Nagyon tetszik ez a vers, szeretem..., prózának indul szinte.
Régi márciusok
a cím rögtön megteremti a hangulatot...
A villamosmegállóban, szikrázó
napsütésben álltam ma reggel.
Arcomat a nap felé fordítva,
lehunyt szemmel áldoztam
napistennek...
...milyen jó hangulatú, friss pesti március ez, s ugyanakkor hogy kijelzi a határokat (kinek lehet régi a március, villamosmegálló, napsütés, lehúnyt szemek, pogány áldozat...)
mikor egy hangot
hallottam fülem mellett:
...ismételt utalás arra, h csukva a szem, s egy újabb érzék bevonódik.
látom, kedves,
napozik...fordítsa tenyerét a Nap
felé!
...szellemes, hogy tovább hangsúlyozod a látást, hioszen az öregúr lát, Te meg hallasz... :), és hogy teljes legyen az érzékek bevonása: nem elég, ha érzed a Nap hőjét, tapintsd is ki a kezeddel: REMEK!
Meglepődve engedelmeskedtem...
...az érzékekből a tudat szférájába lépsz: akarsz engedelmeskedni.
majd felnézve egy mesebeli, valószerűtlen
öregurat pillantottam meg.
...most látsz ismét, azonban a látvány "mesebeli, valószerűtlen" - ez már majdnem posztmodern ellentét: addig érezted a világot a maga valóságában, mikor felnyitod a szemed, akkor meg a látványt nem tudod/akarod dekódolni, és mesebelinek nevezed... szép.
Láttam, folytak
a könnyei, - mondta- lehunyt pillái alól.
Majd a nap feltölti energiával, ha a kezét
így tartja, és könnyeit elapasztja...
ne feledje, felfelé a tenyerét, mutatóujját
eltartva... szólt,
...mi is lenne ez...? Jóga-ászana? Liturgikus kéztartás az istnek felé? És ki az, akai ilyenekkel egy villamosmegállóban megszólíthat egy asszonyt? És még a "terápiás tanácsba" belerak egy mélyre pillantó, segítő tanácsot is..? Ki ő...
s már ott sem volt,
...aki csak így eltűnik...
jött a
villamos a másik irányba, s elvitte,
a másik irányba...? Ki lehet...? Mert kezdem már sejteni, hogy ha Te balra mentél, akkor lehet, hogy ő ugyan jobbra ment, de itt többről van szÓ: bármerre is mentél, aki tanácsot adott, máshonnan jött..., nem?
én
meg ott álltam tátott szájjal és nyitott
tenyérrel a zsúfolt megállóban.
Meglep Téged is: hat Rád.
És valóban:
lassan elapadtak a könnyek, amik nem tudni,
honnan és miért jöttek,
...miként az öregről se tudsz semmit... Így van ez? Nem: a költő nem mondja el, hisz pontosan kell, hogy ytudja, mit is siratott, de nem mondja el, mert azt a kofa teszi a piacon, nem a költő. A költő sejtet, utal, és rábizza a társszerzőre (az olvasóra), mit érez ő, vele együtt - hát persze, hogy tudja..., rejtett ismétlése ez másként annak, hogy az öregről is tudja, ki volt, csak nem mondja el..., akarna ő vitatkozni is, bárkivel egy ilyen intim találkozás mélységéről vagy inkább magasságáról? Hiszen amikor ránézel az öregúrra, akkor se tudod, ki ő, pedig hát láttad... lehetne bármi hihetőt mondani, ugye nem: marad a sejtetés. Szép ez így.
alighanem a
múltról, régi márciusokról regéltek.
Itt visszatérünk a valóságba..., ami viszont már nincs: a múlté...
...minden csak akkor lesz azzá, ami, ha elmúlt.
*
A Nap szót egyformán kéne írni, inkább kisbetűvel...
*
Érzelmi-tudati költemény, gondolati líra, a háttérben képződik meg a költészet, nem az előtérben a nyelvi síkon, bár ott sincs benne kötekedni-való, ez szabadvers.
Belső rímek, alliterációk, áthajlások, hasonlatok, hogy valami konzervatívat is megjegyezzek.
Belső világod tükreként megjelent egy mesebeli öregúr, aki visszadta és továbbvitte, amit érzel, golndolsz és felitatta a könnyeidet a szavaival.
Ez a vers is tiszta ajándék.
