>A preskriptív nyelvi foglalatosságot űzők maguk is igyekeznek az "őr" szótól távolodni, mivel ők is azt a militáns konnotációt érzik, amelyet megfogalmaztam.
"hogy 1999-ben a Kossuth rádió Értsünk szót! című műsorának Nyelvőrködés rovatában összesen 44 előadásom hangzott el,..." "Az elmúlt év végén megjelent egy kötetem is, Anyanyelvi őrjárat címmel..."
Köszönöm a jó tanácsot. Már most nekilátnék a KD--GZ levelezés tanulmányozásának, de az Osiris 1996-os gyűjteményes K. kötetében ilyen irányú levelezésnek nem találom nyomát. Majd a könyvtárban okosabb leszek.
Olvasd el Kosztolányi nyelvműveléssel kapcsolatos írásait! Majd meglátod, nem sok köze van ennek az aktuálpolitikához. Különösen ajánlom a Gomboczcal folytatott levelezést.
ZsB nagyon fontos kérdést vetett fel: tényleg, miért ilyen neuralgikus probléma ma Magyarországon minden, ami valamiképpen összefüggésbe hozható a nyelvműveléssel? Rumci utalt arra, hogy alig van még ország, ahol ilyen indulatok gerjednének e tárgykörben. Gondolom, nálunk a nyelvművelőknek szocializmus idején kifejtett tevékenysége és akkor kivívott -- részben ma is birtokolt -- pozíciói jelentős szerepet játszanak ebben a körben. Tehát "reakciós" jelenség a korábbi "akció" ellenhatásaként. Talán a magyar nyelv és helyesírás relatív egységessége is kauzális, mert az eltérések így jobban szemet szúrnak. A nyelvvédők indulataiban nyilván szerepet játszik a nacionalizmus és a provincializmus, a tolerancia hiánya. Mindez nálunk nagyobb fokú lenne, mint másutt? Mutatkozik korreláció a politikai irányzatokkal, ezért hitelesebb az olyan nyelvész megnyilatkozása, aki pl. nem ügyvivője egy pártnak.
Bevallom, e kérdésekben egyre kevésbé látok tisztán. Mintha itt több igazság lenne egyszerre érvényes: egyrészt tényleg nem szabadna stigmatizálni a különféle anyanyelvváltozatokat beszélő honfitársaink "nyelvi hibáit", pláne engedni, hogy ezek miatt őket effektíve hátrányok érjék (tudom, hogy érik őket, nagyon is), másfelől azt is érzem, hogy itt valami olyan liberalizálás megy végbe, amely a suksükölést stb. teljesen egyenrangúnak hirdeti a normális formákkal, és ez akaratlanul is igénytelenségre, a társadalmi normák semmibevételére nevel (ez persze talán túlzás). Rendben van, a tanár ne szégyenítse meg a falusi gyereket. De ha minden egyformán jó, hogy képzelhető el a nyelvtantanítás? Sőt kell-e egyáltalán? Számomra van valami félelmetes abban, ha az antinyelvművelők fognak triumfálni szűk tudományuk körén kívül is. Nem volt elég engedmény a demokrácia irányában görög és a latin eltörlése?
Sajátos (jellemző?), mivé kerekedett (fajult?) ez a topik? Vajon mitől támad vehemens nyelvművelésügyi vita egy olyan cikk körül, amely egy mondat lehetséges értelmein piszkálódik, és az égadta világon semmi köze a nyelvműveléshez? Miért van, hogy ha az ember stílustól, nyelvtanról, nyelvtörténetről, sajtónyelvről, érthetőségről, világos fogalmazásról, modorról stb.-ről, horribile dictu: helyesírásról ír, azt az olvasók egy jelentős hányada nyelvművelésnek (vagy antinyelvművelésnek) értelmezi? Miért kapok tisztán helyesírárási kérdésekkel foglalkozó írásokra is lelkendező leveleket, hogyaszongya, milyen nagyszerű, hogy az Index foglalkozik nyelvműveléssel?
Azt hiszem, tényleg viszonylag keveset értesz ebből a dologból. Ha nem haragszol, nem kezdek el olyan általános műveltéxgi, de legalábbis a szociolingvisztika terén jól definiált fogalmakat magyarázni (huszadszorra), mint a norma. Hidd el, nem megfoghatatlan fogalom ez, ha neked úgy tűnik, akkor a te készülékedben van a hiba.
A "helytelen" fogalmának meghatározatlanságát meg ne rajtam kérd számon, hanem a nyelvművelőkön. Az, hogy én nem suk/sükölök, az nem jelenti azt, hogy helytelennek tartom, csak azt, hogy én más nyelvi normában szocializálódtam. A példamutatás a számomra az, hogy ahhoz a normához igazodom, amelyikben szocializálódtam. Aki akar, követ, aki nem, az nem, de ez nem minősítés. Jó pár éve számtalanszor leírtam itt (nem mint a saját leleményemet), hogy a nyelvnek nincs minősége, tehát a helyes vagy helytelen szó ebben a vonatkozásban érvénytelen, tartalmatlan.
A mosolygós és toleráns nyelvművelőkkel kapcsolatban javaslom, konzultálj Sándor Klárával, akitől megtudhatod, hogy vidéki iskolákban hogyan szégyenítik meg azokat, akikről úgy vélik, helytelenül használják a nyelvet. Tudom, a hivatásos nyelvművelők ezt nem ajánlják, de akik ezt teszik, velük igazolják magukat.
Végül a dolognak van egylényeges összetevője: a nyelvművelők számítanak a köztudatban nyelvésznek, ami ellen persze nem tiltakoznak, a tevékenységüket tudományosnak tekintik, és ezzel, hogy úgy mondjam, bitorolnak valamilyen presztízst.
Természetesen tudomásul lehet venni, hogy a nyelvhasználatban a tudományosság másodlagos. Ezért írunk mind a mai napig ly-t, ezért érzi magát felsőbbrendűnek az, aki nem használ tulajdonnév előtt névelőt, és ezért vélik sokan úgy, hogy az ikes ragozás az nemzeti minőség.
Úgyhogy, mielőtt az álláspontok zavarosságáról itélkezel, próbáld a dolgokat magaddal tisztázni.
Van némi terminológiai zavar ebben a vitában, ami éppoly zavarossá teszi az antinyelvművelői álláspontot, mint amennyire a nyelvművelői az.
Például mikor Kis Ádám példamutatásról beszél, akkor abban benne rejlik (előfeltételezi), hogy a nyelvműveléssel csak annak metodológiai oldalát nézve van baja.
A példamutatás ugyanis értékszemléletet tükröz. S azért kérdeztem, amit kérdeztem, hogy tisztázódjék, miféle értékszemlélet ez. Egy biztos, nem lehet rá azt mondani, hogy a toleranciájé. (A "példamutatás" több, mint metodológiai fogalom.)
S az is biztos, hogy bármilyen értékszemlélet legyen is ez, tekinthető valamiféle nyelvművelés alapvetéseként.
A lényeg, hogy ez a vita elég monoton, továbbra is megfoghatatlanok az alapfogalmak (norma, "helytelen" stb.), s az érdekességet benne tényleg a gligeti általi külső, vagy "metatudományok" felőli megközelítés nyújtja, ami rávilágít arra, hogy az antinyelvművelők álláspontja is önellentmondásos kissé. (Személyes meglátásom, hogy a többség elég nehezen áll rá az effajta "külső szemlélő" gondolkodásmódjára, s áthistorizálja, ill. belemerevedik a saját fogalmainak definíciójába (helyesírás-grammatika-norma vita), ahelyett, hogy megértené a felvetés logikáját.)
A nyelvművelőket nem társadalmi akarat tolta le a színpadról, s ha a nyelvművelésnek társadalmi legitimitása van, akkor ez legalábbis furcsa. Nagyon könnyű beállítani őket szemét, aljas suk/sük kommandónak, de nem hiszem, hogy a társadalomban ilyen kép élne róluk. A nyelvművelői táborokról is a békés együttlét jut eszembe, nem pedig holmi rasszista kiképzőközpont.
Vagy ott van (volt) az Álljunk meg egy szóra, az is biztos nyelvművelés, annak is a kekec fajtájából, mégis milyen közkedvelt volt (a liberális Vágóval).
Ha meg már nyelvőrködünk (nyelvápolkodunk stb.), akkor inkább a mosolygós Grétsy, mint a paragrafusok közt elveszve szarikozó don B (már elnézést...). Műveltség, tolerancia, ízlés. De inkább nem foglalok állást, mert nem ez a lényeg most.
(Jut eszembe, milyen érdekes, a fórumban magasabban van a léc, mint az azt üzemelő újságban. Milyen léc, lehet kérdezni...)
"Nem inkább az említett befolyásos körök és az őket jobb szakmai meggyőződésük dacára támogató nyelvészek ellen kellene frontális támadást indítani, és e nemes küzdelemhez minden tisztességes, jó érzésű értelmiségit mozgósítani?"
Bár nem engem szólítottál meg, de az én válaszom: de igen:). Én is pontosan erre a konklúzióra jutottam el, holott egyébként a nyelvművelés "oldaláról" indultam.
El kell hinnem neked, hogy szigorúan nyelvtudományi érvekkel nem indokolható a suksükölés és a hasonló jelenségek hibának minősítése. Akkor viszont lehet, hogy azt kell mondani, hogy bizonyos kevésbé toleráns, művelt vagy magukat csak annak tartó, mindenesetre befolyásos körök által elfogadott és szigorúan megkövetelt, semmiféle önértékkel nem bíró, lényegében önkényes alapon meghatározott társadalmi normákról van csupán szó. Aki viszont e teljesen fölösleges, ám annál szigorúbban megkövetelt normákat nem respektálja, annak horribile dictu számtalan nehézséggel kell szembenéznie iskolai tanulmányai és elhelyezkedése, egész karrierje során, mert az említett befolyásos körök saját nyelvi normáik megsértését különféle -- nem jogi, ilyen értelemben diszkriminatív, tulajdonképpen az emberi jogokat sértő, tehát messzemenően törvényellenes -- eszközökkel szankcionálják. A nyelvművelők pedig ehhez a törvénybe ütköző, bűnös gyakorlathoz szolgáltatnak nap mint nap szellemi muníciót.
Ez tényleg elgondolkodtató, és ezt nem is ironikusan mondom, hidd el, tényleg töprengek ezen, mert én is látom valamilyen szinten a problémát. De ha ez így van, akkor miért akarsz példát mutatni? Nem válsz ezáltal te is cinkossá a vétkesek között? Nem inkább az említett befolyásos körök és az őket jobb szakmai meggyőződésük dacára támogató nyelvészek ellen kellene frontális támadást indítani, és e nemes küzdelemhez minden tisztességes, jó érzésű értelmiségit mozgósítani?
Azt hiszem, sem a szokás, sem a norma szót nem egyformán értjük. Amit te itt szokásnak nevezel, az inkább illem, etikett, és semmi köze nincs a nyelvhez. Tekintheted társadalmi normának, de nem nyelvinek.
A nyelvi norma - mint DrDGF utal rá - egy terület vagy közösség nyelvhasználati módja, melyet a beszélőnek nincs módjában megválasztani. Egyszerűen azért, mert amikor a környezete nyelvét elsajátítja, akkor még nem képes választani (nomeg általában nincs is mi között, mert egy csecsemő nagyjából egységes körülmények között sajátítja el a nyelvet).
A fentieknek megfelelően egyetlen nyelvi norma nincs, jellemzően területi és szociális normák vannak. Az a társadalmi törekvés, hogy minden nyelvhasználó egyetlen, magas presztízsű norma szerint beszéljen, nem egyértelműen helyes. Magam részéről például nem tartom üdvözítőnek az ejtési dialktizmusok eltűnését.
Amikor olyat írsz, hogy "elnézzük neki a normaszegést", megint valami intellektuális gőg megnyilvánulása. Hiszen továbbra sem tudod megindokolni, hogy miért helytelen a suk/sük.
Mert az, hogy milyen nyelvi környezetbe születünk, pont annyira múlik rajtunk, mint a bőrszínünk, vagy a származásunk...
Valóban így van, ők nem tehetnek róla. Emiatt vlsz halmozottan hátrányos helyzetbe kerülnek, mert hiába győzik le a hátterük miatt többnyire jelentős műveltségi hátrányukat, ott van még a nyelvi probléma is. Ez valóban olyan egy kicsit, mint az amerikai feketéknél, hogy ötször annyit kell produkálniuk az azonos elismerés érdekében. De azért a köznyelvi normák elsajátítása tanulás útján mégis lehetséges, és ha valaki látja az erre való törekvést, és mégis megmosolyogja a néha elkövetett, pusztán nyelvi hibáiért miatt az illetőt, az tényleg elítélendő. A kérdés az, hogy elengedjük-e nekik a felzárkózásban a nyelvi upgradolást (arra tekintettel, hogy összes nyelvi hibáikat az anyanyelvként tanult nyelvüknek a köznyelvtől való eltéréseként értékeljük, sőt a hibátlan beszédet nem is tekintjük értéknek), avagy mint értéket azt is megkívánjuk. Elengedhetjük persze a talán méltánytalan többletterhet, különösen akkor, ha nem tulajdonítunk az általánosan elfogadott nyelvi normák betartásának értéket. NB. hasonló okokból törölték el annak idején a humángimnázium tantervéből előbb a kötelező ógörögöt, utóbb a latint is, mert akadályozta a feltörekvő néposztályok gyermekeinek eredményes továbbtanulását. Most már a magyar köznyelv normái kerülnek sorra ebben a baromi toleráns folyamatban, és illendőség okából nem akarom vázolni a további lehetséges lépéseket. Sapienti sat. Persze sok igazságot látok nézeteidben. De próbáld meg a dolgot konzervatív, a korábban respektált értékek fumigálása miatt aggódó szempontból is nézni, legalább egy kissé.
"Mert sok más fontosabb érték mellett respektálják a nyelvet, a nyelvi normákat is, ezzel megtisztelik embertársaikat, és aki ezt nem igényli, annak pedig példát mutatnak."
Az igazság az, hogy ennek sokkal több köze van ahhoz, hogy hova születsz, mint bármi máshoz. Azok, akik "tiszteletben tartják a nyelvi normákat", azaz nem nákolnak, nagy valószínűséggel olyan nyelvi környezetbe születnek, ahol amúgy sem nákolnak. Annak, akinek a vernakulárisa, "születési nyelve" a nákoló változat, folyamatosan ellenőriznie kell magát, nem használhatja az anyanyelvét, mert ha mégis, az jobb esetben "emberi gyengeség", rosszabb esetben egyszerűen bunkó. Nem véletlen, hogy azok, akik ledobták vernakulárisukat, erős érzelmi felindultságban, vagy egyéb kontrollvesztéses helyzetben óhatatlanul visszakapcsolnak az anyanyelvükre (a szociolingvisztikai interjúkban ezt ki is használják). Ha az illető történetesen az MTA dísztermében melegedik bele a beszédbe, akkor egyes hölgyek/urak csendben somolyognak a bajszuk(/rúzsuk?:)) alatt; és ezzel ki is állítják a saját bizonyítványukat. Mert az, hogy milyen nyelvi környezetbe születünk, pont annyira múlik rajtunk, mint a bőrszínünk, vagy a származásunk...
Tudtommal a szokás is norma. Ha vkinek a környezetében a suksükölés a szokás, akkor ő normaszerűen suksüköl, de csak ott, azon a helyen. Mert pl. az MTA dísztermében, pláne a pódiumon nem szokás suksükölni, ott emberünk suksükölése normasértő lenne. Ha persze emberünk évtizedek óta Amerikában élő tudós, és hazalátogatott egy előadásra, akkor nyilván elnézzük neki a normaszegést, sőt értékeljük, hogy magyarul meg tud még tartani egy előadást, nemcsak angolul.
Egy nagy tudós zseniális dolgokat magyarázva természetesen böföghet, netán finghat is egyet, az sem von le semmit az általa mondottak értékéből. Sőt ezek orvosilag kimondottan tanácsolt megnyilvánulások, hiszen nem egészséges visszatartani azt, ami kikívánkozik. De azért sokak szemében ez nem normaszerű viselkedés. Ízlés, de bizonyos értelemben jellem kérdése is, respektáljuk-e az ezzel kapcsolatos normákat.
Ami a ruházkodást illeti, egy magasan jegyzett tudományos társaság évzáró ülésén egyik legelismertebb tudósunk valami pizsamafelsőre emlékeztető pólóban tartott egy remek, nyelvileg is abszolúte igényes ünnepi előadást. Mondjam azt, hogy emberi gyengeség? Más tudósokat meg szeptemberi dél-olaszországi konferenciákon is mellényben és zakóban látni. Talán ez se teljesen normális, de számomra szimpatikusabb.
Végülis mindezekre a kérdésekre a de gustibus non est disputandum vonatkozik. Mégis a jobban nevelt, fegyelmezettebb, igényesebb emberek általában nem suksükölnek, nem nákolnak, és a kérdőszócskát sem oda teszik, ahová az éppen esnék, hanem esetleg egy pillanatra elgondolkodnak, hogyan helyes. Mert sok más fontosabb érték mellett respektálják a nyelvet, a nyelvi normákat is, ezzel megtisztelik embertársaikat, és aki ezt nem igényli, annak pedig példát mutatnak. Nyelvi igényességükkel szerintem igenis képviselnek valamilyen többletértéket a nyelvi normákat ignoráló nyelvhasználattal szemben, ezt tagadni számomra elfogadhatatlan relativizmus vagy nihilizmus. De ma, úgy tűnik, ez a mainstream a nyelvtudományban. Talán jön majd egy értékorientáltabb divat is, habár a német közmondás szerint selten kommt etwas besseres nach.
Talán nem szükségtelen kiegészítés, hogy általában én is farmert és pulóvert viselek (a kapucnit nem szeretem), és a pulóver alatt pólót. Értelemszerűen nyáron csak a pólót.
Azonban az egyetemre nem így járok be, ott általában zakó-nadrág az öltözékem (eltérő színű). Az utóbbi időben lazítok, és nem hordok nyakkendőt, de a felső gmbot nyitva hagyom az ingen.
Én meg kapucnis pulóverekben (nyáron pólóban), és farmerben. Kérdés (költői:)), hogy ettől kevesebbet érek-e, mint Te? Az analógia adódik a nyelvre is: a stigmatizált helyett az elfogadott (?) köznyelvi formákat használó beszéd értékesebb-e? Ha el is tekintünk attól, hogy a kérdés tudományosan nem válaszolható meg, igen ostoba és gonosz válasznak tartanám az igent, ami ráadásul indokolhatatlan is. Zseniális, vagy éppen gyönyörű dolgokat suksükölve és nákolva pont ugyanolyan jól el lehet mondani. Kiváló mesteremnek állandó gondjai vannak az -e klitikum megfelelő elhelyezésével a mondatban, és időnként "elnákolja" magát, miközben a legbriliánsabb módon világít meg nagyon nehéz kérdéseket. Valahogy senkinek nem jut eszébe Demét emlegetni ilyenkor... Amit mondani akarok, az annyi, hogy a nyelvváltozatnak 0, azaz nulla értéke van. Értéke annak van, amit mondanak rajta.
Jó érzéssel olvastam soraidat, látva, hogy nemcsak hirdeted a toleranciát, de türelmes stílusban is tudod kifejezni saját nézeteidet.
Nem tudom, honnan veszem a felkiáltójelet, pontosabban tudom: tényleg így tanultam alsóban. Aztán így láttam legtöbbször levelekben, ill. a vessző használatát emlékezetem szerint nyugati nyelveken tudó magyaroknál és még inkább külföldieknél tapasztaltam.
OFF: Egy dologban biztos, hogy tévedsz: utálom a barna öltönyöket; télen főleg sötétszürke öltönyökben járok, nyáron világos színűekben (és nem is feltétlenül szürkében).
Sajnálom, hogy felbosszantottalak. Lehet, hogy ostoba vagyok, de másik oldalról a Te kommentárjaidat is minősíthetném. Tudásod és munkásságod iránt tisztelet okából ezt nem teszem. De engedj meg egy-két viszonválaszt.
1) Nem tudtam, hogy az AkH szentesítette ezt a ki tudja, honnan jött szokást, ha így van, röstellem a dolgot.
2) Én nem marslakó vagyok, hanem ebben az országban élek, és vannak tapasztalataim arról, milyen szemtelenek és primitívek tudnak lenni egyszerre bizonyos szubaltern személyek. Apám mesélte, hogy 1948-ban az egyetemen a portásokat arra utasították, hogy ha belép a kapun egy professzor, vagy akár maga a rektor, akkor nehogy hajongjanak, pláne ne szólítsák a tanár elvtársat méltóságos professzor úrnak, hanem büszkén viselkedjenek, mert a népi demokráciában senkinek sem kell hajlongania. Ha ebben az országban élsz, és rendelkezel bizonyos élettapasztalattal, akkor látnod kell, hogy a régi világbeli magatartásformákhoz képest -- amelyeket persze nem akarok idealizálni -- hova jutottunk. Egy másik extremumhoz, amelyet utálatosabbnak tartok, mint az előzőt.
3) Arisztokratizmusom lehet, hogy ostoba, de nem hinném, hogy frusztráción alapul (már csak azért sem, mert én bizonyos értelemben mindent elértem az életben, amit akartam, sőt, amit objektíve és szubjektíve el lehetett érnem). Sokkal inkább arról van szó, hogy bár családilag munkásmozgalmi gyökerekkel (is)rendelkezem, mégis szüleim és nagyszüleim, akik még ismerték a régi világot, rendszeresen tettek a jelenre nézve (más esetekben persze a múltra nézve) nem hízelgő összevetéseket, és ezek mély benyomást tettek rám, erről írtam is már valamelyik topikban. De azóta saját tapasztalataim is táplálják így kialakult nézeteimet.
Elnézést, rumci, ha lefordítom a hozzászólásodat toleránsra.
„A példamutatást kezdhetnéd azzal, hogy a megszólítás után nem vesszőt, hanem felkiáltójelet teszel :-)”
Kedves Malaczky! Légy szíves, áruld el, honnan veszed, hogy a megszólítás után felkiáltójel dukál, és nem vessző? Én valahogy úgy képzellek el, hogy barna öltönyt szeretsz viselni, tényleg nem tudom miért, de így jelensz meg a szemem előtt. Nekem van zöld, szürke, sötétkék öltönyöm. Mostanában barna éppen nincs, de nyáron barna nadrágot hordok, vajszínű zakóval. Lehet-e szavunk egymásra?
„Ha viszont az iskolázatlan ember átérzi, hogy nem tud olyan szépen beszélni, mint mondjuk Deme László, az nagyon is tiszteletreméltó.”
Szerintem egy iskolázatlan ember, de egy műszaki értelmiségi is helyenként zavarónak érezheti Deme László stílusát. Kész vagyok elismerni, hogy ez bizonyos értelemben műveltségi kérdés. De Deme László stílusa másnak nem áll jól. Ha valaki egy szakmai értekezleten ebben a stílusban szólalna meg, nagyon idegennek tűnne.
Ekkorra rumci megnyugodott, ezért nem kell fordítani. Csak annyit tennék hozzá, hogy magam, ha akarok, képes vagyok a legkényesebb puristát is kielégítő nyelvhasználatra. Ugyanakkor jellemzőnek és megengedhetetlennek tartom az a helyzetet, amelyet egy nyelvművelő körökben nagyra becsült nemnyelvész-akadémikus követett el. Hallgatta ugyanis az ugyancsak nemnyelvész-akadémikus művelődési miniszternek egy nem nyelvvműveléssel foglalkozó konferencián mondott beszédét, figyelmesen, majd felszólt a pódiumra, hogy "Mi lenne, Jóska, ha már mondanál egy magyar szót is!" Ismétlem: ez szerintem jellemző.
„A példamutatást kezdhetnéd azzal, hogy a megszólítás után nem vesszőt, hanem felkiáltójelet teszel :-)” No, erre mongyák aszt. hogy kabbe. Még szmájlival is. AkH.-ban kodifikált alakokér szivatni a másikat kicsit ocsmány.
„Ha viszont az iskolázatlan ember átérzi, hogy nem tud olyan szépen beszélni, mint mondjuk Deme László, az nagyon is tiszteletreméltó.” Baromság! Mitől beszélne X szebben, mint Y? Amúgy meg a nyelv nem kifestőkönyv, hanem jelrendszer, tehát qrvára inadekvát, hogy „szép”-e, azon kívül, hogy értelmetlen is. (Most ne gyere azzal, hogy de az irodalom! Ott sem a nyelv szép, hanem az általa kifejezett közlendő, illetve a közlendő és a kifejezés viszonya. Ráadásul ott épp az esztétikum a cél, és nem egyéb. általában sokkal meghatározóbb nyelvi funkció – pl. a fatikus vagy a kommunikációs – teljesítése.)
„Ezért képzelheti pl. egy takarítónő a kórházban, hogy egyenrangú a főorvossal.” Szeretném hinni, hogy igaza van. Demokráciában ugyanis egyenrangúak kell, hogy legyenek. Miként a tisztaságért az egyik a felelős, a műtétekért a másik. És mindkettőt egyformán tiszteletre méltónak találom. És ugyanannyira visszás, ha a főorvos elkezdi ugráltatni a takarítónőt, mint fordítva.
Bocs, a hangvételért, de már nem az inger-, hanem a fájdalomküszöbömet birizgálod az ostoba, kirekesztő, néhol rasszizmusba (gy. k. lingvicizmusba) hajló arisztokratizmusoddal.
Arra meg továbbra sem találok egyetlen érvet, hogy bármivel is jobb lenne attól bárkinek, ha „nyelvápolt” nyelvet beszélne, arról nem szólva, hogy a világ nyelveinek kb. 99%-a tök jól elvan a nyelvédők áldásos tevékenysége nélkül, de biztos jó szegény csórókat gecizni. Merthogy az egész csak a frusztráció továbbadásáról szól, abban majdhogynem biztos vagyok.
"Tartottam egy előadást, melyre készülve kérdőíven kíséreltem meg felmérni az emberek viszonyát a nyelvműveléshez. Az utolsó kérdés az volt, szereti-e, ha javítják a nyelvi hibáit. Nem mondom, hogy mindenki azt mondta, hogy utálja. Azonban mindenk válaszából érződött valami zavarodottság, a szégyenérzet halvány nyoma."
Ennek az előadásnak a végén azt a javaslatot tettem, hogy az OM szorgalmazhatná, hogy minden felsőoktatási intézményben legalább egy félév (két kredit) mértékében oktassák a magyar nyelvet is. Ha mást nem, de szakmai nyelvet, nyelvhasználatot, stilisztikát minden leendő diplomás tanulhatna.
Utánam tartott előadást a minisztérium főosztályvezetője, aki Márai idegennyelvi műveltségét méltatta, a régi vándoló mesteremberekéhez hasonlítva.
Szeretném megerősíteni, hogy nézetem szerint tényleg nem engedhető meg másfajta nyelvművelés, mint a példaadás. Nem kell, és nem is illik másra rászólni, azért, mert a szokásai eltérnek a miénktől. Például, ha DrDGF angolos szokás szerint vesszőt tesz a megszólítás után, akkor konstatálhatjuk, hogy DrDGF anglomán, vagy angolos műveltségű. Ez még csak nem is hiba, csak eltérő úzus. Most mondjam azt, hogy Te pedig kétszer is elkövetted, hogy a mondatod végére szmájlit tettél, de pontot nem. Namármost, én, mint kiadói szerkesztő, ezért Keked, mint szerzőnek, nem szólnék, csak kitenném a vesszőt.
Tartottam egy előadást, melyre készülve kérdőíven kíséreltem meg felmérni az emberek viszonyát a nyelvműveléshez. Az utolsó kérdés az volt, szereti-e, ha javítják a nyelvi hibáit. Nem mondom, hogy mindenki azt mondta, hogy utálja. Azonban mindenk válaszából érződött valami zavarodottság, a szégyenérzet halvány nyoma.
Azt hiszem, jellemző módon értetted félre DrDGF-et, aki a pesti köznyelvre hivatkozott. Ennek semmi köze a mucsaizáshoz, ez száraz tény. Talán precizebb lett volna, ha budapest köznyelvet ír, de azt hiszem, ettől még nem vált sem degradálóvá, sem ironikussá a kijelentés. Ez azért érdemes szóra, mert megmutatja, hogy mi a baj a nyelvműveléssel: annyira rögzült, hogy a "nyelvész" bírál, hogy ha tárgyilagisan szólal meg, abban is értékelést vélnek felfedezni a szakmán kívüliek. Mert el lettek rontva. Nem képesek a nyelvet olyan módon szemlélni, mint a természetet. Ha azt írjuk, hogy a pesti köznyelv a 'láttyuk' alakot preferálja a 'lássuk'-kal szemben (kijelentő módban), az kb. olyan szintű értékelés, mint az, hogy a kutyának négy lába van.
A Pincei bogár című cikkben volt néhány erőteljes tévedés, (melyek az alapul szolgáló, kevésbé zsurnalisztikus cikkben nem jöttek elő), azonban értékeléseinek többsége pontos. Hogy nem szenzációs? Persze, hogy nem. A sajtóban megszólaló nyelvművelők nagyon kulturált emberek, ha az én elveimre gondolunk, elég lenne, ha írnának, nem kellene konkrét eseteket bírálniuk, példaadásként akkor is kiválóan hatnának. Fogalmazhatnék úgy, hogy nem a válaszokkal van igazán gond, hanem a kérdésekkel. Azzal a közönségrésszel, amelyik militáns purista (idegenszerűség direkt!), és ezt a nyelvművelők is tudják, mégis rájuk támaszkodnak. Annak ellenére, hogy a nyelvművelő viták jelentős része olyan dolgokról szól, amelyeken a nyelvtudomány túllépett (pl. az ikes ragozás), vagy nem tud velük mit kezdeni, mert nincs tudományos vonatkozásuk (suk/sük, idegen szavak átvétele).
Végül egy idézetpár, amely kifejezi a kifogásolt attitüdöt:
"A hetvenes évek óta visont újból felerősödött az idegen szavak támadása, s ez a veszély, amelyet korunk idegenmajmoló divatja is táplál, rohamosan növekszik. Napjainkban az angol, pontosabban az amerikai angol és a latin (mégpedig a jobbára új alkotású, mesterségesen létrehozott latin) szavak özöne lep el bennünket, mégpedig oly mértékben, hogy ez hovatovább veszélyezteti nyelvünk sajátos vonásainak meglétét, továbbélését"
Megjegyzés. Egyrészt nem igaz, hogy olyan mértékű lenne az idegen hatás, amely indokolná ezt a veszélyérzetet (az idegen hatás ma kisebb, mint a 19. század második felében), másrészt nem igaz, hogy az idegen szavak beáíramlésa önmagában veszélyes lenne, és ezzel összefüggésben különösen nem igaz, hogy a szókölcsönzés a nyelv jellegét veszélyeztetné. Bizonyítható, hogy a nyelv az átvett idegen szavakat a maga jellegzetességeihez igazítja. Azt, hogy ideig-óráig van egymásmellett élés, természtees - azok a kölcsönzött szavak, amelyek feleslegesek, kiesnek, azok pedig, amelyek űrt töltenek be, alkalmazkodnak a magyar nyelv jellegzetességeihez.
A másik idézet, ugyanebből az írásból:
"Vagyis, kedves hallgatóim, anyanyelvünk veszélyben van. Igaz, ez a veszélyeztetés egyelőre inkább csak a nyelvhasználatra vonatkozik, nem magára a nyelvre, amely színességében, gazdagságában bármely más nyelvvel állja a versenyt, de bizonyos idő , pár évtized eltelte után a nyelvhasználatbeli igénytelenség, az idegen szavak és általában az idegen hatások válogatás nélküli el- és befogadása visszahat magára a nyelvre is"
Megjegyzés. Vegyük észre először is, hogy a valóban tudós (nem irónia!) nyelvművelő pontosan tudja, hogy a nyelvi kontaktus nem a nyelvre hat, hanem a nyelvhasználatra. Más vonatkozásban azonban teljesen ellentmondásos az, amit ír. Miért is hatnának vissza a befogadott idegen hatások a nyelvre? Nyelvünk mely lényeges változását írhatjuk az őt érő évezredes idegen hatások rovására? Milyen magyarnyelvi sajátosság tűnt el vagy keletkezett mondjuk szláv hatásra? A nyelvújítás sem elsősorban a magyarban hemzsegő idegen szavak ellen készült, hanem a hiányzó szavak megalkotására.
A magyar nyelv egyik sajátossága éppen az, hogy könnyen be tud fogadni idegen elemeket. Ebben bizonyára nagy jelentősége van a bő fonémakészletnek és a morfémák alaki kötetlenségének, melyek révén mindenféle idegen szó könnyen beilleszkedik a nyelvtani rendszerbe. Emellett a nyelvújítással kialakult egy olyan szokás (Fábián tanár úr szavaival szociokulturális hagyomány), hogy a megjelenő idegen szavakat többnyire megpróbálja valaki magyarítani, és ezzel esély terem arra, hogy ne az idegen szó terjedjen el. Amikor bizonygatni szoktam, hogy a leginkább bűnbaknak kikiáltott számítógépes szaknyelv nem is olyan idegenszerű, mint állítják, ezt szokás üdítő kivételként a javunkra (a magyarnyelvű számítástechnikai szövegek ápolóinak javára) írni. Ez hízelgő, de nem igaz. Az az igazság, hogy a nyelvet nem fenyegeti veszély, és nem is kell megvédeni: elegendő a belső immunitása ahhoz, hogy kivédje a vélt káros hatásokat.
Kedves malaczky a párhuzamod a nyelvművelés és a kommunizmus között áll fenn (nyilván valamilyen szinten). Most, ha felteszem, hogy E mamának igaza van, akkor vagy az következik belőle, hogy a kommunizmus nem megvalósítható, vagy megvalósítandó (és ezt a tapasztalat is alátámasztja), vagy csak diktatórikus ezközökkel lehet megvalósítani (->Gulág). V.ö. párhuzam, ha elfogadjuk az álatalad felvetett párhuzamot relevánsnak: a nyelvművelés vagy nem megvalósítható/megvalósítandó, vagy csak diktatórikusan...
Kinek jó ez, néhány önmagát valamiféle nyelvi elitnek képzelő akarnok figurán kívül?
Ha valaki az általa anyanyelvként beszélt ízes nyelvjárásról azt mondja, hogy csúnya, az valóban szomorú. Ha viszont az iskolázatlan ember átérzi, hogy nem tud olyan szépen beszélni, mint mondjuk Deme László, az nagyon is tiszteletreméltó. 1789, pláne 1917, ill. 1945 óta egyre többen vannak, akik nem tudják elhelyezni magukat az "állatvilágban". Ezért képzelheti pl. egy takarítónő a kórházban, hogy egyenrangú a főorvossal. Persze nem kívánom vissza az ancien régime-et. De kiütköznek azért bizonyos negatívumok is a demokráciában.
A példamutatást kezdhetnéd azzal, hogy a megszólítás után nem vesszőt, hanem felkiáltójelet teszel :-) Nekem most a törött karom miatt, 1-2 ujjal pötyögtetve éppenséggel egyszerűbb lenne vesszőt tenni, és mégis veszem a fáradtságot, sőt még, amint látod, nagybetűket is használok, minthogy így tanultuk az iskolában.
A pincei bogár-vitából nem emlékszem szélsőséges nyelvvédő álláspontra. Ha az I. vagy II. félév és a rovat szintjén megadnád a lelőhelyet ... :-))
A nyelvi ismeretterjesztés szépen hangzik, többet ígér, mint a puszta példaadás. De ha úgy működnék a gyakorlatban, ahogy Te javasolod... A pesti köznyelvre való hivatkozás talán nem lehetne sokak számára sértő? Miért lenne alább való az X megyei köznyelv, mint a pesti? Burkoltan benne van ebben a "pestizésben" is valami mucsaizás, mert implikálja, hogy a "pesti" a műveltebb. Nyilván nem attól műveltebb, hogy pesti, hanem attól, hogy aki a preferálható normák szerint beszél, az valószínűleg otthon is ezt tanulta, de legalábbis az iskolában értelmes, szorgalmas és fegyelmezett gyerekként megtanulta, hogy így illik és így célszerű beszélni és írni bizonyos körökben. A "pesti köznyelv" teljesen félrevezető megjelölés, hiszen Pesten is élnek nyelvileg kevéssé képzett emberek, de még mennyien! Apropó, a suksükölők miért nem minősíthetők ilyeneknek? A suksükölés dialektus lenne? Ha igen, akkor tiszteletreméltó, mint egy szép (vagy kevésbé szép) népviselet. De ugye egy mezőkövesdi tanár sem népviseletben lép fel a katedrára.
Ha vissza akarunk menni az alapokhoz: komoly társadalmi érdek fűződik ahhoz, hogy minél többen tiszteljék azokat a normákat, amelyeket az iskola tanít. E normák közé tartoznak az elemi erölcsi normák mellett az elemi szintű nyelvi normák is. Destruktív az, aki arra nevel, hogy ha betartjátok az iskolában tanított elemi szintű normákat, az is jó, ha nem tartjátok be, az is jó. De hát ezt a nyelvművelők nyilván ezerszer kifejtették, könyvekben is.
