AZ ÖREG KERTÉSZ - elbeszélés a Csin ku csi kuan gyűjteményből
Míg vihar tombolt éjszaka,
Zárva volt kunyhóm ajtaja.
Elhullt minden piros virág,
Ma nem zöldell, csak a fűzág.
S hogy a mohát söpörgetem,
Megtorpan szívem és kezem.
A lépcsőn szerte csillagok,
Sok szélvert, rőt szirom ragyog.
Ez a vers a virágok szerelmesétől származik. A Tang-dinasztia idejében, Lojangtól keletre élt egy hívő taoista, tudós, nemesember, név szerint Cuj Hszüan-vej, aki napjait remetemódra pergette. A háza körül fekvő, virággal, bambusszal és fával beültetett széles telken kunyhót épített, s ott lakott teljes magányban. Szolgái a kerten kívül laktak és komoly ok nélkül oda be sem léphettek. Cuj több mint harminc évig nem hagyta el kertjét, és tavasszal, mikor a fák virágba borultak, éjjel-nappal köztük barangolt.
Hűvös, holdas este történt. Sehogy sem tudott az alvás kedvéért elszakadni a virágaitól, s amint a gyümölcsvirágzás közepette magánosan kószált, egyszerre csak az árnyak között surranó, sötét leányalakot pillantott meg.
Csodálkozva kérdezte:
- Ugyan ki lehet, és éjidőn mit kereshet az én kertemben? Figyeljük csak meg, merre tart!
A leány azonban se keletre, se nyugatra nem nézett. Egyenesen Cuj felé tartott és mély bókkal üdvözölte.
Cuj szintén mélyen meghajolt és azt kérdezte:
- Kisasszonyom, hová való vagy? És mi járatban vagy itt éjnek idején?
Piros ajkai megnyílván, a leány vakító mosollyal válaszolt:
- Itt lakom a közelben. Barátnőim társaságában nagynénénk látogatására a Keleti Kapuhoz indultam, s most szeretnénk egy keveset udvarodban időzni. Megengeded?
Bármilyen meglepő is volt Cuj számára az égből pottyant jelenség, szívesen marasztalta. A leány, miután köszönetet mondott, újból eltűnt abban az irányban, amelyből jött, hogy csakhamar a virágok és füzek sűrűjében, egy nagy csapat leány élén ismét megjelenjék. Ahogy a leányok sorjában üdvözölték, Cujnak a holdfényben látnia kellett, milyen elragadóan csinosak, mennyire nem mindennapi szépségek. Egyesek díszes ruhában pompáztak, mások egyszerűbb öltözetet viseltek. Még a kíséretükben levő szolgálólánykák is elbűvölőek voltak. A kölcsönös üdvözlések után Cuj a szobájába hívta őket, ahol helyet foglaltak.
- Megkérdezhetném, hogy hívnak benneteket? - szólt Cuj. - És miféle rokon felkeresésére indultatok, hogy szerény hajlékom útba ejtettétek?
- Az én nevem Jang - mutatkozott be a zöld ruhás leány. - Ez itt Li kisasszony, az ott Tao kisasszony - és rámutatott a két leányra, akik közül az egyik fehér, a másik piros ruhát viselt. Majd sorban mindenkit megnevezett, utolsónak egy bíborvörösbe öltözött fiatal leányt, Si A-cut.
- Személyneveink ugyan különfélék - folytatta Jang kisasszony - de valamennyien unokanővérek vagyunk. Néhány nappal ezelőtt tizennyolcadik nagynénénk, akinek neve Feng, azt mondta, meg akar bennünket látogatni, de még nem érkezett meg. Arra gondoltunk, hogy a holdfényes éjszaka ragyogásában mi látogatjuk meg őt. Más oka is volt jövetelünknek: ezt az alkalmat akartuk felhasználni, hogy ezer figyelmedet megköszönjük.
Még mielőtt Cuj felelhetett volna, az egyik leány jelentette:
- Itt van Feng nénénk!
Meglepetéssel és örömmel rebbentek elébe, míg Cuj félreállt s úgy figyelte őket.
- Éppen elébed indultunk, nénikénk - magyarázták a lányok, miután az újonnan érkezettet üdvözölték. - A házigazda azonban meghívott, ülnénk le nála néhány percre és íme, már itt is vagy. Ebből látszik, hogy egymásra gondoltunk. - És most valamennyien bókoltak előtte.
- Már gyakran szándékoztalak felkeresni benneteket - feleli nagynénjük - de mindig annyi tennivalóm akadt. Ma aztán egy szabad pillanatomat felhasználtam.
- Milyen csodálatos éjszaka! - szólaltak meg a lányok. - Kérünk, foglalj helyet, nénénk, hadd igyunk az egészségedre. - A szolgálólányokkal bort hozattak.
- Szabad itt letelepednünk? - kérdezte a nagynéni.
Jang kisasszony felelt:
- Házigazdánk barátságos és a hely nyugalmas.
- Hol van a házigazda?
Mikor Cuj Feng néni üdvözlésre sietett, megfigyelte, hogy annak viselkedése meglehetősen nyugtalan és hűvös. Majd megdermedt a közelében. Meghívta őket a kunyhójába, ahol a szolgálók asztalt, széket raktak, és felajánlotta Feng néninek a díszülést. A leányok éveik rangja szerint ültek, maga pedig a házigazda helyét foglalta el.
A felszolgálók szempillantás alatt roskadásig halmoztak az asztalra ételt, italt, ritka gyümölcsöket és csemegéket. A mézédes bornak különös ereje volt: ezen a lakomán semmi sem hasonlított a földi eledelekre. A hold olyan fényesen tündökölt, hogy a szoba nappali fényben úszott, s a levegőben kábító illatok áradtak. Vendég és gazda ittak egymás egészségére, s miután alaposan felöntöttek a garatra, a vörös ruhás leány nagy kelyhet töltött meg a nagynéni tiszteletére és így szólt:
- Most énekelni szeretnék neked valamit.
Arcomon halvány festék,
Ruhám bíbor atlaszán harmatcsepp foltja.
Ó, hogy röppen a szépség,
Könyörtelen szél - jobb, ha nem szólok róla.
Az ének tiszta és gyöngéd hangja valamennyiüket megindította. Ezután a fehér ruhás leány töltött Feng néni tiszteletére, szólván:
- Nekem is van egy énekem!
Hónál szikrázóbb jade fehér arcom,
Holdfényben játszott tavaszi éjben;
Szellőt sem vádol csendes bánatom,
Hová tűnhetett hamvas szépségem!
Ez az ének még az elsőnél is szomorúbb volt, és Feng nénit - aki természeténél fogva csekélységen is haragra lobbant, s aki a kelleténél amúgy is többet ivott - felháborította:
- Ebben a kellemes környezetben és ilyen pompás lakoma közepette mire valók ezek a nyomasztó dalok? Ha netalán ellenem irányulnának, kérlek, gondoljátok meg, hogyan viselkedtek! Büntetésül mindkét énekes igyon meg egy nagy pohár bort és mondjon egy másik dalt.
Megtöltött egy kelyhet és oda akarta nyújtani; mivel azonban már alaposan becsípett, nem tudta határozottan tartani. Ruhaujja az evőpálcikába beleakadt, s az egész bor kiömlött. Nem is lett volna ez olyan nagy eset, ha bárki mással és nem éppen A-cuval történik. A-cu, ez a csinos fiatal leány rajongott a szép ruhákért, s most bíborvörös hímzett ruhát viselt. Egyetlen csepp is foltot hagyott volna ezen a bíbor selymen, hát még egy tele pohár! A bor már A-cunak is a fejébe szállt, és amikor tönkretett ruháját meglátta, elöntötte az indulat.
- Ha a többieknek tetszik, ám lessék a kegyedet - jelentette ki - de én senkitől sem félek. - Ezzel már ki is penderült.
- Még dacolni mer velem ez a borgőzös tacskó! - háborgott Feng néni, s már fel is pattant, hogy elsüvöltsön.
De a lányok nagynénjük után letódultak a lépcsőn és védelmükbe vették A-cut.
- Még oly fiatal, a bor megzavarta, s megfeledkezett az illemről, kérlek, ne vedd szívedre, holnap idehozzuk, hogy kiengeszteljen.
Minden hiába. Feng nénit többé nem lehetett maradásra bírni. Elzúgott kelet felé. A leányok is elbúcsúztak Cujtól s a virágok sűrűjében szétrebbentek. Cujt nem hagyta nyugton a kíváncsiság, hogy meglássa, merre mentek, utánuk sietett, de a mohás talajon megcsúszott, s mire feltápászkodott, a leányok már eltűntek.
Ezután így tanakodott magában: »Ez nem lehetett álom, mivel még aludni sem mentem. Szellemek sem lehettek, mivel rendes ruhát viseltek és értelmesen beszéltek. De emberi lények hogyan tűnhettek el ily hirtelen?« Megzavart képzelete összevissza csapongott.
Szobájába visszatérve, az asztalt, a székeket rendes helyükön találta. Még egy pohár vagy tányér sem jelezte a lakoma nyomát, csak a levegőt telítették a kellemes illatok. Csodálkozott a történteken, majd abban a hiszemben, hogy mindebből baj nem származhat, megnyugodott. Másnap este virágai közt kószálva, hirtelen ismét a leányokra bukkant, akik sürgették A-cut, hogy engesztelné ki nagynénjét.
- Mit kérleljük a vén boszorkányt! - feleselt a még mindig haragos A-cu. - Miért ne forduljunk inkább házigazdánkhoz?
Az ötlet mindenkit megnyert, és így szóltak Cujhoz:
- Uram, mi itt lakunk a kertedben. Évről évre gonosz szelek háborgatnak bennünket; nyugalmunkat elrabolják. Eddig Feng néni oltalmát kértük a szelek ellen, de mivel A-cu tegnap megsértette, aligha jő többé segítségünkre. Ha nincs ellenedre, oltalmazz meg bennünket; jóságodat, ahogy csak erőnkből telik, megháláljuk.
De Cuj azt kérdezte:
- Milyen erővel védelmezhetnélek meg benneteket?
A-cu így felelt:
- Kérésünk csupán ennyi: minden újév napján tűzzél ki a kert keleti oldalán egy karmazsin színű zászlót, a nap, a hold, a csillagok képével. Ez megóvja épségünket. Újév napja már elmúlt, de ha ennek a hónapnak a huszonegyedik napján, amikor a keleti szél megindul, a zászlót kitűzöd, akkor azon a napon nem lesz bántódásunk.
- Mi sem könnyebb - felelt Cuj - ezt igazán szívesen megteszem a kedvetekért.
- Köszönjük, köszönjük - kiáltoztak mind egyszerre - jóságodat sohasem felejtjük el! - és az illatárban oly hirtelen tűntek tova, hogy Cuj képtelen volt követni őket.
Másnap Cuj a kíváncsiságtól lázasan elkészítette a karmazsin zászlót. És valóban, amikor a hónap huszonegyedik hajnalán felkelt, gyenge keleti szél fújdogált. Gyorsan kitűzte a lobogót a kert keleti oldalára. Nem sokkal azután orkán söpört végig a városon és Lojangtól keletre számos fát kidöntött; csupán Cuj kertje maradt érintetlen. Cuj most megértette, hogy a leányok virágszellemek, A-cu bíbor köntösében a gránátalma, míg Feng néni a szél szelleme. A következő este a virágtündérek egész halom szilva- és őszibarack-virággal fejezték ki hálájukat.
- Köszönjük, uram, hogy megvédtél bennünket. Jóságodat csak ezekkel a virágokkal tudjuk viszonozni. Ha megeszed a szirmokat, magas kort érsz meg és ifjúságodat visszanyered; ha tovább is oltalmazol bennünket, mi is sokáig fogunk az életnek örvendezni.
Tanácsukat követve, Cuj valóban mind fiatalabbnak és fiatalabbnak látszott; nemsokára olyan volt, mintha csak harmincadik évében járna; végül pedig halhatatlanná vált.
Lojang kertésze virágrajongó,
Bíbor zászlaja leng évről évre.
Szirmok táplálják és a halandó
Halhatatlanok egét elérte.
Kedves olvasó, nehogy azt hidd, hogy ez a mese a szélről, a virágszellemekről tisztán a képzelet műve. A négy tengeren és kilenc világrészben mennyi olyan csoda történik, amelyet emberszem nem látott és emberfül nem hallott, amelyekről a tudósok sem a történeti feljegyzésekben, sem a klasszikus könyvekben nem adnak hírt!
Azzal lehetne ugyan érvelni, hogy mivel Kung-ce kerülte a természetfeletti dolgok említését, nekünk is követnünk kell példáját. Tény azonban, hogy a virágszerető emberek boldogan élnek, s akik a virágoknak ártanak, a maguk életét rövidítik meg. Nem lehet ez más, mint a gondviselés jele. Lehet ezek után a virágmeséket mint ostoba szóbeszédet elvetni? Ha szavamnak, nyájas olvasó, nem adsz hitelt, úgy kérlek, hallgass meg egy másik mesét arról a kertészről, aki hajlott korában találkozott virágtündérrel. A mese meghallgatása után a virágkedvelők még jobban fogják tisztelni a virágokat, de ha akadna köztetek valaki, aki a virágokat nem kedvelné, remélem, ennek a mesének a meghallgatása után megváltozik. Igaz, a halhatatlanság nem lehet akárkinek a része, de a virágoskertben mindenki örömét lelheti.
Azt kérdezitek, történetem milyen időben játszódik? Felelek nektek. Mindez Zsen-cung császár uralkodása alatt Csanglo faluban, Szucsou Keleti Kapuján kívül esett meg. Ebben a faluban, amely csupán fél mérföldnyire fekszik a várostól, élt egy öregember, nevezetesen Csiu Hszien. Földművelő családból származván, volt is valami földecskéje és egy szalmafedeles kunyhója. Felesége meghalt s gyermeket nem hagyott hátra. Csiu kora gyermekségétől fogva szenvedélyesen ápolta a virágokat és gondozta a gyümölcsfákat. A gazdálkodást a kertészkedés kedvéért tulajdonképpen elhanyagolta. Ha valami ritka növényre akadt, boldogabb volt, mintha drágakövet talált volna. Ha valamerre, fontos ügyekben járva, útközben szép virágra vagy fára lelt, nem törődött vele, szívesen látják-e vagy sem, bocsánatkérő mosollyal besurrant.
Ha csak közönséges növényeket vagy olyan fákat talált, amilyenek a maga kertjében is virágoztak, elég gyorsan távozott, de ha valami ritka növényt fedezett fel, amely kertjében hiányzott vagy éppen olyat, ami ha volt is neki, de nála nem nyílott többé, sürgős ügyeiről megfeledkezve, mintha csak odacövekelték volna, egész napját ott töltötte. El is nevezték virágbolondnak.
Ha Csiu virágárussal találkozott, s annak volt valami érdemes növénye, akár volt pénze, akár nem, nem nyugodott, míg azt meg nem vásárolta. Pénz híján akár ruháját tette zálogba. Akadt virágárus, aki ismerve gyöngéjét, hogy nem tud a vásárlásnak ellenállni, akárhányszor üzletet kötött vele, felemelte az árat. Akadt olyan szélhámos, aki, miután pénzét eltékozolta, Csiu virágszenvedélyével visszaélve, különös növényekről ágat tört, és hogy becsapja, mintha gyökere lenne, földbe dugta. De ő csak vásárolt, vásárolt. A különös a dologban az volt, hogy ha Csiu ilyesmit meg is vett, az oltvány mindig megfogant. És így, napról napra, hónapról hónapra gazdagította gyönyörű kertjét.
Csiu bambusznövénnyel vette körül a kertjét. A sövényre különféle rózsafajták között díszbabot, kúszó cseresnyét és rekettyét futtatott; míg a sövény alatt fehér mályvát, nebántsvirágot, bársonyos kakastaréjt, mályvát, pipacsot, valamint télizöldet, liliomot, őszi és tavaszi szegfűt, cikláment, kökörcsint, fehér pillangó virágot, örvénygyökeret, szulákot, rhododendront, vadgyömbért és még több más virágot nevelt. Virágzás idején olyan volt a kerítés, mint valami fényes selyemfüggöny. Innen nem messze megint más ritka növényekei ültetet, úgyhogy mielőtt még az egyik elvirágzott volna, már nyílni kezdett a másik.
Az öreg kertész délre néző kettős forgóajtóján belül bambusszal és árnyas ciprusokkal szegélyezett ösvény indult. Ez vezetett a három helyiségből álló lakhoz, amelyet noha nádtető fedett, mégis magas volt és tágas, jókora ablakokkal. Az előcsarnokban a falon ismeretlen művész kisebb festménye függött. Az egyszerű, fából készült lóca, az asztal, a székek csak úgy ragyogtak a tisztaságtól, akár a padló, amelyen még egy porszemet sem lehetett volna találni. Emögött volt a másik két, kisebb szoba, azok közül az egyik az idős kertész hálószobája. És kívül, ami virág csak van a nap alatt! Valamennyi szépen fejlődött. Akármilyen évszak következett, itt örökké tavasz volt.
Önhitt, büszke szilvavirág,
Félénk kosbor illata édes,
Törékeny, hűs kaméliák,
A ringló duzzadó sötétes,
Krizantém dacol a faggyal,
Mézes barackon eső gyöngye,
Áttetsző nárcisz jade-arccal,
A nyíló peónia hetyke,
Lépcsőn ritka gránátalma,
Magnólián is álomfény,
Tóban arany lótusz arca
Pompáz a szépség friss-üdén,
A mályva part mentén vakít,
Emitt kábít a fahéj ága,
Körtefa éjbe fényt hasít,
Őszibarack a hajnalt várja.
Áradó szilvaillatok,
Rózsa, tündöklő selyemkelme,
Szállnak a könnyű évszakok,
Szinte örök tavaszra lelve.
Ennek a kertnek virágait, füveit nem is lehetne felsorolni. Csiu fonott kapuja a nagy Csaotien-tóra nézett. Kelet felől ebbe ömlött a Vuszung-folyó; nyugaton a Csence-tó, délen a Pangsan-tó határolta. Így a kilátás minden évszakban, lett légyen az esős vagy száraz, egyaránt gyönyörű volt. Csiu itt gátat emelt, s azt őszibarackkal és fűzzel ültette be. Tavasszal a pirosban és zöldben ragyogó táj a hangcsoui híres Nyugati Tó szépségével versenyzett. A part mentén végig a mályvák, a vízen pedig a különféle színű vízirózsák nyílásuk idején mintha selyembaldachint lengettek volna az illatos légben a tó felett. Jöttek a vízi gesztenyét gyűjtők és apró sajkájukban énekeltek. Ha szél kerekedett, vitorlások versenyeztek egymással, miközben a halászok a füzek alatt horgonyt vetettek és kifeszítették száradni a hálót. Volt, aki horgászott, mások a hálót javítgatták vagy a hajó orrán heverészve iddogáltak. Ismét mások úszóversenyre hívták ki egymást. Nevetésüktől egész nap hangos volt a part.
Festett bárkákban zenészek kíséretében érkeztek a sétahajósok, hogy a vízirózsákban gyönyörködjenek. És amikor sötétedéskor hazaindultak, a lámpások ezreinek és a szentjánosbogaraknak a fénye a vízben a csillagok tükrével összevegyült. Aligha tudta volna az ember egyiket a másiktól megkülönböztetni. Késő ősszel, amikor a hideg szelek sárgára és vörösre festik a juharfa leveleit, a fonnyadó füzek és a hervadó mályvák a töltésen különös ellentétet alkottak a vízparti fehér, mocsárhúrral és a vörös csibehúrral. A káka között rejtőző vadlibák szomorú gágogása az égre csapott. A nagy télben, nehéz felhők sűrűsödésének idején hópelyhek szálltak szerte, minden fehér lett. De a négy évszak pompája a szavakat elhomályosítja.
Virágszedő fiúk, dúdoló halászok,
Lótuszok Tavánál tarkán mennek-jőnek;
Nádtetőn a sűrű és buja virágok
A gazda álmára illatfálylat szőnek.
Legyen elég ebből.
Az öreg kertész minden reggel elsöpörte a virágok alól a lehullott leveleket. Ez volt az első gondja. Azután virágait sorban megöntözte. Esténként még egyszer öntözött. Milyen boldog volt, amikor valamelyik fa virágozni kezdett; bort forralt vagy teát főzött; ezután mélyen meghajolt, a földet az italáldozattal meghintette, s közben a virágok hosszú életéért három imát mondott. Ennek megtörténtével a fa alá ült s lassan-lassan addig kóstolgatta az italt, míg egyszer csak a bortól felderülve énekelni kezdett. És ha elfáradt, a fa alá feküdt, egy szikla szolgált neki párnául, s attól kezdve, hogy a bimbók fesleni kezdtek, ottmaradt, míg csak a fa teljesen virágba nem borult. Ha a nap hevesen tűzött, seprűvel permetezte növényeit. Holdsütésben egész éjjel virrasztott. Ha vihar támadt, szalmakalapjában és kanavászköpenyében körüljárta a kertet, és ha valahol széltört ágat talált, azt bambuszkaróval megtámasztotta. Rossz időben éjjelente többször is kinézett a kertjébe.
Ha valamelyik virág hervadni kezdett, az aggastyán sóhajtott, még könnyezett is, és mivel ellenére lett volna a lehullott szirmokat eldobni, kis söprűjével gondosan összegyűjtötte, tányérba tette azokat, úgyhogy ameddig el nem száradtak, még örömét lelhette bennük. Azután a hervadt virágokat tiszta korsóba helyezte. Mihelyt a korsó megtelt, a kimondhatatlan bánat tekintetével ismét italáldozatot mutatott be borból vagy teából, és a korsót elvitte a gátra, hogy elássa. Ezt a műveletet »virágtemetésnek« nevezte. Ha a szirmokat a zápor leverte és besározta, gondosan tisztára mosta és beleszórta azokat a tóba. Ezt nevezte »virágfürdetésnek«.
Az öreg kertész nem tudta elviselni a letört ágak és virágok látványát. Így vélekedett: »A növény évenként egyetlenegyszer nyílik, és ez a nyílás is a négy évszak egyikének csupán néhány napjáig tart. Ennek a néhány dicsőséges napnak a kedvéért, amikor a szellőben táncol és mint a szerencse gyermeke mosolyog körbe, három évszakot szenved keresztül. De hányszor, alighogy kibomlott, már letörik! Mily nehéz elérni ezt a néhány napot, és mily könnyű elpusztítani egy növényt! Ha a virágoknak nyelvük volna, vajon nem panaszkodnának? A virág először bimbózik, azután nyílik, majd hirtelen elhervad. Magának a virágzásnak az ideje eszerint igen rövid. És gondoljunk csak a pillangókra, méhekre, madarakra, rovarokra, amelyek mind támadják, és gondoljunk az égető napra, a kegyetlen szélre, a csapkodó esőre! Az embernek, aki mindettől oltalmazza, hogy lenne szíve leszakítania a virágot!«
»Gondoljuk csak meg, mennyi időbe kerül, míg a csíra gyökeret enged, gyenge hajtást és ágat hoz, mielőtt az ember gyönyörűségére virágoznék! Nem elég szeretetreméltó a fa? Miért kell letépni a virágot? Mert letépett virágot, letörött hajtást éppúgy nem lehet az ágra visszatenni, mint ahogy leválasztott tagokat nem lehet a testhez forrasztani, vagy a halott embert életre támasztani. Ha a növények beszélni tudnának, könnyezve beszélnének!«
»Vannak, akik szép hajtásokat törnek le, csak hogy vendégeiknek a lakomán egy pillanatnyi szórakozást nyújtsanak; vannak, akik ritka virágot szakítanak le, hogy kedvesük azt egyetlen napig a hajában viselje. Eszükbe sem jut, hogy a vendégeket a kertben is lehet szórakoztatni, és hogy az asszonyok művirággal is díszíthetik hajukat. Egyetlen letarolt hajtás, eggyel kevesebb gally az ágon, és egy, ebben az évben letört ágacska, egy ággal kevesebb a jövő évben. Miért ne hosszabbítsuk meg a növények életét, hogy évről évre örömünk teljék bennük? Vannak ki nem nyílott bimbók, ezeket a virággal együtt leszakítják és a letört száron elfonnyadásra ítélik. Nem ugyanaz ez, mintha gyermekek halnak meg? És akadnak olyanok is, akik nem szeretik a virágot, és csak úgy szeszélyből tépik le, hogy odaadják valakinek, aki kéri, vagy hogy egyszerűen az útszélre dobják. Nem ugyanaz ez, mintha valakit igazságtalanul halálra ítélnek, és nincs, aki bosszút álljon érte? Ha a virágok beszélni tudnának, az ilyenekről szólva, hangjuk nem lenne-e gyűlöletes?«
Ilyen gondolatoktól vezetve, Csiu soha életében nem tört le egyetlen ágat, nem sértett meg egyetlen bimbót sem. Ha mások kertjében bámulta a virágokat, szívesen időzött ott egész nap. De ha a vendéglátó csak egy hajtást vagy egy szál virágot akart neki letépni, rémülten utasította vissza. Ha virágszedő embereket látott, kérlelte őket, ne tegyenek ilyet. Ha pedig nem hallgattak rá, képes volt akár térden csúszva könyörögni nekik, csak hogy egy szál virág életét megmentse. Az emberek ugyan Virágbolondnak nevezték, de nyílt szívétől meghatódva, kérésének gyakran engedtek. Ilyenkor meghajolva fejezte ki köszönetét.
Megtörtént, hogy olyan fiúkkal találkozott, akik a virágot eladás céljából szedték. Ezeket pénzzel elégítette ki. Ha azonban távollétében szakítottak le egy virágot, igen elszomorodott és a letört szárat sárral forrasztotta be. Ezt »virággyógyításnak« nevezte. Ezek után érthető, hogy Csiu igyekezett az embereket kertjétől távol tartani. Ha rokonok vagy barátok akartak hozzá jönni, akiket nem utasíthatott vissza, mielőtt bebocsátotta volna őket, mindent megmagyarázott. Intette őket, nehogy az emberi lélegzettel megfertőzzék a virágokat, és nehogy túl közel menjenek a növényekhez. De ha valamelyik tökfilkó virágot vagy bimbót szakított a háta mögött, az aggastyánt olyan harag öntötte el, hogy még átokkal vagy veréssel sem tehette többé lábát a kertjébe, így esett aztán, hogy amikor az emberek lassanként megismerték, még egy levélkéjéhez sem értek volna hozzá.
Ismeretes, hogy a sűrű, bokros növényzet vonzza a fészekrakó madarakat, különösen ha gyümölcsöt és bogyót is találnak. Ha beérnék a gyümölcslakomával, nem sok kárt tennének, de ugyanúgy bántják a rügyeket is. Ezért az öreg kertész magot szórt a földre és kérte a madarakat, legyenek könyörületesek. És a madarak elég okosak voltak ahhoz, hogy miután jóllaktak, csendesen röpködjenek, a virágok között csicseregjenek, anélkül hogy egyetlen rügyet bántanának vagy egy szem magot is lenyelnének. Ettől fogva Csiu kertjében több gyümölcs termett, nagyobb és édesebb, mint bárhol másutt. Mikor a gyümölcs megérett, tekintetét égre emelte, s mielőtt megkóstolta volna, áldozatot mutatott be a virágistennek. Valamennyi szomszédját megajándékozta s a maradékot eladta. Minden év elég gyümölcsöt hozott ahhoz, hogy megéljen belőle.
Amióta az idős ember virágai közt megtalálta a boldogságot - ifjúkorától öregkoráig, több mint ötven esztendeig ápolta kertjét - sohasem érzett fáradtságot. Durva ruhájában, egyszerű étkezésével megelégedve, még egészségesebb volt, mint fiatalabb éveiben. Megtakarított pénzéből támogatta a falu szegényeit és elhagyatottjait. A falusiak tisztelték is és Csiu mesternek szólították, ő azonban csak Öreg Kertésznek nevezte magát.
Napestig gyomlált, ásott és kapált,
Kertje virágok tüzében lángolt,
Köztük oly boldog, friss-vidám volt,
Ott virrasztotta át az éjszakát.
Most érkeztünk elbeszélésünk második részéhez. Élt Szu-csouban egy fiatal, kegyetlen, ravasz és hitvány fickó, név szerint Csang Vej. Tisztségviselő családból származván, helyzetével visszaélt: szomszédjaival zsarnokoskodott és ártatlan embereket nyomorba döntött. És jaj volt annak, aki véletlenül megsértette; Csang nem nyughatott, míg a szerencsétlennek egész családját el nem pusztította. Szolgái, akár a farkasok vagy a tigrisek, s néhány gonosztetteiben cinkos, fiatal csavargó mindig körülötte lebzselt. Ahová csak betették lábukat, felfordulás járt a nyomukban, és se szeri, se száma azoknak, akiket nyomorba döntöttek.
Egyszer azonban magánál hatalmasabbra talált, s az úgy elrakta, hogy élete egy hajszálon függött. És amikor törvény elé vitte az ügyet, ellensége a bíróság előtt felül kerekedett, s ő elvesztette a pert. Erre megalázottságában négy-öt szolga meg a gazfickók társaságában vidéken kezdett csatangolni. Falusi háza véletlenül Csanglo faluban volt, nem messze az öreg kertész kunyhójától.
Egy napon, amikor reggelizés után, félig ittasan ténfergett a faluban, Csang az öreg kertész kapuja mellett haladt el.
A kerítésen kúszó üde és bájos virágok, körös-körül a fák hűvös ligete meglepte.
- Kellemes helynek látszik - jegyezte meg. - Kié?
- Ez az öreg Csiu kertje, a Virágbolondé - felelt a szolga.
- Ahá - szólt Csang - hallottam már a vén bolondról, aki jól ért a virágápoláshoz. Úgy, hát itt lakik. Mi lenne, ha benéznénk?
De a szolga így felelt:
- Az öregembernek különös természete van, senkit sem enged be virágot nézni.
- Másokat visszautasíthat - ellenkezett Csang - de velem nem bánhat így. Menj és kopogtass, de nehogy megvárakoztass!
A peóniák most érték el virágzásuk teljét, és az öreg kertész, aki éppen befejezte az öntözésüket, egy korsó borral és két tányér befőttel virágai társaságában örvendezett. Még a harmadik poharat sem ürítette ki, mikor kopogtatást hallott. Letette az italt, hogy ajtót nyisson. Megpillantva vagy öt-hat legényt, akikből csak úgy áradt a szesz szaga, tüstént tartott tőle, hogy azok a kertet akarják megnézni.
- Mi hozott erre benneteket, uraim? - kérdezte a kapuban állva.
- Nem ismersz engem, öreg? - kérdezte Csang. - Én vagyok a híres Csang úrfi. Az a birtok ott az enyém. Hallottam, hogy kertedben sok szép virág van, egyenesen azért jöttem, hogy megnézzem őket.
- Hogyan, uram? - válaszolt Csiu. - Nincsen semmi különös fajta fám, csak egész közönségesek, mint őszibarack, szilva, de már ezek is elvirágzottak. Nemigen akad más.
- Vén gazember! - üvöltött Csang, és szeme szikrázott. - Mit árthat az neked, ha kissé körülnézünk! Hogy mered állítani, hogy semmid sincs? Attól félsz talán, hogy megesszük a virágaidat?
Csiu azonban kitartott állítása mellett:
- Az igazat mondtam, valóban nem sok akad.
Csang oda se hederített. Előrelépett és oly durván taszította el útjából az öregembert, hogy az megtántorodott. S most egyszerre mind berontottak. Csiu jól látta, hogy a felfuvalkodott fickók ellen semmit nem tehet, bezárta hát a kaput és utánuk ment. Félretette a bort, a befőttet, és a betolakodókat figyelte.
A jövevények látták a növényekkel tele kertet és a teljes ragyogásukban nyíló peóniákat. Ezek nem közönséges változatok voltak ám, mint a »Tavaszi-jade lugas«, hanem az öt híres fajta: a »Sárga lugas«, a »Zöld lepke«, a »Fekete vad«, a »Vörös oroszlán« és a »Tökvirág«. A peónia a virágok királya, és a lojangi peónia a világon a legszebb. Egyetlen tő az onnan származó »Sárga Jao«-ból vagy »Bíbor vej«-ből ötezer ezüst tallért is megér.
Hogy miért a lojangi peóniák a legszebbek? Megmondom. Vu Ce-tien, a kicsapongó Tang-császárnő, akinek két kegyelt miniszterét Csangnak hívták, egy téli napon arra gondolt, milyen kellemes lenne a parkban sétálgatni, és a következő rendeletet adta ki:
Tavaszistennek add hírül nyomban:
Reggel a palotakertben járok,
Tüstént keltsen fel minden virágot,
Szél kelte előtt szirmuk kibontsa!
Mivel a császárnő az ég rendeléséből uralkodott a földön, a növények nem mertek ellenszegülni a parancsnak. Még azon éjjel valamennyi rügyezni kezdett. Másnap, amikor Vu Ce-tien mulatókertjébe vitette magát, kibomló piros és bíbor virágok illatoztak. Egyedül a peóniában volt annyi büszkeség, hogy ne hízelegjen a császárnőnek és kegyeltjeinek, és még egy árva levelet sem hajtott. A császárnő a peóniát haragjában Lojangba száműzte. Azóta a lojangi peóniák a legszebbek a világon. A következő, a »Tavaszi jade-lugas« dallamára szerzett vers a peóniát magasztalja:
Gőgös a bazsarózsa,
De hajlong esőben, szélben,
Sírdogál: el ne mossa
A zápor hulló szépségem.
Napestig sóhajt a lányka,
Pirulva néz tükrébe,
Mert a bazsarózsa bája
Árnyat vet az övére.
A peóniák az öreg kertész kunyhójával szemben nőttek. A tóból kiemelt sziklák alkottak körülöttük védőszegélyt, s a sziklák körül faállvány tartotta a nap hevétől védő takarót. A hat, de néha tíz lábnál is magasabb növények pompás, tenyérnyi széles és minden színben tarkálló virágzatukkal káprázatos látványt nyújtottak. Csang emberei elragadtatásban törtek ki, ő pedig fellépett egy sziklára, hogy az illatot jobban érezze. Csiu azonban ezt nem tudta elviselni és megszólalt:
- Kérlek, állj hátrább, uram, ne menj oly közel.
Csang amúgy is bosszankodott, hogy az öreg kertész nem engedte be az imént készségesebben, és kereste az alkalmat a veszekedésre.
- Ilyen közel lakol a házamhoz és ne tudnád, hogy ki vagyok? - kiáltotta. - Tele a kerted virággal, azt mered állítani nekem, hogy nincs semmid. És most, ahelyett hogy hálás lennél, amiért szemet hunytam, még rendelkezel, hogy mit tegyek, mit ne! Mit árthat az a virágnak, ha megszagolom? Hogy megmutassam neked, ki itt az úr, még tovább is szívom az illatot. - Ezzel a virágokat egymás után magához húzta és beléjük fúrta az orrát.
Ha dühös volt is az öreg Csiu, nem mert megszólalni. Gondolta, majd csak elmegy Csang nemsokára. De a gonosz fickó, a szakértőt megjátszva, így szólt:
- Az ilyen virágok megérdemlik az ünneplést. Hol a bor, hadd örvendezzünk! - És megparancsolta a szolgáinak, hogy hozzanak tüstént italt.
Az öreg kertész látva, hogy Csang nem csupán maradni, de még inni is akar, még jobban elkeseredett.
- Kunyhóm túlságosan kicsiny - szólalt meg előrelépve. - Nincs hol leülni benne. Inkább a virágokat tekintsd meg, uram, és idd meg a borodat a magad házában.
- Itt is leülhetünk - ellenkezett Csang és a földre mutatott.
- Az ott piszkos lesz - tiltakozott Csiu - csak nem fogtok oda ülni!
- Annyi baj legyen, szőnyeget terítünk rá - hangzott Csang válasza.
Leterítették a szőnyeget, megérkezett az ennivaló, a bor; körbe ültek, a »Hány az ujjam?« játékkal mulatoztak és ittak. Sokáig, gondtalanul koccintgattak. Ezalatt Csiu mély felindultságában ült a háttérben.
Ekkor a virágok szépsége Csangban gonosz tervet ébresztett. Elhatározta, hogy a kertet birtokába keríti. Zavaros tekintettel így szólt Csiuhoz:
- Sose hittem volna, hogy egy ilyen vén bolond, mint te, érthet a virágokhoz. Ezt a tiszteletedre ürítem, itt van, igyál meg velem egy pohárral.
Az öreg kertész képtelen volt udvariasan válaszolni:
- Én sohasem iszom, de te csak igyál.
- Eladnád ezt a kertet? - kérdezte Csang.
Csiu érezte a veszélyt és rémülten felelt:
- Ez a kert az én életem, hogy adhatnám el?!
- Ostobaság! - kiáltott Csang. - Add csak el nekem, és ha nincs hová menned, eljöhetsz hozzám. Nem lesz más dolgod, mint virágokat nevelni számomra. Nos, mit szólsz hozzá?
- Szerencséd van, öreg - kiabált karban a kíséret. - Csang uraság igazán jó hozzád. Mondj neki köszönetet!
Ahogy a kényszerítést érezte, az öreg kertész a dühtől megmeredve fordította el a fejét.
- Micsoda goromba, hibbant vénember! - kiáltott Csang. - Miért nem felelsz?
- Megmondtam, hogy nem adom el. Miért kérded még?
- Átok rád, ha nem adod el, feljelentést írok és börtönbe juttatlak.
Öreg Csiu dühe a tetőpontra hágott, de mikor felelni akart, azt gondolta: »Csang hatalmas ember és részeg. Miért vegyem komolyan? Jobb, ha szelíden válaszolok.«
Így, haragját elnyelve, azt mondta:
- Uram, adj nekem egy nap gondolkodási időt. Hogyan dönthetnek oly hamar?
- Helyes - feleltek a többiek. - Holnap határozol.
Akkor már nagyon részegek voltak. A szolgák összecsomagolták a lakoma maradványait, Csang és csirkefogó társai felszedelőzködtek. Csiu attól tartva, hogy majd virágot tépnek, védőleg a peóniák elé állt. Mikor Csang előrelépett, hogy felhágjon a sziklára, megragadta a karját és így szólt:
- Igaz, hogy a virág jelentéktelen semmiség, mégis mennyi munkát kíván évről évre, hogy ez a kevés kinyíljék. Nagy kár lenne őket bántani. Pár nap alatt amúgy is elhervadnak, miért követnél hát el ilyen bűnt?
- Bűnt? - üvöltött Csang. - Eszelős vagy. Holnap az egész kert az enyém. Eszerint, ha az összes virágot letépem, akkor sincs hozzá semmi közöd.
Megkísérelte félrelökni az öreg kertészt, de Csiu megragadta és nem akarta elengedni:
- A halálom árán sem engedek virágot tépni!
- Átkozott vén bolond! - kiabáltak a többiek. - Mit számít az, ha egy szálat letépnek! Ilyen nagy feneket keríteni a semminek. Azt hiszed, megijedünk tőled?!
Ezzel eszeveszetten tépdesni kezdték a virágokat. Az öregember most Csangot kétségbeesett kiáltással elengedte és reménytelen kísérletet tett, hogy a többieket megállítsa. Midőn azonban az utat az egyik oldalról elállta, védtelenül hagyta a másik oldalt, és nemsokára egész sereg peónia feküdt leszakítva.
- Banditák! - szitkozódott Csiu vérző szívvel. - Felfuvalkodott játékra tüzelitek ezt a zsarnokot, de meglakoltok érte! - és úgy nekirontott a részeg Csangnak, hogy a nyegle fickó elvesztette egyensúlyát és hanyatt vágódott.
A többiek segítségért kiáltottak:
- Urunkat megsebesítették! - és virágaikat eldobálva, Csiura vetették magukat, hogy elverjék.
Egyikőjük azonban elég józan volt ahhoz, hogy elképzelje, ha Csiut megverik, öregember lévén, könnyen meghalhat. Ezért társait visszatartotta és Csangot lábra segítette. Igen ám, de Csang az esés feletti szégyenében feldühödve, ahány virág volt, mind kitépte, szétszórta a földön és széttaposta. Szerencsétlen virágok!
Akárha szélvész járta volna,
Halott virágok hevernek szerte,
Gonosz lélek zúzta, taposta,
A gyönge szirmok mind-mind leverve.
Az öreg kertész kínjában a földre vetette magát s az ég és föld segítségéért kiáltott. A szomszédok hallották a veszekedést, odafutottak és megütközve látták a feldúlt kertet; a kegyetlen embert kényszerítették, hogy hagyja abba a pusztítást, és a történtek iránt érdeklődtek. A szomszédok között volt Csang néhány bérlője, ezek kérték, legyen elnéző Csiuval, s közben buzgón a kapu felé terelték.
De Csang tovább parancsolgatott:
- Mondjátok meg a vén csirkefogónak, ha békésen átengedi a kertjét, elengedem. De ha még egyszer visszautasít, jaj neki! - Ezzel dühösen elvonult.
A szomszédok látták, hogy Csang részeg, és fenyegetéseit nem vették komolyan. Visszajöttek és a még mindig keservesen síró Csiut felsegítették a lépcsőre. Miután vigasztalni próbálták, elbúcsúztak tőle s bezárták maguk mögött a kaput. Egyesek, akik úgy gondolták, hogy Csiunak nem volt igaza, amikor az embereket nem engedte be kertjébe, így beszéltek:
- Az öreg legény ugyancsak bogaras, azért történt az egész. Ez majd jó lecke lesz.
Mások azonban igazságérzetük nevében tiltakoztak:
- Hogy lehet ilyesmit mondani? A közmondás szerint: »Növeld egy évig, örülj tíz napig.« Azok, akik a virágban gyönyörködnek, nem is sejtik, mennyi gondja van azzal a kertésznek. Az ég a megmondhatója, mit dolgozik ő a csodálatos virágokért. Hogy lehet őt elítélni, amiért annyira szereti neveltjeit?
Közben az öreg Csiu összetépett növényei felett szomorkodva hozzálátott, hogy összeszedje azokat. De az összetaposott, szétszórt, besározott virágok képe könnyeit ismét megindította.
- Szegény virágaim! - sóhajtott. - Túlságosan szerettelek benneteket ahhoz, hogy egyetlen szirmot vagy levelet is megsértsek. Ki hitte volna, hogy ez lesz a sorsotok?
Ahogy így siránkozott, egyszerre csak valaki szólítja:
- Csiu mester, miért sírsz ilyen keservesen?
Az öregember megfordult és egy egyszerűen, de ízlésesen öltözött, tizenhat év körüli leányt pillantott meg. El sem tudta képzelni, ki lehet. Könnyeit letörülte és azt kérdezte:
- Hová való vagy, kisasszonyom, és mi hozott erre?
- Itt lakom a közelben - felelt a leány. - Azért jöttem, mert hallottam, hogy peóniáid virágzanak. Nem gondoltam, hogy már elhervadtak.
A peóniák említésére Csiu ismét elszomorodott.
- Mi bajod - kérdezte a leány - miért keseregsz?
Erre Csiu elmondta, hogy Csang miként tette tönkre a virágait.
- Úgy hát ezért sírsz - mosolygott a lány - és szeretnéd, ha virágaid visszanőnének az ágra?
- Ne tréfálj, kisasszonyom, lehullott virágok hogy nőhetnének vissza az ágra?
- A mi családunk ért a virágok gyógyításához. Módszerünk mindig beválik.
- Valóban értenél ehhez? - és Csiu bánata örömmé kezdett változni.
- Természetesen - felelt a leány.
- Ha ilyen csodát művelnél - mondta Csiu és leborult előtte - hálám jeléül, valahányszor egy virág kinyílna, meghívnálak az ünneplésére.
- Ne borulj le előttem - felelt a leány - hanem hozzál egy korsó vizet.
Mikor Csiu a vízért sietett, azt gondolta: »Hogyan tudna ilyen csodát művelni? Talán tréfát űz velem, amiért sírni látott?« De aztán így tanakodott: »Nem, én ezt a fiatal hölgyet azelőtt sohasem láttam, semmi oka nem lehet, hogy gúnyt űzzön belőlem. Igazat mondhat.«
Miután gyorsan megtöltötte a korsót, gyorsan visszatért a kertbe. De a lány már eltűnt. A virágok ismét a szárukon voltak, és egyetlen szirom sem hevert a földön. A különbség az volt, hogy míg azelőtt egy tő csak egy színben nyílt, addig most a piros és bíbor, a sötét és a világos árnyalatok összevegyülve, a peóniák fenségesebbek voltak, mint valaha.
Hervadt pártákat szent Han színesít,
Tündér gyógyítja tört virág szárát;
Mivel csodát művel a tiszta hit,
Nehogy megvesd a virág bolondját.
Csiu elragadtatott kiáltásban tört ki:
- Sohasem hittem volna, hogy az a fiatal hölgy valóban képes ilyen csodát végbevinni! - Azt gondolta, hogy a leány még a virágok között lesz, letette hát a korsót és indult, hogy köszönetet mondjon neki. De akárhogy átkutatta az egész kertet, sehol sem találta.
» Hová tűnhetett a fiatal hölgy? - csodálkozott. - Bizonyára a kapunál lesz még. Megyek és megkérem, tanítson meg a művészetére.«
Futott a kapuhoz, de azt zárva találta, és amikor kinyitotta, hogy kinézzen, csak két öregember ült ott. Szomszédai voltak, Jü és San, akik a hálóikat szárító halászokat bámulták. Felálltak, hogy az öregembert üdvözöljék, és így szóltak:
- Hallottuk, hogy Csang Vej itt volt és felfordulást okozott. Mi kint voltunk a mezőn s nem tudtunk hamarabb érdeklődni.
- Igen - felelte Csiu - ezek a gazemberek sok bajt okoztak. De szerencsére egy ifjú hölgy jelent meg, aki ért hozzá, hogyan kell a virágokat megmenteni. De eltűnt, mielőtt még köszönetet mondhattam volna neki. Nem láttátok, merre ment?
- Hogyan lehetne a letört virágokat megmenteni? - kérdezte a két idős ember. - Mikor jött ki a leány?
- Éppen most - felelte Csiu.
- Már itt ülünk egy ideje - mondták a szomszédok - de senki sem jött ki. Nem volt itt semmiféle leány.
Csiu egyszerre megértette az igazságot és felkiáltott:
- Ha így áll a dolog, akkor tündér volt!
Az emberek tovább faggatták:
- Mondd el, hogyan mentette meg a virágokat?
És amikor az öreg kertész elmondta, hogy s mint történt a dolog, elbámultak:
- Milyen csodálatos eset! Menjünk és nézzük meg!
Bementek, Csiu elreteszelte mögöttük a kaput.
De San és Jü a peóniák láttára felkiáltott:
- Ez tündér műve! Halandó ilyenre nem képes!
Mialatt Csiu válogatott tömjént égetett és meghajolt az ég előtt, hogy háláját kifejezze, a két idős ember így szólt:
- A virágok iránt érzett különös szereteted a tündért arra késztette, hogy földre szálljon. Holnap megmutathatod ezt Csang verekedő bandájának, hogy a sárga földig szégyelljék magukat.
- Nem, nem - felelt az öreg kertész - az ilyen emberek olyanok, mint a veszett kutyák, a legjobb elkerülni őket. Ugyan miért hívnám őket vissza? - A két szomszéd belátta, hogy igaza van.
Csiu örömében felmelegítette az otthagyott bort és meghívta Sant és Jüt, hogy sötétedésig együtt örüljenek a virágoknak. Azután széltében-hosszában elterjesztették a hírt, úgyhogy a következő napon már az egész falu tudta, s valamennyien látni akarták a peóniákat. Csak attól tartottak, hogy az öreg kertész nem fogja beengedni őket. Csiu azonban okos ember volt. Az istennő megjelenése felébresztette benne a kívánságot, hogy az igazság keresésének éljen és a világnak hátat fordítson. Ezen az éjszakán nem aludt, mélyen gondolataiba merülve ült virágai közt, ameddig csak derengeni nem kezdett benne a felismerés, hogy a Csanggal történt összeütközésnek ő maga az oka.
»Önzésem zúdította rám a bajt - állapította meg. - Ha olyan lennék, mint az istenek, akik mindenkihez jóságosak, sohasem esett volna meg ilyesmi.«
Másnap reggel szélesen kitárta a kertajtót, hadd jöjjön, aki csak akar. Az a néhány falusi, aki odamerészkedett, virágai szemléletébe merülve találta.
Csiu megszólította őket:
- Jöhettek és megnézhetitek a virágokat, amikor tetszik, csak nehogy leszakítsátok.
A hír hallatára a falusiak seregleni kezdtek a kertbe.
A következő napon Csang Vej így szólt az embereinek:
- Tegnap ez a vén pimasz leütött. Gondoljátok, hogy ilyesmit eltűrök?! Követeljük, adja ide a kertjét, s ha visszautasít, az egész kertet letaroljuk.
Csang barátja így vélekedett:
- Csiu kertje közel van a házadhoz, nem kell attól tartanod, hogy visszautasít, de kár volt tegnap kifosztani a kertet, így nem maradt semmi, amiben később gyönyörködjünk.
- Annyi baj legyen - felelte Csang - jövőre újak nyílnak. Gyorsan fel, mielőtt még kijátszana bennünket.
Még nem értek messzire, mikor hallották, hogy egy tündér Csiu kertjének minden leszakított virágát visszavarázsolta a szárára, és hogy a peóniák most több színben díszlenek. Csang azonban nem hitte.
- Ugyan milyen jótéttel érdemelhette volna ki a vén csirkefogó a tündér látogatását? - kérdezte. - És ez a híres tündér akkor toppant volna be, amikor letaroltuk a virágokat, mintha házvezetőnőként éppen ott lakna? Az öreg ezt a mesét eszelte ki és félelmében, nehogy visszatérjünk, elhíresztelte. Ez az egész. Azt a látszatot akarja kelteni, mintha égi erők védelmében állna, s így akar bennünket távol tartani.
Társai helyeseltek. Mikor azonban a kerthez értek és a kettős kaput tárva-nyitva találták, a ki- és beözönlő emberektől ugyanazt a mesét hallották.
- Úgy látszik, mintha valóban így történt volna - szólaltak meg Csang társai.
- Szó sincs róla! - ellenkezett a szájhős. - De nem is törődöm én semmiféle tündérrel, megyek és követelem a kertet.
A kanyargós ösvényen a szalmafedeles kunyhóhoz érve, be kellett látniok, hogy a mendemonda igaz. És a virágok, bármilyen különös is legyen, a virágok, amelyek csodálatára az emberek idegyűltek, még ragyogóbbak voltak, mintha csak mosolyognának.
Csang megdöbbent ugyan, de arról a szándékáról, hogy megszerezze a kertet, mégsem tudott lemondani. Miután egy keveset ott időztek és körülnéztek, más, gonosz terv érlelődött szívében.
- Egyelőre elmegyünk - szólt oda a többieknek.
Mikor a kapun kiértek, azok megkérdezték:
- Miért nem kérted a kertet?
- Kitűnő tervet szőttem - felelt Csang. - Semmi szükség, hogy vitába szálljunk vele, a kert holnap az enyém lesz.
- És mi ez a terv?
Csang megmagyarázta:
- Vang Cöt Pejcsouban fekete mágia űzése miatt lázadással vádolják. A hadügyminisztérium minden kormányzóságot és kerületet varázslatok betiltására és a varázslók letartóztatására utasított. A mi kerületünk háromezer ezüstpénz jutalmat tűzött ki annak, aki a varázslók nyomára vezet. Nos, holnap elküldöm Csang Pát a jamenbe, emeljen vádat Csiu mint varázsló ellen, azon az alapon, hogy a virágokat visszabűvölte a szárukra. A kínvallatás alatt az öreg mindent be fog ismerni, börtönbe vetik; a kertet nyilvános árverésre bocsátják, és ugyan ki merné megvenni?! Bizonyára az ölembe hull, s ráadásul még a háromezer ezüst jutalmat is bezsebelem.
- Ez igen, ez már terv! - dicsérték az emberek. - Gyerünk, nincs vesztegetni való idő!
Egyenesen a városba siettek, elkészítették a vádiratot, és másnap reggel elküldték Csang Pát a kormányzósági törvényszékre, hogy tegye meg a feljelentést az öreg kertész ellen. Csang Pa, Csang Vej legügyesebb szolgája, a törvény emberei között nagy jártasságnak örvendett.
Mivel a kormányzó amúgy is igyekezett lefülelni a varázslókat, értesülve arról, hogy a csodának az egész falu tanúja volt, természetesen hitelt adott a panasznak, s hivatalnokokat és rendőröket küldött Csang Pával Csiu letartóztatására. Csang Vej, aki a szükséges megvesztegetést már elintézte, odaszólt Csang Pának és a rendőröknek, hogy csak menjenek előre, ő pedig az embereivel utánuk haladt. Azok egyenesen bevonultak a kertbe, de az öreg kertész azt hitte, hogy virágnézni jöttek, s nem fordított rájuk különösebb figyelmet. Hirtelen egy kiáltással rávetették magukat és megkötözték.
- Mit tettem? - kérdezte a rémült Csiu. - Miért fogtatok el?
Az emberek varázslónak, lázadónak becsmérelték és minden magyarázat nélkül elhurcolták. És amikor a körös-körül álló szomszédok megbotránkozva kérdezték, mi történt, a törvényszolgák így feleltek:
- Mit kérdezősködtök? Nagy bűnt követett el, s ki tudja, nem vagytok-e cinkosai?
A falusiak erre megszeppentek és eloldalogtak, nehogy végül még ők is belekeveredjenek. Csupán Jü, San s néhány jó barát követte bizonyos távolságból az öreg kertészt.
Csiu letartóztatása után Csang és emberei eljöttek megszemlélni a kertet. Először alaposan körülnéztek, nem maradt-e bent valaki, azután bezárták a kaput és visszatértek a törvényszékre. A törvényszolgák már térdre kényszerítették Csiut az emelvény előtt, és Csiu észrevette, hogy kívüle még egy ember térdel ott, akiben azonban nem ismerte fel a feljelentőt. A megvesztegetett őrök ezalatt előkészítették a kínzó szerszámokat.
A kormányzó ráförmedt:
- Honnan kerülsz ide? Hogy mersz mágiát űzni és a népet rászedni? Kik a híveid? Valld be az igazat!
Olyan volt ez, mint a sötétben eldörrenő ágyú. Az öreg kertész azt sem tudta, ki a támadó.
- Családom - kezdte a feleletet - négy nemzedéken keresztül lakott Csanglo faluban. Nem vagyok én idegen, jött-ment varázsló. A varázslathoz nem is értek.
De a kormányzó folytatta:
- A napokban a lehullott szirmokat fekete mágiával visszavarázsoltad a szárukra. Tagadod ezt?
Csiu most megértette, hogy a vádló csak Csang Vej lehet. Elmondta a kormányzónak, hogy a szájhős hogyan követelte tőle a kertjét, miként taposta szét a virágait, és hogy a tündérlány miként jelent meg. A kormányzót előítéletei megakadályozták abban, hogy hitelt adjon a szavainak.
- Hányan vannak, akik egész életüket szorgalmas vallásgyakorlatban töltik, abban a reményben, hogy valami istenséggel találkozzanak - gúnyolódott - s ezeknek sem sikerül a tündért meglátni. Éppen a te sírásodra jelenne meg? Ha valamilyen tündér valóban megjelent volna neked, akkor felfedte volna a nevét, hogy a nép megismerhesse, nem úgy, mint ez, aki szó nélkül eltűnt. Azt hiszed, van ember, akit elbolondíthatsz? Kétség sem fér hozzá, hogy varázsló vagy. Kezdjék meg a kínvallatást.
A szolgák helyeslő morajjal, tigrisek és farkasok módjára előrohantak. Csiut a földre teperték, bokájánál megragadták, s már éppen megkezdték volna a vallatást, amikor a kormányzót olyan szédülés fogta el, hogy székéről majdnem leesett. Túl gyengének érezvén magát az elnöklésre, megparancsolta, hogy Csiut állítsák pellengérre és börtönözzék be másnapig, amikor majd a kínvallatás megtörténik.
Mikor a pribékek Csiut elvezették, a sírdogáló aggastyán meglátta Csang Vejt.
- Csang úr - szólt hozzá - semmi rosszat nem tettem neked, hogyan vagy képes ilyen kegyetlenül vesztemre törni?
Csang szó nélkül elfordult és szolgájával, Csang Pával, valamint a többi hitvány fickóval kereket oldott.
Az öreg Jü és San azonban most ért oda és hallották a vádat.
- Micsoda igazságtalanság! - kiáltottak fel. - De nem baj, holnap az egész falu kezességével kiváltunk.
- Bár így lenne! - felelte Csiu könnyek között.
- Hitvány gazember! - szitkozódtak a börtönőrök. - Ne szipogj, és mozdulj!
Csiu könnyes szemmel ment a börtönbe, ahová szomszédai bort és eleséget küldtek. Az őrök azonban nem adták oda neki a küldeményt, maguk fogyasztották el. Éjjelre pedig úgy odakötözték a padhoz, hogy élő holttesthez vált hasonlóvá, amely még ujjnyit sem tud mozdulni.
Nagyot sóhajtott:
- Szeretném tudni, miféle tündér lehetett az, amelyik megmentette a virágaimat s ugyanakkor kiszolgáltatott engem ennek a gazfickónak. Ó, tündér, ha megkönyörülnél rajtam és megmentenéd a házamat, otthagynám és csak a hitnek élnék!
Ahogy így tanakodott magában, a tündér, amelyik az előző napokban meglátogatta, ismét megjelent.
- Hála néked, tündér! - kiáltott fel Csiu kétségbeesésében. - Ments meg!
A tündér mosolygott.
- Kívánod, hogy véget vessek szenvedéseidnek? - kérdezte. Ezzel előrelépett, ujjával a kertész felé mutatott, annak láncai pedig megoldódtak és földre zuhantak.
Az öreg kertész letérdelt és a földig hajolva köszöntötte.
- Megmondanád a nevedet, tündér? - kérdezte.
A tündér így felelt:
- Én vagyok a Virágok Gondviselője és a Nyugati Paradicsomban az Ég Királynője szolgálatában állok. Mivel virágaidat annyira szeretted, azért támasztottam fel őket; igazán nem gondoltam, hogy ezzel alkalmat adok ennek a gazfickónak az elpusztításodra. A sors rendelése szerint el kell viselned a kínvallatást; holnap azonban megszabadulsz. Ami Csang Vejt illeti, a virágszellemek már tudatták az Ég Királynőjével, hogy a nyomorult bántalmazta a virágokat, és hogy életedre tört. Ő már meg is halt. A tányérnyalói pedig, akik gonoszságaiban támogatták, szintén meglakoltak. Ha te a jövőben életedet a hit szolgálatába állítod, néhány év múlva az égbe viszlek.
Az öreg kertész ismét a földig hajolt és így könyörgött:
- Istennő, kérlek, taníts meg, hogyan éljek a hitnek!
- Ennek több módja van - felelt a tündér. - Attól függ, kinek milyen a természete. Mivel te a virágok szeretetével kezdted, a virágok által fogsz istenné válni. Ha virágokkal táplálkozol, végül is repülni tudsz majd.
Miután megtanította, hogyan kell a virágokkal táplálkozni, Csiu hálája jeléül ismét a földre borult előtte. Felállván azonban már senkit sem látott. Felemelve fejét, a börtönfal tetején megpillantotta, ahonnan még intett is neki, így szólván:
- Jöjj ide és távozz velem!
De mire az öregember félig felmászott, kimerültség fogta el, és amint a tetőt elérte, alulról csengetés zaja és kiabálás ütötte meg a fülét.
- A varázsló megszökött!
Rémületében elengedte a falat és hirtelen lezuhant, hogy a lócán a hideg verejtéktől elöntve felébredjék. Világosan emlékezett az álmában történtekre, és a meggyőződés, hogy minden jóra fordul, megvigasztalta.
Gyarlóság, önzés szívét nem marja,
Virraszt felette egek oltalma.
Ezalatt Csang Vej abban a meggyőződésben, hogy a bíró Csiut bűnösnek tartja, ujjongott.
- A kertész minden hájjal megkent fickó - mondta - de ma éjjel a börtönlócán fekszik és nem akadályozza meg többé, hogy a kertjében mulatozzunk.
A többiek helyeseltek:
- A múltkor, amikor a kert még az övé volt, nem éreztük valami jól magunkat, de most, hogy a tiéd, kényünk-kedvünkre szórakozhatunk benne.
- Ez így van - hagyta helyben Csang.
Tüstént elhagyták a várost és megparancsolták a szolgáknak, hogy gondoskodjanak ételről, italról. Csiu kertje felé tartottak, kinyitották a kaput és beléptek. A parasztok méltatlankodtak ugyan, mégsem mertek Csanggal szembeszállni. De mikor Csang és az emberei odaértek a szalmatetős házikóhoz, valamennyi peónia mind szétszórva hevert ismét a földön, egyetlen virág sem maradt a tövén.
Csodálkozásukra Csang így felelt:
- Úgy látszik, hogy a vén gazember valóban varázsló. Másképpen hogyan változtak volna ismét ily gyorsan a virágok? Valóban tündér járt volna itt?
Az egyik fiatal legény így vélekedett:
- Tudta, hogy uraságod a virágokat akarja élvezni, és ezt találta ki, hogy bolondot űzzön belőlünk.
- Jól van - felelt Csang - ha ilyen cselt eszelt ki, a lehullott virágokkal fogunk szórakozni.
Ezzel kiterítették a szőnyeget és akárcsak a múlt alkalommal, letelepedtek a földre. Kedvükre ittak, Csang Pa jutalmul még két külön palack bort is kapott. Addig koccintgattak, míg a nap nyugaton már lebukóban volt, s valamennyien becsíptek. Ekkor hatalmas szél kerekedett.
Fű az udvaron hajlik a szélben,
A tó sáros vizet kavar.
Dúvad üvöltöz a sűrű légben,
Fenyők mögött zúg a vihar.
A forgószéltől felragadva, a földön heverő virágok szempillantás alatt egy láb magas lánykákká változtak. Az emberek még fel sem kiálthattak csodálkozásukban, a lányok belevetették magukat a szélbe, míg csak el nem érték az emberi lények nagyságát. Pompás ruháikban szépséges koszorút alkottak és bájukkal a férfiakat egészen elkápráztatták. Egy piros ruhás leány kezdett beszélni:
- Sok esztendeig éltünk itt - szólott - Csiu mester gondosan ápolt bennünket. Sose hittük volna, hogy megérjük a napot, amelyen ripők alakok romlott leheletükkel szennyeznek be és kegyetlen kézzel letörnek bennünket: sose hittük volna, hogy hamis vádat emelnek Csiu mester ellen, és összeesküsznek, hogy helyét elfoglalják. Most itt van előttünk az ellenség! Rohanjuk meg, hálából barátunk iránt és bosszúból a rajtunk esett sérelemért!
- Igazad van - helyeseltek a virágleányok. - Ne vesztegessük az időt, még majd megugranak.
Karjukat felemelve magasba lendültek, ruhájuk ujjával mint lobogókkal a szelet csapkodva, jeges zivatart zúdítottak az emberekre, hogy a hátgerincük is beleborzongott.
- Kísértetek, kísértetek! - kiabáltak azok összevissza. Poharaikat eldobálták és egymással mit sem törődve, eszeveszetten menekültek. Megbotlottak a sziklákban, az ágakkal összekarcolták arcukat, elestek, újra feltápászkodtak, hogy aztán újból lebukjanak. Ahogy a zűrzavar annyira csillapodott, hogy számba tudták venni egymást, Csang Vejt és szolgáját, Csang Pát többé nem találták. A szél elcsendesedett, s ők megszégyenülve, mint a nyulak lopakodtak haza az alkonyatban és még örültek is, hogy a bőrüket megmenthették. Jó időbe telt, míg a szolgák rémületükből magukhoz tértek. Ekkor megkértek néhány bátor parasztlegényt, menjen velük vissza s fáklyákkal keresték meg a hiányzó embereket. A kertbe visszatérve, egy nagy szilvafa alól nyögést hallottak, a fáklyájukat felemelve, Csang Pát fedezték ott fel, törött koponyával a fa törzsének támaszkodva, fel se tudott volna állni.
Míg a többiek átkutatták a kertet, két béres hazatámogatta. A kertben csend és nyugalom honolt. A peóniák védőernyőjük alatt úgy nyíltak, mint annak előtte. Sehol egyetlen letört virág. A kunyhóban szanaszét heverő poharak, tányérok, s mindenfelé a kiloccsant bor. Csodálkozásukban tátva maradt a szájuk, gyorsan összeszedték az edényeket s újból hozzáláttak a keresésnek. A kert igazán nem volt valami nagy, és bár háromszor, négyszer is körüljárták, Csang Vejnek mégsem lelték nyomát. Csodálkoztak:
- Talán elfújta a szél, vagy a tündérek felfalták volna? Ugyan mi történhetett vele?
Még ott kódorogtak egy darabig, azután, mivel nem tudták, mitévők legyenek, elhatározták, hogy otthon töltik az éjjelt, s majd másnap ismét elindulnak a keresésére. Ám ahogy a kapuhoz értek, egy másik, lámpásokkal felszerelt csoporttal ütköztek össze, öreg Jü és San jött néhány szomszéddal megnézni, hogy Csang Vej és a társai valóban találkoztak-e kísértetekkel, s a keresésére indult csapat valóban hiába kutatott-e utána? Mikor megtudták a tényeket, az idős emberek nem győztek csodálkozni.
- Ne távozzatok még - szóltak - mi majd segítünk nektek a keresésben.
Az újabb gondos keresés újabb csalódást okozott; a béresek sóhajtva tartottak a kapu felé, amikor Jü és San így szólt:
- Ha nem jönnétek vissza az éjjel, bezárhatjuk mi a kaput? A mi kötelességünk, hogy itt őrködjünk.
Ekkorra a vezetőjüket elvesztett Csang népsége olyanná vált, akár a fej nélküli kígyó. Hetykeségüknek nyoma veszett, készségesen feleltek:
- Hogyne, természetesen.
Már éppen elmenőben voltak, amikor az egyik béres a kerítés keleti sarkánál elkiáltotta magát: - Megtaláltam az uraságot! - Valamennyien odarohantak.
A földműves felfelé mutatott:
- Ez nem az úr selyemsapkája, a puha karimával, ott a kőrisfán? - kérdezte.
A többiek erre így kiabáltak:
- Ha itt van a sapka, a gazdájának is itt kell lennie.
Csak néhány lépésnyire tapogatóztak a kerítés mentén, amikor egyikőjük rémületében felsikoltott.
A keleti sarokhoz közel levő emésztőgödörben egy felfordított ember volt látható, és cipője, harisnyája, alsóruhái elárulták, hogy ez Csang. Akármilyen szennyes volt, a béresek kihúzták a testét, Jü és San pedig titokban hálát adva az isteneknek, a szomszédokkal eltávozott. Csang néhány embere a tóhoz vitte a holttestet, hogy megmossa, mások meg hazamentek, hogy hírt adjanak a családnak, amely sírás, jajgatás közepette készítette a gyászruhákat Csang Pa koponyatörése még azon éjjel rosszabbra fordult, és pontosan hajnalhasadás előtt meghalt, íme, a gonosztevők jutalma.
Két hitvány fickó távozott innen,
Két gonosz lélek szállt a pokolra.
Másnap a bíró elég jól érezte magát ahhoz, hogy a törvényszéken elnököljön. Már éppen meg akarta ismét kezdeni az öreg kertész vallatását, amikor egy őr jelentette, hogy Csang Pa, a feljelentő, és gazdája, Csang Vej az elmúlt éjjel meghaltak. A kormányzó nem hitte el az újabb csodát, ameddig száznál több helybeli paraszt és idős férfi meg nem érkezett egy kérvénytekerccsel, amely állította, hogy Csiu nem varázsló, hanem jótetteiről híres virágkedvelő; Csang Vejt viszont az ég büntetése sújtotta, amiért az öreg kertészt hamisan bevádolta.
A kormányzóban már előző napi szédülése felkeltette a gyanút, hogy igazságtalanság történhetett, és most látta a valót. Parancsára Csiu, aki szerencsére még nem került kínvallatás alá, tüstént visszanyerte szabadságát. Hivatalos pecséttel ellátott iratot adott neki, abból a célból, hogy akassza ki a kapujára, s ezzel akadályozza meg, hogy növényeit az emberek bántalmazzák. A falusiak hálájukat fejezték ki a kormányzónak és elhagyták a törvényszéket. Azután Csiu mondott köszönetet szomszédainak és velük együtt hazament. Jü és San kinyitották a kertajtót és barátaikkal beléptek. Az öreg kertész, megpillantva a változatlanul virágzó peóniákat, mélyen meghatódott. Napokig tartott a vígasság, mert a szomszédok Csiu hazatérését lakomával ünnepelték, ő pedig mindenkit megvendégelt, aki segítette bajában.
Ezután az öreg kertész hozzászoktatta magát a virágtáplálékhoz; végül képes volt főtt étel nélkül élni, és minden pénzt, amit gyümölcseivel szerzett, alamizsnaként szétosztott. Már fehér haja néhány év elteltével ismét fekete, arca pedig oly üde lett, akár egy ifjúé.
Évek múltán, a nyolcadik hónap tizenötödik napján, a ragyogó napsütésben, felhőtlen ég alatt, virágai között jóga-gyakorlatot folytatott.
Egyszerre csak mennyei fuvallat támadt s tarka felhőket lehelt az égre. A levegőt csodálatos zene járta át, és különleges illatok szálltak alá a magasból. Kék főnixmadarak és fehér gólyák ereszkedtek le az udvaron. A Virágok Gondviselője lobogók között, baldachin alatt, tündérlányok zenekíséretében jelent meg az égen. Mikor az öreg kertész megpillantotta, a földre vetette magát előtte. De az istennő szólt:
- Csiu Hszien, időd betelt. Az Ég Királynője közbenjárásomra a Földi Virágok Oltalmazója névvel tüntetett ki, és most házaddal együtt az égbe szállasz. Feladatod lesz megáldani azokat, akik gondozzák és szeretik a virágokat, és megbüntetni a virágokat elhanyagoló és pusztító embereket.
Csiu homlokával a földet érintve mondott köszönetet az égnek, s a felhőkön a tündérekkel együtt a magasba szállt. Közben a nádtetős kunyhó a kerttel együtt lassan emelkedni kezdett és dél felé lebegett. Öreg Jü és San, meg a többi falusi, akik ennek a jelenetnek tanúi voltak, földre vetették magukat és látták, amint az öreg kertész kezét emeli és búcsút int nekik a felhők közül, ahol még jó ideig felismerhető volt. A falut ez időtől fogva Tündérfalvának vagy Virágfalvának nevezték.
A kertész és a virág szerelme
Az istennőt a földre idézte,
A kert és kertész együtt szállt égbe,
Többé nincs szükségük elixirre.
Kemény Katalin fordítása |
