosság külszíne alatt büszke főt hordoz a nyakán. Ebben a nagy válságban elég, ha meggyötört lelkünket megmentjük valahogyan. Az elvesztett királyságot, ha életünk megmarad, a szerencse kedvező fordulatával még vissza szerezhetjük: Isten igazságossága megfizet minden rosszért."
A leánya erre fátyolos és zavart hangon így felelt: "Jaj nekem, drága anyám! Királyi ölben születtem, atyámtól örökölt királyi méltóságban tiszteltek, és már fel is nőttem: inkább kívánnék az életemtől megválni, semmint jogaromtól megfosztva s idegen fedél alatt élni!"
Ekkor az öregebb királyné ismételten sóhajtozva így szólt a leányához: "Királyság, hatalom és vagyon nem kívánság szerint jut osztályrészül valakinek: mindezeket a kedvező szerencse adja. Száműzetés, bilincs, szegénység, gyász és a halálnak számtalan válfaja: mindezek az emberi sors velejárói. Amit tehát a mindenható sors ad nekünk, viseljük el béketűrő lélekkel mindaddig, amíg a kedvező szerencse, mely felől nincs kétségem, vissza nem tér hozzánk."
E szavak után ruhájával felszárította könnyező szemét, Károly királyhoz megy, és kedveskedő csevegéssel így beszél hozzá: "Magyarországot - szólt -, ezt a büszke és féktelen nemzetet asszonyi kéz nem kormányozhatja; vedd át őseid királyságát; rád száll az uralkodói jogar; használd ki tehát helyzetedet azzal a kéjes örömmel, amely vezérelt!"
A királynénak ez a válasza, amelyet Károly királyhoz intézett, nyomban elterjedt városszerte, és minden utcán visszhangzott az a hamis hír, hogy Lajos király leánya önként lemondott a koronáról.
KÁROLY KIRÁLY MEGKORONÁZÁSA
Károly a királyné válaszának nagyon megörül, és most már nem halasztja a dolgot, hanem az előkelők gyülekezetétől és a köznép csoportjaitól kísérve Székesfehérvárra siet, hogy az álnoksággal elragadott koronát minél előbb elnyerje.
Ez a város egy mély fekvésű síkságon van. A természet a falakon kívül, amelyeket nem tudom, ki épített, ingoványos vizekkel, körös-körül elterülő mocsarakkal meg mocsaras nádasokkal védi ezt a várost. Nem kevéssé díszíti ezt a várost egy kőből épült magas templom, a város közepén. Ebben a templomban van a néhai királyunknak, Istvánnak tiszteletre méltó teste, aki Magyarország első királya volt, s aki a szent hit küszöbére vezette s megtérítette a magyar nemzetet, megsemmisítvén a régi istenek bálvány képeit. Mindig ebben a templomban szokták megkapni Magyarország királyai az ország első méltóságát és a végtisztesség utolsó kíséretét.
Ebbe a templomba Károly nem úgy lépett be, mint Magyarország régi királyai, aranytól ragyogva és békés ruhákba öltözötten; iszonyú fegyveres őrségtől körülvéve jött ide. Jelen vannak a királynők is, akiket iderendeltek a kegyetlen látványosságra. Ezek előbb a szent oltárokat járják körül, majd Lajos király sírkápolnájába lépnek be. Amikor megpillantják a kegyes király márványszobrát, szívük csaknem meghasad, és a hideg követ átölelve sokáig csókolgatják a szomorú képmást, a vörös márványt elárasztják könnyeik záporával. Végül, miután szívük eltelt a szomorúsággal, haragjukat és sóhajaikat bezárják szívük mélyébe, és felszárítva könnyektől nedves orcájukat, és egyúttal mély fájdalmukat is elrejtve, képmutató arckifejezéssel felmennek a felső szentélybe.
Már a szent palásttal borítva, az előkelőségektől közrefogva ott állt Károly, és miközben a papság a titkos értelmű isteni igéket énekelte, az esztergomi érsek, kezében tartva a királyi koronát, hangos szóval, ahogy szokás, háromszor megkérdezi a népet, vajon akarja-e Károlyt királyának. Amikor aztán egyesek a párthívek ösztönzésére, mások meg félelemből felkiáltottak, hogy akarják: felkente őt királlyá, és miközben a papok ünneplő torkából harsogtak a himnuszok, a fejére teszi a szent koronát. De csodálatos dolog! Aki előbb még állítólag mindenkinek tetszett, úgy látszott, hogy senkinek sem tetszik, amikor az óhajtott célt elérte. Ugyanis a tömeg sajnálni kezdi a trónfosztott királynőket, a főembereket pedig, e gaztett szerzőit, láthatóan mardossa a belső lelkifurdalás. Ezért aztán nem volt vidám zajongás, sem dicsőítő ujjongás, ami egykor a koronázási ünnep menetét kísérni szokta. A királynők hívei pedig égtek a vágytól, hogy megöljék a hálátlan bitorlót, hogy Isten szent templomát beszennyezzék vérével, sőt bosszúálló lelküket a király vérében megfürdetve, ezer sebet osztva csillapíthassák.
A király számára rosszat jelentő csodajelek nem hiányoztak! Mertamikor a szokásnak megfelelően az ünnepélyes szentmise után királyi büszkeséggel, a főemberek csoportjától kisérve kilép a templomból, hogy az aranytól csillogó lóra szálljon, Szent István híres lobogója, amelyre egykor a királyság legelső napja bizakodva nézett, s amelyet annyi éven keresztül kegyes tisztelettel megőriztek a jövendő királyok számára: ez a lobogó, amint előtte vitték, beleakadt az ajtósarok borításába, darabokra szakadt, és a jogart csalárdul magához ragadó királyt méltatlannak jelezte. Amikor pedig gondtalanul a budai várban tartózkodva büszkélkedett új méltóságában, gyászos csodajelekkel rémíti őt az Isten a magasból. Ugyanis az őszi időszak kellős közepén egy napkelet felől kerekedő, óriási tömegű ijesztő felhő támadt, amilyenre a letűnt nemzedékek között egyetlen öreg ember sem emlékezett Magyarországon, és igen sűrű zápor kerekedett belőle, viharos szelével, zúgásával és hatalmas üvöltésével megrengette és remegésbe hozta a magas tornyokat és a kiemelkedő házakat, és a tetők magas csúcsait leszakítva, magával sodorta a levegőbe. Borzalmas még elmondani is. Amikor már három napja haragosan dühöngtek a vízzel terhes felhők és a hatalmas erejű szelek, az emberek azt hitték már, hogy örök káoszba tér vissza a világ.
És aztán, királyi díszének leáldozása idején, csaknem közvetlenül életének váratlan romba dőlte előtt megszámlálhatatlan sokaságú holló jött és telepedett le a királyi palota tetejére. Sem emberi erő, sem ügyesség nem tudta őket elűzni, csapatosan szállongva repdestek a vár területén, és ijesztő károgásukkal az eget és az emberek fülét is rémülettel töltötték el. Csőrükkel egymás ellen fordulva sebeket vágtak egymáson, testükről kölcsönösen kitépdesték a tollakat, és a fekete tollakat meg a királyi lak tetejét piros vérükkel összevissza vérezték.
Ezek a csodajelek megrendítették Károlyt, és bár érezte, hogy a fenyegető végzet súlyos előjelekkel rémítgeti, mégis a jövő reményébe ringatta magát, és úgy tett, mintha észre sem venné mindezt.
KIS KÁROLY HALÁLA ÉS PUSZTULÁSA
Eközben Erzsébet királynét, miután magas méltóságának csúcsáról letaszíttatott, súlyos keserűség gyötri, és az imént elvesztett királyság után vágyakozva meg a bosszúállás dühétől égve, burkolt cselszövéssel akarja visszaszerezni a tőle álnok csalással elvett hatalmat. Garai nádor sugalmazása is segítette. Nála jobban senki sem sajnálta a magas méltóságuktól megfosztott királynőket. Részint a királynők iránti tisztelet indította erre, részint Lajos király érdemeit is a szívén viselte. Ekkora merészséget kívánó gonosztett elkövetésére képtelen egy nagylelkű asszony; a nádor vette rá a királynét Károly meggyilkolására, és azt mondogatta, hogy van neki egy embere, aki fegyverrel merészen rátámad a királyra.
Volt ugyanis a nádor környezetében egy nemes származású, testben lélekben bátor ember: Forgách Balázs volt a neve. Korunk nem kételkedik abban, hogy az ő nemzetségéből származnak Gimes várának ugyanezen a néven nevezett urai. A királyné és a nádor egyezséget köt vele Károly megölésére, és ahogy némelyek mondják, állítólag az említett Gimes vára volt a merénylet jutalma Forgách Balázs számára.
Miután tehát a királynő és a nádorispán közt titokban egyezség jött létre, hogy megtámadják a királyt, keresték az utat-módot, hogyan hajtsák végre ezt a nagy horderejű dolgot a legbiztosabban. Ezért a nádor azt híresztelte ravasz fogással, hogy leányának a közelben tartandó menyegzőjére kell mennie: ezt színlelve új katonákkal véteti körül magát, és a külső szárnyakon is figyelmezteti a hű embereket, akiknek fájt a királynékon esett sérelem, hogy a király ellen lázadás fog kitörni, és már elő vannak készítve a fegyverek is. És mikor már úgy látták, hogy felkészültek a nagy gonosztettre, a nádorispán kioktatja a királynét, hogy koholt ürüggyel hívja meg a királyt termeibe.
Február hó hideg napjai voltak, és közeledett annak a szent szűznek az ünnepe, akinek, mint mondják, Krisztus a saját rózsáskertjéből küldött rózsákat és gyümölcsöt. Az Úr megtestesülésének ezerháromszáznyolcvanadik éve után éppen az ötödik év végezte új körforgásával a pályáját, amikor Erzsébet királyné ennek a napnak alkonyulata felé közölte Károly királlyal, hogy friss levél érkezett hozzá vejétől, Zsigmond őrgróftól; arra kérte a királyt, hogy jöjjön az ő lakosztályába, vegye szemügyre a levél felbontását és annak titkait, és hallgassa meg, milyen rejtett célzásokat tartalmaz.
A szerencsétlen Károly király - a bűn sötét homálya már kerülgette - lejön magas lakosztályából, és olasz udvari emberei kíséretében a királynészállására megy. Ugyanebben az órában Garai nádor - mivel így állapodtak meg - nagy csapatot hozva magával behatol a királyi várba, és miközben emberei csoportokban, ahogy meghagyta nekik, a vár kapujában visszamaradtak, ő maga azzal az ürüggyel lép be a palotába, ahol a király és a királyné tartózkodik, hogy búcsút akar venni urától és úrnőjétől, mert másnap leánya menyegzőjére kell mennie; de vele volt az összeesküvő is, karddal a ruhája alatt.
Miközben tehát a királyné és a nádor a király oldala mellett ültek és különböző tárgyalásokba merültek, az olaszok eltávoznak a tanácsból, és a palotából kilépve, kettesével, ahogy ez az olaszok szokása, járkálnak a várban. Amikor a nádor úgy látta, hogy a tervezett merényletre itt a kívánt alkalom, a szeme sarkából az ott álló Forgách Balázsra tekintett, aki magára vállalta ezt a dolgot. Ő pedig megértvén a jeladást, köpenye alól előhúzza fényes kardját, villám módjára lecsap vele a királyra, és vitéz karral súlyos csapást mérve rá, rettenetes sebet ejt rajta a fején és szemöldökén, a két szeme között. A gaztett elkövetése után eltávozik az udvarból, és miközben az olaszok mindenütt nagy zajt csapnak és összecsődülnek, véres kardjával nyit utat magának a nádori csapatokig.
Károly király pedig, annak ellenére, hogy ilyen nagy sebet kapott, nem esett el, hanem felemelkedvén arról a szerencsétlen helyről, ahol ült, lassú és ingadozó léptekkel megindult, és a padlózaton hosszú vérnyomokat hagyva, betegen visszament lakosztályába, ahonnan egészségesen jött le.
Erzsébet királyné pedig, megrendülve a szokatlan látványtól, lakosztálya közepén eszméletlenül összeesett. A nádor pedig örülve annak, hogy véghezvitték a tervezett gaztettet, félelem nélkül megrohanja a vár erődítményeit, és a kapukat meg a tornyokat ismét magyar fegyveresekkel látja el. Az olaszok pedig, amikor látják, hogy uralkodójuk nélkül és fegyverek nélkül vannak az ellenség kellős közepén, és amikor látják, hogy a királynak vére hullik, úgy gondolják, hogy biztonságosabb, ha futásban keresnek menekülést, és a várból távozva szétfutnak az egész városban, hogy fegyvert ragadva és erőben meggyarapodva visszatérjenek királyuk megbosszulására. Észrevévén azonban, hogy a király megbosszulására senki sem mozdul, és hogy a várfokokat elfoglalták, és az ellenséges csatlósok megakadályozzák őket a várba hatolásban, az első éjszaka homályában a király párthíveitől kísérve elmenekülnek, és Itália vidékei felé tartanak.
Végül ugyanennek az éj szakának csendjében, kiemelik az ajtókat, kivonszolják a megsebesült királyt, fogolyként egy magas toronyba zárják és őrzik.
Jaj! A sors milyen játékai győzedelmeskednek az emberi nem felett! Íme, fájdalom! Egy hitvány torony zárja börtönébe most azt a királyt, aki még az imént vigyázó őrséget állított ebbe a toronyba! Isten engedelmével ugyanis kire-kire saját vétke sújt le óriási erővel. Bárki vagy is, miért csak a kedvező sors feléd forduló arcát látod? Miért örülsz neki? Hiszen az események változásai bizonytalanok! És a végzet az eseményeket gyakran kedvezőtlen véggel zárja le!
Nos, ugyanezen az éjszakán, mélységes sötétségben a királynőnek erre a célra a szomszédságában tartogatott hadi népét, mely sóvárogva várta ezt a nagy látványosságot, beviszik a városba; alig várják a kétségtelenül beköszöntő nappal megérkezését. És amikor a Titán kocsija meghozza a pirosló hajnalt, és amikor a napnak aranyos fénye elűzi a nedves sötétséget, a csoportosuló hadi erők bejárják a város összes utcáját, és azt kiáltozzák, hogy Mária a király, és bosszuló kézzel keményen sújtanak le Károly párthíveire. Betörnek az olaszok házaiba, és az általuk összehordott kincseket mohón felprédálják, és a bűnösök vérét mindenütt nagy dühvel ontják. És hogyha Horváti János bán horvátjainak erős csapatával véres küzdelemben nem keríti birtokába a Szombati kaput, ő is itt szenvedi el vétkének súlyos büntetését.
Ezután Károly királyt elviszik, és Visegrád magas várába zárják fogságba. Itt sebére, mint némelyek mondják, mérgezett orvosságot tettek, és gégéjét eltörve belefojtják a lelket: szomorúan végezte be életét.
Nos, mit használt a vagyon, a királyság, mit használt, hogy a fenséges királynőket megfosztottad a hatalmi jogartól? A mindenható Szerencse megtagadta tőled, hatalmas városaid ellenére is azt az egyet, amely minden halandót megillet: a temetés végső tisztességét. Ugyanis Szent Andrásnak a már említett Visegrád vára alatt épített kolostorában jó néhány évig rothadó hullaként temetetlenül heverve az emberi nyomorúság szörnyű látványát nyújtottad, tanulságul és nagy példaként a jövendő királyoknak. Ugyanis ez a király előbb a római egyházzal is szembeszállt, és megtagadta tőle a Szicília királysága fejében járó évi hűbéradót. Ezért szerencsétlen halálának napjánál valamivel előbb a pápa az egyházi átok bilincsébe verte őt. Ez volt az oka, hogy a király tagjai szentelt földbe nem juthattak.
Horváth János fordítása
In: Katona Tamás szerk.: A Korona kilenc évszázada; Magyar Helikon, Bp., 1979
A "Kis" melléknevű Károly király szerencsétlen esetének elbeszélése és Magyarország királynőinek gyászos története
1. rész
THURÓCZY JÁNOS MAGISZTER ELÖSZAVA A KIRÁLYI KÚRIA BÍRÁJÁNAK ELSÖ JEGYZÖJÉHEZ, NAGYSÁGOS HASERHAG MAGISZTER ÚRHOZ
Általában jó volna nem kívánni másnak az osztályrészét; az idők változnak, az események kimenetele - mivel a szerencse vak - némelykor homályba borul, és az emberi színjáték néha nem sejtett véggel zárul. Károly a világ két legnagyobb országa fölött rendelkezett, és hatalma egész Itáliát rémülettel töltötte el: de mivel nem elégedett meg a saját határaival, a szerencsétlen vérével együtt a lelkét is kiadta, s végül még a temetés végtisztességétől is megfosztva, hosszú időn keresztül temetetlenül kellett feküdnie a puszta gyepen, a rothadás bűzét árasztva. Így sújt le - fájdalom! - a végzet villáma a felséges királyokra, a világ uraira, és így igazgatja ama mindenható az ő dolgaik folyását.
Arra kértél, igen kedves Uram, hogy írjam meg ennek a Károlynak szerencsétlen esetét: erőimet meghaladó terhet raksz vele gyenge vállamra; nem arra alkalmas tehetségnél kopogtattál! A királyok nagyszerűtettei ugyanis nem kisszerű írókat kívánnak, és a nagy hírnév nem találja örömét az egyszerű előadásmódban. Mégis, a figyelmesség arra késztet, hogy engedelmeskedjem óhajodnak, és meghajoljak kívánságod előtt, leginkább azért, hogy hálátlannak ne ítélj. Hozzákezdtem tehát nagy bátran, nem azért, hogy mindenki óhajának, hanem csakis a te akaratodnak eleget tegyek. Mégsem hiszem, hogy munkám a rosszindulatú magyarázatot kikerülje. Honnan vette - mondják majd - ez a tanulatlan ember ezt a vakmerőséget, hogy "énekeket" szerezzen, és parasztos írásmódjával összevissza forgassa a ragyogó eseményeket?
A gyűlölködés miatt minden ember életét nyomon követi az ócsárlás, még ha dicséretet érdemelne is; és a gonosz nyelv nem kíméli senkinek sem a korát, sem társadalmi állapotát. Mégis a közösen viselt teher - bármily nagy is - kevésbé nyom; és kevésbé igazságtalan a büntetés, ha vannak az embernek - bűntársai!
Ennek a Károly királynak gyászos halálát egy éppen nem tanulatlan velencei ember, név szerint Monaci Lőrinc az események idején, rövid mértékes versekben vázlatosan megírta. Nagyrészt őt követtem, leginkább azért, nehogy azt higgyék, magamtól csináltam valamit. De mindazt, amit ő összeszerkesztett, meg amit ifjúkoromban hallottam a szóban forgó királyról, öreg és szavahihető emberektől, akik maguk ide-oda hánykolódtak a vészes viharokban, igyekeztem bővebben megírni.
Olvasd hát és ítéld meg művemet; magasztald vagy ócsárold: és mivel éppen te róttad ezt a szokatlan terhet egy járatlan emberre, légy részese a dicséretnek vagy ócsárlásnak, már amit kapni fogok érte, magad is.
És hogy Károly király életének gyászos kimenetelét és Magyarország királynőinek siralmas történetét jobb rendbe szedhessem, és hosszú panaszénekemmel lelked kielégíthessem, könyörögve kérem, segítsen rajtam a Magasságbeli az egekből, ki a jajt is üdvre változtatja.
MÁRIA KIRÁLYNŐ MEGKORONÁZÁSA ÉS AZ EZT KÖVETŐ GYŰLÖLSÉG
Lajos király uralkodása véget érvén, fiúsarjat nem hagyott maga után, csak két lányt. Egyiküket, a születés rendjében az idősebbet, akit Máriának neveztek, bár még nem volt kiházasítható korú, házassági szerződésben a serdületlen gyermek Zsigmondnak, Brandenburg őrgrófjának ígérte - Károly római császár és cseh király fiának, még atyja életében -, azzal a kikötéssel, hogy amikor a hajadon eléri a házasulandó kort, hozzámegy feleségül, és hitvesét teszi meg királynak.
Az ország összes nemeseinek tetszett ez a feltétel. Szemük előtt ragyogtak még az atyának friss érdemei: ugyanis sokakat paraszti kunyhóból a legnagyobb tisztségekre emelt; egyeseket egyházi, másokat világi méltóságokkal tüntetett ki; az udvari nemeseket, akiket helyzetük arra kötelezett, hogy a királyi háznak különböző szolgálatokat tegyenek, minden kötelezettségük alól feloldozta és ugyanolyan szabadságjogokkal ruházta fel, mint a valódi nemeseket. Minek részletezzem? Az ország békéjét megőrizte, a magyarokat a külföldi nemzetek szemében félelmetesebbé tette, mint valaha voltak, és elérte, hogy a magyarok világszerte elterjedő híre-neve a csillagokig érjen. A nép változatlanul szerette még a megholt uralkodót a tőle kapott jótétemények miatt: az egész köznép egy szívvel-lélekkel királynőnek nevezi ezt a hajadont, az asszonyi nemet ezzel a fényes névvel kitüntetve, atyjának magas trónusára ülteti, és a szent koronával övezi a fejét.
Ennek a leánynak élt még az anyja, név szerint Erzsébet, egy éles eszű, tehetséges és nem kis ítélőerővel rendelkező asszony. Ö töltötte be asszonyi érettségével leánya feladatkörét az uralomban és kormányzásban.
Mellettük volt Garai Miklós is, az ország legtekintélyesebb embere, származását, gazdagságát és birtokait tekintve egyaránt nemes, akit Lajos király országa nádori tisztségének magas méltóságára emelt, és csupán a királynak rendelt alá. Ez a kapott jótéteményekről még nem feledkezett meg, s a kegyeletnek bizonyos fitogtatásával, teljesen és minden lehető módon a királynő szolgálatának szentelte magát, és őt tanácsaival kormányozta. "Te igazgatod - mondta - az ország gyeplőit, te vagy a magyarok királynője: nem látod-e, hogy az előkelők semmit sem gondolnak veled? Vedd el emettől a báni méltóságot, amattól meg az ispáni méltóságot, nehogy elbizakodottságában ellened szegüljön. Azokat részesítsd jótéteményeidben, akik melletted állnak. Sokan ferde szemmel néznek rád: az a gyanúm, hogy titokban cselt vetnek ellened, és megvetik királynői jogarodat. Rajtam kívül senki sincs, aki megemlékeznék az elhunyt király mérhetetlen érdemeiről."
Mihelyt a gyöngébb nemet, ezt a hiszékeny asszonyt kívánsága szerint irányíthatta, kicsikarta tőle az engedélyt, és ő gyakorolta kényére-kedvére a királynői hatalmat. A királynő a gonosz sugalmaktól megrontva titkos gyűlölettel viseltetett a főemberek ellen, és az ország jogrendje megrendült.
Amikor az ország főemberei észrevették ezt, kegyetlen viszály tört ki, hiszen az egyenlőség elve megbomlott, a félelem egymással szemben álló rosszindulatú pártokra osztotta a bárókat, és az egész nép megoszlott: teljes erővel marcangolják az országot, lázongó hadak lepik el a földeket, megvetik a hajadon uralmát, és keresik módját, hogyan foszthatnák meg a leány fejét a koronától.
Nem az ország egész lakossága helyeselte ezt a gazságot: egy pártot azonban ez a gazság naggyá dagasztott. Pál zágrábi püspök, az az olasz, akit Lajos király emelt erre a méltóságra, mindenkinél készebb volt a legnagyobb gonoszságra: aztán döbröközi Lackfi István és András, István erdélyi vajda és egy másik István, a simontornyai, Horváti János bán és János, a vránai perjel. Pedig ezek közül egy sem akadt, aki ne kapott volna birtokokat az említett Lajos királytól! Mert az említett Lackfi Istvánt Csáktornya és Stridó várainak nagy birtokaival ajándékozta meg, és az említett országrészben a legtekintélyesebb méltóságokkal ruházta fel. Az említett Horváti Jánost, ezt az igen alacsony sorsú nemest is ő tüntette ki, ő emelte Dalmátországban a báni méltóság magasára, és ő tette meg mindezeket udvara legnevesebb embereivé.
És a többiek közül mit mondjunk a vránai perjelről? Öt is a király emelte fel az alacsony kunyhóból és a névtelen köznép homályából, azt gondolta, hogy méltó lesz ekkora tisztségre, és hatalmas emberré tett valakit, akiről a természet is azt javallta, hogy csak maradjon lent a mélyben.
Mindezek csak úgy okádták a bennük megfogamzott mérget, és ez úgyszólván egész Magyarországot megfertőzte. Mert amikor látják, hogy ekkora feladat végrehajtására magukban nem elégségesek, társakat keresnek, megkörnyékezik, állandó rábeszélésükkel zaklatják őket, s mindaddig nem nyugodnak, míg meg nem nyerik őket maguknak, míg azok nem hajlanak akaratukra.
Ilyeneket mondogattak ugyanis: "Mit járjuk a bolondját esztelenül? Miért gondolkozunk még? Meddig tűrjük ezt a sértődékeny és szeszélyes asszonyi uralmat? Megveti a mi szolgálatainkat, mogorva pillantással néz reánk. Elfeledkezik róla, mennyi vért ontottunk egykor kegyes királyunk szolgálatában, hogy mennyi veszélyt és micsoda fáradalmakat viseltünk el, amikor Lajos királya mi kardunk segítségével összemorzsolta az idegen népeket: meg akar fosztani bennünket azoktól a tisztségeinktől, amelyekre egykor felemeltettünk. Bezárja előttünk ajtaját, amely előbb nyitva állott előttünk; és Garai nádoron kívül senki sem tetszik neki. Meg kell találnunk az ellenszerét, hogy ez a hirtelenharagú asszony ne ontsa ki vérünket, ne oltsa ki életünket, és ne prédálja fel véres verejtékünkkel nehezen megszerzett vagyonunkat."
KIS KÁROLY KIRÁLLYÁ VÁLÁSZTÁSA ÉS A HOZZÁ KÜLDÖTT KÖVETSÉG
Amikor úgy látják, hogy népes csapat gyűlt köréjük, még nagyobb hévvel fognak terveik megvalósításához. Több alkalommal összegyűlnek, és arról tárgyalnak, hogy Apuliába küldenek Károly királyért, mellék-nevén "Kis" Károlyért.
Ez a Károly vérrokona volt Lajos király leányának, Máriának. Ezt a Károlyt ugyanis a boldogult András úr, Szicília királya, boldogult Lajos király édestestvére nemzette. Ezt a Károlyt, aki Magyarország királyainak fényes törzséből sarjadt, méltónak ítélték rá mindazok, akiknek a terv tetszett, hogy felettük uralkodjon. Egyhangúan megkérték tehát a zágrábi püspököt, hogy menjen Szicíliába, Károly királyhoz. Ez nem is kéreti magát sokáig, hajlandó rá, nem riasztja a hosszú utazás terhe, és igent mond, mivel az istentelen ügyet mindenki másnál jobban a szívén viselte, és örömmel ajánlkozott a kimondhatatlanul nagy gonosztett megvalósítására. És hogy ki ne tudódjék a még befejezetlen ügy, le ne lepleződjenek a gaztett szerzői, meg ne előzze őket a királynők jogos óvintézkedése, s így szándékaik meg ne hiúsuljanak: hazug híreket koholnak, megtévesztő lepelbe burkolnak mindent, és azt híresztelik, hogy az említett püspöknek vágya támadt meglátogatni az apostolok szent küszöbét és a római udvart.
Az asszonykirály még két éve sem ült atyja trónján, mikor a püspök útra kel szárazon és vízen, jól előkészítve az úthoz szükséges dolgokat. Jó szerencsétől kísérve meg is érkezik minden baj nélkül Nápoly városába, ahol a király tartózkodik. Miután elfoglalta a szállását, késedelem nélkül – még tagjait sem pihentette meg ekkora úti fáradalmak után, hiszen semmi sem volt előbbre való számára a megkezdett ügy véghez vitelénél –, sebtében a királyhoz siet, csupán kíséretének és magának díszruháit hozat ja rendbe előbb.
Mikor a király elé járul, mély térdhajlással üdvözli, ahogy az olaszok szokták. Aztán így szól: "Mély tisztelet a királyi szent felségnek! Magyarország összes egyházi méltóságai, a bárók és előkelők bíztak meg azzal, hogy ezt felséged előtt kifejezésre juttassam, miután őket és hív szolgálataikat alázatosan felséged jóindulatába ajánlottam." Egyszersmind átad neki egy sok pecséttel lepecsételt levelet. A váratlan és szokatlan eseményen elcsodálkozik a király, szemét egy darabig a földre szegzi és azon gondolkodik csodálkozva, miféle sors hozta eléje ezt a nem várt követet. Majd szemét ismét a püspökre emeli, és látván, hogy az vidám tekintettel áll előtte, úgy gondolja, hogy nem hozhatott semmi rosszat; majd viszonozza az üdvözlést, és hogy egyedül, tanúk nélkül ismerhesse meg az eléje hozott ügy sorát, elrendeli, hogy a teremből a követen kívül mindenki távozzék; aztán felnyitja a levelet. És amikor a király megtudja belőle, hogy a követséggel egyedül a püspök van megbízva, s hogy a levél arra kéri, adjon hitelt szavainak, megkéri a követet, hogy adja elő az üzenetet, és ezzel helyet is foglalnak.
Az említett főpap a következőket mondta Károly királynak: "Nagylelkű uralkodó! Az őseidre való hálás visszaemlékezés, amelyet nálunk a hálátlan feledékenység még nem semmisített meg, arra ösztönzött minket, hogy hozzád folyamodjunk. Tudjuk, hogy te Magyarország királyainak fenséges véréből eredsz, s rajtad kívül a mi országunk jogara senkit sem illet meg. A mi boldogult királyaink férfisarja vagy; női hatalom nem tud egy féktelen nemzetet kormányozni; a gyöngébb nem nem tudja lecsendesíteni azt a háborúskodást, amit felidézett. Azt a Magyarországot, amelyet egykor gyönyörű gazdagságában hatalmasnak láthattál, most kegyetlen háborúskodás marcangolja. A gyászos lángoktól összedőlt épületek gyászfáklyává válva mutatják ennek siralmas nyomait. Urak legyilkolása öntözi vérrel a terméketlen földeket; a nép gonosz pártokra szakadva vadul dühöng az ország szívében, és az ország valamennyi lakosa dühében egymást marja. Mit mondjak? Mint egykor Phaethon tüzes lábú lovai, mit sem törődve a gyenge kezű kocsissal, letértek az útról, és üszökkel töltötték meg a világot, így van súlyos vésszel tele mindenütt az ország. Téged hívunk, hogy lecsendesítsd az erejében megtört országot, egyesítsd a viszálykodó főembereket; és az alacsonyabb rendhez tartozó népet örvendeztesd meg a béke nyugalmas szépségével, vállald magadra a mi szenvedéseinket, mivel mi magunk nem tudjuk féken tartani őket, és ne vonakodj attól, hogy urunkká és királyunkká tegyünk. Hívunk téged, jog szerint téged illet meg a királyság; neked örök hűség köteléke alatt és teljes bizalommal alávetjük magunkat, hogy te is szerethesd azokat, akiket a te szüleid szerettek. Jöjjön tehát felséged; mi hűségesen meg fogjuk tenni mindazt, ami az útra és az ügyek rendezésére szükséges. És ha felséged lelkiismeretét mardossa az unokanővérén megesett sérelem, hiszen, mint tudod, őt tiszteltük meg atyja trónszékével: hát őt a szokás ellenére emeltük oda, és a női bölcsesség nem tud megbirkózni az adott terhes feladattal; egy érett korú férfi is izzadna ekkora teher alatt. Magyarország népe, régi bűnei miatt mindenfelől ellenséggel van körülvéve. Ezenkívül a belső ellenségeskedések miatt is hatalmas tenger módjára hánykolódik: férfiút követel, hogy megvédje az idegen támadásoktól. Ami pedig azt illeti, hogy ekkora ország gyeplőit egy hajadon irányítja: bizony ilyen körülmények közt néha még egy nagylelkű férfiú keze is meginoghat.
Minek fejtegessem tovább? Ha mérsékletet tanúsítotok mindketten, neked is, neki is elég lesz Magyarország, hiszen téres az."
Károly király e beszéd meghallgatása után csendben maradt, gondolataiba mélyedve halogatta a válaszadást, és elbocsátván a püspököt szállására, ez új esemény lehetőségeit forgatta magában. Miután sokáig elgondolkozott rajta, elfogja a legfőbb magyar méltóság utáni féktelen vágy, és lelkét heves küzdelem dúlja: az értelem alul marad és elbukik: legyőzi a királyság utáni vágy.
Nem is halasztgatja az ügyet: a királynéhoz megy, aki termeiben tartózkodik, és e szavakkal tárja fel előtte lelkének nyavalyáját: "Nem remélt új lehetőség merült fel számomra: Magyarország kormányzására hívnak! Kedves feleségem, elhatároztam, hogy elmegyek, magammal viszem közös fiunkat is, és a dolgok rendbetétele után neki adom át a koronát, neki engedem át a kormányzatot, s magam ismét visszatérek Itáliába. Kemény küzdelmeket vívtunk mostanában, és ahelyett, hogy fellélegezhetnénk, még súlyosabbik fenyegetnek. Ellenségünk a Severini uralkodóház; a pápa súlyos haragja is minket sújt villámaival; a franciáknak irigységtől eltelt népe is fegyvert szorongat a kezében, hogy életünket és e terület feletti jogainkat elvegye; a szegénységet, amely itt benn szorongat bennünket, nem is említem. Ha az égiek kívánságunk szerint irányítják az eseményeket, és elnyerem Magyarország kormányát, a magyar erőforrásokkal kifoltozzuk a hiányokat. Mondd el te is a véleményedet, hogy mennyire tetszik neked ez a dolog."
Férje szavain a királyné elszomorodott, elszürkült, mint a tenger, és zavarában nem tudta visszatartani könnyeit, mintha a veszélyt előre megsejtette volna a lelke. Szomorúan és sóhajoktól el-elcsukló hangon így szólt a királyhoz:
"Legkegyesebb király, hagyjad te a fondorlatosan viszálykodó és istentelen gyűlölködéssel terhes Magyarországot! Tőrvetésre gyanakszom, meg arra, hogy a téged hívó párt ellenséged neked. Ismerjük ennek a népnek álnokságát! Jaj, kérlek, ne vesd alá magad ennek az ígéreteit megszegő népnek! Ami pedig a mi kedvezőtlen helyzetünket illeti: a Mindenható a magas égből harc nélkül leterítette Bajor Ottót, azt a fejedelmet, aki sok katonaságában bízott, aki fegyveres vitézekkel tiporta Itália földjét, büszkélkedett népeivel és gazdagságával, és téged országodtól és életedtől is meg akart fosztani; különböző ellenségeinket számos csapásával szórta szét: meg fog könyörüIni rajtunk, és meg fogja mutatni az utat, hogy a súlyos nehézségeket elviselhessük és legyőzzük."
A királyné könyörgései nem indították meg a királyt, akit lángra gyújtott a velejében izzó nagyravágyás; magában küszködve így szólt: "Asszonyi aggályoskodás miatt csak nem fogom megvetni a szerencsét, amely önmaga ajánlkozik számomra, és a fiamat sem fosztom meg a legnagyobb magyar méltóságtól. A királyok híre széles e világon elterjed: hát illenék-e, hogy siránkozó feleségem könnyei miatt odahagyjam a szerencsét, amelyet a végzet maga kínál fel nekem?"
Magához hívatván a püspököt, közli vele, hogy hajlandó eleget tenni az őt hívók óhajának. De szigorúan meghagyta, hogy királyi elhatározását ne jelentsék a királynénak.
KÁROLY KIRÁLY HITVESÉNEK SIRALMA ÉS PANASZA, AMIKOR A KIRÁLY MAGYARORSZÁGRA INDUL
Az az időszak volt éppen, amikor az illatozó virágok tarka színeivel hímzett réteket - melyeket a kegyetlen fagy elpusztított - újra kisarjasztotta a föld, amikor a csalogány a kegyetlen tél csendjét megtörvén, álmatlanul tölti az éjszakát, és édes énekével hirdeti, hogy közeledik az eljövendő nyár, és a többi madárkát is piros hajnal hasadtakor - mikor az alvók szemét még az édes álom tartja fogva - zengő hangjával ébresztgeti, vagyis amikor a tavasz létével végső határaihoz közeledik, és amikor a tenger az északi szél viharos fúvása múltán békés nyugalomba egyengeti háborgó hullámait, és a hajósok számára biztos és szerencsés utat ígér.
Ekkor Károly király elrendelte, hogy gondoskodjanak az úthoz szükséges dolgokról, és rakjanak be mindent a hajókba; ő maga meg a város felé vette útját. Amikor a királyné látja, hogy férje s vele együtt fia is el akar hajózni, könnyeit - melyeket egyre ontott - egyszerre haragra váltja át, és felhagyván a könyörgéssel, a Tymbraei Apollón papnője módjára őrjöngve, hangos kiáltozással rátámad férjére, és könyörgő kezét összekulcsolva, lelkének keserűségében ilyen szavakat vet férje ellenére:
"Minden atyák legkegyetlenebbike! Miért viszed magaddal fiadat a nyilvánvaló halálba? Ha te magad nem félsz a haláltól, melytől mindenki retteg, ha már magadat nem sajnálod, legalább engem sajnálj, és a kétségbeesett anyának hagyd meg a vigaszát. Szétbontott hajjal, orcámat kegyetlen körmökkel marcangolva, a város közepére rohanva, sóhajok közt siránkozva kérem majd a nép segítségét, és azt kiáltozom, hogy vegyék el tőled és adják vissza nekem a fiamat, mintegy a pokol torkából kiragadva!"
A királya nagy kiáltozástól megzavarodva, halkan és korholóan rászól a királynőre, hogy hallgasson. De a királynő nem csendesedik el, és a király izzó haragra lobbanva nem fékezi férfitermészetének indulatát, és kezével arcul csapja a királynőt, és megparancsolja, hogy távolítsák el a városból. Azzal is megfenyegeti, hogy ha nem hallgat, a tenger sós vizébe dobatja. Az pedig, mintha eszét vesztette volna, még nagyobb dühre lobban dúlva-fúlva, mint a dühös vadkan, amely mély verembe esett, és ki akar törni belőle a gyümölcsös cserjésbe - és dühöngve, égő szemmel és fogát csikorgatva tart a kijárat felé, és mivel nincs kinek kiönteni szívének keserveit, gyötrődik szerfölötti fájdalmában.
Károly király végül az igaz házastársi szeretettől meghatódva, szívére vette a királynőnek mind sírását, mind szidalmait, s lelkében megrendülve, hosszú ideig forgatta titkon lelkében felesége szavait, és remény és félelem között hánykolódott ide-oda. Arra gondolt ugyanis, hogy az a szív, amely ekkora dühvel őrjöng, előre érzi a jövendő szerencsétlenséget. De dacos nagyravágyásában semmiféle lebeszélés nem tudta eltéríteni szándékától. Mégis engedett a királynő szeretetének, fontolóra vette, mekkora fájdalmat okoz az anyának fia távolléte, és megígéri, hogy édesanyjánál hagyja a fiút. A királynő annyit elért, hogy a fiát kimentse a gyászos helyzetből, de aggódik férjének sorsa és szerepe miatt, és nagy szomorúságában naphosszat ontja könnyeinek árját.
KÁROLY KIRÁLY MEGÉRKEZIK ZÁGRÁBBA
Ezenközben Károly király, miután házának és utazásának összes ügyét higgadt megfontoltsággal elintézte, a termeiben gyászoló szomorú királynéhoz ment, és ahelyett hogy mint akarta, megvigasztalta volna, kedveskedő szavaival "megújította az ő régi fájdalmait", és megint csak megríkatta, újabb zokogásba fúló sírással. Végre megindult a férj szíve, és hitvesének fájdalmát részben enyhítve, fiát anyja gondjaira bízta, majd végső búcsút vett - eközben a királyné és ő is bőven hullatta könnyeit -, és elsietett a hajókhoz. Dagadtak már a szélben feszülő vitorlák.
Károly király és a királyné a tengerpartra érkezett, és mielőtt elváltak volna egymástól, a királyné így szólt a királyhoz:
"Nálad hajlíthatatlanabb embert még nem láttam, süket a füled a kérésre, és önszántadból rohansz a vesztedbe! El fogsz pusztulni! Én magam királynői öltözékemet, melyben a te jelenlétedben büszkélkedtem, levetem, és fekete ruhákat készíttetek magamnak, hiszen úgyis özvegy leszek. Mindig félve várom, hogy egy ismeretlen ember hírül hozza halálodat, ezzel a súlyos újsággal sebzi meg fülemet, ezzel a szomorú hírrel tölti be városaidat."
Szavai közben szíve mélyéből feltörő sóhajokat hallatott. A király pedig hajóra szállt országának olasz főemberei kíséretében, dagadó vitorlákkal a vizekre bízta magát, és kedvező szelek fújdogálása mellett szántotta a mély tengert. A szerencse mindenütt kedvezett neki, és végül Zengg partjain kikötött. Zengg egy tengerparti város, Dalmácia vidékén fekszik. Itt Károly királyt illő szállással fogadták. Zengg polgárai ugyanis örültek az olasz uralkodónak, mert maguk is inkább olaszul csevegnek mind a mai napig, semmint hazájuk régi nyelvén.
Ebben a városban csatlakozott Károly király az őt behívó bűnszerzőkhöz, akik nagy és erős katonai csapattal várták. Egy kis pihenőt tartottak, hogy a király tengeri utazástól fáradt tagjai felüdülhessenek. De az uralkodó mohó vággyal sietett, hogy mielőbb elnyerje a legfőbb hatalmat. Megindítja tehát a csapatait, a hegyeken való átkelés nehézségei sem tartóztatják fel, és megérkezik Zágráb városába; a város püspöke nagy bőségben és kedves vendégszeretettel fogadja. Károly király elhatározta, hogy míg a róla szóló hír el nem terjed egész Magyarországon, ebben a városban várakozik. Mind ő maga, mind emberei jól nyitva tartják a fülüket, hogy meghallják, mennyire tetszik a népnek a király eljövetele. Az ország minden részében becsmérlő beszédeket terjeszt, szavaival megvetetté akarja tenni a nép szemében az asszonykirályt. A főnemeseket, akiket a szavak nem tudnak megvesztegetni, pénzzel és ajándékokkal bérelte fel, a megvesztegetés szennyével fertőzte meg. Másokat ígérgetésekkel elhalmozva vont a maga oldalára, mint egykor Orpheus, aki állítólag hangjának édességével az állatokat és a fákat is megindította. Kevesen maradtak meg a királyné pártján régi hűségükben, színlelő arccal. A kisebb nemesek pedig, akiknek nyakát a Károly királyhoz csatlakozó urak nagy erővel szorongatták, nem tehettek egyebet, kénytelenek voltak csatlakozni hozzá.
ZSIGMOND ŐRGRÓF HÁZASSÁGA ÉS KÁROLY KIRÁLY BEVONULÁSA BUDA VÁROSÁBA
Miközben Károly király ezeket cselekedte, a császári szülött a forrongásról szóló hírektől sürgetve egyházilag is, meg egyszersmind a nyoszolyán is érvényesítette a már előbb elhatározott házasságot. Őt ugyanis a szülei még Lajos király életében a császári házból a királynő udvarába hozták, hogy mint jövendő király, megtanulja a magyar nyelvet és elsajátítsa az itteni emberek szokásait.
Hogy a közelgő trónbitorló ármánykodása és a hozzá csatlakozó nép dühe tőrbe ne ejtse őt, otthagyta a feleségét, és hazájának határai felé menekült. Amikor ennek a házasságnak híre eljutott Károlyhoz, nagyon lehűtötte kedvező esélyekben bízó reményeit. Azt gondolta ugyanis, hogy a császár a fiát ért sérelem miatt maga is megmozdul, és haderejét és fegyvereit ellene indítja.
De a királynők előtt sem maradtak rejtve Károly ravasz mesterkedései. Ezért, mintha a lázadásról mit sem tudnának, követet küldenek hozzá, és tudakozódnak, vajon vendégként vagy ellenségként jön-e? Ö pedig szívének gonoszságát a kedveskedő szeretet hamis látszatával akarta takargatni, és ezt felelte a követnek: "Hálás lélekkel emlékezünk vissza arra a büntető hadjáratra, amelyet egykor galádul megölt atyánk iránti szeretetében, nagy erővel és nagy költségekkel vezetett Lajos király, akinek érdemei elevenen élnek szívünkben. Ezenkívül a testvéri szeretet és az a mély vonzalom, amelyet nővérünk iránt kegyelemmel teljes szívünkben hordozunk, arra ösztönöz, hogy országát lecsendesítsük, hiszen a háborúskodás - mint nekünk jelentették - tönkretette. A mi jövetelünknek az a célja, hogy az ország viszálykodó nemeseit egyesítsük, és a népet lecsendesítve visszaadjuk az országot nővérünknek."
Ez a királynőktől jött követség ismét megerősítette Károly reményét, amelyet Zsigmond házasságkötése már-már romba döntött. Azt gondolta, hogy a királynők elhiszik, amit mondott, örült, hogy ilyen jó magyarázatot agyalt ki, és tőle feltüzelve - Buda felé vette útját nagy sietve.
A királynők nem hitték, hogy a királyi üzenet őszinte, mégis tanúk jelenlétében azt színlelik hamis arccal, hogy elhiszik. Mivel azonban belátják, hogy az ellenséges indulatú, nagy számú nemes kíséretében érkező ellenséget erővel visszaűzni nem tudják, biztonságosabbnak ítélik, ha maguk segítik hozzá óhajtott gonosz céljához. A királynők ugyanis valamiféle reménységtől vezetve - amely a szerencsétlen helyzetekben gyakran felfelcsillan: ilyen az emberi sors! - azt gondolták, hogy talán visszatér a szerencséjük, és bosszút állhatnak. Ezért mindkét királynő lenyelte a súlyos sérelmeket, és aranyos kocsiban előkelők díszes csoportjától kisérve, a közeledő Károly elé mennek, fogadják őt, és vele együtt bevonulnak a városba. Jóllehet a királynők kérték, Károly mégsem akart a várba belépni, hogyannál jobban leplezhesse gonoszságát: a szemrehányó vádaktól óvakodva általában távol tartotta magát a királyi palotától mindaddig, amíg nem kínálkozott alkalmas idő kívánságának beteljesülésére.
Amikor tehát a szállásukra értek, és Károly a királynők közt helyet foglalt, az idősebb királynő így szólt Károly királyhoz: "Édes fiam, kedves a te emberies, a hálás szív kegyeletéveI teljes magatartásod, mivel szívedben hordozod a néhai Lajos király jótéteményeit, és nem feledkezel el a te véredről: ott hagyod országodat, királynéját meg a szülötteidet, távoli földekről ide jössz, hogy lecsendesítsd a magyarok viszálykodását, és megkönnyítsd a mi küzdelmeinket. Mi nem is tudjuk meghálálni ezt a te nagy érdemedet és dicséretre méltó tettedet: a Mindenható jutalmazzon meg helyettünk mindezekért!"
Eközben és egyidejűleg halk sóhajokkal kísérte szavait. A király pedig szerény óvatossággal és lesütött szemmel ezt felelte a királynő szavaira: "Tiszteletre méltó anyám, amíg csak éltető lélek mozgatja tagjaimat, a nagylelkű Lajos király hatalmas érdemei mindig elevenen élnek a szívemben !"
Ezek után a királynők elbúcsúztak a kellemetlen vendégtől, visszatértek a királyi palotába, ahonnan jöttek, és innen figyelték, hogyan szítja Károly ellenük a lázadást.
Mert már a topikcímekben úgy aposztrofálod a saját elméleteidet, mintha azok ex catedra tények lennének. Ha olyan egyszerű címet adnál, hogy Kik voltak a parthusok? , és abban kifejtenéd a véleményedet, hogy teszem azt eszkimók voltak vagy bármi, akkor ott maradhatna a Történelemben, mert például Időhídépítő is írt a keresztes hadjáratos topikba, mégsem tették alternatívba.
Hogy Lajos magyarszeretetét illusztráljam, hadd említsek egy másik lengyel krónikást, Marcin Kromert (1512–1589), aki a következőket jegyezte fel Anjou királyunk magyarországi ténykedéséről: