Mondják, visszanéztem kíváncsiságból. De túl ezen, lehetett más okom is. Megfordultam bánkódva az ezüst-tál miatt. Elfelejtkeztem, amíg saruszíjam kötöztem. Vagy, hogy ne nézzem tovább igaz nyaka-szirtjét uramnak, Lótnak. Hirtelen bizonyosságból: meghalhatnék akár, akkor se állna meg ő. Vagy az alázatosak engedetlensége volt az ok. Az üldözőkre való fülelés. Csönd érintett meg, reméltem, meggondolta magát az Úr. Két leányunk már eltűnt a hegyhát mögött. Megéreztem magamban az öregséget... A távolodást. A futás hasztalanságát. Álmos voltam. Megfordultam eresztve földre a batyút. Megfordultam félelmemben hogy hova lépek: Ösvényemen megjelentek a kígyók, pókok, güzüegerek, fiakeselyűk. Már mindegy volt, jó avagy rossz jön — minden élő ott mászott, ugrált sereges sietségben. Megfordultam magányosságból. Szégyenemben, hogy lopódzva menekülök. A kiáltás vagy a visszanézés ingerétől. Vagy azért, mert föltámadt a szél, szétfújta hajamat, szoknyámat fölemelte. Éreztem, figyelnek Szodoma falairól, hogy hátamba röhögnek újra meg újra. Haragomban fordultam vissza. Hogy az ő iszonyú vesztük megvigasztaljon. Megfordultam valamennyi fölsorolt okból. Anélkül, hogy akartam volna, fordultam vissza. A kő, amin álltam, csikorogva fordult meg alattam. A szakadék hirtelen elvágta az ösvényt. Peremén hörcsög toporgott, ágaskodott két kis lábán. És akkor mindketten visszanéztünk. Nem, nem, én tovább futottam, és másztam és föl-fölrebbentem, amíg a sötétség nem zuhant le az égből, vele a tüzes kavicsok, halott madarak. Lélegzethez nem jutván, többször is megfordultam. Aki látott volna, gondolta volna: kerengek táncban. Lehetséges, hogy szemem is nyitva volt. Lehet, hogy a város felé borultam arcra.
Egy lélek állt az Isten közelébe' S az örök napsugárban reszketett És fázva félt, Mert érezte, hogy vonzza már a föld, És keserűn kelt ajkán a "miért", Mikor az Isten intett neki: "Készülj!
Valaki ott lenn meg akar születni, Neked szőtték e színes porhüvelyt: Pici kezeket, pici lábakat; És most hiába, le kell szállanod, Öröktől fogva te vagy kiszemelve, Hogy e testet betöltsd, Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng. Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!"
S szólt a lélek: "Én nem akarok menni! Én boldog vagyok Veled, Istenem; Mit vétettem, hogy egedből kivetsz? Mit vétettem, hogy le kell szállanom, S elhagynom búsan és reménytelen Az angyalokat, testvéreimet? Mit vétettem, hogy le kell szállanom, S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,
A meghasonlás örök köntösét, A nekem szabott hitvány rongy-ruhát? Ki bor vagyok: a Végtelennek vére, S láng, mely üveg alól is égig ér: Mit vétettem, hogy bezársz engemet Kehelybe, amely megrozsdásodik, S ampolnába, mely romlandó cserép?!"
És szólt az Isten szigorún: "Elég! A törvény ellen nincsen lázadás! Ha milliók mentek panasztalan, Talán te légy kivétel? Mint a fiókát az atyamadár: Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni, S jobban becsülni meg az örök fészket!"
S az Ige alatt meggörnyedt a lélek. Szomorún indult a kapu felé, De onnan visszafordult: "Ó Uram, Egy vágyam, egy utolsó volna még; Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt, Szerettük egymást véghetetlenül, Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet, Szeretném viszontlátni odalenn, Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot." S felelt az Úr:
Mondd, Kedvesem, milyen milyen a tenger? E parttalan zokogás, mely térdet, ölet sosem lel. Milyen a part, hol most lábnyomod kagylóhéj-sora mélyed, ha elindulsz a végtelenbe, mely lassan megtelik már Tevéled. Mondd, Kedvesem, milyen a tenger, és milyen ott a szél hízelgése, milyen ott a magány: szomorú ott az éj, ha egyedül fuldokolsz a szíveddel, és milyen ott a sírás? Vágyik-e,ó, hova vágyik onnan az ember, s ha jön, honnan jön érte hívás? A szomorúság szalmavirága milyen, s a bánat lőttszárnyú madarának milyen idomító nevet s milyen hessentő kereplőket találtak? Hogy mondják ott, ha fáj, - hogy panaszolják a karba-ölbe bújva: - félek! Milyen igazolvánnyal bujkál ott a magány, ahol oly szorosak az ölelések? Mondd, Kedvesem, ahol a tengernek, a fénynek, a hitnek nincs határa, a végtelen partjain gondolnak-e a bennük fogant, félve kihordott halálra? Nem atomrobajok dühére, csak az észrevétlen kis fulladásra, mely magányos, botló szívünket felveszi ölébe egy éjjel, a közösség hiába ölel szerelmesen magához. Ne hozz nekem képet a kombinátok csodálatos lélegzetéről, ne hozz statisztikát! s ne részegedj a kibernetikus szörnyek vibráló ihletétől! A tenger partjaira menj: - a fény, idő, az emberi lélek ostromló háborgásaiban fuldokolva a jövő eszméletére ébredj: milyen lesz gyönyörű léptű utódunk, ha majd falánk éheit legyőzi rendre, milyen csillagokra néz, milyen halált fél, mi bontja küzdelemre kitárult szárnyait, - ha nem köti gyáva kín, sok állati szükséglet, - milyen szél emeli, s merre emelkedik a súlytalanság állapotában a lélek?!
Minden bűnben van erény, kevésnyi. A fájdalomban öröm, szálvékony. S nevetésünkben hamis, repedt hang, mintha a szívünk sírni akarna. Nincs e világban semmi se tiszta és egyszerű se, mivel kihulltunk Isten kezéből. S már minden késő. Siratja csak, hogy teremtett minket.
Nem a halál, nem a végállomás, mi oda vezet, az lehet nehéz. Vékony csövön, bőrbe szúrt tűkön át cseppenként tölt el a felismerés: az élők közé nincsen visszaút, mint testemben a sejtek, szétrohadt, vagy felrobbant, vagy benőtte a fű, egyhelyben állni sem tudok sokat.
Először a színek fakulnak el, mint mikor túl korán sötétedik, aztán a kontúrok, végül a hang, az érintés tart csak ki reggelig. Ha van reggel, ha van feltámadás, testnek, léleknek hogyha van, talán megéri méltón menni el. Még nem ordítok. Még tartom magam.
Istenem, add, hogy ne ítéljek - Mit tudom én, honnan ered, Micsoda mélységből a vétek, Az enyém és a másoké, Az egyesé, a népeké. Istenem, add, hogy ne ítéljek.
Istenem, add, hogy ne bíráljak: Erényt, hibát és tévedést Egy óriás összhangnak lássak - A dolgok olyan bonyolultak És végül mégis mindenek Elhalkulnak és kisimulnak És lábaidhoz együtt hullnak. Mi olyan együgyűn ítélünk S a dolgok olyan bonyolultak.
Istenem, add, hogy mind halkabb legyek - Versben, s mindennapi beszédben Csak a szükségeset beszéljem. De akkor szómban súly legyen s erő S mégis egyre inkább símogatás: Ezer kardos szónál többet tevő. S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem, De egyre inkább csak igen. Mindenre ámen és igen. Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül. Ámen. Igen. És a gonosztól van Minden azonfelül.
Itt vagyok, teszem a dolgom, ne szólj bele "az érdekemben", nekem itt most valakinek növelnem kell az önbizalmát, a feladatom, az egyetlen, most ez. Azonnal menni, ha menne, azonnal mondani, ha mondja, azonnal menni, ha mondja. Mindent, amit csinál, megdicsérni, nagyon akarni a dicséretét. El kell érnem, hogy ő ne akarjon engem, hogy csak alig akadjon bármilyen velem kapcsolatos gondolata, aztán végül egyáltalán ne is gondoljon rám. Lefoglal, hogy ezt elintézzem, így rád most nincs időm, szóval ne ismételgesd a megaláztatás szót, ezzel csak azt mutatod, hogy nem értesz, és végül is te magad alázol meg, hagyjál.
"A te életeden csak az Úr fordíthat, és ha fordítani akar, akkor már meg is tette, és elrendelte a születésed percében, elkárhozol-e vagy üdvözülsz. Ami a születésed és a halálod között történik, az nem számít. Az csak egy pillanat."
'Legyen meg a Te akaratod!' Ha elkerülnek gondok, bánatok, könnyű kimondani. De ha nehéz órák jönnek, s az öröm ködbe vész? Ha a szív vérzik, a lélek zokog, ha éjszakának tűnnek nappalok, eltördelni mégis a mondatot, hogy 'legyen meg a te akaratod'?
Inkább sikoltanék: 'Atyám, ne, ne! Miért kell ennek így történnie?' Szívem keserű lázadásba jut, ha érthetetlen előtte az út. Sírva tesz fel kínzó kérdéseket: 'Én Istenem, hát ez a szeretet?'
Aztán elcsitul: 'Bocsáss meg, Atyám!' Te szeretsz engem híven, igazán. Kínban vergődő szívvel is tudom: Te vezetsz engem a legjobb úton. Ellenemre is véghezviheted, de szívem attól nem lesz csendesebb. Taníts meg hát szívből kiáltani ne csak szájjal, de szívvel mondani: 'Ahogy te akarod, ne ahogy én!' A békesség csak így lesz az enyém.
Lehet az út tövises, meredek, amerre vezetsz, bátran mehetek. S mindennapi kérésem az marad: 'Add, hogy csupán Téged kívánjalak!'
'Legyen akaratod', ha nap nevet. 'Legyen akaratod', ha éj temet. Legyen most és mindörökké! Igen! Fogd meg a kezem, fogadd el a szívem! Ha utam célját el is takarod: Hiszek! Legyen ahogy Te akarod!
Én, ki már tudom, hogy nem vagyok bűntelen, megátkozlak, hogy ezt tetted velem. A rajtam hasaló eged túlsúlya alatt megidéztelek magamban, és megtagadtalak. Se testem, se lelkem, tudom, nem enyémek, szavaimat, átkaimat is csak te vezényled, te játszol magaddal, bennem nyomorogsz, hogy visszatérni önmagadhoz könnyű legyen dolgod. Mégis, csonkaságban, semmivel se bírva, kiszáradt szám mielőtt még imára nyílna, semmi tán, csupán a szó, csupán az én haragja kívánja, hogy játékaidban ne találj magadra! Búzaszem, ha kireped a zsák egy rossz szekéren, úgy potyogjon szerteszét a vak csillagos égen minden porcod, minden perced, minden teremtményed, legyél minden mindenhol, de sehol se a lényeg. Nem fogadnék, ha lehetne, rád, se világodra, pokrócába gabalyodott kisgyerek álmodja.
Hogy bármi voltál légyen, annyi se kellett, hogy legyél: a hit gyönyöre maga építi, amit ostromol. S oly laza a lélek szövete, oly vékony réteg az érző pillanat, s ami – valóság? – rajta áthalad, olyan kétes, és a jelen mögött – vagy előtte – olyan nagy az örök, oly tengersok a többi, az, amit a szellem őriz és elevenít, rajtad s máson, perc és anyag felett, olyan úr az emlék s a képzelet, hogy érzékeid eseményei, a testi mámor tűnő tényei, mellette mind csak koldús unalom: ezeregyéj forog át agyadon, úgy húnynak-gyúlnak a csillagai, ahogy téged álmodik valaki.
Tragikus korszak hozott össze minket, Hegyóriások árnyékában álltunk, Erdőn az utat lámpással kerestük, Egymás lelkébe súlyokat dobáltunk. De minden súlynak sólyom-szárnya nőtt.
Úgy lebegtünk kis igazságainkkal A titkos, örök Igazság előtt.
Egy magányos kerekeskút monológja A csönd lassan kúszik a fák között, feleselni akar velem, megáll egy pillanatra, a hársfának dől, s a fény árnyékába teríti színváltós köpenyét, csalogatja a kóbor madarakat, akiknek szárnya alatt még ott van az életöröm. Lent a porban a porcsinok szövőszékén vastagodik a terjeszkedés, egyre elszántabban uralják a teret, csak én, akit árnyék-magasleshez láncolt valami elérhetetlen utáni vágy, csak én tudom, hogy hályogos szemmel is felfelé, napkelet felé igyekezek. Az erdei nimfák megöregedtek velem, ajkukon megfáradt a dal, a metsző szél fullánk-lövése tördeli megfáradt fejemen a cserepet. Az emlékek szétszórva hintáznak a diófa fonnyadt ágain, a bársonypuha zöld a dombok oldaláról a temető kövei közé költözött. A szent porladásba faltól falig kúszik repedéseimből a nyirkos lehelet, az elmúlás padlóra csendesítette az elsorvadt élet-meleget. Homlokomon fázósan rozsdál egy vaslakat, a kulcs már rég elveszett, senki nem keresi a durva homokon, valakinek egyszer mégis meg kell találnia, s vizet kell fakasztania testemből azon a bizonyos napon.
Uram, köszönöm a kegyelmet, melyet kitárt két kezed nekem osztogat, mindazt, mi Hozzád von, tart és mozgat. Uram, köszönöm a reggeleket az estéket az életet az éveket mindent, mindig egyedül Neked.
Látjátok feleim, hogy mik vagyunk? Bizony bíbor és bronz és arany, És örökkévaló szent szépség vagyunk. Ahogy halódunk, hullunk nesztelen: Bizony, e világ dőre, esztelen Pompájánál nagyobb pompa vagyunk. Nem történhetik velünk semmi sem, Mi megronthatná szép, igaz-magunk. Míg a fán vagyunk: napban ragyogunk S ha alászállunk: vár a hűs avar, Testvér-levél testvér-lombot takar, Ott is otthon vagyunk. Ha megkeményedünk és megfagyunk: Zúzmara csillog rajtunk: hermelin. Bíbor után a fehér hermelin. Bizony szépek vagyunk. Látjátok feleim, hogy mik vagyunk? Ha végre földanyánk része leszünk, Ott is szépek leszünk, Ott is otthon leszünk. És árvaság csak egy van, feleim: Az erdőn kívül lenni. Otthontalannak, hazátlannak lenni. Nagyvárosok rideg utcakövén A széltől sepertetni. Sok más szeméttel összekevertetni. Árvaság csak ez egy van, feleim. S amíg itthon vagyunk: Bizony bíbor és bronz és arany És örökkévaló szent szépség vagyunk.
Lakik nálam egy macska egy ideje. Sosem voltunk jó barátságban, persze én se erőltettem. Tegnap mégis dorombolni kezdett. Vagy most hazudik, vagy eddig.
Sötét aszfalt. Őszi regg ólmos árja Az aprókockás térre leszakad; Hajnal fakul az esős éjszakára, Már látom a komor, nagy tűzfalat. Ködtől kopottan, ablakomra szállva, Két esett veréb álmosan fecseg, Lelkem kiréved a foszló homályba, – Maradjatok itt, szürke verebek!
Valamikor a pitymallat sugárát Ujjongva lestem iratos mezőn, Hűs szél borzolta nagy kalászok árját, A nap mosolygott és rá repesőn Mennybéli kórus zendíté imáját S a rét, az ég száz színben reszketett. Most? Búsan zizegnek a villanylámpák, – Maradjatok itt, szürke verebek!
Mintha minden gyász, amit általéltem, Csöndes titokban fojtogatna most, Mintha a ködök e magányos téren, Lelkembe hamvaznák a bánatot, Mely kihalt utcák során tovalézeng, Mely szitáló közönnyel csepereg, Magam vagyok ébren. Most ki se véd meg, – Maradjatok itt, szürke verebek!
Rekedt a hangom. Nincs pacsirtadal már, Csak álmodom mezőkről, éjszaka. És fényt lopok kihamvadt alkonyatnál, Oh én vagyok a szürkeség maga! Olyan, miként ti. Villamos rohan már, Fölbúg, sikongat! Lelkem átremeg, A nagy kórusból csak e hang maradt már, – Ti is elszálltok, szürke verebek!
Nem törődött már a többiekkel, nem felelt, fáradtan állt csak ott s ujra elment; mindent elhagyott. Éji út s ha úton kél a reggel:
néki nászi éjnél többet ér. Átélt már olyant, mikor a mély égből szinte szúrt ezernyi csillag s rejlő láthatárok mind kinyíltak s mint egy harc, úgy hullámzott az éj;
és olyant, mikor a hold kibukkan hirtelen zsákmányolt kis falukkal s mikor ápolt parkok mélyén ódon kúriát emelt elé az éjjel, mintha egyszer lakta volna régen,
félrehajtott fővel állt az úton, majd továbbment, mert jól tudta, sok útja van még, űzi már a lélek, hívják új hidak, utak, vidékek s távol, túlzott hírü városok.
S mind elhagyni, mindent, mindig, ujra s vágytalan, csak úgy, seholsem élvén, hagyni hírt és birtokot. Mégis, piacokon, város szélén, egy-egy kút sikosra járt kövénél úgy érezte, hogy övé az ott.
"Minden szívnek van egy csodakertje, a kert közepében van egy palota, s minden palotában egy fekete szoba.
A fekete szobában Csontvázember ül. Sötéten. Egyedül. Néha a palota zsivajába, s a tavaszodba belehegedül.
Olyankor ősz lesz: vágyak, álmok ősze. Halkan peregnek, mint a levelek. (Szívedbe mintha ezer kés hasítna: zokog, zokog a csontvázembered.) Idegen szemektől kacagással véded, jaj csak meg ne lássák: drágább mint a kincs! Mások palotáit irigykedve nézed: neki nincs! neki nincs!
Pedig: minden szívnek van egy csodakertje, s minden csodakertben van egy palota.
S bent, elrejtve mélyen, valahol, valahol: minden palotában egy fekete szoba…"
Maradt még bennem valami, ami szerethető? Vagy lelkemnek jobbik felét megette az idő, és mára már csak az maradt, mi kőkemény, rideg, amit az idő sem bolond rágatlan enni meg?
Ha így van, nem büntethetem magammal azt, aki tűrhetőbb változatomat sem könnyen bírta ki, egén felhő miért legyen, ki nap-féléje volt? Tűzben a gyémánt szén leszen, akármilyen csiszolt.
S versekkel tudhatok-e így táplálni másokat? Kipergett zsákomból - amit adnék - a búzamag. De esküszöm: miattatok megkeresem, ha van lelkemnek olyan szeglete, mely még árnyéktalan
