A házasságnak akkor van értelme, ha nyujtani tudja, hogy ne legyünk magunkban a világban. Legyen valaki, aki ismeri a múltunkat, a számunkra fontos személyeket, állandó drukkerünk, ha problémáink vannak stb. Ha ez megvan, szinte minden másban érdemes kompromisszumot kötni magunkkal és a párunkkal. Ha ez nincs meg, akkor viszont semmi értelme a házasságnak.
Én egymagamban érzem magamat kiszolgáltatottnak. Szőrén ülöm meg a lovat, de rossz egyedül galoppozni. Megyek az úton, de céltalanul. "Termékenynek" meg végképp nem mondhatom magamat. Hülyeségekre, pótcselekvésekre fecsérlem az időmet. Ha ugyanezeket a dolgokat egy társsal tenném, talán már nem is éreznék semmit fölöslegesnek. Nem motivál a munkahelyi siker sem, egyszerűen nem érdekel.
Nem értem, miért éli meg sok nő tehernek a házimunkát? Mikor már szinte mindent gép csinál helyettünk! Nem is olyan régen még valóban egy egész napját elvette egy asszonynak mosás, takarítás, főzés, vasalás, stb. Manapság ez csak 1-2 óra, hetente egyszer. Ja, és aki egyedül él, az magára talán nem takarít, nem mos, nem főz? Úgy él, mint egy hajléktalan?
Miért "idegesít" sokakat jobban a férj (élettárs) vagy a gyerek nyafogása, rossz szokásai, stb. mint egy munkahelyen a főnöké/kollégáké? A szeretet nem elég nagy erő? Nincs akkora minőségi különbség a családtagok rigolyái és a munkahelyi fúrások-faragások között?
Úgy látszik, maradi vagyok, mert nálam a választóvonal ott húzódik, hogy kiért, miért teszek vagy nem teszek, tűrök vagy nem tűrök valamit. Szeretem-e azt a személyt, akivel kapcsolatban erőfeszítést kell tennem? Ha nem szeretem, vagy felületes kapcsolat fűz az illetőhöz, ha nincs tét, cél, akkor nem szívesen csinálom - legyen szó bármiről.
A házasságot, családot elutasítók fordítva gondolkodnak?
/Félreértések elkerülése végett: nem a szélsőséges esetekről - pl. alkoholista, agresszív férj; lusta, pénzt szóró, férje nagyvonalúságával visszaélő feleség - beszélek./
Köszönöm, hogy megírtad ezt. Nekem is a legtermékenyebb időszakom volt az az egyedüllét. Engem is hozzásegített az apám egy lakáshoz és jelenleg én is kiszolgáltatottnak érzem magam a körülményekhez képest. Néha úgy érzem a véremet szívják, de túl kell élnem.
Bízom benne, hogy ha felnő a fiam akkor majd több időnk lesz egymásra a férjemmel és élhetjük az életünket, mert amúgy jól kijövünk egymással.
Jó volt olvasni, hogy vannak emberek, akik hasonlóan gondolkodnak. Én mindig mondom az elvált barátnőmnek, hogy csináljon magának programot, de sajnos ő iszik, mint a gödény. Pedig mennyi mindent csinálhatna a 20 éves lánya mellett.
És az nagyon igaz, hogy sok dolog van, ami boldoggá teheti az embert.
Sajnos volt módom tíz egy néhány évet ún. szingliként élni, s most júliusban lesz a 9. házassági évfordulóm. Szóval ilyen tapasztalatok után írtam, amit írtam. Ja és nőnemű vagyok. Vagyis kissé nehezebb volt ezt végigicsinálni (vénlány, túlkoros kismama, unokáját szülte 37 évesen stb.), ja még olyat is mondtak rám, hogy biztos azért élek egyedül 34 évesen, mert biztos leszbi vagyok. Ez tetszett a legjobban.Különben a házasság tényleg nagy kompromisszumkézséget igényel, de ha jól elvagyunk együtt, akkor nem olyan nehéz. Meg még azt is észrevettem, hogy sokszor tudni kell áldozatot is hozni.
Ha egyedül élsz, akkor azt általában magadést hozod. Aki egyedül van annak erős önfegyelmének is lennie kell (pl. ital, ápoltság), mert akkor az önbecsülése megmarad, s az nagyon fontos az egyedüllétben.
Ez valami mese? Általában a legtöbb hzg-ban az egyik fél húz, a másik el van, időnként igába hajtja a fejét, ha nagyon nyaggatják. Szerintem a hzg. kötltánc a kompromisszumok szakadéka felett.
Egyedülélőnek - még akkor is, ha jól el van - meg kell szoknia a kitaszítottság érzését.
"Ha anyuka azt mondja, hogy bocsi, de nem főztem ma vacsorát. Akkor nem az a jó megoldás, ha hibáztatjuk. Hanem ha azt mondjuk neki, hogy rendben, de akkor légyszi rendelj pizzát, ..."
Azt mondjuk neki??? A kedves apuci képtelen felemelni a telefont?
Miért jó házasnak lenni?
Sokan azt mondják manapság, hogy a házasság az csak nyűg. Azzal annyi baj van. Egyedül élni sokkal jobb. Mert nem kell állandóan a férfit szagolni. Nem kell a férfi zoknijait mosni. Vagy, mert nem kell állandóan eltűrni, hogy az asszony vásárolni akar. Vagy, mert nem kell a gyerekekkel foglalkozni. Elég a másét eltűrni mindig.
De kik mondják ezt? A szinglik mondják? Azok, akik nem tudnak felelősséget vállalni csak magukért, vagy magukért sem.
De kérdezhetnénk, hogy mi a házasság? A házasság a dolgok közösen létrehozása, közösen megalkotása. A közösen teremtés öröme. A házasság a gyerekvállalás, a gyereknevelés. A házasság felelősség. Felelősséget vállalunk valaki másért. Felelősséget vállalunk egy gyerekért. Hogy mi a felelősség? A felelősség az, amikor valaki felvállalja a gondoskodást. Felvállalja a cselekedeteit, akár jók azok, akár rosszak. A teljes felelősség nem a hibáztathatóság! Ez az, amikor okként létezünk. Hogy mi okoztuk azt.
Ha anyuka azt mondja, hogy bocsi, de nem főztem ma vacsorát. Akkor nem az a jó megoldás, ha hibáztatjuk. Hanem ha azt mondjuk neki, hogy rendben, de akkor légyszi rendelj pizzát, mert nagyon éhes vagyok. Ezzel ő rendbe tudja hozni a hibáját és apuka is jó fényben tündököl, mert nem hibáztatja anyukát. Hisz ő is elkövetett már hibákat. És még fog is. Sokkal jobb, ha a helyrehozatal, a megoldás felé tartunk, mintha bűnösöket keresünk. Kommunikálunk. Megbeszéljük. Ettől fog sokáig tartani a házasság.
A házasság nem a mézesheteknél ér véget. A házasságot teremteni kell. Minden nap. Hogyan? Kedves szavakkal. Virággal. Apróságokkal. Sokkal könnyebb folyamatosan apróságokkal teremteni a házasságot, mint mondjuk évente venni egy nercbundát vagy egy gyémántgyűrűt karácsonyra vagy születésnapra. Ráadásul drágább is. Egyszerűbb és olcsóbb azt mondani a házastársunknak, hogy köszönöm. Vagy azt, hogy de jó, hogy ilyen hamar hazaértél. Vagy megkérdezni, hogy nincs-e kedve sétálni egyet TV nézés helyett.
Miért jó házasnak lenni? A napi örömökért. A házasság nem csak egy nap jó. Vagy kettő. Hanem minden nap. Mert boldogok lehetünk. A boldogság pedig nem csak úgy jön. Azért tenni kell valamit. És ha teszünk valamit, akkor boldogok leszünk. Az ember nem úgy lesz boldog, hogy dolgozik, dolgozik, és egyszer csak aztán a végén boldog lesz, mert végzett. Ha valaki boldog, akkor az folyamatosan boldog. Addig, amíg el nem ér a céljához. És utána is.
Ezért jó házasnak lenni.
Hm... most a hétköznapi ember általános véleményét szeretnéd megtudni vagy konkrét személyes tapasztalatokat? Ez utóbbi esetben ugyanis nője válogatja. Több ismerősöm is 40 fölött kezdte a családi életet, és egyikről sem hittem el, hogy már annyi idős, amennyi.
Miután 35 évesen mentem férjhez és 37 évesen szültem, tapasztalatból mondhatom, hogy talán negyven felett. Ha most ők nem lennének, akkor talán már vénlánynak érezném magam, de korábban nem, sőt állítom 25 és 37 közötti kor a legjobb, tudsz már felelni magadért és vannak anyagi eszközeid is az elképezléseid megvalósítására.
Nem tudott volna megvigasztalni, mert ahhoz túl fáradt voltam )))
Viszont emlékeztet arra, hogy dolgozunk annyit , mint a férfiak.
Semmi nem múlik el nyom nélkül, hatások érnek. Melyeket végigélsz, megélsz. És amikor már nem annyira zaklatott a lelked, akkor tudod átgondolni, értékelni.
30 fölött mindenképpen, hála a "30 alatt szüljük meg az első gyereket" szlogennek. De 25 fölött legalább legyen a láthatáron pasi, különben nekiállnak a "jóakarók" keresni egyet.
Nem igazán a házimunka hiányzott... most csak annyival változott, hogy háromszor akkora adagot főzök és mosok, vasalok, mint mikor egyedül voltam a lányommal.
A nagycsaládi karácsonyi bulit én rendeztem tavaly...és olyan örömmel készültem.
itt voltak a szeretteim, akik tél lévén már hónapok öta nem találkoztak. Örültem, hogy jönnek.Örültem, hogy nálunk vannak.
Névnapra virágot, vagy cukrászdába menést, nőnap és Valentin-nap nincs, mert az "amerikás". Karácsonyra van nagyobb egyéni ajándék, egyébként családi ajándékok vannak.
Lakodalom sem volt, mert lakást vettünk és nem azért házasodtunk, hogy a rokonság mulasson és kritizáljon. MOndjuk azt még tarthatnánk, utólag, pótlólag, nem?
Valahogy nem is érdekelnek ezek az ünnepek engem, mert nekem akkor mindig rengeteget kell dolgoznom. Takarítás, főzés, mosás, vasalás, vendéglátás, mosogatás és rajtam kívül csak fiúk vannak itthon.
Igen. Egy nap ráébredsz az igazságra, hogy akit szeretsz...annak tulajdonképpen...csak szüksége van rád.Aztán leülsz elgondolkozni, hogy hogy jutottál el idáig....és tulajdonképpen mit is kaptál a másiktól.
Februári névnapomra ...semmit.... valentinnapra ....nos másnap egy kulcstartót..... nőknapja másnapján.meg egy virágot.
Ne keseredj el ettől, én már nem is számítok másra senkitől és úgy könnyebb elengedni azt, akit megszerettünk. Nem fáj annyira és lazábban tudsz vele legközelebb is találkozni.
Nemondd olyan érdekes, ahol én lakom ott is lomtalanítás volt a hétvégén csak egy másik városrészben.
Hát ezt már ismerem anyám nagyon korai halála miatt kénytelen voltam egy elég "laza" apa mellett felnőnil. Sőt tegnap éjszaka attól akadtam ki, hogy a hintaágy párnáját, ha én nem viszem be, akkor senkisem, na majd csak kiszárad, mivel én nem voltam arrafelé.
Nekem még nagynéni segítség sem akadt gyerekkoromban sem, sajnos.
A férjem a magaspolcon levő holmik lemelésére (tériszony), nehéz tárgyak mozgatására kiváló erő.
Az úton tényleg egyedül megyünk csak néhza találkozunk valakivel, aki melletünk halad valameddig, pl amíg szüksége van ránk.
Mondtam a páromnak a hét elején, hogy pénteken lombtalanitás lessz.Válaszul azt kaptam, hogy reggel.Reggel dolgozom...sőt túlóráznom is kellett.... ezt előre tudván felhívtam a Nagynénémet és megkértem, hogy segítsen nekem, mert a párom mivel taxis...ő meg este nem ér rá.
Mikor elindultam este, rácsörögtem a Nagynénémre és útközben találkoztunk.... majd mindent lehordunk, amit egy lakásfelújítás útán még bútorok, a falból kiszedett kétméteres ajtó tokostúl ... húztuk-vontuk...de lehordtunk mindent....
Tudom, hogy könnyebb lett volna .... de mi is ???
Annak semmi értelme, hogy várjak.... hátha...attól még nem mozdulnak el a fólyosonkról a bútorok...haladni kell az utadon...vele, vagy nélküle...de menned kell.
A házasság nem jelenti azt, hogy mindent közösen kell csinálni. A külön baráti kör vagy hobbi nagyon üdítő tud lenni, de csak, ha mindengyiküknek van. Viszont nekem is sok szingli barátnőm van, ők is bizalmatlanok, és 30 körül/fölött inkább a "hol ismerkedjünk"-kel van gondjuk. Egyelőre annyit tudunk tenni, hogy egy kis munkahelyi baráti kört kezdünk alakítani (ÖTYE), aztán majd talán bővül a kör, és elrángatjuk egymást ide-oda, ahová egyedül talán nem menne el. Mert igazán egyedül az van, akinek barátai sincsenek.
Biztos igazad van, mert tapasztaltam már ilyesmit egy másik kapcsolatban, de túl naív voltam és nem borítottam megfelelően, ezért aztán kissé belebetegedtem, amit még most sem tudok igazán kiheverni.
Utána 11 évig voltam egyedül, amit a végére megszoktam és élveztem, s ha az élet úgy hozza már nem roppanok bele, ha újból magamra maradok.
De azért szívesen veszem a tanácsaidat, mert tanulni mások példájából mindig hasznos.
Valóban jó, ha sikerül olyan társra találnod, aki segít, de ez 10-ből kb. 2 esetben sikerül. Ahogy eddig tapasztaltam az egyik inkább a másikra rátelepszik és a környezeted azt várja el tőled, hogy kompromisszum címén ezt eltűrd.
Különben egyedül lenni nem hősiesség, hanem kényszer, mert senki sem lenne egyedül, ha nem kényszerülne rá.
Mert az ember társas lény..... állítják az okosok.De talán másról is van szó.
Nagyon szép és dicső dolog egyedül szembenézni a világgal..... viszont ketten... azaz egy kis segitséggel sokkal könnyebb.Nem..nem ... nem azt mondom, hogy helyetted tegyék meg, amit neked kell.... csak egy kis lelki támasszal, azaz bőven elég ha tudod, hogy a másik szeret, bizik benned.... hatalmas energiát tud adni...
Ahhoz, hogy ha reggel felkelsz.... igenis szembe tudj nézni az előtted álló napnak.
