Nagyon köszönöm a helyreigazítást, valójában szívemből beszéltél. Bevallom, igen keveset foglalkoztam a Habsburgokkal, III. Károly pusztán azért tűnt szimpatikusnak, mert nem császárnak nevelték, s azt hittem, ezért volt "megértőbb" irántunk. Ami a népességfogyást illeti, régi meggyőződésem, hogy a Habsburgok szándékosan, nagy pénzeket áldozva fokozták a magyarság kihalását, de erre utaló konkrét bizonyítékot nem találtam (igaz, nem is vagyok történész). De szöget ütött a fejembe, hogy miért pont ott fogyott el a XIX. század végére a magyarság, ahol soha nem volt török uralom.
Mária Terézia esetében csak a köznevelésben tett kezdeményezése járt a fejemben, ami ha nem is minden szepontból pozitív, de előtte, Rákóczit kivéve egy uralkodó sem tett ilyen lépéseket.
Pállfyt különben nem csak mi, hanem már Rákóczi is nagyra becsülte, ki is használta, hogy a főúr (egyik?) lánya III. Károly rövid ideig uralkodó elődjének (nem jut eszembe a neve) szeretője volt.
Rákóczi eszméit nem is valósíthatták meg a Habsburgok, hiszen az alapvetően a nemzet függetlenségére épült.
Egyszóval köszönöm a levelet, megnyugtattál: eddig se voltam nagy Habsburg rajongó, ezután még kevésbé leszek.
Hadd írjam ide azt, ami előző levelemből kimaradt, bár nem Neked szól: Rákóczi, - aki az egyetlen uralkodó volt, aki személyesen kapott arannyal írt levelet török szultántól - soha nem akarta Magyarországot török fennhatóság alá vetni, ezért sem ment bele olyan vállalkozásokba, amelyek török-magyar katonai összefogásra épültek. Annyit a törökök védelmében is el kell ismerni, hogy nem csak politikai ütőkártya miatt, hanem valódi megbecsülés okán is védték meg fejedelmünket az osztrákoktól. Persze ennek nyilván megvoltak a korlátai.
Ami a Mikszáth idézetet illeti, tennék egy kiegészítést: vannak kevert esetek. Semmelweis Ignácot pl. azért zárták diliházba, mert megelőzte korát, csak ezt a "kor" nem vette észre. Szegény akkor lett öngyilkos (valószínűleg), amikor a bolondok házában megtudta, hogy Angliában kötelezővé tették a karbolsavas kézmosást, amiért őt hülyének nevezték.
Sok mindenben egyetértek veled, de azért nem mindenben.
Először is. A jó politikus lehet bizonyos fokig Machiavellista, sőt a határozott politikusnak bizonyos mértékig annak is kell lennie, másként lehetetlen megtartani a hatalmát. De ugyanakkor a saját erkölcsi normáit is szem előtt kell tartani. Vagyis az igazság megint nem odaát, hanem középen van. Én hiszek az "Aurea mediocritasban", és vallom, hogy meg lehet találni azt. Csak nagyon nehéz. Ezért nem könnyű a zseniális politikusok élete, és ezért hibáznak még ők is néhányszor. Ez nem emberi gyengeség: egyszerűen
II. Rákóczi Ferenc valóban ragyogó személyiség, nagyszerű politikus és tehetséges diplomata volt. Én ezt soha nem fírtattam egy pillanatig sem, de az a kérdés, hogy vajon ő rontott el néhány dolgot, vagy mi a mai eszünkkel gondoljuk így. Egészen másképp látjuk mi most mondjuk az 1704-ben történt dolgokat, mint ahogy azt az 1704-ben éltek látták. De azt hiszem, ezen nincs is mit csodálkozni. Tökéletesen egyetértek veled abban, amit Rákóczi korát meghaladó képességeit illeti.
Egyik kedvenc íróm, Mikszáth A Beszterce ostromában jellemzi egyszer úgy a "magyar Don Qujiotét", Pongrácz grófot, hogy a Megkésett ember. Itt leírja, hogy vannak saját koráról elkésett, és saját korát meghaladó emberek. Előbbit általában diliházba zárják, utóbbit vagy meg sem értik, vagy piedesztálra helyezik. Rákóczival az utóbbi történt. Olyan nagy lángelme volt, akit mindenki, még ellenfelei is annyira tiszteltek, hogy az egészen megdöbbentő.
"A Szatmári Béke jó béke volt, elérte azt, amiért a szabadságharc kirobbant, és a Habsburgok közt két üdítő kivételt jelentő III. Károly és Mária Terézia jóvoltából lassan azok az eszmék is kezdtek megvalósulni, amiket Rákóczi indított el: a nemesség (és vele a jobbágyság) felemelése, a fejlettebb ipar, kereskedelem meghonosítása, a műveltség emelkedése, és főként a (majdnem) 150 éves béke."
Bocsáss még, de én egy kicsit másként látom a dolgot. Szerintem III. Károly és Mária Terézia enyhén szólva sem jelentett üdítő kivételt a Habsburgok közül. Számomra legfeljebb József nádor, István nádor, IV. Károly - és talán még egy-két név van, amely ilyen szempontból figyelemreméltó - (most csak az uralkodókról és politikával foglalkozó Hasburgokról beszéltem) tekinthető ÜDÍTŐ kivételnek.
Éppen III. Károly az egyike azoknak, akiknek köszönhetjük az általad másutt olyannyira kárhoztatott népességfogyást, és a magyarok és nem magyarok etnikai arányának döbbenetes megfordulása.
Egyébként a szatmári béke viszonylagos előnyössége is csak és kizárólag Pálffy János érdeme, III. Károlynak ehhez végképp semmi köze.
Mária Terézia és az ipar fejlődése?
De ő bocsátotta ki az 1761-es vámrendeletet, amely legalább száz évvel vetette vissza a magyar ipari szervezet fejlődését, és ezt a késést csak a XIX. században sikerült behozni.
Szó sincs arról, hogy Rákóczi eszméit a XVIII. században akár csak elkezdték volna megvalósítani, ez már egyértelműen a reformkor idején kezdett megvalósulni.
Én legalábbis így látom.
De nem csodálkozom azon sem, ha akad, aki egészen másként látja.
Nem csak Neked válaszolok, de az első, alaposabb hozzászólásom valahogy elveszett, és ugyanúgy nem fogom (nem is érdemes) tudni megírni.
Más topicban is olvastam Rákóczival kapcsolatos érdekes véleményeket. Nem tudom, szerzőik valaha olvasták-e a Fejedelem Vallomásait és Emlékiratát (vagy más műveit). Ezt nem az én nagy műveltségem (úgysincs) fitogatására írom, hanem mert szeretnék némi tárgyilagosságot kérni a kérdésben.
Ha a topic címe azt akarja jelenteni, hogy volt-e olyan politikusunk, akinek "minden sikerült", a válasz: nem. Ám a politikát sem egyedül játsszák, és nem tisztességes mindent Mátyáson, vagy Rákóczin számonkérni, amit nem sikerült elérniük. Ha azonban a cím azt jelenti, hogy volt-e olyan politikusunk, aki minden létező eszközt felhasznált arra, hogy megvalósítsa saját terveit, sajnálattal igent kell mondanunk az Anjouktól kezdve a Habsburgokon át Kun Béláig, vagy Rákosiig. Persze azért nekik sem sikerült minden, de a kettő közötti különbség talán érezhető. Ilyenből ma is bőven akad.
A zsenialitás szó eléggé kínos. Ugyanis zseniális ember az is, aki egy minden eddiginél nagyobb erejű tömegpusztító fegyvert ktalál, meg az is, aki mindent megtesz azért, hogy azt a fegyvert sose vessék be. Ez utóbbi erkölcsi értelemben zseniális, és én erősen ragaszkodnék ahhoz a ma már elavultnak tekintett nézethez, hogy a politikából (se) szabad kihagyni az erkölcsöt.
II. Rákóczi Ferenc zseniális politikus volt. Már jóval a bécsújhelyi fogsága előtt tudta, hogy a Habsburgok le lesznek kötve az örökösödési háborúval, tehát bele lehet vágni egy függetlenségi harcba. Ez teljesen beigazolódot: amikor idejekorán, és felkészületlenül, csupán szívére hallgatva belekezdett a szabadságharcba, alig volt osztrák katona az országban, csak az elhíresült Montecuccoli ezred. Sikerét azonban nem ennek köszönhette: lényegében jelentős katonai győzelem nélkül maga mellé tudta állítani az ország majdnem egészét (ami nem kis teljesítvény volt a vallás miatt is megosztott országban), és legalább részben oldani tudta a Verbőczy óta elkeseredett jobbágy-nemes ellentétet is. Egy év alatt olyan erőssé vált a mozgalom, hogy tárgyalósztalhoz kényszerítette a Habsburgokat.
Rákóczi azonban tudta, hogy Magyarország (ő Erdélyt mindig külön kezelte) csak akkor szakadhat le Ausztriáról, ha azt nemzetközi megállapodások garantálják. Ehhez két szálat mozgatott: megpróbálta létrehozni az orosz-francia szövetséget, és felkérni a magyar trónra a bajor választófejdelmet (akinek voltak rokoni kapcsolatai az Árpád-házzal). A francia-orosz szövetség három dolog miatt bukott meg: osztrák ügynökök bomlasztották a tervet mindkét félnél, a franciáknak nem volt fontos Magyarország, jobban érdekelte őket az a kincs, ami Amerikából kezdett beáramolni, Nagy Péter nem volt nagy diplomata, ráadásul neki égetőbb gondjai voltak a tatárokkal és a törökökkel, mint az európai heylzet, ráadásul Ausztria ebben természetes szövetségesnek látszott. Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a Habsburgok abban a korszakban szinte egyszerre verték tönkre a franciákat, spanyolokat, törököket, poroszokat.
A bajor választófejedelem megnyerése nem volt reménytelen. Azért hiúsult meg, mert Rákóczi leesett a lováról...
Ennek azonban voltak előzményei. Az adott politika sikere ugyanis sehol nem külföldön, és nem is a háborúkban dől el, hanem abban, ki hogyan politizál odahaza. Azt lehet mondani, ahogy valaki írta is egy másik topicban, hogy Rákóczi ebben nagyot tévedett. De mit is csinált voltaképpen? Ha összehasonlítjuk a kor modern, abszolutista uralkodóival, azt kell mondanunk, hogy nagy hülyeséget csinált. A központi hatalom kiterjesztése helyett köztársaságot hozott létre. De nem csak abban az értelemben, ahogy ő maga is (mint az említett levelezőtársunk is) nemesi köztársaságnak tekintette Magyarországot (és Lengyelországot), hanem úgy, hogy amit csinált, az mára a modern, polgári köztársaságok alkotmányainak alapja lett. A Szécsényi Rendi Gyűlésen a gyakorlatban valósította meg a hatalom hármas tagolása szerinti felosztást: törvényhozói, végrehajtói és ellenőrző hatalom (ez utóbbit ő maga találta fel, el is nevezte szenátusnak). Montesquieu olvasta a Fejdelem emlékiratait, az pedig már ismert tény, hogy Montesquieu hatásának köszönhető az USA, vagy az első Francia Köztrásaság Alkotmánya.
Ez nem tett jót az ügynek, "tanácsadói" belehajszolták a szerencsétlen kimenetelű és fölösleges csatába, amiből aztán már nem volt visszaút. Az, hogy még négy évig tudta tartani magát, lényegében Ausztria válságának volt betudható.
Arról sem szabad megfeledkezni, hogy ez volt az eredeti tőkefelhalmozás kora. (bár ez marxista kifejezés, elég találó). Az Amerikából elrabolt "talált kincs" jelentéktelenné tette a magyar aranyat, ráadásul Rákóczi idejére már a "szabad világban" felváltotta a lényegében cserekereskedelemre épülő gazdaságot a pénzgazdaság. Nekünk azonban ebből semmi sem jutott, ami jutott volna, azt az osztrákok már rég elvitték. Így egyszerre kellett volna olyan válságokat kezelni tudni (százötven éves háború, önkény, rablás, szegénység, elmaradottság következményei, illetve a gazdasági verseny kezdete), amelyek megoldása önállóbb, gazdagabb országok számára se mindig volt könnyű. Még a helyzet felismerése sem várható el, hiszen mindezt az azóta beállt következmények miatt látjuk ilyen tisztán. Rákóczi azonban mindkettőt felismerte, s erejéhez mérten (részben hatalmas családi vagyona feláldozása révén) meg is próbálta megoldani őket, öszöndíjakat adott, taníttatta a nemeseket (a jobbágyság felemelését a nemességtől várta...), és próbálta állami irányítás alá venni a pénzkibocsátást. Neki nem voltak olyan zseniális emberei erre, mint XIV. Lajosnak, az pedig nem vitás, hogy ez azért külön szakma.
A kérdésem tehát az, mi kell a politikai zsenialitáshoz, illetve az-e a zseni, aki Machiavelli szerint jár el, vagy akinek olyan elvei vannak, amelyekre évszázadokkal később is büszkék lehetünk? Még konkrétabban: jobb lett volna-e, ha diktatúrával akarja megvalósítani a céljait, bármilyen nemes célok azok? Vagy annyira rossz-e, hogy a köz ügyeit valóban a közre akarta bízni?
A Szatmári Béke jó béke volt, elérte azt, amiért a szabadságharc kirobbant, és a Habsburgok közt két üdítő kivételt jelentő III. Károly és Mária Terézia jóvoltából lassan azok az eszmék is kezdtek megvalósulni, amiket Rákóczi indított el: a nemesség (és vele a jobbágyság) felemelése, a fejlettebb ipar, kereskedelem meghonosítása, a műveltség emelkedése, és főként a (majdnem) 150 éves béke.
A keserűség mindössze amiatt van az emberben, mert mennyivel előbb, és mennyivel jobban sikerülhetett volna mindez, ha mi magunk csináljuk. Lásd Reformkor és következményei. De hát Rákóczi abban is zseniális volt, hogy száz évvel megelőzte a honi agyak fejlődését.
Igen, igaz, ha győz a szabadságharc, a nemesi széthúzás miatt talán rosszabb sorsra jutottunk volna, mint a lengyelek, vagy a csehek. Ez utóbbi veszélyt maga Rákóczi is látta, ezért kereste a megoldást a bajor választófejedelem személyében. Így talán elmaradt volna a Reformkor, a szabadságharc, vagyis elmaradt volna Trianon. Nem biztos, hogy ez minden szempontból rossz lett volna. A XVIII. századi Magyarországot a kor második Amerikájának szokták nevezni a bevándorlók hatalmas tömege miatt. Már Rákóczi idejében a 3 millió lakosból csak 1 millió volt magyar, az évszázad végére az arány még ennél is rosszabb lett. Kétszáz évvel Rákóczi után viszont a 18 millióból már majdnem 11 millió. Megfordult az arány, pedig erős túlzás lenne azt mondani, hogy Habsburg urtalkodóink mindent megtettek a magyarság gyarapodásáért. Ha a nemzeti függetlenség megvalósítható lett volna Rákóczi idejében, ez a folyamat alighanem előbb megindul. No de nekem éppúgy nem szabad ilyesmiben találgatnom, mint kedves vitatársaimnak...
A magyar történelem egyébként valóban bővelkedik vitára alkalmas személyiségekben: vajon zseniális politikus volt-e Szent István, III. Béla, II. András, Zápolya, a Báthoryak, Bethlen Gábor, Zrínyi Miklós, Zrínyi Péter, aztán Kossuht, Széchenyi, Wesselényi, Teleki László, Tisza István, vagy mondjuk Kádár János. A vitának azonban jót tenne, ha az érzelmi viszonyulást ki-ki a billenytűzete mellé tenné, különben csak arról vitázunk, ki kit szeret, pontosabban: ki kit utál.
Ugyanez a véleményem a Kiegyezésről is: valakinek meg kellett csinálni.
Csakhogy Deáknál alkalmasabb embert nem is lehetett volna találni erre a feladatra.
Ő volt a nemcsak a haza bölcse, hanem a haza kodifikátora is.
A Szatmári békét is előbb-utóbb meg kellett kötni.
Károlyi Sándornak viszont annyi erénye volt mindössze, hogy Rákóczi -sajnos- teljhatalmat adott neki, amíg ő távol volt, és Nagy Péterrel tárgyalt, no meg persze ő volt az ország egyik legnagyobb birtokosa.
Pálffy országosan elismert hadvezér, kitűnő taktikus és diplomata, a korszak egyik legnagyobb európai polihisztora.
Így néztek ki valahogy 1711-ben az erőviszonyok.
(Egyébként felmerült a magyar korona átadásának lehetősége is, de Rákóczi erről Nagy Péterrel nem nagyon beszélt, és a követség tagjainak amúgy is hamar be kellett látniuk, hogy ez nem egy járható út.)
Pálffyt én is nagyon jelentős személyiségnek tartom. Polihisztor volt, nem csak remek motetták fűződnek a nevéhez, hanem alkímiával is foglalkozott, sőt, ha jól tudom, talán még memoárt is írt, bár ebben nem vagyok biztos.
Pálffy labanc volt, vagyis, hogy finoman fogalmazzak császárhű, de ettől még nagyon tehetséges politikus és hadvezér, ráadásul a szatmári béke viszonylagos előnyössége is az ő érdeme.
Ami a párbajt illeti, eddig nem hallottam róla, de egy újabb jópont az öregsrácnak.
Azért bele gondolt már valaki, hogy Károlyié volt az első forradalom, amely nem védte meg magát?
Ha nincs Friedrich István huszonötnapos "álhadügyminisztersége", akkor tényleg nem tudom, ma mi lenne Magyarországgal.
"Katonák! Igyekezzenek úgy nevelni gyermekeiket, hogy ezentúl minden háború lehetősége ki legyen zárva! Mert kitört az örök világbéke, ezért SOHA TÖBBÉ NEM AKAROK KATONÁT LÁTNI!"
Ismerős szavak?
És aki ezt mondta, azt hadügyminiszterré választásának másnapján negyvenévesen a saját apja támogatta be holtrészegen a minisztériumba.
De gondolom nálad a "labanc"-ság nem jelenti azt, hogy nem jó hazafi valaki. Mindenesetre Pálffy János 1693-ban párbajban megölte a württembergi herceget, mert az lekicsinylően nyilatkozott a magyarokról, illetve a magyarok harci képességeiről. Ez a romantikus epizód nekem nagyon szimpatikus.
Károlyi Sándort én szubjektíve nem szeretem. Nem tartom árulónak, mert az ő esetében ez nem olyan egyértelmű mint ugyanazon család egy későbbi, általam kifejezetten megvetett sarjának esetében.
Károlyi emlékirataiból van szerencsém ismerni egy-két fontos részt. Ő maga volt annak idején az élő bizonyság arra, hogy kutyából nem lesz szalonna: labancból nem lesz kuruc. Károlyi nem volt áruló, csak labanc. Én pedig nem szeretem túlzottan a labancokat, így Pálffy Jánost sem, annak ellenére, hogy kitűnő diplomata , igazi polihisztor volt, sőt, egyébként Esterházy Pál nádorhoz hasonlóan ő is egész szép barokk egyházi szerzeményeket írt, fennmaradt néhány figyelemreméltó motettája.
Károlyi nem volt tehetséges semmiben. Én legalábbis nem tudok róla. Nem tett semmi érdemlegeset a szatmári béke kezdeményezésén kívül. 1703-ban megijedt a saját jobbágyaitól és kuruc lett, 1711-ben pedig az osztrák túlerőtől, és ismét labanc lett. Ennyi az egész.
Károlyi mellékszereplő volt, és az is maradt volna, ha nem ő kötötte volna meg a szatmári békét. Ha nem neki jutott volna ez a nem épp dicsteljes történelmi szerep, akkor ma is csak egynek tartanánk a sok akkor élt nemes közül, legfeljebb emlékirataival foglalkoznának az beavatottabb történészek és irodalomtörténészek. Ennyi az egész...
Károlyi nem volt áruló, de nem volt zseniális, sőt még figyelemreméltó politikus sem...
Wekerlét én szubjektíve nem írnám oda, mert bár egy ragyogó pályáról beszélhetünk a polgári családi származástól, a Szapáry kormány pénzügyminiszterségén át egészen a három miniszterelnökségig; Wekerle második miniszterelnöksége nem volt egy sikertörténet, az 1917-18-as szereplése pedig elég dicstelenül ért véget: IV. Károly maga mondatta le a balkáni területkonfliktusban tanúsított szerepe miatt. De mondom, ez az én véleményem, tiszteletben tartotom a tiédet, de azért ezt -úgy éreztem- le kellett írnom.
Báthory és Bethlen nevével tökéletesen egyetértek. Mind a ketten ragyogó politikusok, sőt a világtörténelemben is nagyon fontos szerepet töltöttek be.
Csak még annyit, hogy ez a múltkori lista csak egy kis ízelitő volt, természetesen nem írtam oda mindenkit, akit én nagyra tartok, csak találomra néhány nevet, hogy megmutassam, hogy a topic nevében szereplő kérdés, csakis költői kérdés lehet, mert annyi zseniális politikusunk van, amennyivel csak a legjelentőssebb Eurázsiai államok rendelkeznek.
Ha teljes listát akartam volna, akkor ott lett volna rajta például az általam olyannyira kedvelt és szerintem méltatlanul elfeledett II. Géza király, vagy Nekcsey Demeter, Illésházy István, Vay Miklós, Palóczy László, Felsőbüki Pál, Irányi Dániel és még jópár figyelemreméltó név.
Bajcsy-Zsilinszky akkor és ott szállt szembe Áchim L. Andrással, Gömbös Gyulával, Bárdossy Lászlóval és a Gestapóval ahol és amikor kellett. Ráadásul a magyar politikai publicisztika történetének egyik legkiemelkedőbb alakja.
Tudom, hogy amikor Bajcsy-Zsilinszkyt elmarasztalják, akkor Áchim szégyenletes, 1911-es meggyilkolására gondolnak, ami nem túl pozitív kezdet egy politikai pálya számára. Tényleg nem akarom menteni Bajcsyt, a gyilkosság az gyilkosság, ne szépítsük a dolgot, és a gyilkosság alól nem lehet felmentést adni. De valahogy úgy vagyok az Áchim-üggyel, ahogy a Bánk bán-Gertrudis konfliktussal: Áchim legalább annyit ártott a saját kis közösségének, mint Gertrudis az országnak. "Megölte volna őt bármelyik magyar..." - mondja Bánk bán Katona drámájában. Most ezt tényleg nem azért írtam ide, hogy indulatokat gerjesszek Áchimmal szemben, mert amúgy a filmtörténelem, regényirodalom és a drámák jelentős része foglalkozik az ilyen "önbíráskodás" problémájával. Erről a kérdésről sokat lehet vitatkozni, de az biztos, hogy Áchim a Zsilinszky-családdal szemben túllépte a végső határt ishatárt, és erre lépni kellett valamit. Hogy aztán milyen következményei lettek mind-ennek, és hogy az urak milyen diadalmenetben ünnepelték a Zsilinszky-fiúkat arról most ne beszéljünk...
A Gömbössel folytatott konfliktus szerintem nem szorul magyarázatra, mert bár én szubjektíve bírom Gömböst, mint embert, meg az egyik ismerősömmel el is szoktunk nosztalgiázni (ha létezik Gömbös-rajongó, akkor ő az), hogy milyen szép is volt...
De komolyra fordítva a szót, Bajcsy pontosan látta, hogy a szűkségtelen német orientáció (szemben a bethleni óvatosságal és semlegességi politikával), a 95 pontos választási program semmitmondása és a Nemzeti Munkahét üres szlogenjei hová vezetnek. (Gömbös egyetlen nagy politikai eredménye -szerintem- a szakszervezetek hatáskörének jelentős csökkentése volt. A mai politikusok is példát vehetnének róla.)
Bárdossy az egyik leghatározatlanabb magyar politikus a huszadik században, a nevét körülbelül Esterházy Móric, Károlyi Gyula, Tildy Zoltán, Dinnyés Lajos és Grócz Károly mellé helyezném. Kassa bombázását ismeretlen gépek hajtották végre. Mind a mai napig nem bizonyított, hogy a szovjetek tették, a magyar hírszerzés mégis tehetetlen volt, és Bárdossy elkövette élete legnagyobb hibáját: hadba lépett a Szovjetúnió ellen. Bajcsy bírálta a legélesebben ezt a lépést, de legerőteljesebb kritikája Bárdossyval szemben egyértelműen annak a magyar miniszterelnök Fráter Györgyről szóló poltikai jellemrajznak a recenziója, amelyben egyenesen azt mondja, hogy Fráter György 1548. utáni politikijában saját háborús politikáját látja.
És azt már csak közvetve említem, hogy milyen nagyszerű kiállással szállt szembe a német megszállókkal, amelynek követkzeménye lett sopronkőhidai meghurcoltatása és erőszakos halála.
Szerintem ennek már a fele is elég arra, hogy valaki figyelemreméltó politikus legyen.
Nekem mostanában nem nagyon rémlik olyasvalaki, akire rá lehetne sütni a "figyelemreméltó" jelző. És akkor még hol vannak a ''zseniális", meg a ''nagyszerű" politikusok?
Kossuthnak az volt a baja, hogy sohasem tudott ellenállni a kísértésnek. Így volt akkor is, amikor az árvaszéken dolgozott, a Zichy kincseknél, aztán a Függetlenségi Nyilakozat idején sem, de azután sem amikor tisztára mosta magát úgy, hogy Görgeit leárulózta ország-világ előtt. Annál is inkább, mikor pont Görgei ellenében sunnyogott le a török határ közelébe, minden eshetőségre számítva és a határ török oldalára kacsingatva...
Kossuth politikai munkásságának valóban korszakalkotó lépése volt a Kasszandra-levél megírása.
Amikor viszont ő volt uralmon több olyan végzetes hibát is elkövetett, amelyet egy reálpolitikus egyszerűen nem engedhet meg magának.
Most nem akarok abból semmilyen következtetést levonni, hogy 1838-ban a Újépületben mégis milyen csoda folytán juthatott annyi fényhez, hogy kitűnően megtanult angolul, miközben nagy kortársa, Wesselényi Miklós cellájában olyan sötét volt, hogy hamarosan teljesen elvesztette a látását. Akik szerint Kossuth áruló, azok mindig ebbe szoktak belekötni. Szeretném megkérdezni, mert engem nagyon érdekelne, hogy tud-e valaki erre reális magyarázatot adni.
Mert ezt midig el szokták felejteni megemlegetni, mint azt, hogy amikor Rákosi '55 tavaszán behivatta Kodályt és Illyés Gyulát, és Kodály szelíden, ámde határozottan nemet mondott, vajha az egyébként általam nem túlságosan kedvelt Illyés mit mondot a felkérésre. Mert az "Egy mondat a zsarnokságról" egyértelműen arról szól, hogy a zsarnokság úgy is mindent betölt, úgy sem menekülhetsz előle, szó sincs benne rendszerellenességről: kimondja, hogy a zsarnokság borzalmas, de azt is kimondja, hogy nincs előle menekvés, ergo: ebben a rendszerben fogsz megdögleni, akár tetszik, akár nem.
Én Kossuthot nem tartom árulónak, de ha nincs fentebbi kérdésemre logikus magyarázat, akkor az erre való gyanakvás sem lehet alaptalan.
Egyébként a példa nem volt jó, mert Illyés Gyula egyértelműen áruló volt, mint azt számtalan esetben bebizonyította, míg Kossuth szerintem egyszerűen csak nem volt politikusnak való. Nem volt áruló, de többek között ő az egyik oka, például az ő kedves függetlenségi nyilatkozata, amely egyértelműen kikövezte az utat az aradi várbörtön felé, vagy Schwehatti tehetetlensége, amely a kudarchoz vezetett.
Volt zseniális politikusunk?
Igen, nem is kevés.
Bárkit, csak Brandenburgi Györgyöt, Wesselényi Ferencet, II. Rákóczi Györgyöt, Károlyi Sándort, Kossuthot, Áchim L. Andrást, Károlyi Mihályt, Tildy Zoltánt (és még folytathatnám) ne emlegesse a jelenlétemben senki reálpolitikusként. Ha ezeket a neveket meghallom, mindig felmegy az agyvizem. És akkor a Kun Béla, vagy Böhm Vilmos féle "reálpolitikát még nem is említettem."
Hogy volt-e zseniális politikusunk?
Ebből a szempontból különösen kiemelkedünk az európai nemzetek közül.
Csak néhány név ízelítőül:
Bekés Gáspár
Nádasdy Ferenc
Zrínyi Miklós
Zrínyi Péter
Batthyány Kázmér
Kölcsey Ferenc
Wesselényi Miklós
Batthyány Lajos
Széchenyi István
Mikó Imre
Baross Gábor
Teleki László
Tisza Kálmán
Tisza István
Darányi Ignác
Bánffy Miklós
Nagyatádi Szabó István
Bethlen István
Bajcsy-Zsilinszky Endre
Egyik ismerősöm Gömbös Gyula nevét is szívesen odaírná e névsor végére.
"Átkozott ember volna, ki titeket arra késztetne, hogy töröktől elszakadjatok, ellene rugódzatok...., mert látod édes öcsém, nekünk elégséges hitelünk, tekéntetünk van mostan az mi kegyelmes keresztény császárunk előtt, de csak addig durál (tart) ez az német nemzet előtt, míglen Erdélyben magyar fejedelem hallatik floreálni (virágozni) azontúl mindjárt contempusba (megvetésbe) jutván, gallérunk alá pökik az német, akár pap, akár barát vagy akárki légyen." Pázmány Péter mondta ezt egy erdélyinek. Forrás: Szakály Ferenc: Hungaria eliberata
De muzulmánok voltak azok is, meg az oszmánok is. Mekka és Medina mellett Jeruzsálem volt a muszlimok harmadik legfontosabb szent helye, Róma pedig a reformációig a nyugati kereszténység egyértelmű spirituális központja. Így értettem a visszavágást.
Hm... Valami miatt Szulejmán nem nagyon erőltette ezt az itáliai kalandot. Utódai pedig még annyira sem. Tényleg érdekes, hiszen ha mondjuk sikerül ostrom alá venniük Rómát (és elfoglalniuk a keresztény világ vallási fővárosát), azzal visszavágtak volna Jeruzsálem 1099. évi elfoglalásának...
Úgy látszik, nem ilyen ideológiai megfontolások vezették őket.
Miért kell erőltetni a tengeri átszállást, amikor 1566-ra Itáliát /közelebbről Velencét/ már csak a Horvát-Vend Főkapitányság keskeny, alig 50 km-es szegélye választja el oszmánéktól.
/aztán a következő 100 évben jellemző módon a török főseregek mind a Drávától északra nyomulnak nyugatnak, a maradék Horvátország határa pedig 1684-ig semmit sem változik, ahogy mindvégig fennmaradnak Velence dalmát területei, érdekes/
Annyival azért kiegészíteném, hogy a XVI. sz. első két harmadára az oszmánok rövid időre tengeri nagyhatalommá váltak, a lepantói csatáig (1571) ők uralták a Mediterránum keleti medencéjét.
Az akkori oszmán flotta erejét azért dőreség lenne alábecsülni.
Ami meg a szárazföldi erejüket illeti, a katonai létszámot tekintve szerintem világelsők voltak (talán Kína mögött), de Európában mindenféleképp.
Ettől függetlenül azt mondom, hogy Itáliában nem sok kenyeret ettek volna meg, mivel az egész hadsereg átszállításához nem volt meg a technikai hátterük.
Szerintem Szolimán török császár az csöcsre futott volna Olaszországban. Ha a bugyogósok partra szálltak volna a Dígóföldön és föltünnek az első lófrakas lobogók Dél-Franciaországban, és az akincsik meg a szpáhuik elkezdik megdöntögetni a szép francia lányokat, akkor a francik is elgondolkodtak volna, hogy érdemesebb a friccekkel meg a donkihótékkal haverkodni, mint a turbánosokkal.
A 16. sz-ra jelemmző volt a Habsburg-francia szembenállás.Kicsi lett volna az esély, hogy kibékülnek.Mind a kettő szerette volna Itáliát magának megszerezni.Esetleg külön-külön szállnak harcba.Persze ez is jelentős erőt képviselt volna.
Viszont Mohamed a 15.sz-ban jelent meg Itáliában, akkor pedig a spanyoloknak ott voltak a mórok, mint probléma.Az inkvizíció is jórész ezzel foglalkozott az elején.
A spanyol és francia erőket egyszerűen komolytalan összevetni egy itáliai háború szempontjából mehemedékkel. A 16. sz-ban mindkettő, de főleg a spanyolok, létüket is kockára tették volna a pápai központ védelméért. Ezt remélem hajlandó vagy belátni, elég ha katolicizmus korabeli szerepére gondolsz (inkvizíció). Ez volt olyan komoly szövetség mint ma a NATO ma, vagy inkább komolyabb.
