"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
Nem vár senki: a kapuból hiányzol, a kertből hiányzol, a házból hiányzol, gyászol minden almafa, gyászol, reszket a ribiszkebokor érted: nem érintheti kötényed, térded, sírva fakadnak a szőlőtőkék, zokog a lugas, bár nincs eső rég, pereg a könnye a körtefának, szakad a könnye a szilvafának, csak én állok itt, akár az állat, nyüszítek érted, kikaparnálak, de csak vakogok: és várlak, várlak.
Több volt mindenkinél az a sokat megélt virág, aki küzdött-küzdött és nem adta meg magát, pedig annyiszor sújtott rá vihar s nap melege, hogy lassacskán elfogyott törékeny ereje,
de valami miatt mégis mindig tartotta magát, talán mert várta azt az igazi nagy csodát, mikor felfedezik egyszerű, rejtett szépségeit, amik a többi virágtárstól megkülönböztetik.
Mindig érezte és tudta, ha lelkét megismerik, elfogadják különcségét, és akként szeretik, azzal a különösen gyengéd, érző virágszívvel, amivel sem vihar, sem orkánszél nem bírt el.
A virág vakon hitt, és bizalommal vágyta, hogy két tenyér érintését szirmaiba zárja, s majdan az a két tenyér lehessen menedékhelye, mikor a kíméletlen sorscsapás elbánik vele.
Szép májusi nap volt és rátalált egy ember, lehajolt hozzá könnybe lábadt szemmel, majd úgy fordította maga felé a szép virág fejét, hogy az, végre érezhette a puha érintést.
Boldog volt a virág, nagyon-nagyon boldog, de elgyengült szirma a két tenyérre hullott, mert oly, de oly sok idő telt el a várakozás alatt, hogy hervadó lelke rostjaira szakadt.
Vissza-visszavár a múltból néhány emlék, a szelíd-csókú május, s az a júliusi nyár, amelyben először léptük át azon utunkat, hol tűzpipacsot virult a zöldülő határ.
Vissza-visszavár forró ölelésed, ott a hűs árnyékot adó fűzfalomb alatt, ahol csak nekünk szólt a csalogányos ének, s nekünk szórta szikráit az alkonyati nap.
Vissza-visszahív az erdők avarcsendje, a rozsdaszínű falevelek őszi hervadása, s mindaz az a harsogó, érted dobbant szívjel, mely szaggatott vonal lesz karod vonzásában.
Te meghalsz, kedves, s nem tudod, ki voltál, álarcodat magadra szoritod, s nem tudja senki, hogy voltál titok, hogy voltál nékem ismeretlen oltár. Úgy mégysz el innen csöndbe, lopakodva, élő titok egy még nagyobb titokba. Mert jönni fog egy egész-kicsi ősz, napos, ártatlan, fáradt, graciőz, kis fákkal és kis bárányfellegekkel és végtelen és bús, akár a tenger, és megkuszálja hullámos hajad, szemed alá rak szarkalábakat. S egy délután, ha ülsz az ablakodnál, ijedve kérded: micsoda zenél? És este búgni, bőgni fog a kályha és künn az utcán fújni fog a szél. Te sírva szólitod a Véghetetlent, s felelni fog a föld és a göröngy. Megütsz egy billentyűt s a hangja elzeng, és összetörsz, mint gyönge-gyönge gyöngy.
Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz, az ég derűs, nincs homlokán redő, utak mentén virágzik mind az ákác, a csermelynek arany taréja nő s a fényes levegőbe villogó jeleket ír egy lustán hősködő gyémántos testű nagy szitakötő.
Tudtok-e még mosolyt adni? Tudtok-e még mosolyt csalni? Arcokra, szemekre, Magányosokra és betegekre, Nyugalmat a remegő kezekre, Nyújtani, nyújtani korlátot, Olyant mutatni, mit eddig csak boldog ember látott, Nem mint az, akit az élet eddig csak bántott, Akit mindig valami csak lefelé rántott. El kell kezdeni mosolyt adni, Korlát mellett lábakat egymás elé rakni, Segíteni, mosolyogva járni, S mert ti vagytok a korlát, soha meg nem hátrálni. Meg kell tanulnotok türelmesen várni, Oly rövid az élet, és az élet nem bármi, Sokkal szebb úgy, ha a lelkek is mosolyognak, Tegnap és holnap egymással andalognak. Múlt és jövő, Egyik lassan ködbe vész, de a másik előre törő, Tegnap, Ma, Holnap, Ennyi egy esztendő. Ugye, akartok még mosolyt adni? Ugye, akartok még mosolyt csalni?
Tudom, hogy nem érted a mosolyt az arcomon, hisz szemmel látható a gond súlya vállamon. Megtekert az élet fájdalom-marka, a ráncokat arcomra a kínlódás varrja... de hidd el, míg esélyt ad az Élet arra, hogy valameddig éljek, lehet az év, hónap vagy óra, addig fog húzódni mosoly az arcomra. Tudom, hogy nem érted szememben a csillagot. Tudom, hogy alig hiszed, de boldog vagyok. Bár sokszor szállnak Égbe a könnyes sóhajok: - Vezessetek utamon, tündöklő csillagok! Ám tudd azt, hogy míg itt vagyok, boldogan köszöntök minden új napot!
Tízet számoltak sokszor rám. Kilencnél mindig felálltam. Nyolcnál feküdtem ájultan. Hetedíziglen átok rám. Hatost ha dobok, csak kockán. Ötösre végeztem iskolám. Négyesben éltem le életem. Harmadik napja nem eszem. Másodperceim vannak még. Egyes-egyedül réges-rég. Féltem az életem. Békesség!
Van egy szó, van egy név ezen a világon, Melegebb, színesebb, mint száz édes álom. Csupa virágból van, merő napsugárból.. Ha ki nem mondhatod, elepedsz a vágytól. Tisztán cseng, mint puszták estéli harangja, Örömében sir az, aki e szót hallja. Ártatlan kisgyermek, csöpp gügyögő hangja, Amikor gőgicsél, mintha volna szárnya. Amikor a szíved már utolsót dobban, Ez az elhaló szó az ajkadon ott van. Mehetsz messze földre, véres harcterekre, Ez a szó megtanít igaz szeretetre. Bánatban, örömben – ver az Isten vagy áld, Hogyha elrebeged, már ez is imádság. És ha elébed jön könnyes szemű árva, E szóra felpattan szíved titkos zárja. Drága vigasztalás ez a a szó, ez a név, Királynak, koldusnak menedék, biztos rév. Te vagy legboldogabb, nem gyötörnek gondok, Ha keblére borulsz és el kinek mondod? S ha szomorú fejfán olvasod e nevet, Virágos sírdombon a könnyed megered. Van egy szó, van egy név, valóság, nem álom, Nekem a legdrágább ezen a világon. Ez a legforróbb szó, az én legszebb imám, Amikor kimondom: anyám, édesanyám.
Oh nézd a furcsa ferde fát, Mint hajlik a patakon át, Oh lehet-e, hogy ne szeresd, Hogy benne társad ne keresd? Már ága között az arany napot Nem tartja, madara elhallgatott, Virága nincs már, sem gyümölcse, Ő mégis áll, az alkony bölcse, Mint a tűnődő, ki ily estelen A végtelen titkába el merül És testtel is szelíden arra dűl, Amerre lelke vonja testtelen...
Én nem tudok A csendről, melybe száz forró titok És jövendő viharok lelke ébred; Hol nászát üli száz rejtett ígéret. A csendről, melyre mennydörgés felel, Idegzett húr most, oh most pattan el, Vagy fölzengi a nagy harmóniát, Az életet, az üdvöt, a halált, Mindegy! Valami jönni, jönni fog! - - Ily csendről nem tudok.
De ismerem Hol bús töprengés ág-boga terem, A csonka múlt idétlen hordozóját, Sok, sok magános, lomha alkonyórát, Melyből a szótalan, közömbös árnyak Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak, S a szívnek várni, - várni nincs joga, - Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma, Míg percre perc születni kénytelen, - - - E csöndet ismerem.
„Sokáig álltam az eső áztatta utcát bámulva. Újra 12 éves kamasz voltam, aki órákig nézte az esőt. Ha az ember elég sokáig bámulja, kiürül a feje, nem gondol semmire, és a teste fokozatosan ellazul, megszabadul a világ valóságától. Az esőnek hipnotizáló ereje van.”
"A természet számomra arról a harmóniáról beszél, amire tulajdonképpen minden ember vágyik. A természet rendje jelenti azt a romlatlan világot, amelybe minden ember szeretne visszakerülni. (...) A természetben mindennek megvan a maga helye, csodálatos egyensúly ez, amit az ember csak felborítani képes."
Köszönöm Istenem az édesanyámat! Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat! Körülvesz virrasztó áldó szeretettel. Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel. Áldott teste, lelke csak érettem fárad. Köszönöm, Istenem az édesanyámat.
Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve. Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban – itt e földön senki sem szerethet jobban! – Köszönöm a szemét, melyből jóság árad, Istenem, köszönöm az édesanyámat.
Te tudod, Istenem – milyen sok az árva, Aki oltalmadat, vigaszodat várja. Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk, Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk! Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel, Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!
Áldd meg édesanyám járását-kelését, Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését! Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad, Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!
Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat: Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!
Sebesen suhanó sólyom, szárnya alatt a széllel suhan úgy tova a tájon, mint ahogy múlnak az évek. Emlékek, tétova percek tűnnek el nyomtalanul, visszaidézni a szépet próbálom hasztalanul.
Egyetlen kép, ami tiszta, mióta emlékezem, anyu, hogy fölém hajolva megfogja a két kezem. Szemében szeretet csillog, az arcán büszke öröm, hogy ő lett az anyám, a sorsnak ezerszer megköszönöm!
Ráncait a kendő keretbe fogja s a csomónak dupla szára nőtt, fontosabb, mint amiért megkötötte, összefogja múlttal a jövőt. Szorít könnyező emlékeket, melyeknek elvarrta szálát a mosoly, megbékélt már itt - a földi létben -, együtt a menny és a pokol.
Ha fehér kötényét felköti, elővesz lisztet, mérleget, és öreg szemüvegén át egy régi füzetet nézeget, melybe a számtalan receptet sok-sok éve írja át, már érzem a készülő finom sütemény illatát.
Ha kis dobozában a gombolyag elfogy lassan két tű között, meleg zokni vagy pulóver lesz, amit nekünk kötött.
Egyet-egyet a csillagokból is - ha kérjük - kivesz, ha ezt hallja tőlünk, hogy: Mama... Mama, kérlek! Mama, légy szíves!
Az én anyám csendes nyugodt, szelíden szerető jó anya, amilyenből - tudom - sok százezernyi él és szeret, félt, dédelget s aggódva felnevel egy-egy lányt, fiút, úgy, ahogy anyám teszi, ahogy ő nevel szelíd mosollyal, kedvesen.
Az én anyám lelke erős, de nem nyel le büszke könnyeket - mit az öröm hív elő -, ha magához szorít úgy, mint más anya teszi ezt egy-egy boldog ünnepen ő is pont olyan büszkén könnyezik - lágy szívvel, boldogan -, ő is így teszi!
Az én anyám karja erős, törékeny válla nem remeg temérdek súly alatt, melytől összeroppanna a büszke férfitest és jajgatva futna el, de ő, mint sok-sok más anya, csak nevet és úgy tesz, mintha éppen játszana.
Az én anyám aggódva figyel, ha úgy látja, más vagyok, ha valami bánt, vagy csak úgy, elmerengve éppen hallgatok. Félt, mint minden más anya, de bölcs mosollyal hagyja csak megérni bennem minden titkomat.
Az én anyám mégis más, mint a többi százezer! Az enyém szebb talán vagy éppen kedvesebb? Az enyém jobban rám figyel, többet elvisel, szemében csillogóbb a fény, ha rám nevet, és úgy, ahogy az én anyám szeret,