A Washita folyó mellett létasített fő ellátótáborban Nelson A. Miles egy katonaorvos gondjaira bízta a két kislányt, aki a kansasi Fort Leavenworth-be vitte őket. Januárban Miles és Thomas H. Neill ezredes a fehérekkel baráti viszonyban lévő kajovákat küldött ki azzal a feladattal, hogy kutassák fel a sájeneket és beszéljék rá őket a megadásra. A kajovák az új-mexikói határ közelében, a Pecos folyó egyik mellékágánál találták meg Kőborjú (Stone Calf) faluját. Amikor Kőborjú, aki Mexikóból hozta vissza népét, megtudta, hogy a béke azon múlik, épségben vissza tudja-e szolgáltatni a két fehér foglyot, azonnal a sajátja melletti sátorba költöztette Catherine-t és Sophiát. A lányokat márciusban engedték szabadon, miután Kőborjú, Szürke Szakáll, Vörös Hold és más főnökök népükkel együtt megadták magukat a Brinton Darlington ügynökségen.
November 8-án Frank D. Baldwin hadnagy a 6. lovasezred D-századával és az 5. gyalogezred D-századával megtámadta Szürke Szakáll 100 sátorból álló faluját, melyet kb. 200 harcos védett. A harcosok folyamatosan tüzelve, lassan vonultak vissza, hogy fedezzék a nők és a gyerekek menekülését. Baldwin 12 mérföldön keresztül üldözte őket a prérin, miközben a sájenek kb. 20 harcost veszítettek. Néhány felderítő az elhagyatott táborban, egy halom bölénybőr alatt találta meg a csonttá-bőrré lesoványodott, az éhenhalás szélén álló két kislányt, Nancy Addie és Julia Germant. Catherine-t és Sophiát a menekülő sájenek magukkal hurcolták.
1875. április 6-án dörögtek a fegyverek egy fákkal borított nagy homokdomb környékén, Oklahomában. Sájen indiánok küzdöttek az amerikai katonákkal, akik egy - a közeli Reno-erődből kihozott - Gatling szórólöveget is bevetettek ellenük. Állítólag hat sájen harcost kaszált le a Gatling, így ez volt a fegyver legsikeresebb alkalmazása az őslakók ellen az 1870-es, 80-as évek indiánháborúiban.
Milyen események vezettek a harchoz a homokdombnál (Sand Hill Fight) ?
1874 nyarán több portyázó sájen csapat tört be Kansas területére, hogy bosszút álljanak a csordáikat tizedelő bölényvadászokon. Ahogy az gyakorta megtörtént, ennek a bosszúhadjáratnak is ártatlan telepesek itták meg végül a levét. Szeptember 11-én a Varázslatos Víz (Medicine Water) vezette sájenek brutálisan lemészárolták és megskalpolták a German-család öt tagját: John Germant, a feleségét Lydiát, a fiukat Stephent, valamint két lányukat, Rebecca Jane-t és Johannát. Négy lányt, a 17 éves Catherine-t, a 12 éves Sophiát, a 7 éves Juliát és az 5 éves Nancy Addie-t fogolyként magukkal hurcolták. A lányokat fogvatartóik megverték és a két idősebbet csoportosan megerőszakolták a csikóharcosok (dog soldiers). Ráadásul még a sájen nők is folyamatosan gyötörték őket, főként Varázslatos Víz gyűlölettel teli felesége, Mochi (Bölényborjú Asszony) keserítette meg amúgy is nyomorúságos életüket. Egyébként ő volt az, aki egy tomahawk csapással megölte a lányok édesanyját. Juliát és Addie-t végül eladták Szürke Szakáll (Grey Beard) sájenjeinek, akik a Llano Estacado keleti részére vitték őket, míg Varázslatos Víz csapata a cölöpsíkság nyugati felére hurcolta magával Catherine-t és Sophiát.
A Gatling az indiánok ellen nem sok sz@rt ért. Ormótlan, dögnehéz jószág volt, úgy kellett vontatni mint egy ágyút. Nehezen lehetett vele célozni, könnyen elakadt. A rézbőrűek pedig általában nem voltak olyan hülyék, hogy tömött sorokban, frontálisan rohamozzák meg a katonákat. A US Army 1874-75-ben használta a sájenek ellen, 1877-78-ban pedig a népörszik ellen. Minimális hatással.
Én annyit tudok, hogy Custernek fel volt kínálva, hogy az 1876. évi nyári hadjáratra vigyen magával Gatlingokat, de nagy ívben lesz..rta, mondván, hogy a Gatling-puskák cipelése nagyon lelassítaná a Hetedik Lovasezred vonulásának sebességét.
Rá is cseszett odafönn a Zsíros Fűnél, a gyarmatosítók nyelvén a Little Bighornnál.
Annyiról van még tudomásom, hogy 1890-ben a Sebesült Térd patak melletti tömegmészárláskor (ezt ugyanis csatának még a legnagyobb jóindulattal sem lehet nevezni) az E.Á. Hadsereg 4 db. M1875 típusszámú Hotchkiss-féle hegyiágyút is bevetett a lakoták ellen.
Ez viszont nem sorozatlövő vagy golyószóró volt, még kevésbé géppuska, hanem hagyományos, egylövetű, de már hátultöltős könnyű tüzérségi löveg.
Itt olvashatsz erről a fegyverről, kép is van róla:
Utána kellene járni, hogy egyáltalán mettől - meddig és mennyi Gatling géppuskát gyártottak. Ha csak a hadsereg vásárolhatta - márpedig biztos így volt - a közbeszerzés papírjai, a seregtestek, akik megkapták, biztos megvannak valamely levéltárban.
Az lenne a legszerencsésebb, ha már valaki az USA-ban már feldolgozta volna a témát és közkincsé tette.
Tényleg ezek a komancsok és kajovák 1876 után mintha több évtizedre eltűntek volna a történelemből.
Persze lehet, hogy csak nyugodtan élték sanyarú életüket a rezervátumban, az valóban nem olyan látványos, hogy bekerüljön a korabeli újságok címlapjára meg a történelemkönyvekbe...
Mindenesetre jó lecsökkent a számuk 19. sz. végére a korabeli népszámlálási adatok szerint, sokan már úgy vélték, hogy végleg el fognak tűnni a Föld színéről, de aztám mégsem.
Komancs van kb. 17 ezer a 2021. decemberi adatok szerint (nagyobb részük ma már kevert genetikailag), kajova meg 12 ezer egy 2011-es oklahomai állami adat szerint.
Bradley százados vagy Bradley kapitány - mondjuk az angolban a százados meg a kapitány az tök ugyanaz - valami sci-fi vagy fantasy marhaságban nem az a fickó volt, aki megmenti az Egyesült Államokat (vagy az egész emberiséget, ezt most már nem tudom)???
Jó, aki 1874-ben lent Texasban harcolt a komancsok és kajovák ellen, az egy másik Bradley lehetett. :-)
A regény szerint az 1874. évi hadműveletekben az E. Á. Hadsereg legalább 1 alkalommal sorozatvető Gatling-puskát is bevetett az ellenséges komancsok és kajovák ellen.
Egy Bradley nevű százados lovassági oszlopa valahol a Texasi Serpenyőnyél és az Indián Territórium (ma Oklahoma állam) határvidékén.
Egy kb. 200 fős komancs - kájova harci csoport próbálta lóháton lerohanni a katonákat, de azok Bradley százados szakmai felkészültségének és éberségének köszönhetően már felkészülten várták a rohamot.
Igaz, hogy a dombtetőn felállított Gatling-puska kb. egy perc után használhatatlanná vált, mert a túlmelegedés miatt megszorult benne a forgó szerkezet, de így is nagy károkat okozott a támadó őslakosok között, megbontotta a lovasrohamukat és sok lovat is veszítettek.
Namost az lenne ezzel kapcsolatban a kérdésem, Frankie és Tibb, hogy ez szerintetek reális, ill. megtörténhetett?
Én ugyanis sehol máshol nem olvastam, hogy Gatling puskát vetettek volna be az őslakosok ellen az 1874. évi Vörös Folyó Háborúban (Red River War).
"Szélfújta Haj még korábban esik el, az utánpótlást szállító szekéroszlop elleni lovasrohamban. Egy Arlbuckle nevű egykori bölényvadász lövi le egy nehéz, messzehordó bölényölő puskával. "
Az a szekéroszlop könnyű célpontnak tűnt, mivel hogy nem katonák, hanem csak civil fegyveresek kísérték, de valójában nem volt az, mert a Coltjaikkal is nagyon keményen védekeztek.
Meg ott volt ez az Arlbuckle nevű fickó, aki elővette a nehéz, direkte a bölények elejtésére kifejlesztett Sharp márkájú bölényölő puskáját.
Szélfútta Hajat akkor tudta csak eltalálni, amikor az a lovával már átugratott a szekerek vonalán és az ellenkező irányban távolódóban volt.
Szóval hátulról lőtt rá.
Szélfútta hajnak a keresztcsontja fölött ment be a töltény, de nem esett le a lováról, hanem annak sörényébe kapaszkodva még ki tudott vágtatni a tűzvonalból. De a sebe túl súlyosnak bizonyult, meg a vérveszteség is legyöngítette. Lecsúszott a lováról.
A bajtársait arra kérte, hogy arccal fordítsák a naplemente felé és a feje alá tegyenek vaíamit.
Azok lefektették úgy, hogy a feje alá egy állványt tettek és arcát a lemenő Nap felé fordították.
Szélfújta Haj azért kérte ezt, hogy a lelke eggyé válhasson a Nagy Titokkal.
Mert hogy akkor már tudta, hogy a következő napot nem fogja megélni.
Halkan dúdolgatta a halotti énekét.
Amikor a Nap lenyugodott a távoli nyugati horizonton, az új-mexikói hegyek mögött és narancsvörösre festette a prérit, abban a minutumban adta vissza a lelkét a Teremtőjének és vált egggyé a Nagy Titokkal.
Így ért véget Szélfútta Haj (cca. 1837-1838 - 1874), a "rezervátumon kívüli" síksági indiánok egyik legkiválóbb harcosa, aki utolsó leheletéig védelmezte a szabad síksági indián életformát...
Mondjuk, olyan szempontból talán jól járt, hogy azt a szégyent már nem kellett megélnie, hogy a rezervátumbnan hajbókoljon a fehér kormányügynökök és katonatisztek előtt....
Hatalmas filmet lehetne belőle készíteni, legalább olyan jót, mint a Farkasokkal táncoló.
Bár a regényben nem igazán van Happy End:
A végén a Kemény Rúd Szurdokban vívott csatában a katonák lelövik Farkasokkal táncolót is, a mellén megy be a patron és a hátán jön ki, aztán hamarosan elvérik...
Szélfújta Haj még korábban esik el, az utánpótlást szállító szekéroszlop elleni lovasrohamban. Egy Arlbuckle nevű egykori bölényvadász lövi le egy nehéz, messzehordó bölényölő puskával.
Mosolygós hadifogságba kerül a floridai Fort Marionba, egy régi spanyol építésű erődben kialakított börtönbe.
Két év kőkemény hadifogság után azonban hazaengedik a Sill-erőd mellett lévő komancs-kajova rezervátumba, miután megígéri a fehér nevelőtisztnek, hogy békében fog élni és soha többé nem fog fegyvert fogni sem a jenkik, sem a mexikóiak ellen.
Hát igen, kiderül az is, hogy a rezervátumban nagyon sanyarú és unalmas az élet egy mozgalmasabb élethez szokott síkságio indiánnak, de hát ez van, ott legalább békében élhet, nem háborgatják a katonák (sőt a hadsereg kötelessége elvileg megvédeni a rezervátum-indiánokat a fehér banditáktól és mindenféle fosztogató, erőszakos csőcseléktől).
Hogy tovább aztán mi lesz Mosolygóssal és a családjával, azt már nem tudjuk meg, mert itt véget ér a regény...
Harmadik kötete már nem készült el, pedig lehetett volna belőle egy jó trilógia.
Ha a síksági indián háborúk vagy az apacs és navahó háborúk epizódjai érdekelnek, akkor kérdezz nyugodtan, lehet hogy Frankievel és Tibb őrnaggyal tudunk segíteni.
Hozzáadnék még pár könyvet, persze a lista valószínűleg ezzel sem lesz teljes: Richard Collins: Indiánok és ősi kultúrák Észak-Amerikában Helikon kiadó 1993
William C Davis: A vadnyugat hőskora Helikon kiadó
Solc, Václáv-Horesj, Petr: Amerika őslakói Madách kiadó 1970
Ezeknek egy jó részét olvastam (kb. a felét így ránézésre)
Kiegészítésképen három nagyon jó történelmi indiánregény, szerintem jobbak, mint Karl May vagy James F. Cooper regényei, bár mint jól megírt ifjúsági regényeknek, ezeknek is megvan a maguk varázsa.
Szóval a 3 regény:
Thomas Berger: Kis Nagy Ember (azonos címmel, Dustin Hoffman főszereplésével egy nagyon jó jenki játékfilmet is készítettek belőle).
Michael Blake: Farkasokkal táncoló (lényegében ez alapján készült az azonos című film, a legfőbb nagy különbség, hogy a regény a komancsok, a film a lakoták között játszódik.
Michael Blake: A Szent Út (a Farkasokkal táncoló folytatása).
Ha területeklről van szó, egészen mások az arányok Euróoában és Észak-Amerikában, főleg ha Észak-Amerika nyugati (a Mississippitől nyugatra eső) részét nézzük.
Példának okáért maradjunk az őslakosok rezervátumainál (egy példa erejéig):
az északi sájenek rezervátumával szomszédos egykori halálos ellenségeik, az apszalokék, ismertebb nevükön varjú indiánok rezervátuma.
Ennek területe angolszász mértékrendszerről metrikusra átszámolva 9.341 km2.
(Valamikor még ennél is nagyobb volt, de az 1880-as években egy részét a kormányzat elvette és kiárusította a földéhes telepesseknek).
Ez nagyságrendileg a legnagyobb területű magyar vármegyével, Bács-Kiskunnal (8.445 km2) vethető össze, sőt a varjú rezervátum még nagyobb is.
Ugyanakkor a varjú rezervátumnak 2017-es adat szerint mindössze 7.096 fő állandó lakosa volt, ami 0,76 fő/km2 népsűrűségnek felel meg, szemben Bács-Kiskun 495 318 fős népességével (2022), ami 58,65 fő/km2 népsűrűség...
Tkp. csak amerikai viszonylatban számít kicsinek az északi sájen rezervátum: közel 1.800 négyzetkilométer, ami kb. egy közepes méretű magyar megye, pl. Zala felének felel meg.
És hogy mi lett ennek az északi sájen csoportnak a további sorsa?
Hát az is történelmi kalandregénybe illő történet, a fegyverletételüktől kezde folytatva azzal, hogy egy oklahomai rezervátumba deportálták őket, majd onnan engedély nélkül visszatértek északra, az őket üldoző fél amerikai hadsereggel nyomukban.
Aztán egy részük fogságba került a Robinson-erődben, onnan kitörtek, de a nagy részüket halomra lőtték a "kékkabátosok."
Végül a maradékaik hosszas bürokratikus huzavona után fönt északon, a Montana Territóriumban, a Nyelv-folyó alsó folyásánál kaptak egy kisebb rezervátumot.
Ez a Northern Cheyenne rezervátum, amely a mai napig megvan.
Helyszín: Willow Creek (Fűzfa-patak), más néven Red Fork of the Powder River, Wyoming Territórium, Amerikai Egyesült Államok.
Fehér testvérkéim úgy találják meg csata helyszínét a kuglis világtérképen, hogy beütik a térkép keresőjébe, hogy "Kaycee, Wyoming", azt kidobja a világháló- bár a csata időpontjában ennek a településnek még híre-hamva sem volt - aztán ettől a városkától 20 jenki szárazföldi mérföldet, azaz kb. 32 metrikus kilométert nyugat felé megyünk.
Lényegében már kőkeményen bent a Nagyszarv-hegységben:
