A bal kezében valóban parittya lehet, azt alá is írom. No de kétlem, hogy cséphadaró módjára bántak volna ezekkel a veszélyes fegyverekkel, vagy hogy 2 idősíkot tömörített volna egy jelenetbe a mester :DD
"Seuso, a romanizált barbár őslakosság vezetőrétegének tagja, a késő császárkori Pannonia provincia megbecsült polgára nászajándékként kapta a nagy értékű, művészi kivitelű készletet. A kincs elrejtésére nyilvánvalóan nyomós oka lehetett. Például a 374. évi kvád-szarmata betörés."
***
Lám-lám, olyan cikket kopiztál be, ahol hőn imádott szarmatáid mint a kincs földbe rejtésének előidézői, és nem mint megrendelői bukkannak fel...
Ne fáraszd magad, de a Seuso kancsón a pasi egy parittyás vadász. A készlet ui. halászati,. vadászati, mezőgazdasági témákat mutat be, pont illik oda ez.
A jobbjában van a "kilőtt" parittyaszalag, a balban meg a "betöltött".
A chesteri szarmata sírkő, melyet Littleton és Malcor is közöl a könyvében
... és az ábrázolás helyreállítva
A parthus rovatban egy sor ábrázolást közöltünk a szarmata-avar-dák sárkányzászlóról, amely voltaképp egy szélzsák volt. Egyebek mellett a Hong-e Nouruzi-i parthus szikladomborműről, a Traianus-oszlopról és kopt emlékekről származó képeket mutattunk be ott.
1387-ben befejezett Livre de Chasse (A vadászat könyve) c. művében Gaston Phoebus, Foix grófja, „ Pireneusok Oroszlánja” az alantnak három fajtáját különbözteti meg: a könnyebb felépítésű, ám erős, széles fejjel, rövid fanggal rendelkező alant gentilt, a nagyobb, veszélyes nagyvadra, bölény- és medvevadászatra is használatos alant vautre-t, mely „erősebben tartja a harapását, mint három agár” (némelyek ezt tartják a bordeaux-i dog ősének), valamint az alant de boucherie-t, amely „ráront a bikára, lefüleli és szilárdan fogva tartja, amíg gazdája oda nem ér.”
A középkorból ránk maradt, az alanót említő vadászati és történeti munkák mindegyike hangsúlyozza a kutyák páratlan erejét, fizikai teljesítőképességét. Ugyanakkor legalább ilyen fontossággal bírt az írók számára az a félelmet nem ismerő jellem, vad és független természet, amely ezen kutyákat a csordák és birtokok rettegett őrzőivé tették. Szinte mindannyian kiemelték azt a sajátosságot is, hogy az alano csak egyetlen embernek engedelmeskedik.
Az alanóról nem mondhatni, hogy túlságosan nyugodt természet volna: a legkisebb neszre is azonnal ugrik, s nem nyugszik, amíg a zaj forrását fel nem deríti, majd ezután is jó nagy köröket tesz meg futva, hogy biztosítsa a területét. Ezt a jellemző viselkedésformát alakította, jól fejlett, természetes védőösztönét erősítette az a tartási mód, melyben évszázadokon keresztül élt, s melyben ma is a legjobban érzi magát: birtokok végeláthatatlan távlatai között élő, nagy létszámú állat- és egy szűk, zárt emberpopuláció védelmét látta el. A fajta képviselői gazdájuk közelségében általában eltűrik az idegen jelenlétét, de ekkor is állandóan rajta tartják a szemüket. Nem célszerű megkísérelni a barátkozást velük, mivel ez a kutyák természetével teljességgel ellentétes, s nagyon valószínű, hogy a túlzott közelségbe kerülő ismeretlen személyt egyszerűen támadónak tekintik, bevetve mindent elsöprő erejüket.
Amilyen kérlelhetetlen az idegenekkel, olyan szeretetre méltóan bánik családja tagjaival: gazdáját istenként tiszteli és imádja, valósággal olvas gondolataiban. A gyerekeket, amennyiben már kölyökkorától velük él, igazi dada módjára felügyeli, s minden veszélytől -- legyen az külső vagy olyan, amit maguknak okoznának -- megóvja őket. Szereti, bár nem túlságosan gyakran igényli a kényeztetést. Számára a legnagyobb boldogság, ha szerettei körében tartózkodhat. Ilyenkor egy fa árnyékába húzódva figyeli napi tevékenységüket végző vagy éppen beszélgető gazdáit.
Elképzelhető, hogy a Seuso-edények alkotói valóban sémákat használtak, de egy kis egyéniességet vittek a kutyák ábrázolásaiba. Pl. az alanókéhoz hasonló farok ábrázolása erre utalna. Azonkívül a Meleagrosz-tálon a vadkannal szembeszálló négylábúak már csak a bátor harciasságuk okán is lehetnének alanók.
Az alano vagy alant szó, melyet Délnyugat-Európában a buldog munkáját végző kutyák megjelölésére használnak, az alánoktól ered. Ez a népvándorlási hullámmal Közép-Ázsiából érkező, a szarmaták akkoriban legnagyobb nomád lovas törzse egészen Hispániáig hatolt az i. sz. IV. század táján, és félelmetesen vad, erős kutyáikat is magukkal hozták. Ezekről a kutyákról ázsiai eredetükön kívül csak annyit tudunk, hogy nagy-, középnagy termetű, középhosszú szőrű, rettenthetetlen őrkutyák voltak, akik a vándorló családok marháit felügyelték. Hogy az Ibériai-félszigetre való megérkezésükkel együtt a hasonló funkciót ellátó kutyáknak átadott elnevezésen túl milyen hatást gyakoroltak a helyi állományra vagy éppen magára az alanóra, nehéz pontosan kideríteni. A mai kutyák robusztus alkata és hatalmas koponyája világosan utal molosaid származásukra, melyet részint a föníciai (pun) kereskedők ebeinek a Mediterráneum nyugati részében való elterjedésével, részint a római hódítók hadikutyáinak Hispániában való -- még időszámításunk előtti -- megjelenésével magyarázhatunk. Talán a molosaidok leszármazottjai keveredtek az alánok fürgébb terelőkutyáival? Nem tudjuk. Egy mindenesetre biztos: a középkor beköszöntekor a spanyol területeken már általánossá vált a marhaterelő és lefogó kutyák alanoként történő elnevezése. Emellett -- hihetetlen fizikai teljesítőképességüknek köszönhetően -- hamar népszerűvé váltak mint rettenthetetlen vaddisznó- és medvevadászok.
Az alano egyik legkorábbi írásos említése De la Monteria 1330-ban megjelent munkájában található, melyhez képi ábrázolás is tartozik. XI. Alfonz, Kasztília királya 1343-as vadászati témájú könyvében szintén találkozhatunk a fajtával, melyben a nagyvadak vadászatára használt kutyának egy rajza azzal a kiegészítéssel együtt található, hogy az alano az egész spanyol területen nagy népszerűségnek örvend. A király az alábbi jellemzést adta a kutyáról: nagy és széles pofájú, erős állkapcsú, vad természetű. Ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy ne legyen túlságosan nagytestű, mert az fürgeségének elvesztéséhez vezethet. Gaston Phoebus francia főnemes 1387-ben saját művében három alant-féleséget ír le, különböző testalkattal. San Isidoro sevillai szerzetes úgy említi az alanót, mint széles és erős mellkassal rendelkező, különösen vad természetű kutyát. Zaccaria Gonzalez IV. Károly spanyol király megbízásából készített falfestményén az alanókat és lebreleket együtt ábrázolja vadkanvadászat közben.
Egy 1644-ben megjelent, szintén vadászati témájú spanyol könyv az alanót a nagyvadak vadászatára alkalmas három fajta egyikeként említi a lebrel és a dog mellett. Ez utóbbi egyfajta nehéz vadászeb, az uralkodói ajándékként Spanyolországba érkezett óriási angol masztiffok leszármazottja lehetett, míg a lebrel (vagyis az agár munkáját végző elfogó) leírása alapján egy erőteljesebb kopóra emlékeztet. Az alanót, amelyet akár átmeneti típusnak is tekinthetünk a másik kettő között, a szerző a vadkan- és medvevadászatra leghasználhatóbb kutyaként írja le, amely "erős és kurta fejjel" rendelkezik, ugyanakkor gyors futásra képes. Ebből a korból is számos művészeti ábrázolás maradt ránk, melyek a kutyákat vadászat közben mutatják, mikor egyedül (!) gyűrik le a vadkanokat, mint ahogyan azt a bikafuttatásairól híres Pamplonában található köztéri szobor is megörökíti. Sokszor találkozhatunk olyan írásos említéssel, amely az alano végletekig bátor és hűséges természetét, valamint nagyszerű őrkutya voltát méltatja.
A XVI--XVII. századi Spanyolországból a dél-amerikai gyarmatokra csapatostul érkeztek a szerencselovag hódítók, a konkvisztádorok, akik nagy számban vittek magukkal nehezebb típusú alanókat hadikutyaként, melyek így az Újvilágban is elterjedtek. A kontinens tökéletes kifosztásához szükséges hajóhad megépítéséhez viszont a spanyolok gyakorlatilag hazájuk összes erdőségét kiirtották, ami egyet jelentett a nagyvadak csaknem teljes pusztulásával. Az alano így szinte teljesen elvesztette vadászati funkcióját, viszont továbbra is népszerű volt mint a marhák lefogója és a mezőgazdasági nagybirtokok félelmetes őre, amellett gyakran szerepeltették állatviadalokon is. A fajta egész Spanyolországban ismert volt, leginkább mégis annak azon tartományaiban, ahol a marhatenyésztés volt a megélhetés jószerivel egyetlen forrása. Így nem véletlen, hogy éppen a rodrigói és a pamplonai katedrálisban találkozhatunk faragásokkal és képi ábrázolással, melyeken a kutyák vad bikákkal harcolnak. A templomot építő középkori mesterek minden bizonnyal olyan jeleneteket és azokon olyan kutyákat ábrázoltak, amelyek számukra a mindennapi életből, közvetlen környezetükből jól ismertek voltak.
A XX. század nem sok jót hozott az alanónak: a marhatartás egyre kevésbé volt gazdaságos, az állatviadalokat betiltották, így egyre szűkült az a kör, ahol szükség volt nagyszerű képességeire. Noha a vidéki birtokokon továbbra is alkalmazták mint a világ egyik legjobb őrkutyáját, a nemzetközi divatirányzatok nem kedveztek egy helyi "paraszteb" elterjedésének. A fajta nem vált divatossá, azonban éppen ez mentette meg. Csak olyanok tartották, akik értékelni tudták karakán jellemét, és szükségük volt a szolgálatára. Ezek a nagybirtokosok és parasztgazdák érdekelve voltak abban, hogy kutyáik erősek, fürgék és kitartóak legyenek, így csak a legjobb, legvadabb egyedeket párosították. Ennek következtében az alano nem korcsosult el, nem esett áldozatul a felelőtlen és lelkiismeretlen kutyaszaporítóknak. Mindazonáltal a mezőgazdaság és a marhatartás visszaszorulásával a 80-as évekre igencsak megcsappant az állomány létszáma, s a fajta a kihalás szélére került.
Voltak azonban olyan lelkes kutyarajongók, akik felemelték szavukat az ősrégi kutyák érdekében, s -- a spanyol nemzeti kulturális örökség részeként -- igyekeztek megmenteni őket. Ennek a munkának az élharcosa dr. Carlos Contera állatorvos volt, a híres kynológus és a spanyol fajták elkötelezett híve. Első szakcikke megjelenését évekre visszanyúló kutatómunka előzte meg, melynek során több ezer kilométert utazott Spanyolország középső tartományaiban, a fajta nyomai és képviselői után kutatva. A Perro című újság 1984. januári számában megjelent tudósítás nem várt eredményt hozott: hazai tenyésztők és kutyatartók tömege érdeklődött az általuk addig nem ismert fajta után. Vele szemben sokan azt állították, hogy a fajta tulajdonképpen csak a Perro de Presa Canario vagyis a Kanári-szigeteki fogókutya könnyebb felépítésű változata. A kétkedők ellenében szerencsére többségben voltak azok, akik egy pompás régi fajta feltámasztása mellett kötelezték el magukat, s felkutatták a még fellelhető állomány képviselőit. 1991. november 25-én megalakították a GAPAE nevű egyesületet, amelynek deklarált célja az alano megmentése és népszerűsítése volt.
Az egyesület lelkes tagjainak köszönhetően mára az alanót hazájában -- noha az FCI által még nem elismert fajtáról van szó -- nemzeti és nemzetközi kiállításokon is bemutatják, s elismertsége nőttön nő. Napjaink leghíresebb tenyésztői, dr. Mariano Gomez és Austin del Rio Yenez kutyáikat természetes közegben, azaz hatalmas kiterjedésű birtokokon tartják, ahol már kölyökkoruktól kezdve aktívan dolgoznak. A marhák terelése és lefogása, valamint a vadászatban való részvétel eredményeként ezek a kutyák megőrizték eredeti formájukat és páratlan munkakészségüket. Hasonló eredménnyel dicsekedhetnek azok, akik állataikat nagy telepek őrzésére használják, mivel ez a feladat is egybeesik a fajta képességeivel, természetes ösztönei által diktált magatartásával. A klub tagjai mindig hangsúlyozzák, hogy csak a fentieknek megfelelő elhelyezés lehet elég jó az alanónak, és senki se próbálja bekényszeríteni akár egy normál méretű kertbe, hogy a kennelben vagy lakásban való tartásáról már ne is beszéljünk. Fontos annak megértése is, hogy a fajta eredeti élőhelyén kis csoportokban, falkákban élt, ezért társaság iránti igényét tiszteletben kell tartani: a tulajdonosnak célszerű két, természetesen ellenkező nemű alanot tartani.
Sokan azt állítják, hogy a vadászatra és viadalra használt alant egy a masztifftól teljesen önálló fajta volt. E vélekedés szerint ezek a kutyák mint uralkodóknak és főuraknak szánt ajándékok a kontinensről, Franciaországból kerültek át Angliába. A sokatmondó nevű kutyafajtáról Chaucer is megemlékezik a Canterburyi mesékben. Ha jól tudom, ez nincs benne Littletonék könyvében.
Joggal vetődhet fel a kérdés, hogy a nem agár-típusú kutyák esetében vajon szelindekekkel állunk-e szemben. Ezt a sztyeppi eredetű kutyafajtát az alánok/szarmaták* terjesztették el Nyugat-Európában (Scott Littleton--Linda Malcor: Szkítiától Camelotig; Szkíta szarvas, Nyíregyháza, 2005, 68. o.).
*A szarmata és az alán népnevet az egykorú primer források egymás szinonimáiként használják, vö. pl. Littleton--Malcor i. m. 48. o.
Miután a lelettel kapcsolatos általános tudnivalókat s a névadó tál ábrázolásait részletesen tárgyaltam, áttérek a további darabok ismertetésére.
Az úgynevezett Meleagrosz-tál, a készlet egyetlen amphorája, a két kis vödör és a Hippolütosz-kancsó érdekes tárgyunk szempontjából. A további edények (tálak, kancsók, stb.) díszítésében nem találkozunk kutyákkal.
A Meleagrosz-tál névadója a görög mitológia hérosza, a dél-aitóliai Kalüdon város királyának, Oineusznak és Althaianak fia. Tagja az argonauták expedíciójának. A gerely- és dárdavetés győztese az összgörögországi játékokon. Leghíresebb tette a kalüdóni vadkan elejtése. A tál központi medalionjának jelenete is innen veszi témáját. A trófeán megpihenő hős bal vállán nyugtatja dárdáját, mellyel a kegyelemdöfést megadta a vadnak. Mögötte jobbra Atalanté, az egyetlen női résztvevő, aki nyilával először sebezte meg a kant. Körülötte a vadászat többi résztvevője.
A tál peremén körbefutó hat jelenetsorra tagolt fríz mitológiai jelenetek sorát örökíti meg. A fríz és a medalion közötti részt levélmotívumos díszítés tölti ki. A harmadik jelenetben két örves ebet láthatunk. Az elülső ülő jószág hosszú vagy drótos jellegű szőrét a poncolt kidolgozás jól érzékelteti. Zászlós farka is a jelzett szőrzetek lehetőségét támasztja alá. Hosszú, lógó füle, az arányos, nemes fej, a láthatóan széles orrtükör, az izmos nyak és erőteljes testalkat egyértelműen kopó típusú vadászebet mutat. A mögötte, részben takarásban álló társa ugyanakkor rövidszőrűnek ábrázolt. Ennek álló füle, erőteljes, de arányos feje, középmagasan tűzött farka csupán arra ad lehetőséget, hogy agár voltát kizárjuk. Vadászkutya létét maga a téma valószínűsíti. A hatodik jelenetben Adonisz és Aphrodité társaságában ülő széles nyakörves, álló fülű eb karcsúbb alkata, hosszabb nyaka, inkább ékalakú feje mintha agaras benyomást keltene. Óvatosságra int ugyanakkor a kissé vaskos, felfelé kunkorodó farok, a zászlós szőrzetű mellső végtag.
A készlet széparányú amphorájának testét több sávra osztott díszítés ékesíti. A talp fölötti részen levél motívumot, felette vízi állatok sorát (halak, rákok, vízimadár), majd fő témaként mitológiai jelenetet örökített meg a mester. Legfelül, az amphora nyakát szinte körbefolyja egy lendületes vadászjelenet (vagy állatviadal?), ahol oroszlánok és leopárd űznek antilopot és szarvasokat, s hatalmas vadkan ront két középtermetű, örves, álló fülű, rövidszőrű, erőteljes vadászebre. Az ebek rettenthetetlen bátorsággal száguldanak vele szembe. A képet szemlélve szinte halljuk a messze csengő csaholást, az ágak ropogását.
A két kis füles vödör közötti eltérés minimális. Mindkettő Hippolütosz történetét meséli el. Hippolütosz Thészeusz athéni király és Antiopé amazonkirálynő fia. Megveti a szerelmet, ugyanakkor kiváló vadász, és így Artemisz, a vadászat szűz istennőjének tisztelője. A féltékeny Aphrodité ezért bűnös szerelmet ébreszt iránta mostohaanyjában, Phaidrában. Mikor a fiatalember visszautasítja ennek közeledését, öngyilkos lesz. Búcsúlevelében bevádolja férjénél mostohafiát, akit az – Poszeidon büntetését kérve – megátkoz. Hippolütoszt saját lovai tapossák halára. A lesújtott apát és haldokló fiát Artemisz békíti össze, elárulva az igazságot. A mítosz más változatában Aszklépiosz feltámasztja hősünket.
Az edényeken a felajánlkozó Phaidrát kétségbeesetten visszautasító Hippolütoszt látjuk. Mellette két vadászkutyája, ami utal mítoszbeli jellemvonására. Az elöl álló eb kifejezetten agaras típust mutat. A hosszú, karcsú végtagok, az erőteljesen felhúzott has, az ékalakú fej, a hátracsapott kis fülek (rózsafül?) mind erre utalnak. A mögötte, takarásban lévő, egyik edényen állva, a másikon ülve ábrázolt jószág láthatóan azonos nagyságú az előbbivel, ám fejtípusa attól eltér. A már korábbiakban, a Meleagrosz-tál harmadik jelenetében leírt (vélhetően vadász-) ebbel mutat rokonságot.
A készlet egyik kancsója ismétli a vödrökön már megismert mitológiai jelenetet. A képi megfogalmazás az edény formai adottságai miatt kissé szorosabban komponált ugyan, de az alakok szinte szóról-szóra megegyeznek amazokkal. A mester az építészeti elem szűkebbre szabásával s a kutyák mögötti görbe törzsű fa elhagyásával éri el a kívánt eredményt. Az ebek vonatkozásában csak ismételni lehet az előbbiekben mondottakat.
Nem tudjuk, nem tudhatjuk, hogy a tárgyalt készlet eredetileg hány darabból állott. Így nem tudhatjuk azt sem, hogy a lappangó, esetleg még a föld mélyén pihenő darabok tartalmaznak-e további kutyaábrázolásokat.
Bizton állíthatjuk azonban, hogy a megismert edények, azaz a kincs jelenleg ismert egésze, annak egységes művészi megfogalmazása, alátámasztják a Vadászjelenetes tálnál már megfogalmazottakat. Az esetleg későbbiekben előkerülő daraboktól nem várhatunk kynologiai szempontból új felismerést.
A Seuso-kincs reprezentatív módon tárja elénk a késő-római birodalom használati ebeit, azok használatát és megbecsültségét. Összhangban más leletekkel (szobrok, ötvöstárgyak, mozaikok), a kor reánk maradt irodalmi emlékeivel, a technikai tudás által meghatározott keretek között láttatja velünk egy rég letűnt kor kopóit és agarait, az ember öröktől elválhatatlan társait. S ne feledjük, e hajdani kutyák, ősei mai hű társainknak!
A közel harminc éve megtalált, és immár csaknem húsz éve a nemzetközi viták kereszttüzében álló leletről több-kevesebb értesüléssel honfitársaim többsége már alighanem rendelkezik. Ezért talán elég arra utalni, hogy az eddigi ismereteink szerint 14 darabból álló, ám hiányos ezüst készlet mai napig egy Lord Northampton által jegyzett cég tulajdonában van. A magyar állam annak ellenére nem tudta érvényesíteni az eddigiekben tulajdonjogi igényét, hogy számos bizonyíték áll ehhez rendelkezésünkre.
Magáról a kincsről, éppen a tulajdonjogért folyó vita okán, eltérő datálásokkal találkozhatunk. A stílusjegyek, alkalmazott ötvös technika, az eredeti tulajdonost is nevesítő felírat egyértelműen IV. századi, 310-370 közötti pannóniai keletkezést támasztanak alá. Ugyanakkor Marlia Mundel Mango, aki valóban igen alapos leírását adja monográfiájában „kincsünknek”, komoly erőfeszítéseket tesz, hogy egyes tárgyak V. századi keletkezését bizonyítsa. Amennyiben ugyanis ez sikerül neki, a magyar igény történelmileg megalapozatlanná válik.
Seuso, a romanizált barbár őslakosság vezetőrétegének tagja, a késő császárkori Pannonia provincia megbecsült polgára nászajándékként kapta a nagy értékű, művészi kivitelű készletet. A kincs elrejtésére nyilvánvalóan nyomós oka lehetett. Például a 374. évi kvád-szarmata betörés.
Mégis, mindezeken felül miért lehet érdekes számunkra e lelet?
Nos, a gazdagon díszített edények túlnyomóan mitológiai jeleneteket, s nem kevesebb művészi ambícióval ábrázolt vadászatokat ábrázolnak. Mindkét témakörben visszatérő motívum a vadászkutyák megjelenítése. Aligha lehet kétséges, hogy a megajándékozott maga is nagy kedvelője lehetett a vadászatnak.
Az érintett ötvösremekek elemzése során a kynologiai értékelésben nagy óvatossággal kell eljárni. Tudjuk ugyanis, hogy a mesterek általánosan használt mintarajzok alapján dolgoztak, ezért a művek pannóniai eredete önmagában nem jelenti egyben pannóniai ebek ábrázolását is.
Nézzük az egyes darabokat!
A legtöbb információt hordozó, s egyben legnagyobb méretű darab az úgynevezett Vadászjelenetes tál. Ennek peremét körbefutó geometrikus díszítés között vadászjelenetes fríz ékíti. Az antilopokat űző egyik eb nyakörvet, a másik a mar mögött felhelyezett, testet átfogó hámot (?) visel. A szarvasok hajszájában a két vadászkutya egyike szintén az utóbb leírt hámot (?) viseli. A vadkant rohamozó két nyakörves eb az előbbieknél némileg nehezebbnek tűnik. A vaddisznó vadászatról hazatérők menetében a két vezetékre vett örves eb szőre pettyes a kidolgozás szerint. Fejtípusuk eltérő. A gazella vadászat két kutyája nyakörvet visel. Testalkatuk az antilop és szarvas vadászatnál bemutatott vadászkutyákéval azonos típust jelenít meg. A nyulat és rókát (?) űző örves eb csakúgy, mint a mögötte elmaradó, nyulat fogó társa agaras benyomást kelt. Hosszú, álló fülük azt az ősi formát mutatja, melynek mai képviselője például a cirneco dell’ Etna és a fáraókutya. A nyulászatról hazatérők sorában a vezetéken látható két kutya szintén agaras jelleget mutat, bár fülük nem olyan kifejezetten ábrázolt, mint az előbb leírtaké. A fríz megörökít egy pásztorjelenetet is. A szakirodalom itt nem említ kutyát, de a botjára támaszkodó pásztor előtt fekvő – általa etetet – jószág megítélésem szerint az ő juhászkutyája kíván lenni. A vékony, kunkori farkú állat ábrázolása eltér a juhokétól. Említ ugyanakkor az irodalom az oroszlánvadászatnál kutyát, melynek valójában kifejezetten macskaféle megjelenése van.
Összegezve, bár a kissé sematikus ábrázolás megnehezíti a meghatározást, mégis úgy tűnik, az ábrázolt rövidszőrű, enyhén ívelt, kissé a gerincvonal fölé kunkorodó farok végű, erőteljes vadászkutyák két típusba sorolhatóak. Az egyik a görögök óta már ismert, kopótípus, a másik a Birodalomban általánosan elterjedt, nagyvadra alkalmazott veltrus porcarius típusú agár, illetve a nyúlra használt veltrus leoprarius agár alakkörébe tartozik.
A tál központi medalionjának témája meghatározó jelentőséggel bír. A Krisztus-monogrammal kezdődő felirat, mely körülöleli a kompozíciót, Seuso és utódai számára tartalmaz jókívánságot. A díszített felület több sávban ábrázol jeleneteket. Ezek közös jellemzője az egyedi, életképszerű megfogalmazás. Itt nem jeleneteket átfogó mintát követett a mester. A felső sávban lovas vadász és nyakörves, rövidszőrű, hátracsapott fülű (foltos?) eb hajt hálóba szarvasokat. Az alsó sávban viszont támadó vadkanra ereszti erőteljes, rövidszőrű, álló fülű, nyakörves kutyáját a vadász. Míg a felső eb lehet a már említett veltrus porcarius, az alsó fejtípusa ezt kizárja. Az alsó mezőt záró, halakban gazdag folyó feletti részen az elejtett vadak feldolgozását, a lakoma előkészítését láthatjuk. Egy örves, ülő és egy fektében összegömbölyödő eb élénk figyelemmel kíséri az eseményeket. Előbbi agaras jellegű, utóbbi, melyet láthatóan a vaddisznó felnyitása s az innen várhatóan leeső falatok reménye köt le, az igen elnagyolt megjelenítés miatt nem meghatározható. Itt találkozhatunk egyébiránt a Balaton (római nevén: Pelso) ábrázolásával is. Végül a központi jelenethez érve az ötfős lakomázó csoporttól jobbra vélhetően Seuso kedvenc lovának megörökítését látjuk. A feliratból a paripa neve is tudható: In(n)ocentius (szelíd, békés). Balra a társaságot figyelő, ülő, némileg agaras jelleget mutató két ebet figyelhetünk meg. Egyiket, melyen a nyakörv mellett a fentebb már leírt hám (?) is van, a szélen ülő ifjú(?) szeretettel érinti.
A szakirodalom leírása szerinti vadászlakoma kapcsán, figyelemmel a készlet nászajándék voltára, a Krisztus-monogrammal kezdődő felirat tartalmára, a fák között kifeszített szőttes alatt ülők előtt felállított asztalkán elhelyezett halra, mely őskeresztény motívum is egyben, valamint az asztal két oldalán látható, alakjában eltérő, alfára és omegára emlékeztető tárgyra (ételre?), felmerül egy hipotézis. Vajon valóban csak egy polgárjogot nyert pannóniai előkelőség lakomáját látjuk, vagy az ábrázolás mélyebb, szimbolikus jelentést hordoz? Netán a paripa is egy célzatos nászajándék? Lehet, hogy a kétségkívül vadászatkedvelő urat egy békésebb, a keresztényi szeretet jegyében leélendő, boldog házaséletre kívánja serkenteni az ajándékozó? Vagy a lakoma egy szabadban bemutatott áldozat, melyben a még meglévő pogány és már elismert keresztény elemek ötvöződnek? Meglehet, egyik feltételezés nem zárja ki a másikat.
Visszatérve tárgyunkhoz, csábító a gondolat, hogy a zsánerképek modorában megörökített jelenetre – kétségtelen helyi vonatkozásai okán – egykorú pannóniai vadászebek létére szóló bizonyítékként tekintsünk. Például próbáljuk felismerni a pannon kopó ősalakját. Sajnálatos, de anyagunk nem támasztja alá ez irányú vágyainkat. „Csupán” a kor életébe tekinthetünk bele, s láthatjuk ember és kutyája szoros kapcsolatát. Ez pedig úgy gondolom, nem kevés.
Több mint tíz éve már, hogy régészek, vegyészek, nyomozók és jogászok kutatnak lázasan, hogy kiderítsék a dollármilliókat érõ Seuso-kincs eredetét. A kincset több ország, Libanon, az egykori Jugoszlávia (késõbb Horvátország) és Magyarország is sajátjának tartotta, legalábbis mindenki igyekezett bizonyítani, hogy a nagy értékû ezüsttárgyak az õ területérõl származnak. Az ügy újabb fejleményeként a Szabadbattyán melletti ásatások során egyre nagyobb részeket tárnak fel abból az ezerháromszáz négyzetméteres római villából, melynek tulajdonosa akár Seuso is lehetett. A szakértõk azt remélik, elõkerül valamilyen perdöntõ bizonyíték, amely a kincsek magyar eredetét bizonyítja.
A történet kezdete A történet igen hosszú idõre, 1982-re nyúlik vissza, mikor is Northampton hetedik õrgrófja beszállt a Seuso-bizniszbe. A tárgy, amit meg szeretett volna vásárolni, a Seuso-kincs egyik ötszázezer fontos darabja volt, az adásvétel lebonyolításával pedig egy nagynevû ügyvédi irodát, az Allan and Overyt bízta meg, amely nem kisebb kuncsaftok, mint a királyi család és a City cégeinek ügyeit intézte. Az iroda komolyan is vette megbízatását, és felvásárolta a Seuso-kincs máig ismert tizennégy darabját, s arra sem volt rest, hogy a provenienciát, vagyis a származást igazoló papírokat beszerezze. Erre a célra, ki tudja, miért, Libanont szemelte ki, holott a kincsnek soha egy grammja se járt a Közel-Keleten. Mindenesetre az ügyvédi iroda által beszerzett papírok szerint a tizennégy tárgyat hivatalosan, állami engedéllyel vitték ki Libanonból. 1984-ben a készletet megpróbálták eladni a kaliforniai Paul Getty múzeumnak, õket viszont nem lehetett átejteni, mert egy sasszemû kurátor kiszúrta a hamis papírokat, s azonnal nemet mondott. A véletlen mûve, hogy egy magyar régészprofesszor, Szilágyi János György is épp a helyszínen tartózkodott, és felhívta a figyelmet a Seuso-tálon szereplõ Pelso feliratra, amely nem igazán volt összeegyeztethetõ a libanoni származással. Ezek után a lord további két darabbal bõvítette készletét – újabb libanoni papírokkal fölszerelve –, sõt aukcióra ajánlotta azt a Christie'snek. Csakhogy a neves aukciós ház nem akart belemenni az egyre zavarosabb ügyletbe, s diplomatikusan bár, de határozottan visszautasította a lord kincseit. Nem így a Sotheby's, aki hajlandó volt eladásra kínálni a világviszonylatban is ritkaságnak számító, negyvenmillió angol fontra, azaz több mint tizenötmilliárd forintra becsült kincsegyüttest. Az eladás azonban a mai napig nem valósult meg, a kincsek még mindig a lord tulajdonában vannak, aki szintén nem tud túladni a vagyont érõ tárgyakon.
Mi a Seuso-kincs? A magasfokú mesterségbeli tudással megformázott leletegyüttes tizennégy ezüsttárgyat (plusz egy rézüstöt), edényeket, kancsókat, tálakat tartalmaz, mely Seusóról kapta a nevét. A tárgyakat 1990-ben New Yorkban mutatták be a nyilvánosságnak egy sajtótájékoztató keretében, s azóta számos ország muzeológusát és régészét foglalkoztatja a kérdés: honnan származnak a gyönyörûséges, nagy tisztaságú ezüstbõl készült, felbecsülhetetlen értékû kincsek? S minket különösen, mert nagyon is elképzelhetõ, hogy a jogos tulajdonos Magyarország, s ha sikerül bebizonyítani, hogy a kincsek a volt Pannónia területérõl származnak, a magyarországi eredetet olyannyira vitató külföld is megváltoztatná a véleményét. Biztosat a mai napig nem tudunk, csak remélhetjük, hogy a szabadbattyáni ásatások felfedik a kincs körüli homályt, s bizonyítékot szolgáltatnak a magyar származásra. A kutatók úgy vélik, a Seuso-kincs darabjait a formák, a szimbolika és az ábrázolt jelenetek alapján esküvõi ajándéknak szánták. A Hyppolytus-készlet ital felszolgálására szolgálhatott a férfi számára, az illatszeres szelence pedig az ifjú ara ajándéka volt. A nászajándékjellegre utal még a Seuso-tál középsõ medalionjánk körirata, mely jókívánságokat tartalmaz, valamint maga a medalion, amely esküvõi lakomajelenetet ábrázol. A verses köriratban még Seusót is, vagyis a kincs eredeti tulajdonosát is megnevezték. A név formai elemzése arra utal, hogy viselõje germán lehetett, mivel a Seuso bõvített rövid alak, ahol az egy szótagra rövidített eredeti névhez (SEV) egy kicsinyítõképzõt illesztettek (SO). A drága készletet feltételezések szerint Nagy Konstantin császár adományozta egy Balaton-felvidéken élõ gazdag római úrnak, Seusónak.
Különálló vagy együttes kincsek? A kezdet kezdetén felmerült a régészekben a kérdés, vajon a kincsek eredetileg is együttest alkottak, vagy csak késõbb helyezték õket egymás mellé a nagyobb anyagi haszon reményében. Mára azonban tudjuk, a tizennégy ezüsttárgy összetartozik, sõt kisebb funkcionális egységek el is különíthetõk a díszítések és a méretek alapján. Egyes dionüszikus jelenetek például az egyik kancsón és az amforán is feltûnnek. Két tál, az Achilles- és Meleagros-tálak is összetartoznak méretük és a rajtuk szereplõ mitologikus jelenetek alapján. A Seuso-kincsek formájához a legjobb analógiákat az i. sz. IV. század második felébõl ismerjük. A kincs tárgyai közül formai szempontból legérdekesebb a római ezüstök között egyedülálló vödörpár. Ezt a vödörformát megtaláljuk az i. sz. IV. századi germán fejedelmi temetkezések emlékanyagában, ami arra utal, a kincs egykori birtokosa barbár származású lehetett, aki azonban a Római Birodalom elõkelõ polgára volt. És itt jön a magyar vonatkozás, mert a Seuso-kincs vödrein lévõ mintát megtaláljuk a Polgárdiban talált ezüstquadripuson (a napokban derült ki, hogy nem tripus, tehát nem három-, hanem négylábú edénytartó állvány), ráadásul a quadripus és a kancsók technikai hiányosságai is közösek: mivel nagy tisztaságú ezüstbõl készültek, anyaguk puha, a quadripus például saját súlyát is alig bírja megtartani, a kancsók talpa pedig letörött a használat során.
Pelso és a Balaton Azon túl, hogy a tárgyak elrejtésére szolgáló ezüstön talált anyagmaradványok ugyanolyan összetételûek, mint a kincseken talált anyag, a döntõ bizonyíték mégis a Seuso-tálon szereplõ felirat, a Pelso, mely a Balatont jelöli. A Seuso-tál medalionján a lakomajelenet mellett feltüntették annak helyszínét is. A kereveten lakomázó társaság elõtt elterülõ víztükör mellett szerepel a Pelso felirat, mely jól ismert földrajzi név, és egyértelmûen a Balatonra utal. Ebbõl arra következtethetünk, a kincs talajdonosának életében fontos szerepet játszott a tó vidéke, talán itt terültek el a birtokai. Nádorfi Gabriella régész, a Szabadbattyán melletti ásatások vezetõje nem ad hitelt a lordot képviselõ ügyvéd szavának (aki szerint több Pelso is van), szerinte nem véletlen, hogy De Walden úr nem tudja megnevezni a másik Pelsót. Mint mondta, a római szakirodalomban a Pelso név egyértelmûen a Balatont jelöli.
Ki a tulajdonos? A brit lord, Northampton grófja, bizonyos Spencer Douglas David Compton családfája több évszázadra vezethetõ vissza. Neve már a nyolcvanas években sem volt ismeretlen mûgyûjtõkörökben, mivel tizenhetedik századi kéziratok mellett olyan unikumokat dobott a piacra, mint két világhírû olasz festmény vagy egy egyedülálló görög vázakollekció, összesen tizenkétmillió forint értékben. Ekkor a Sotheby's aukciós ház elnöke, aki már hat Seuso-tárggyal rendelkezett, de nem tudta megvenni a hetediket, felkérte a lordot a vételre. A hosszú nevû õrgróf ekkor szállt be az ígéretesnek tûnõ bizniszbe, de még csak nem is sejtette, micsoda tortúrának néz majd elébe. Nemcsak mert kiderült, hamisak a papírok, hanem mert ezek olyan bûnügyi-tulajdonjogi kálváriát indítottak el, amely a több per és fellebbezés ellenére a mai napig nem zárult le. Magyarországnak másfél millió dollár kártérítést kellett fizetnie a lordnak, aki azonban ennek dacára nem lehet boldog, mert a kincseket, amíg az eredet tisztázatlan, nem adhatja el.
A legújabb fejlemények A szabadbattyáni ásatások 1993-ban kezdõdtek, de intenzíven '98-tõl folynak – mondta el lapunknak Bánkutiné Hajdú Éva, az NKÖM Seuso-kinccsekkel foglalkozó miniszteri biztosa. Az ásatásokat az NKÖM finanszírozza évente mintegy nyolc-tíz millió forinttal. Ez egy átlagos ásatásra szánt összeghez képest mindenképpen több, de ebbõl is csak az emberi munkát és az anyagszükségletet tudják fedezni. A magyar eredet bizonyításában az igazi elõrelépést az jelentené, ha az egyik falfreskón olyan motívumot találnának, amely a Seuso-kincsen is fellelhetõ. Egyelõre csak azt tudjuk biztosan, a római kori villa olyan hatalmas méretû, hogy csakis gazdag fõúr, kormányzó vagy magas rangú katona tulajdona lehetett. Ezzel pedig megdõl az a korábbi vélekedés, amely szerint az akkori Pannóniából nem származhat a kincs, mert ilyen nagy gazdagsággal ezen a területen senki sem rendelkezett. Az is valószínû, a kincset a barbár (kvád-szarmata) támadások elõl rejtették el i. sz. 374-ben, s ugyanez áll a palotára is, mert használati eszközöket, bútorokat vagy egyéb tárgyakat egyáltalán nem találtak a helyszínen. Valószínû tehát, hogy a palotát kiürítették, a kincseket pedig a földbe, üstökbe rejtették. (Ha az üstöt is hozzászámoljuk, tizennégy plusz egy tárgyról beszélünk.) Jelenleg a palotának mintegy háromnegyedét tárták fel, mostanra az ajtók, ablakok helyét is meg lehet állapítani. Felszínre hoztak már fûtõcsatornás termeket, illetve a horreumot, a gabonatárolót is. A folyamatosan feltárt falfestményrészleteken túl a legnagyobb bizonyítékot a most feltárt felirat jelentheti, amely vagy a tulajdonos nevét, vagy a rangját fogja talán megadni. Ha pedig sikerül perdöntõ bizonyítékkal szolgálni, még az sem reménytelen, hogy a kincsek egyszer hozzánk kerülnek.
Mit mond az ügyvéd? A Seuso-kinccsel kapcsolatos jogi ügyekben a Lane & Partners londoni ügyvédi iroda tagja és egyik társtulajdonosa, Ludovic de Walden képviseli a birtokost, Lord Northamptont. A nemzetközi jogvitákra – különös tekintettel a választott bírósági eljárásokra – és a mukereskedelmi ügyekre szakosodott jogász úgy tájékoztatta lapunkat, hogy a magyar állam a tulajdonjog bizonyításának kapcsán 1993–1994-ben négy pert indított kliense ellen. Az elsôfokú bíróságon lefolytatott eljárást ugyanis három fellebbezés követte, melyek mindegyikében Lord Northampton javára hoztak ítéletet. De Walden állítása szerint számos független szakértô vizsgálta meg a vélelmezett pannóniai eredet alátámasztását szolgáló elméleteket és tényeket (többek közt a feltehetôen a Balaton latin nevére utaló Pelso felirat, a Szabadbattyánban feltárt római villa és a 14 ezüsttárgy hasonló korának kérdését), melyeket mint bizonyítékokat kivétel nélkül elvetettek. Az ügyvéd elmondta: a magyar államnak a Seuso-kincs tulajdonára vonatkozó követelése jogilag teljesen megalapozatlan, ezért a bírósági határozat alapján 1,5 millió USD kártérítést kellett fizetnie ügyfelének. Ez egyszersmind azt jelenti, hogy újabb, perdöntô bizonyíték bemutatása híján a sokat vitatott ezüsttárgyak továbbra is Lord Northampton birtokában maradnak. Az ügyvéd álláspontjára rákérdeztünk Bánkutiné Hajdú Éva miniszteri biztosnál is, aki a másfél millió dollárt ugyan nem tagadta, de azt mondta, ez nem kártérítés, hanem a bíróságnál elhelyezett ún. kötelezô letét, illetve a lord által fizetett ügyvédi költség egy része, amit Horvátországnak ugyanúgy be kellett fizetnie. Hozzátette továbbá, hogy a követelés tárgyát képezô másfél millió dolláros összegbôl végül csak 1,4 milliót fizetett ki a magyar állam.
A falu határában számos régészeti lelőhelyet tártak fel, ahonnan bronzkori, kelta, germán, avar és honfoglalás kori sírok, települések maradványai kerültek elő. A Sárvíz-Malom-csatorna partján római kori villa feltárása folyik. Ez az ókori Pannónia legnagyobb eddig ismert villája. Mérete 110x120 m. Lehetséges, hogy ebből a villából származik a Seuso-kincs néven ismert, páratlan értékű színezüst lelet, amelyért Magyarország pert folytatott a közelmúltban. A besenyők által lakott község neve oklevélben 1279-ben bukkan fel először, Bathyan (Battyán) alakban. A Batthyány család a hét vezér egyikétől, Őrstől származott. A szabad előtag azt jelenti, hogy nem falu, hanem mezőváros valamint, hogy az itt lakó jobbágyok szabadon költözhetnek.
Azok a Britanniába "küldött" - valójában a szarmaták totális háborús veresége után a római seregbe besorozott - ijászok mint legyőzött nép nem voltak olyan helyzetben, hogy ilyen kincseket rendelgessenek.
Amikor a szarmaták a Pannoniai limesre költöztek, a birodalom már lehanyatlott. Feltárások bizonyitják, hogy a K-Pannoniába telepitett szarmaták közt semmiféle romanizáció nem volt, mert már nem volt számottevő, latinul beszélő népesség az elpusztitott tartományban.
A "primitiv barbárok" jobban romanizálódtak, mint a született rómaiak.
De a Seuso inkább vmi keltáé lehetett, az ilyen romanizált kelták leletei jól ismertek. Barbár mivoltuk onnét látszik, h pl. a kelta főnökökkel el is temették az egész cuccot.
Akkor ne nevezzük romanizált előkelőknek a római főséget vállaló szarmata vezetőket, előkelőket, de attól még ugyanúgy rendelhettek egy ilyen étkészletet maguknak római vagy romanizált mesterektől. Ha annyira ellenezték volna a római uralmat, hogy azt még a külsőségeiben is ennyire visszautasítják, akkor nem küldik őket (a jász Zanticus 5500 katonáját) a rómaiak szövetségesként Britanniába...
"És mit szólsz ahhoz, hogy a nagyszentmiklósi kincset az ő hagyatékuknak tartja újabban (igen meggyőző érvek alapán) Bálint Csanád?"
***
Nem azt irtam, h nem lehettek a nomád uralkodóknak kincsei, hanem azt, hogy ILYEN antik kincsei nem voltak!!!!
A nagyszentmiklósi kincs teljesen megfelel egy nomád nagyúr izlésének, a Seuso kincs antik formakincse viszont NEM.
A kunágotai avar fejedelmi sirban is egy, szatirok és neádok képével diszitett antik diszdobozt barmoltak szét, hogy szalagokra vagdalva feltegyék a fejedelem kardjára, ővére.
Velük az a gond, hogy hitelesen feltárt szarmata edényeggyüttes a Kárpát-medencéből nem került elő, tőlünk keletre nem tudom mi a helyzet, mert nem vagyok járatos a keleti szláv irodalomban, de úgy sejtem, hogy ott sincsenek ilyenek. Ráadásul a szarmata sírok döntő többségét kirabolták, csontvázaik meg pocsék megtartásúak, néha szabályszerű porrá porladnak szét, mielőtt bármivel hozzáérne az ember.
A Seuso-kincs egyik edényének rajza
A chesteri szarmata sírkő, melyet Littleton és Malcor is közöl a könyvében
... és az ábrázolás helyreállítva
Miniatúrák „a Pireneusok Oroszlánjá”-nak művéből
Kocsis Miklós:
A Seuso-kincs kutyái II.
Barba Rafael Péter
Szabadbattyán (Polgárdi szomszédságában)