Ma bezártak egy topicot a POLIDILI-ben ami tulajdonképpen róla szólt volna. Megnyitom itt, hátha engedik a hatalmasok. Ha őt olvasod és szíven üt egy mondat írd ide. (Ha lehet ne légy hosszú.)
Szerintem ez egy nagyon szép idézet Márai Sándortól:
Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. …
S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?… És mégis várod.” (Márai Sándor: Az igazi)
Ahogyan van szemetek, hogy a fényt meglássátok, van fületek, hogy a hangot meghalljátok, úgy van szívetek, hogy az időt megérezzétek. S minden idő, amit nem a szívünkkel érzünk meg, elveszett idő!
Gyönyörű ! Milyen szépen lassan folyik a szó mint a sűrű óbor vagy egy szimfónia nyugodt tétele. Minden szó a helyén, semmi sem felesleges. Krisztinaváros - Mikó utca feeling ! :)
Már reggel, ébredéskor, van a levegőben valami vészhírszerű. A madarak hajnali fél három felé kezdik. Háromtól ötig vitatkoznak, készülnek a napra, az életre. Ezek a titkos órák. A város savanyú lepleibe göngyölten alszik, gyötrötten és aléltan készül a nappal harmincnégy fokos végzetére. De a kora hajnal, ez a gyöngéd, nemes és szagos júliusi hajnal az érettség egészséges és üde illatával lélegzik.
Erkélyemen állok, reggel négykor, a fák között, hallgatom azt a finom zizegést, mellyel a fák ébrednek. Igen, ez a nyár, gondolom; s mintha elborítana egy érzés, amely nem alkuszik többé, s tele van egyszerű, testi emlékekkel: egy uszoda szagát érzem, a kajszibarack illatát, annak a viaszosvászonnal behúzott hencsernek hűvös szagát, melyen diákkoromban hasaltam júliusi délutánokon, s Jókait olvastam, boldog habzsolással, a „Kőszívű ember fiai”- t és „Erdély aranykorá - t. Azután egy domboldalt látok az alkonyatban, apám megy a jegenyék alatt, puskával kezében, előtte Castor és Pollux, a két barna vizsla, anyám a kertilak tornácán áll, fehér pongyolában, s a táj tele van barna és kék alkonyati árnyakkal. Negyvenéves lehet e pillanatban apám; sárga szalmakalapot visel, s vadásztáskájáról véres szemű fürjek lógnak le. A füzest látom, a sekély vizű folyó partján, a porfelhőt az országúton, a teleholdat a meleg éjszakában, Nepomuki Szent János szobra felett. A szobor orrát letörték részeg vándorlegények. A tücsköket hallom. Az éjszakában nők nevetnek valahol, a füzes közt tót leányok fürdenek a folyóban. Ez a nyár, ilyen volt, emlékszem.
Hajnali ötkor bemegyek szobámba, becsukom az ablakot. Író vagyok, mesterséges klímára van szükségem, hogy dolgozni tudjak. Nem lehet strandra járni júliusban és írni. Nem lehet negyvenfokos napfényben tántorogni az olvadó, szortyogó köztereken és írni. Az írás nem természetes mesterség Sötét szobában, villanyfény mellett, e mesterkélt klímában dolgozom. Az ember maradjon hűséges mestersége feltételeihez. A bányász sem tehet másként, csak a nyirkos sötétben találja meg az ércet, melyet keresni és megtalálni, élete egyetlen értelme. Így vigasztalom maga, amíg napközben – a külvilágból- csapzott különcök érkeznek, és rémhíreket mesélnek. Olvad az aszfalt, mondják, megöltek egy, krupiét, az emberek ájuldoznak az utcán, a levegő elemeire bomlik a hőségtől, minden erjed, rothad és málladozik. A sötét lakásban nesztelenül élek, meghallgatom e híreket, aztán visszaülök asztalomhoz, s egy-két sort írok, esetleg a nyárról, az égésről, a préritűzről, mely pusztítja a külső világot. Mit csináljak mikor ez a dolgom, kánikulában is?
Este hét felé lemegyek az utcára. A nap még villog a János-hegy fölött, sárga dühvel, egy haldokló ámokfutó dühével. A gépkocsi, mely a szerkesztőségbe visz, dülöngél a meleg kövek között. Odabenn most kezdünk dolgozni, mikor a többiek – miniszterek, öntözők, mozdonyvezetők – napi munkájuk után már a zuhany alatt állanak.A szürkésfekete forróságban dolgozunk, mint a néger fűtők a hadihajó kazánja előtt. Munkások, újságírók, írók, ingujjra vetkőzve járunk a folyosókon, verekszünk az elemek lázadásával, a szellemi munka testi feltételeivel. Formába öntjük a párás, néha véres anyagot, melyet a forró nap megérlelt. Éjfél felé munka után, sápadtan megyünk az utcákon, lehetőleg korrekten öltözve, mint a trópusokon a fehérek, akik kénytelenek fegyelmezettek maradni akkor is, mikor a természet fegyelmezetlen s a bennszülöttek elvesztik fejüket.
Hajnali háromkor megint künn állok az erkélyen. Hallgatom a madarakat. Arra gondolok, hogy az irodalom a mérsékelt égöv terméke. A trópusokon csak élni lehet. S még ezt gondolom, tikkadtan és honvággyal: nem is lehet rossz, a trópusokon. Nem is lehet rossz, élni, alélni az élet ötvenfokos, halálos ölelésében; élni, csak élni.
Visszament a gyógyszállóba, fürdött a forró vízben, sétált, egyszer elment egy dalszínházba is, ahol valamilyen régi operettet játszottak. Olvasott, ült a fogadó uszodaszagú előcsarnokában, szikár, előkelő alakja feltűnt az étteremben, a folyosókon. Mindenütt tisztelettel üdvözölték, kényelmét és kedvét keresték. Az öreg jól érezte magát. Csak a hang nem hallgatott el, bármerre járt is. Elhatározta, hogy megsérti a hangot, nem törődik vele, mint az orvos parancsolta. Vásárolt népszerű orvosi füzeteket, s elolvasta a fülcsengésre vonatkozó összes tudományos magyarázatokat. De nem okosodott túlságosan ez iratokból. A csöngetés vígan, pimaszul lármázott tovább, valahol, az ismerős és érzékelhető vagy az érzékfölötti világban. - Csöngess, kutya - gondolta a tábornok. - Engem nem zavarsz. De aztán múltak a hetek, s néha már elfáradt a zaklató, makacs vijjogástól. Egyedül ült a szállodaszobában, könyvekkel térdén, elbóbiskolt, s néha fölriadva vitatkozott a hanggal: - Miért csöngetsz? Mit akarsz...? A hang most vadul csörömpölni kezdett, mintha valaki vagy valami végre választ kapott volna egy kérdésre. A tábornok ezt kérdezte: - Értem, értem. Figyelmeztetsz, mire...? Hosszú éjszakák következtek. Óvatosan tavaszodott már, oly nemes és gyöngéd észrevétlenséggel, mintha a természet álmában akarná meglepni valamilyen csodás örömmel a zord, komoran szunnyadó világot. A tábornok keveset aludt az éjszakákon. Beteg lábát borogatta, nyitott szemmel feküdt a sötétben, hallgatta a csöngetést, nesz nélkül vitatkozott a hanggal, melyről már régen nem tudta, micsoda, mi az értelme, égi vagy földi jel... Így mondta, egyedül a sötétben: - Azt akarod, hogy figyeljek? Jó, figyelek. Az éjszaka hosszú volt. A tábornok hanyatt feküdt az ágyban, keresztbe fonta mellén karjait, vitatkozott: - Kötelességem teljesítettem - válaszolta a hangnak. - Mindig, mindenkivel szemben. Boldog voltam? Nem tudom. Azt hiszem, nem voltam boldog. Ember voltam. Katona voltam - javította ki szavát, mintha ez segítene. De a hang nem hőkölt meg e helyesbítésre, csöngetett tovább. - Megálltam helyem az életben, a családban, a harctéren. Tudom, hogy vége az életnek. Nem várok semmit már. Mit akarsz, hang, mire figyelmeztetsz, mit kérsz számon...? Erre a kérdésre oly vad csörömpölés hallatszott, messze, az ismeretlenségben, mintha kaján kárörömmel felelne a tábornoknak valaki, s bizonygatná, hogy jó nyomon jár, valamit számon kérnek tőle. Az öreg felült az ágyban, szigorúan nézett körül, villanyt gyújtott, altatóport öntött egy pohár vízbe. - Elég volt - mondta röviden, mint valamikor a kaszárnyában. - Rajtam nem fogsz ki. Dögölj meg, hang. S megitta a mákonyos vizet. Kevés idő múltán elaludt. De hajnaltájban megint felébredt. A szoba már világos volt. A tábornok bódultan feküdt a gyűrött párnákon, álomtól zavaros szemekkel ismergette a szobát, a hajnalt. - Igen - mondta hangosan. - Most már értem. A lelkemről volt szó. S csendesen feküdt, két karját összefonva, mintha padban ülne régen, az iskolában. A hang e pillanatban elhallgatott. Most csend volt a tábornok körül, mély, paradicsomi csend; csak a madarak daloltak valahol, messze, jókedvűen és bátortalanul.
4
- A lelkemről volt szó - gondolta nyugodtan a tábornok, s élvezte a csendet. - Most már értem. Ezt akarta mondani a hang, erre figyelmeztetett. Úgy látszik, vége az életnek, meg kell halni, ma vagy holnap. Mindig mással törődtem. Mivel is törődtem...? A kötelességgel. A legszebb dolgokkal. A családdal, hazámmal. Pályámmal törődtem. Jól szolgáltam, elismerték érdemeimet. Támasza voltam a társadalomnak. Megvédtem a nemzetet. De, úgy látszik, kevés ez. Érdekes - gondolta felderülten. - Erre soha nem gondoltam.
Májusban voltam egy tíznapos meditációs tanfolyamon. (www.dhamma.hu) Tíz napon keresztül azt gyakoroltuk, hogy úgy lássuk a dolgokat ahogy azok a valóságban vannak. Márai is ezt mondja. Tegnap hallgattam a Füveskönyvet a kocsiban és így, annak a tíz napnak a tapasztalatával már elérkezett hozzám ez a maxima is.
"A franciák szerint igazi fantáziája annak van csak, aki látni tudja a valóságot. Ez a képesség ritka. Az emberek azt hiszik, a fantázia egyértelmű valamilyen soha nem létezett tünemény megálmodásával. De soha nem létezett tüneményeknek nincs kezük, sem lábuk, olyanok, mint a griffek, s aminek nincs köze a valósághoz, az unalmas és gyermekes. Az igazi képzelőerő a valóságból építi fel az újat, a csodálatost, a meglepőt. Látni a valóságot sokkal meglepőbb és fantáziadúsabb vállalkozás, mint felhőkből építeni a valóság első fuvallatára szétomló álomvárakat. Tanulj meg igazán látni egy épkézláb embert, s meg kell tudnod, hogy meglepőbb és csodálatosabb, mint a mítoszok szárnyas hősei"
Márai Sándor: A végzet Sokáig azt hisszük, a Végzet mennydörgésszerűen köszönt be, görögtűzzel, istennyílával, kürtökkel és oboával. Aztán egy napon megismerkedünk vele, s megtudjuk, hogy sokkal jobb modorú. A tüdőrák, a nyomorúság, a megalázás, a halálos szerelem egészen csendesen jelentkeznek, mintegy kopogtatnak, halk hangon kérdik: "Szabad?" S aztán belépnek.
E hetekben, csendesen, utazni kezdek. Már nem szeretek messzire utazni. Már csak bensőségesen szeretek utazni. Néhány év előtt, ha megszállott az elképzelés, még nem adtam alább, mint Bombay vagy Kína. Mint egészen közeli útszél vagy úti cél, melyre ásítva gondoltam, San Francisco lebegett szemeim előtt. De most már csak lassan szeretek utazni, nagyon lassan. Nem fontos, hogy a vonat haladjon. Az a fontos, hogy én haladjak. Ez sokkal nehezebb.
Goethe szerint a megérkezés sem fontos. Csak az utazás fontos, ez a lebegés, két állapot, az otthon és a végtelen, a meghitt és a veszélyes között. Júniusban mindig újra utazni kezdek, óvatosan és megfontoltan, Scott kapitány körültekintésével, s oly gyanakodva, ahogy a lábadozó járni tanul. Néha csak a szomszéd utcába utazom, portakaróval, sétabottal és kézitáskával. Felébredek az idegen szobában, s a változás csodálatos kalandját bámulom, pislogó szemekkel, megrendülten és alázatosan. Egy idegen szekrény tud oly rendkívüli lenni, mint Bagdad. A világ bennünk van. Időnként el kell indulni feléje.
Ez a hónap, mikor a lakás útra kél mint egy hajó, s lassan halad életünkkel a szelídebb, melegebb égöv felé. Tegnap éjjel még esett, májusban, valahol, a mi külön Triesztünkben; de reggelre ébredve észrevesszük, hogy életünk új kikötőbe érkezett. Pitymallatkor partra szállunk, s szemdörzsölve észleljük, hogy idegen városban kötöttünk ki, ahol a nők és a férfiak másképpen öltöznek, az utcákon változott, kissé keleties élet zajlik, s különös, fehér félhold úszik az égen. Júniusi reggeleken, mikor a város még az első hőség fátylaiba burkoltan piheg, kibámulok a Lánchídon áthaladó társaskocsi ablakán át a Dunára, amely valahogy elemibb most, mint tegnap volt, áradóbb és kegyetlenebb. Tegnap még úgy tudtam, hogy Göd felé halad; ma eszembe jut, hogy a tenger felé is halad. Partjain idegen nők sétálnak, különös, virágos ruhákban, szemükben idegen végzetek csillámával, kezükben labdaütővel és piros viaszosvászon táskával, melyben a meztelenség kellékeit cipelik a folyó felé. A bennszülött gigerlik ilyenkor már felöltik a szalmakalapot. A levegő hőfoka dél felé figyelmeztet, hogy Kelet felé haladunk, a krokodilok, törökmézárusok, nyári szerelmek és a világháború fokozott esélyei felé. Pénzt váltok, s lassan elindulok a parton, az idegen földrész partján, Június partján.
A lakás észrevétlenül megtelik virágokkal. A hétköznap, ünnepszerűen, virágfüzért aggat homlokára, s minden kissé húsos e hetekben, anyagias. Az előszobában is virágok állnak, befőttösüvegben, a szekrény tetején is csokrok virulnak, mintha állandóan menyegző lenne valahol, sikolyokkal, szivarfüsttel és rokoni csókokkal. Kissé bódultan élek e húsos érettségben, e nem egészen ártatlan testiességben, e júniusi, meleg és kitakart anyagiasságban. A nyaralóházak tornácain mindenfelé fiatal asszonyok hevernek a fekvőszékekben, kócosan, kissé elhízottan, délutáni szundítástól piros és meleg arccal, s önfeledt, álomtól tikkadt mozdulattal nyújtózva bámulnak a lombos fák távlatán át a kertajtó felé. Egészen biztos, hogy várnak valakit. A kavics csikorog a kerti úton. Már jön a nyár, gondolják; s behunyt szemmel, kezüket, álmosan, meleg szájuk elé illesztve, rövidet ásítanak. Mire gondolnak ilyenkor? Férjek, szerelmesek, vigyázzatok! Itt a június. Valaki jár a kertben.
A földön kétmilliárd és néhányszázmillió ember él, így mondják. Tudjad tehát: kétmilliárd és néhányszáz millió esélye van annak, hogy szavadat, cselekedetedet félreértik. Ahány ember él a földön, annyi a félreértés esélye és lehetősége. Ez a nagyszerű és a félelmes az emberi életben, ez a végzetes minden emberi megnyilatkozásban és vállalkozásban. Azt mondod: "fehér" vagy "fekete." De a világon fehérek és feketék is élnek, igaz? S egy fehér szemében más a fekete, mint egy fekete szemében. S végtelenül másként tükrözik minden emberi lélekben a világ. Minden kiejtett, leírt szónak más és más a zengése kétmilliárd és néhányszáz millió ember lelkében. Ezt is tudnod kell, s nem szabad soha meglepődnöd a visszhang felett, mellyel az ember a másik ember szavára felel. Az emberi élet végtelen félreértések örök sorozatának körforgása. E félreértések összege az a színes, bonyolult, félelmes és nagyszerű csoda, melynek gyűjtőneve az ember.
FÜVES KÖNYV
( Ember s nézőpont kérdése Minden, Isten tudja, hogy MI :)
"A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni, ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben."
Májusnak dallama van, melyet a nemzetközi dalszerzők hasztalan igyekeznek lekottázni. Már mindent megkíséreltek e célból: de mindig csak dallamos zenebona lett belőle, célzásokkal a gyöngyvirágra és a mérsékelten viszonzott szerelemre.
Az igazi májusi dallam mélyebb, s egyáltalán nem érzelgős. Van benne valami a földrengésből. De van benne valami a halál neszéből is. Félelmes hónap. Okos öregek nem szeretik, óvatosan élnek ízeivel, fényeivel és illataival, lehetőleg elbújnak vagy elutaznak előle. Az asztal varázsosan megterül, füvekkel és kétlábú állattal. De az emberek szíve nehéz és nyugtalan. A májusi ünnep pogány és harsány. Minden lármázik, mondani akar valamit. A levegő már korán megtelik pezsgő, fanyar illatokkal, barbár fénnyel, egy ókori ünnep kegyetlen, vakító fényességével. Van májusi öngyilkos, ahogy van májusi gyöngyvirág, májusi rántott csirke. Az ember tehetetlenül menekül e támadás elől a civilizáció bástyái mögé. Májusban nem lehet könyvet írni. Olvasni is alig. Minden élet személyes, értelem ellen való támadásnak érzi e sugarakat és illatokat. A májusi napfény kegyetlen és veszedelmesebb, mint az őrjöngő, augusztusi napsütés, amely arany szablyával vagdalkozik maga körül, keleti harcos módjára, vérben forgó szemekkel, eszeveszetten. A május mérgekkel és aranytűvel öl, orgyilkos módra, kivédhetetlenül. Van májusi gutaütés is. A természet nem érzelmes.
E hónap közhelye a szerelem: pontosabban, mint az egészen rossz és egészen jó regényekben, a szerelem és a halál. A természet tüneményeiben van valami kontárságból és a remekműből. Ez a hónap, mikor sok ember riadtan, kötelességszerűen szerelem után néz, mint ahogy télen hócipőt vásárol vagy nyáron bérletet az uszodába. A májusi szerelem megbízhatatlan. Legtöbbször nem is a személynek szól, hanem az általános közhangulat rémuralmának engedelmeskedik, a májusnak. A májusi szerelemnek szeptemberben hódolattal és mély elcsodálkozással köszönünk vissza. Lehetséges? ... Hol volt a szemünk? … Májusban minden nő Titánia kissé. Egy napon felébred a varázslatból, megnézi a naptárt, bámulja az imádott szamárfejet, csodálkozik.
Emlékezem egy májusra, a tengeren, virág és lomb nélkül, Afrika és Európa között, amikor mindaz, ami szárazföldön nyugtalanítja e titokzatos és pogány hónapban az embereket, a tengerből áradt felém, a fény sugártöréséből, a meleg szélből. Virág nélkül is kegyetlen a világ. Emlékezem májusi reggelekre, gyermekkoromból, mikor a házi kápolnában ministráltunk, Mária oltára előtt, liliomok és pünkösdi rózsák között. E reggelek dallamát hallom néha. Emlékezem egy májusi délutánra, mikor csaknem meghaltam egy nő miatt. Ez már nem történhet meg velem. Tapasztalt vagyok, óvatos. Feltartom arcom a nyers, erjedő májusi fénybe, s behunyt szemmel gondolkodom: „Kár.”
A szerkesztőségben volt Márai, mikor jött egy idegen ember, aki szerette volna, ha megjelenne az írása. A szerkesztő beleolvasott, majd közölte, ezt sajnos nem fogjuk megjelentetni. Az idegen ekkor egy papírt vett elő, mely orvosok által volt kiállítva, miszerint ő nem bolond. Távozása után Márai (?) azt kérdezte a főszerkesztőtől: Tényleg, van nekünk papírunk arról, hogy normálisak vagyunk?
(...) A költő nemcsak abból, hanem azért is élt, hogy bánatát, mely az emberiség közös, egységes és reménytelen bánatának modellje volt, mindegyre mutogassa. Leginkább szonetteket írt, mert szerette a zárt formákat. Bánata jó hírű, ápolt és eléggé keresett bánat volt. Ezt a bánatot úgy használta a költő, mint mások egy érzékszervet vagy egy testrészt; mindennap megrágta vele a világot, mint egy hamis fogsorral, s este csaknem kivette és vízbe tette. A költő bánata az évek során bekerült az irodalomtörténetbe, s nyilvántartották a szerkesztőségek titkári irodáiban is. Ünnepek előtt vagy a nemzeti gyász hivatalos évfordulóin telefonáltak a költőnek, aki másnapra pontosan szállította bánatát, takaros és ünnepies csomagolásban, gépírva. A költő bánatát szerette a közönség, a lapok elég jól fizették, s mert bánata évről évre elmélyült, megbecsülték a szakmában, mindenfelé úgy emlegették, mint az egyetlen hivatalosan, szakszerűen igazolt bánat tulajdonosát (...).
Most is bánatára gondolt, az egyetlen bizonyosságra, mellyel magányos sorsát megajándékozta az élet. Elhatározta, hogy negyvenedik születésnapja alkalmából ódát ír, felköszönti önmagát, ünnepli bánatát. Ez az ötlet valamennyire felderítette. Sóhajtott, kissé úgy, ahogy a tenorista skálázik, az ablakhoz ment, megnézte az eget, mely sugárzó kék volt e nyári délutánon, barbáran és optimistán kék; s a költő rosszalló pillantással, undorral elfordult e kékségtől. A készülő vers szavait keresgette; de nem hallott semmit. Fel és alá járt a szobában, hallgatódzott, kémlelte bánatát. Különös süketséget érzett. A bánat dermedten aludt, nem jelentkezett. Gyakorlott módszerekkel kezdte költögetni, mint egy elromlott ébresztőórát; szomorúakat gondolt, gyermekkorára gondolt, a boldogtalan emberiségre, arra, hogy az utcán sebesült lovak feküsznek, s végül a halálra gondolt. (...) De nem érzett semmit. Lefeküdt aludni.
Szunyókálás után frissen és kipihenten ébredt, s jókedvűen látott munkához. A vers, mintha csak megálmodta volna, üdén és formásan bugyborékolt pennájából; a képek és hasonlatok tolakodó bőséggel áradtak, finnyásan válogatott közöttük, csak a legelső rangú minőséget választotta, s félredobott mindent, ami kissé használt vagy kopott volt. Alig fél óra alatt elkészült munkájával. Igazi vers volt, szerves és szigorú kompozíció, már az első sorok úgy rebbentek föl, mint egy madárcsapat a tavaszi ég felé, boldog vijjogással és ujjongással; s ez az ünnepi gyöngyözés és áradás végigcsordult a versen, a színek élesen, igen, csaknem rikítóan tündököltek, a rímek csenegettek, mint a kristály, a vers harsányan és keményen kiáltott világgá valamit. (...) Elragadó vers volt. A költő elolvasta egyszer, aztán még egyszer, majd – tűnődve – harmadszor is. Nem bírta megtalálni a hibát.
A fene egye meg - gondolta -, mi baja ennek a versnek?
Föléje hajolt, betűről betűre megvizsgálta. Minden pontosvessző, minden lejtő és emelkedő hangsúly helyén volt a versben. A képeket nem lehetett kicserélni; szervesen hozzátartoztak a vershez. S az egész élt, mint egy szerves lény (...)
A szerkesztő soron kívül fogadta, részvéttel nézegette, ahogy megszokta az elmúlt húsz esztendőben. Hellyel kínálta, szivart erőltetett reá. A költő átadta versét, rágyújtott, hallgatott. A szerkesztő, kézirattal kezében, néhány vigasztaló, bátorító szót intézett a költőhöz – mert kettejük viszonya így alakult az elmúlt évtizedekben, a szerkesztő tisztelte a költő mély, oldhatatlan bánatát, s mindig kissé ünnepélyesen fogadta mint emberi gyász hírnökét, a reménytelen emberiség szomorúságának megszemélyesítőjét. Most is megveregette a költő vállát, mintegy biztatva, hogy tartson ki, akármilyen fájdalmas is. A költő, lehajtott fejjel, rezignáltan krákogott egyet-kettőt. A szerkesztő elolvasta a verset, bólogatott.
- Gyönyörű – mondta.
Aztán kissé zavartan, elfogódottan mormolta még, s közben nem nézett a költő szemébe:
- Érdekes. Olyan más … más, mint amit eddig kaptunk öntől. Úgy látszik, ön még mindig fejlődik, kedves Mester – mondta udvariasan.
S kiállította az utalványt. A vers másnap reggel megjelent az előkelő lapban, és általános feltűnést keltett.(...) Így, kinyomtatva, tündököltek a vers szépségei, s az egész oly különösen, oly harsányan, igen csaknem ordenárén tökéletes volt, úgy harsogott és csattogott, úgy ünnepelte az életet, a szabadságot, a boldogságot, mintegy hivatalosan, hogy a költő megijedt. Sápadtan bámulta a verset. Most végre megértette: a versből hiányzott a bánat. A vers egyetlen porcikája sem volt bánatos. Mi történt? – gondolta fogvacogva a költő. – Mi történt az ékszerrel, élete egyetlen kincsével, bánatával? Zsebeit tapogatta, kinyitotta az éjjeliszekrény fiókját, átkutatta pénztárcáját, szórakozott mozdulatokkal, mint aki becses, ritka emléktárgyat keres. De a bánat nem került elő. Feketébe öltözött, s emberek közé ment. Az emberek örömmel fogadták, és ilyeneket mondtak: Jó színed van. Egy ideig bámulták, fürkésző pillantással, aztán elfordultak tőle. Idegenül üldögélt közöttük, bánat nélkül. Mi volt ez? Az emberek pénzt keresetek, nőket szerettek, Afrikába utaztak, s közben persze tönkre is mentek, rákot és tüdőbajt kaptak, de mindenestől néha jól érezték magukat. A költő nem tűnt fel többé közöttük. Eltűrték, de nem ünnepelték többé.
Lassan hízni kezdett, elvállalta egy közgazdasági hetilap szerkesztését, pénzt gyűjtött a takarékban. Mi történt? Mikor történt? Nem tudta. Régi hívei néha megállították az utcán gyanakodva szemlélték. Egy szókimondó hírlapíró a szemébe vágta, hogy csaló, szemfényvesztő, már nem is szomorú többé… A költő vörösre gyulladt arccal, felháborodottan tiltakozott, kezdődő májbajára hivatkozott, a nemzetközi helyzet reménytelenségére, bizonygatta, hogy minden oka megvan a szomorúságra. De az emberek már nem hittek neki. Időnként írt még bánatos, gyászba és tusba mártott verseket, de a lapok visszautasították e hazug poémákat mint értéktelen hamisítványokat. Minden, amit máskülönben írt, jóízű volt, gömbölyű, életrevaló. Egy darabját nagy sikerrel adták elő. A bankoknál mint neves közgazdasági szerkesztőt kitüntető udvariassággal fogadták. A pénz szakemberei szemébe mondták, hogy különösen törhetetlen optimizmusát, napsugaras életszemléletét becsülik.
Ötvenéves korára beválasztották az Akadémiára. Akkor már egyes, különösen csengő-bongó, napsugaras és derűs életszemléletet harsogó verseit a népiskolákban is tanították. Most már hivatalosan is elismerték, hogy kitűnő költő. De a költők, az a néhány, az igaziak, elfordultak, ha meglátták az utcán, s nem adtak neki kezet többé.
Magas kort ért el, s végelgyengülésben halt meg. Halálos kórágyát a hivatalos irodalom kegyeletes érdeklődése vette körül. A lapok közölték gyengülő érlökése adatait. A nemzet férfiasan készült a gyászra. A költő önkívületben beszélt. Ezt kiabálta, aszmatikus hörgéssel:
- A bánatom! Adjátok vissza!
Az orvosok összenéztek, legyintettek. Senki nem értette.
- Üzemi baleset -
Áprilisban születtem. Az ég, melyet először láttam, szeles volt, fénnyel és homállyal változó, a levegő tele párával, felhővel, napsütéssel s nyugtalan hullámokkal, mintha egy kibontott hajú, őrült nő hárfázna valahol.
E hárfa zenéjét hallom még néha, álmaimban. A nürnbergi álmoskönyv szerint az emberek, akik e hónapban születnek, nyugtalanok, szerencsétlenek üzleti vállalkozásaikban, érzelmesek és balkezesek. Valószínű, hogy az erőszakos halálnemek egyikében pusztulnak majd el, vízben vagy tűzben. A közhit kissé bolondosnak tart minket, áprilisi gyermekeket. De láttam már veszedelmesebb bolondokat is, akik augusztusban vagy decemberben születtek. Nem védekezem a közhit ellen.
Biztos, hogy van bennünk, áprilisiakban, valami állhatatlan, valami rohanó, valami óvatosan garabonciás. Amolyan szalonképes ámokfutók vagyunk. Ez az ég, az áprilisi égbolt dereng idegeinkben, üde zuhanyaival, zöld izgalmával, éretlen és vadóc, csiricsáré és harsány nyitási zenebonájával. Április a retek és fiatal hagyma hónapja, ahogy július a rózsák s december az irodalmi felolvasások hónapja. A reteknek is van költészete és ünnepe. Ez a néhány nap, április elején, ez az övé. A retekkel, a hagymával, a friss salátával érkeztem a világra, kényesen, mint afféle „primeur”. Születésem napján nemzeti ünnep volt, a törvények szentesítésének ünnepe. Ezen a napon soha nem mentünk iskolába, s valamennyire természetesnek éreztem, hogy a világ is ünnepli létezésemet. Ez az iskolai szünnap okozta, hogy - sokáig - ünnepnek éreztem a személyes létezést, az életet. Áprilisban még mindig fölfigyelek, szaglászok. Úgy érzem, kezdődik valami.
Ibolyaszíne van, opálos, tulipános változatokkal. A föld megtelik e hetekben érlelt hagymákkal és gumókkal. A meleg vizes források körül hajnalban elkeseredett gyomorbajosok állanak, pohárral és üvegcsővel kezükben, s keserűen néznek a tavaszba. A gyógyfürdők vizei ilyenkor adják ki pezsgő indulatukat, rohannak a mélyben, a kövek között, forró sistergéssel, tele üde, rejtélyes erővel. A nők nem szeretik ezt a hónapot. Ez a rövid kabátkák, a pattanások, a tavaszi szédülések, az oktalan izgalmak hónapja. A gazdagok ilyenkor Taorminába utaznak. A szegények este fölnéznek az égre, szaglásznak, a csillagokat nézik, és halkan mondják: „Fényesebb”.
Én is fölnézek az áprilisi égre, csillagom kutatom. Látom, még dereng valahol. Egy kéz után nyúlok, és halkan mondom: „Halványabb”.
"Ijesztően rövid a nap. Elképesztő, hogyan repül el egy hét. Megdöbbentő, milyen rövid az élet. Olvasmány: Biblia, a Zsoltárok. Macbeth. "At least we shall die with harness on our back..." Sovány vígasz."
----------
és megint... Te is Sándor...hihetetlen...:)
"Ha folytatni kellene ezt a csavargást, egy ország van a világon, ahová érdemes lenne elmenni még élni és befejezni az életet: Anglia. Úgy, ahogy van, a fűtetlenségével, a kelkáposztával, az orrhangon fanyalgó snobokkal, a reménytelenséggel, mégis, az egyetlen ország, ahol felnőttek élnek, akik tudnak valamit erről a titokról: "szabadság"...."
Augusztus 27. Ezekben a napokban negyven éve, hogy elutaztunk Budapestről. A búcsúzók közül, akik a pályaudvarra kísértek, talán él még a kis pesztonka – a többiek, Tibor, Miksa, talán fél tucat barát, mind elhaltak. A negyven évben tartózkodási helyek voltak Genf, Nápoly, New York, Salerno, San Diego. Elmentek Lola és János, aztán minden egykori személyes ismerősöm, pályatársam. Teljesen egyedül maradtam, 89-ik évemben a járás, látás egyre rosszabb, olvasni már csak negyedórákat tudok, aztán zavaros a látás, séta legföllebb egyszer föl és le a ház előtt, bottal. Alkohol majdnem semmi, pohár vizes bor, néha egy sör. Cigaretta kb. napi tíz. Szex, ilyesmi semmi, álomban sem. Nem is hiányzik. Gyöngédség jólesne, de nem bízom senkiben. Olvasmány: éjjel az újság, aztán Krúdy. Új könyvet már nem olvasok. Emlékezés bizonytalan, nagy messzeségből érzékletesen visszajön az emlék, de néha nem emlékezem arra, ami öt perc előtt történt. Semmi tiltakozás a halállal szemben, de semmiféle halálvágy. ¤ Ma nagyon hiányzott L. testének nemessége és előkelősége. Mosolya. Hangja.
1989
Január 15.
Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.
"Az új cseléd néhány hete lakik az odúban, melyet a háziak lakóhelyéül jelöltek ki, a konyha szomszédságában. Az odú térfogata két négyzetméter: összehajtható vaságy fér el itt, semmi más. Az ajtóba vert szögekre akasztotta fel a cseléd néhány rongyát, retyerutyáját. De most már, hogy "otthonos" a házban, szemérmesen és óvatosan, kirakta kincseit is. Van egy teababája. Van egy műmárványból készült műtárgya: hölgy, derékig kivágott ruhában. Hol szerezhette ezt?... Van egy kis selyempárnája, foszlott és kócos. Ez mindene. E tárgyak mélyen meghatnak, szemem megtelik könnyekkel, amint nézem. A kispolgári világban, melynek e tárgyak ékességei voltak, megvetéssel és utálattal fordulnék el a vackoktól. De itt, a cseléd odújában, ugyanazt az áhítatot sugározzák, mint a Louvre műkincsei. "Valami szépség kell az élethez, valami áhítat, művészet kell az élethez, valamiben hinni kell!" - ezt mondják e tárgyak. - "Valami kincs is kell az élethez!" Zavartan hallgatok. Igen, kincs nélkül nem lehet élni. "
Nagyon boldog vagyok, hogy még egyszer megéltem érkezésed, Március! Az influenzán át gázolunk feléd, a tél dögvészén, a sötétség alvilági birodalmán át. Mint aki tárnából, bányalégből érkezik, sáros lábakkal és elfulladt tüdővel megállok a napvilágon, kifújom magam és énekelni kezdek. Ezt éneklem: üdvözöllek, Március! Időbe telik, amíg az ember megtanulja, hogy lehet örülni egy naptári adatnak is. Március külön évszak, semmi köze a télhez, tavaszhoz. Külön világítása van. Még nincs növénye, csak a hóvirág, ez a minta érték nélkül. Már nincs bál, még nincs uszoda. Még fűtünk, de már felöltjük délelőtt az átmeneti kabátot. Ez még nem a szerelem hónapja, mint a május, s már nem a szövődmények hónapja, mint a február. Nincs külön dallama, nincs nagy tétele. Ez a közzene. Észreveszem, hogy néhány napja másként ébredek. Ilyesmit gondolok félálomban: mégis! Vagy: fel kell hívni! Vagy: hátha, megpróbálom! Egy hét előtt még komoran hittem benne, hogy legokosabb, ha átadom magam végzetemnek, nem hívom fel, nem próbálom meg, belenyugszom. Közben történt valami. A külső világban még nincs nyoma. A természet, titkos műhelyeiben, még dolgozik új alkotásain, nem árulja el titkait, világraszóló újdonságait. A díszletek még téliek. Csak a fény más, mely a kopott díszletekre hull. Szemem dörzsölöm, dideregve nézek körül, boldogan ásítok, ezt gondolom: Isten neki, még egyszer! Csak színe van és illata. Ez még nem a virágok parfümje, nem is az a meleg, állati földszag, amely néhány hét múlva, nedves erjedéssel, fehér és bódító gőzökkel fejfájást okoz és őrültségekre késztet. Kis, üde illat ez, olyan, mintha szellőztetnének. Szimatolva járok, meggyfabottal. A téli ruhákat még nem tanácsos kámforba tenni. A téli szerelmeket még nem tanácsos elfelejteni. Minderre szükség lehet még. De már ilyesmit gondolok: "Talpra, magyar!" Egyáltalán, márciusban mindig Petőfit olvasom, néha hangosan is. Dideregve és kíváncsian ülünk a fényben, az égre nézünk. Nem várunk semmi különösen jót. De örülünk, hogy kezdik.
- Mindenfelől boldogtalanság vesz körül - mondtam barátomnak, aki udvariasan nézett reám. - Már úgy ismerem a boldogtalanságot, mint egy anyagot, tapintani tudom. Feljön egy ember, leül, néz, szórakozottan mond valamit, másról beszél. Aztán egyszerre megakad, lélegzik s ömleni kezd belőle. Jaj apám, jaj anyám, jaj feleségem, jaj gyermekeim, jaj szeretőm, jaj istenem. Nézem a baját, már szinte nem is egyéni. Elkapta, mint a többi. Szopogasson pasztillát, tanácsolom neki. Ismersz te boldog embert?
- Ismertem egyet - mondta barátom. - De az nem él itt, eltűnt, valahol külföldön él, ahol a boldogok.
- Hol élnek a boldogok?
- A boldogok egyszerűen a Boldogok Szigetén élnek - felelte barátom. - Aztán, precízebben, hozzátette: - Ez valószínűleg egy kávéházban ül és boldog. Péter Károly volt a neve.
- Te is ismerted? - kérdeztem lelkesen. - Milyen szép ez! Te is ismerted a magas, kopasz Péter Károlyt? Csakugyan, nekem is úgy tűnik, ő volt az egyetlen boldog ember. Csodálatos, hogy ismerted.
- Én már Bécsben ismertem - folytatta barátom -, kilencszázhúszban. Akkor is boldog volt, talán egy árnyalattal kevésbé boldog, mint amilyen Pesten volt. Egy villamosban találkoztam vele, télen, tizennyolc fokos hidegben. Vékony ruhát viselt, kabátja nem volt, ellenben vadonatúj cilinder csillogott a fején. Mi újság, Péter? - kérdeztem. - Hideg van!... - felelte ő boldogan, lelkes mosollyal. Boldog volt, mert nem volt kabátja, de volt cilindere, és boldog volt, mert nagyon hideg volt, s ez télen nyilván valami jó dolog. Egyszóval, boldog volt.
- Én is - mondtam lelkesedve -, én is találkoztam vele, vagy nyolc év előtt, Berlinben. A Meister-Saalban, egy Rathenau-emlékünnepélyen találkoztunk, az utolsó sorban ült, és látszott az arcán, hogy maradék nélkül boldog. Stefan Grossmann tartotta az előadást. Péter boldog volt, mert vannak még derék emberek, akik gyászolják Rathenau emlékét, és boldog volt, mert nem neki kell előadást tartani, hanem Grossmann-nak, boldog volt, mert nem ő halt meg, hanem Rathenau, és végül boldog volt egyszerűen azért, mert él. Ezt tudta.
- Ez igen - mondta barátom elismerően.
Felvettük kabátjainkat és elindultunk ki az éjszakába. Sokáig jártunk fel és alá a Vérmező mellett, s lelkesen beszéltünk Péter Károlyról, aki már éltében boldoggá avatta önmagát.
- Mi lehetett a titka? - kérdeztem a Csaba utca sarkán.
- Azt nem lehet tudni - felelte barátom óvatosan. - Kétségtelen csak az, hogy ő volt ebben a században a kevés boldog emberek egyike. Boldog volt, amikor megnősült, boldog házaséletet élt, és boldog volt, amikor elvált. A világháborúba boldogan vonult be, neki ez úgy tűnt, hogy végre valami jó dolog történik vele. Az orosz fogságban, saját állítása szerint, élete legboldogabb éveit töltötte. Aztán hazajött, boldogan, hogy végre hazajöhet.
- Hazajött - folytattam -, és becsengetett a penzió ajtaján, ahol akkor többen laktunk, számára idegen emberek. Becsengetett és szobát kért, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Este ott ült a hallban, kopaszon, időtlenül, soványan, cigarettázott, s a szeme szikrákat vetett a boldogságtól. Mi ott ültünk körülötte és hallgattuk, amit Oroszországról mesélt. Jókedvűen adott elő, boldogan. Nagyon művelt ember volt. Nem gondolod, hogy talán ostoba volt?
- Nem - mondta határozottan barátom. - Ellenkezőleg, nagyon okos ember volt.
- Mi lehetett a titka? - firtattam csökönyösen, és, mert már elmúlt éjfél, előadó hangon tettem hozzá: - A boldogságnak, tapasztalataim szerint, két titka van, a vágytalanság és az érzékiség. Az érzékiséget nem szexuális értelemben gondolom, hanem mindenféle szempontból: érzékinek lenni a világgal szemben, ez az egyik titok. A vágytalanságban nem hiszek.
- Nem volt titka neki - mondta csendesen barátom. - Egészen egyszerűen boldog volt. Ő volt a boldog ember.
- Furcsa - feleltem.
- Elég furcsa - mondta előzékenyen.
- És a legfurcsább - folytattam -, hogy ezt mind tudtuk felőle, s mégsem tanultunk tőle semmit. Ha ismerném a címét, és lenne pénzem, holnap elutaznék hozzá, csak hogy lássam, egy-két órát beszélgessek vele. Talán most már tanulnék tőle valamit.
- Nem hiszem - mondta barátom. - Nincs mit tanulni tőle. Vagy boldog az ember, vagy nem boldog. Mit segíthet ezen Péter Károly?
- Gondolod?... - kérdeztem kedvetlenül.
Álltunk a Csaba utca sarkán, s néztünk fel a csillagos, hideg égre. Péter Károly abban a pillanatban boldog lett volna, több okból: a csillagok miatt, a hideg miatt, a leszerelési konferencia és a kínai-japán háború miatt. Erre gondoltam, szomorúan. S egy pillanatra láttam Péter Károlyt, amint szájába veszi a cigarettát, s nevetni kezdtem, s nekem is könnyebbnek tűnt az egész.
- Egy boldog ember –
Ez már jó! (Ezt már értem.) Az előző kettő viszont kínai. (Túl szűk a kontextusom ahhoz, hogy bármit is jelentsem.) (Igérem, nem írok több minősítést! :))
"A könyvtárból Liszt „Magyar Rapszódiájá”-nak lemezét hozom haza:
a borítólap idézi Liszt weimari idejébol az elmefuttatást a cigányokról .
Bartók egyszeruen megtagadta azt a lehetoséget, hogy a cigányoknak bármiféle közük lenne a népzenéhez.
Liszt elhitte a cigányoknak, hogy nemcsak zenélnek, hanem zenészek is – és ez csakugyan valószínu. Azt írja, ez a különös nép „egy arasznyi földet sem kívánt soha birtokolni, de egy órát sem volt hajlandó feláldozni az idejébol mások számára”.
Ha ez igaz, akkor cigány vagyok. Nem vágyom „ingatlan”-ra, és mindig, mindent feláldoztam azért, hogy az idom felett én rendelkezzek"
"Az aki vagyok, ahogy vagyok; akármilyen szánalmas jelenség ebben a világban, mégis csaknem szerep és hivatás. Az ellenállás van bennem, - nem is annyira a szándékaimban, melyek ingatagok, inkább csak a lényemben."
„Miért ír egy ember? Valamit el akar mondani az embereknek – de mit? Személy szerint, néha azt hiszem, ezt: tiltakozni és lázadni kell, mihelyt valaki vagy valakik az élet eleven, természetes rendjéből Rendszert akarnak csinálni. Minden, ami Rendszer – vallásos, politikai, gazdasági, szellemi Rendszer –, halálos veszedelem, merénylet az élet eleven rendje ellen. Azt hiszem, ezt akartam elmondani, amikor írtam (Napló 1958–1967.)
Éjfél előtt néhány perccel a sötét gyermekjátszótéren megjelent a szálloda fehér sapkás főszakácsa, a chef, az egyik alszakács és a cukrász; fölálltak a hintára, és szótlanul, sok gyakorlattal és lendülettel hintázni kezdtek. Egy szót sem szóltak. Sütött a hold. A vendégek már aludtak, vagy a vörös fényű bárban táncoltak. A közelben ültem, egy padon, s cigarettáztam. Arra gondoltam, hogy a világ megfejthetetlen, s örökké kellene élni, míg valamit is megtudunk a valóságról. A madarak ősszel költöznek. A gyermekek szeptemberben iskolába mennek. A Jupiternek négy holdja van. A szakácsok éjjel hintáznak."
A víz, a föld, a nap, a felhő! A bor, a vér, a csók, az álom! A fű, a kő, a napraforgó! A reggelek! A naplemente! Nádsip a sás közt! Ébredés! Bach! Tetem a poprádi úton! A hajnal, madarak, a versek! Halottak! Köd! A tenger ősszel! A mód, ahogy kezét emelte! Könnyének íze! Seb a számon! O, ámen, ámen, ámen, ámen!
