Két éve vesztettem el édesanyámat rákban, és még mindig van hátra a gyászmunkából. Arról szeretnék beszélgetni, ki hogy tudja/nem tudja feldolgozni egy nagyon szeretett ember elvesztését.
Lehet, hogy ezt is jelenti a feldolgozása a történteknek, hogy bele tudunk törődni abba, hogy ez az állapot végleges. Valószínű ez az egyik dolog, ami kell ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni.:(
Csak hogy tudja ezt elérni az ember?
Én ugye járok pszichológushoz pont emiatt, jövő héten majd felvetem neki is ezeket a kérdéseket...
én ma személy szerint egy ici-picit jobb hangulatban vagyok, és ahogy olvastam a soraidat az átmeneti dolgokról, teljesen azonosulni tudtam vele... de talán ez tényleg átmeneti... hisz' akárki, akármit mond egyszer még találkoznuk! Ez biztos.
Olyan furcsa volt, ma voltam véradáson és (az ismeretlen) doki felemelte a fejem és azt mondta, hogy milyen gyönyörű szemem van (gondoltam ez valami bolondok-napi tréfa) :) aztán hozzátette, "csak nem aputól kapta" ???? Furcsa, nyeltem egyet és csak mosolyogva(!) azt válaszoltam, "nem, EZT nem tőle"....
Én meg állandóan a szó szoros értelmében vett csodát várom, mint a filmekben, hogy jelenjen meg és mondjon valamit, tegye jobbá az életet. Ne nevessetek ki, tényleg. Pedig -elvileg- egy józanul gondolkodó lény vagyok, ezért is van szellemi munkám, de ezek alapján lehet hogy bekattanok??? Sokszor gondoltam már erre. Egyszerűen komolyan várom, hogy megpillantom, otthon, valamikor :-(((
Vagy mivel ő nagyon nem szerette, ha rossz állapotban láttuk (világ életében ettől rettegett), még azt is el szoktam képzelni, hogy csak miattunk úgy tett, mintha nem ébredne fel, eltüntetett minden nyomot, és valahol máshol él, amíg felépül, és egyszer csak majd megpillantom valahol :(((
Jajj, bárcsak.....De nem. Képzelgek.
Szóval valahogy nekem is úgy tűnik ezek alapján, mint ahogy írtad, hogy ez egy átmeneti állapot :(((
Hát nem vagy könnyű helyzetben... Nálunk legalább nincsenek ilyen családi konfliktusok.
Rájöttem arra, hogy én olyan szinten nem tudom elfogadni Anyukám halálát, hogy tulajdonképpen valamilyen átmeneti dolognak tekintem. A lelkem mélyén még mindig nem úgy gondolok rá, mint valami végleges dologra. Hanem, mint életem egy rossz szakaszára, ami elmúlik egyszer és minden olyan lesz újra, mint volt.
Természetesen én sem úgy értettem, nekem is folyton ilyesmi jár a fejemben, amikor ilyen idős és semmire sem jó embereket vélek felfedezni jártamban-keltemben :=/
Én igazából úgy értettem, hogy Ő végülis a saját anyját (!) "hibáztatja" emiatt :( Ők meg már tényleg igencsak idősek. Most műtik majd mostoha nagypapámat, és addig mamámra kell majd vigyázni (92 éves, de még munkaügyileg pl. aktívan tevékenykedik - művészettörténész)...És ha ez szóba jön, hogy akkor hogy lesz, mint lesz, tudunk-e segíteni keresztanyámnak ebben stb..mindig elhesegeti a témát, hogy mit akarnak ők már, mert milyen idősek. Hát nem tom...
Apukám 61 éves, mondjuk 10 évet könnyedén letagadhat. 10 év volt köztük Anyuval.
Hát igen, pont emiatt van az, hogy örülök, hogy Apukámnak van valakije. Semmiképpen nem szeretném, hogy magányos legyen. Amíg egyedül volt, tényleg rémes lehetett neki. Ott abban a lakásban, ahol minden Anyukámra emlékeztette. Meg ne felejtsük el, hogy milyen lehetett neki feldolgozni azt az élményt, hogy ő találta meg Anyukámat. Ez is, ha eszembe jut, teljesen kiborulok...
Az egyik hsz-ban írtad, hogy az idősebbek generációját nem lehet hibáztatni, hogy nem betegek. Persze, hogy nem, sőt örülünk neki, hogy ha jól vannak, egészségesek. De apu halála után mikor végigmentem a városon és csak bámultam ki a fejemből, akkor néhány 60 fölötti tudatánál nem lévő alkoholistánál(!) nekem is rögtön az jutott eszembe, hogy Ő IGEN, APU MEG NEMMMM?? Mivel tett ő többet? Mennyivel élt jobban?
Persze ezen kár rágódnom, illetve természetesen tőlük sem sajnálom az életet.... persze, hogy nem. csak olyan furcsa ez...
hát az igazat megvallva, én valahogy szeretném is, hogy legyen - idővel - Apunak valakije, meg nem is. De biztosnak tűnik, hogy nem lesz. Aput nagyon nehéz elviselni, Anyu is nehezen tette. És amiket már itt sok hsz-sal ezelőtt leírtam, hogy most teljesen másképp látja a dolgokat, mint ahogy azok voltak/történtek, így teljesen tökéletesnek látja a - sajnos elmúlt - életüket Anyuval, és mindig csak azt hangoztatja, h nemsokára már ő is "elpatkol" (saját szavaival élve), és addig neki már minden mindegy, öregnek és semmire sem jónak látja magát. Hát, nem tudom. Hogy ez változzon...ezért szeretném csak, hogy legyen valakije. De hát elképzelhetetlen. Hol találkozna emberekkel? Sehova nem jár, a Velencei-tó közepén kívül, ahol csónakból horgászik egyedül.. :(((
Persze, ezek a tárgyak mindekire másképp' hatnak.. én csak leírtam, hogy nálam hogyan van ez. Bár ezek közül egyik sem emlékeztet a betegségére, kivéve egy könyvet, amit én is úgy kaptam számára... és "sajnos" ezt holnap tovább is adom. Nekünk sokat segített és sajnos ma arra mentem be az iskolába, hogy egy kedves barátnőm rokonát is elérte a rák. Remélem ők is hasznátveszik. :(
Én is sokat gondolkodom ezen az új pár dolgon. Apunak új felesége volt. Ő még nagyon fiatal és senki sem várja el tőle, hogy egyedül élje le az életét (gondolom). De ez akkor is borzasztóan nehéz. Nem tudom elképzelni, hogy a féltestvérem egy (számomra) idegen valakinek mondja majd, hogy apa. Mert ugye ő még nem érti, csak érzi...
Én nem tudom magam körül elviselni a tárgyakat, amik rá emlékeztetnek. Valahogy úgy vagyok vele, hogy így is lépten-nyomon eszembe jut és elszomorodom, nem kell, hogy még pluszban más is előhozza ezt az érzést. A temetőben sem voltam azóta sem, hogy eltemettük
Szerencsére nálunk a temetésen nem volt semmi olyan, ami bántó lett volna. Nem pap búcsúztatta, hanem egy ún. hivatásos búcsúztató. És a beszéd, amit felolvasott, azért nem volt semmitmondó, mert Apukám írta. Kiírta magából az érzéseit, az őszinte fájdalmát, a gondolatait. És rengetegen voltak ott, látszott, hogy tényleg mennyien szerették.
Kedves Herendi!
Az én Apukámmal éppen ellentétes a helyzet, mint a tiéddel. Neki ugyanis már van egy új kapcsolata. Ennek tulajdonképpen valahogy örülök is, mert látom, hogy boldog és tudom, hogy nagyon rossz lenne neki egyedül. És tudom, bár ezt nehéz elismerni, hogy Anyukámmal - a depressziója miatt - az utolsó időkben elég nehéz lehetett együtt élni. Persze Apukám számára is iszonyúan kiborító volt ez az egész, hiszen tényleg szerették egymást és 36 évet éltek le együtt. De most mégis olyan felszabadultnak látom. És bár tényleg jót akarok neki, de azért ezt elég nehéz elfogadni. A párjával is jól kijövünk, de nem igazán vagyunk bizalmas kapcsolatban és azt hiszem, ha rajtam múlik egyhamar nem is leszünk. És azért azt is elég nehéz elviselni, hogy most más él ugyanabban a lakásban Anyukám helyén, mintha ő nem is lett volna. Tudom, kicsit zavaros ez így leírva.
Annyira hullámzik a hangulatom, hogy szerintem az talán nem normális... (de mi az?)
Most éppen sírás nélkül olvasom a topicot... mondjuk végre kimozdultam egy kicsit... napokig egész nap csak a gép előtt........ semmi társaság. Persze nagyon sokan vannak mellettem, akik tényleg mellettem állnak, de azt gondolom ezt az én lelkemnek kell letisztáznia. Rengeteget álmodok vele.
Nagy pofon, hatalmas, de fel kell állni. Előttem van, ahogy apu a maga modorával rámförmed, "ne bőgj már!" :) Ok, apu megnyugszok :)
Persze ez nem mindig ilyen zökkenőmentes.
Apu csodák csodájára decemberben télapót játszott... most majdnem megkérdeztem, hogy most miért nem öltözött nyúlnak? :) de aztán rájöttem, hogy hoppááá... :(
Nekem nagyon jól esik kimenni a temetőbe. Főleg egyedül. De bármi látványa, ami hozzá köthető, jó. Ruha, ház, testvérek :)
Naponta elolvasom az utolsó üzenetét (sírás határa ismét). Valamiért szükségem van rá.....................................................................................................................
Nagyon szépen köszönöm a soraidat. Tudom,hogy aki nemrég ment el,annak az emléke frissebb. Én a jelesebb ünnepek előtt álmodom a szeretteimmel. Olyankor úgy érzem,hogy itt vannak velem. Rossz,hogy nem tudok/tudunk/ a temetőbe kimenni. Talán akkor könnyebb lenne,mert elmondhatnám/mondhatnánk/ Neki,hogy mennyire szerettük/szeretjük/ még a mai napig is Őket. Nem tudok Neked mit mondani,csak azt,hogy részvétemet fogadd. Ha van akiért élj,az könnyebbé teszi a bánatot. Köszönöm,hogy meghallgattál. Vigyázz Magadra.
Én sem beszélek róla múlt időben. Nekem ő még mindig itt van, csak más formában. Legalábbis ezt mondom magamnak, hisz' különben nem bírnám ki.
Külön lakunk és mindig látogatóba megyünk... a ami napig ha megyünk, azt mondom, hogy megyünk apuékhoz.
Én kész voltam a temetésen. Szerintem szinte sokkos állapotban. Forgott velem a világ.
Valaki írt egyszer a "félrészeg" papról... hát nekünk is kijutott belőle. Néha szánalmas volt az egész. De széppé, meghatóvá tették apu barátai.
Igazad van, én is biztos vagyok benne, hogy az idő múltával ez nem múlik el, csak átalakul. Nálam teljesen hullámzó. Azért ez hatalmas fájdalom az embernek, amit sokan még nehezítenek is. Én is átestem a hivatalban a figyelmességen, a temetésen se volt semmi, hogy mit meg nem mertek tenni.
Szerintem nálam is ez a baj, hogy elfojtom magamban. De mit is csinálhatnék? Néha kiírom magamból e-mailben, de nem tudom, hogy ez elég-e, mert ha beszélni kell róla, rosszul leszek...
Hát először is köszönöm a vidító képeket!!!! Nagyon örültem nekik. Édes kis cuki babókák. És ne értsétek félre, persze, nem úgy értettem, hogy bizarr, mert tudom, hogy Nektek ők azok, akik segítenek feldolgozni a történteket. Csak akkor nem tudtam, hogy a szemetekben milyennek tűnik majd ez a kérés. Én örülök neki a legjobban hogy itt vannak köztünk, a fórumban a csöppek, így a csak olvasóknak is erőt tudnak adni legalább!!!!!! Köszönjük Nektek.
Kedves Csehlencse,
Ezzel:
"Én majdnem képtelen vagyok bárkivel is beszélni Anyukámról. Persze tudok beszélni a haláláról, de nem tudok úgymond "lazán" emlékeket felidézni róla, mondjuk a családtagjaimmal közösen. Ha meg a családtagjaim teszik ezt általában hamar rövidre zárom a témát. Egyelőre minden emlék, ami Vele kapcsolatos nagyon fájdalmas nekem. A rossz emlékek azért mert rosszak, a jó emlékek azért, mert olyasmit idéznek, ami már soha többé nem lesz, amit elvesztettem örökre."
a számból vetted ki a szót, egy az egyben így van velem, komolyan! Mindig így van. Apukámmal meg pláne, még annyira sem tudok beszélni Anyuról, mint más családtagokkal. Valahogy rettenetesen félek felhozni a témát, és ha ő hozza fel, olyan félelemérzésem támad, mint mikor Anyu kórházban volt, és rettegtem attól, mi történik, míg nem vagyunk ott...Múltkor mondjuk beszéltünk arról, hogy Apu elkezdte részletesen felidézni az utolsó napokat húsvétkor, kitette azt a terítőt az asztalra, amit anyu véletlenül kiégetett, mert felborította a gyertyát (tavaly húsvétkor már nagyon rossz állapotban volt). Én meg mondtam Apunak, hogy nem szeretem látni ezeket a dolgokat,ami csak a betegségre emlékeztet. És ő meg mondta, hogy ő arra is szeretne emlékezni, mert az is, ahogy mondta, a "történet" része. Na ebben nagyon nem értünk egyet, nem is firtattam tovább a dolgot, csak nem megyek be abba a szobába. Igy is mindig akarva akaratlanul a betegségre gondolok, a kórházra, főleg ebben a tavaszi időben, hogy tavaly ilyenkor a kórházban szenvedtünk egy törülközővel, hogy úgy rögzítsük az ablakhoz, hogy ne süssön anyura (függöny nem volt...), stb..Ezeket a bevillanásokat is nehezen viselem, nem még hogy ha kint vannak a "jelek".
Sajnos én Anyum számát egyből kitöröltem, mert akárhányszor ránéztem a mobilomban, nagyon rossz érzésem támadt (biztosan azért, mert Anyumnak csak akkor lett már mobilja, amikor nagyon beteg volt)!!! Inkább emlékszem a vidám beszélgetésekre, amikor a munkahelyéről hazatelefonált és beszélgettünk...A rögzítőn vannak üzenetei viszont.
Boborján, hogy gondolhatsz olyat, hogy "üres" lennél azért, mert a munkád teljesen el tudja terelni a figyelmed??? Hál'istennek, hogy így van. Nekem is, amikor sok a munka ez van, és titkon azért örülök neki. Sajnos én is elfojtom az éreztem.
Szóval ez az egész úgy sz*r, ahogy van. Az idő igaz, nem oldja meg a helyzetet, csak maximum az ember a gondolatai mellett azért visszarázódik a saját kis megszokott életébe. De ehhez - nekem legalábbis - sok időre van szükségem.
Az érzés az idő múltával nem múlik el, csak átalakul. Emlékezéssé, ilyesmivé. Próbálom fölidézni azt, hogy mit éltem át, amikor Apám halt meg. De a mostani veszteségem azért nem hasonlítható az akkorihoz, mert akkor legalább Anyám megmaradt, akinek szüksége volt a segítségemre, és én is számíthattam rá. Most nagyon egyedül maradtam a veszteségemmel - a sok testvér és a sok barát, haver, ismerős stb. ellenére is.
Néhány dologra egyszerűen képtelen vagyok... Nagyon sok olyan dolog volt, ami számomra csak Anyuval együtt volt érthető, élvezhető stb. Anyu annyira nyitott, sokoldalú, érdeklődő ember volt! Minden érdekelte! Mindent meg tudtunk beszélni - sőt néha jóízűeket vitatkoztunk is! - akár a mindenkori kormányfő balfékségéről, akár a legújabb divatról, akár a fociválogatott siralmas teljesítményéről. Akármi történik velem, akár rossz, akár jó - úgy futnék Anyuhoz, hogy elmeséljem... Ha beszélek valakivel Anyuról, akkor egyszerűen képtelen vagyok múlt időben fogalmazni. Nem azt mondom, hogy "Anyu erre mindig azt mondta", vagy "Anyu erre azt szokta mondani", hanem azt, hogy "Anyu erre mindig azt mondja".
Apámra visszatérve... Egy, másfél év múltán azt hittem, hogy nagyjából már emlékké alakult bennem Apám alakja. Simán tudtam sírás nélkül beszélni róla, meg ilyesmi. Aztán egyszer egy kollégám - aki nem is ismerte Apámat - pontosan azokkal a szavakkal és azzal a hangsúllyal fogalmazott meg valamit, ahogyan annakidején Apám tette. Kirohantam a teremből, és pityeregtem egy sort a mosdóban...
Anyu halála és temetése között alig sírtam. Nem értettem magamat. De aztán arra gondoltam, hogy biztosan azért van így, mert már az intenzív osztályra kerülése előtt jó néhány héttel tudtam, hogy legföljebb néhány hónapja lehet hátra, és akkor bizony nagyon sokat sírtam. (Nem rákja volt, de annyira rosszul működött az egyik szerve, hogy az is csoda volt, hogy egyáltalán ennyi ideig tudott élni ebben az állapotban.) Viszont a temetés előtt néhány nappal elkezdődött az, hogy folyamatosan csak Anyuról álmodtam - persze, az élő Anyuról, nem volt benne az álmomban a tudat, hogy Anyu már nem él. A temetés után ez elmúlt - viszont egyre kevesebb kell ahhoz, hogy (látszólag ok nélkül) elpityeredjek.
Nem is tudom, hogy jó-e vagy rossz, hogy most nagyon sok munkám van. (Még kimondani is szörnyű, de bizony még Anyu halálának estéjén is muszáj volt dolgoznom...) Egyrészt jó, mert szellemi munkám van, amire nagyon oda kell figyelnem, és ez elvonja a figyelmemet másról. Másrészt viszont csodálkozom magamon, hogy ennyire "ki tudok kapcsolni", amikor dolgozom. Félek magamtól: ennyire "üres" lennék? Sokan gondolják azt, hogy hideg, rideg vagyok - pedig "csak" elfojtom az érzéseimet, nem mindig mutatom ki őket...
teljesen megértelek. szerintem ez egyáltalán nem aberráltság! valószínüleg én ugyanezt tenném.
amit nyakláncot aputól kaptam én csak azért nem hordom, mert nem merem... elhagyom állandóan az aranyakat és ha ezzel is megtörténne, nagyon utálnám magam. a temetésen is a zsebemben volt és szorítottam...
Talán most jutottam el arra a szintre, hogy édesapám haláláról "merjek" ide írni. Már több, mint egy hónapja, de a mai napig kiborulok.
Teljesen megértem a reakciótokat. Az hogy apu száma még így, hogy "Apa" benne van a telefonomban, engem megnyugtat. Sőt, az utolsó sms-ét sem tudom/akarom kitörölni.
Végig olvstam/sírtam ezt a topicot. Olyan furcsa, hogy mennyi szenvedés van az élet örömei mellett. Nekem a nagymamámon kívül (majdenem 100évesen) nem halt meg senkim és most megtörtént. Én konkrétan nem tudtam/tudok mit kezdeni a helyzettel.
Én nem tudom, hogy az idő mit tesz ezzel az érzéssel.
kártya: én is úgy érzem, hogy ezt sosem lehet elfogadni. De legalábbis ép ésszel felfogni nem. Bár nálam ez nagyon friss. Minden mozzanat előttem van.
Szívből kívánok mindenkinek rengeteg erőt!
Nekem valahogy így látatlanban ti is adtatok, azzal, hogy olvashattalak titeket. De sajnálom, hogy ti is átélitek ezeket a fájdalmakat.
Én majdnem képtelen vagyok bárkivel is beszélni Anyukámról. Persze tudok beszélni a haláláról, de nem tudok úgymond "lazán" emlékeket felidézni róla, mondjuk a családtagjaimmal közösen. Ha meg a családtagjaim teszik ezt általában hamar rövidre zárom a témát. Egyelőre minden emlék, ami Vele kapcsolatos nagyon fájdalmas nekem. A rossz emlékek azért mert rosszak, a jó emlékek azért, mert olyasmit idéznek, ami már soha többé nem lesz, amit elvesztettem örökre.
Egyébként, ha már gyászmunka a topic címe, szóval sokat gondolkoztam azon, hogy mit is jelent valójában az, hogy feldolgozni valakinek a halálát. Hogyan fogom magam akkor érezni, ha ez megtörténik? Milyen érzéssel fogok visszagondolni Anyukámra és arra, ami vele történt? Ti mit gondoltok, mit tudtok erről?
Teljesen megértelek. Velem is előfordult, hogy hozzám nem is túl közel álló emberek halála kiborított. Egyszerűen teljesen érthetetlen lett a tudat, hogy nincs többé. Hogy nem fogunk róla többet beszélni. Ez az ami olyan felfoghatatlan tud lenni.
Én sem vagyok képes átírni a telefonomban azt a számot, amihez az Anyu nevet társítottam. Pedig megtehetném, ugyanis ez simán annak a lakásnak a Matáv-száma, ahol harmincakárhány évig együtt laktam Anyuval, s ahol most is lakom. Főleg akkor sokkoló a dolog, amikor nem találom a mobilomat, és a vonalas telefonról eccerűen fölhívom a mobilszámomat, hogy a csörgés alapján megtaláljam a készüléket. Ilyenkor tojok arra, hogy ott van a készüléken az "1 nem fogadott hívás" szöveg, nem nézem meg, nem törlöm ki. Csakhogy egy idő után biztosan befut egy újabb nem fogadott hívás is, és sokkot kapok, amikor megnézem a listát: Gyuri, Anyu. Kész, már potyognak is a könnyeim. Azt hiszem, meg fogom kérni egy olyan ismerősömet, aki nem ismerte Anyut, hogy legyen szíves felülírni a nevet azzal a szóval, hogy "Lakás". Nincs szó arról, hogy "el akarom felejteni" Anyut - de nem akarok látszólag ártatlan pillanatokban hisztérikus sírógörcsben kitörni.
Anyu, mielőtt intenzív osztályra került, sima, normál kórházi osztályon volt 3 hónapig, és nagyon igyekezett, hogy - amennyire lehet - "teljes életet éljen". Mindennap vásárolt kétféle napilapot, ha volt tévé, akkor nézte, rádiózott, rengeteg könyvet olvasott (karácsonykor 11 könyvvel leptem meg - szilveszter délutánján 9-et hazaküldetett velem, mert addigra kiolvasta őket), szóval, igyekezett "lépést tartani" a külvilág eseményeivel. Vettünk egy Meglepetést is, amiben, ugye, rengeteg rejtvény van, és sokféle nyereményre lehetett pályázni. Egyetlen pillanatig sem gondoltuk, hogy nyerhetünk, de azért becsületesen beküldtem a pályázati szelvényt. Három nappal Anyu halála után csöngetett a postás, és hozott egy küldeményt a Meglepetéstől: egy hűtőmágnes volt a csomagban. Ezt nyerte Anyu... Én meg, amilyen mazochista vagyok, persze föltettem a hűtőajtóra. (Amúgy alapból rühellem a hűtőmágneseket. Nincs is másik.)
Sajnos én már hat éve vesztettem el édesanyámat,édesapámat több mint tíz éve. Még mindig nem tudom elfogadni,hogy nincsenek. Édesapám temetésén jobban sírtam,mint édesanyámén. Lehet,hogy azért,mert apás voltam? A sógorom vasdárnap halt meg,de még nem tudom elfogadni,hogy elment,pedig Amerikában élt,és nem is láttam sűrűn. Azért ez is megviselt. Talán,mert tavaly volt itt,és még friss az emléke. Mit gondoltok erről? Szívesen várom a válaszotokat. Előre is köszönöm.
A Te mamád legalább tudta, hogy hamarosan unokája lesz, még ha nem is láthatta - ez lehet egy picike vigasztalás...
nekem annyiszor eszembe jut, hogy mit szólna, ha látná, főleg, amikor valami happening van, első ezmegaz, amikor az ember már nyúl is a telefonért, hogy anya, képzeld, magától felállt a gye...aztán lehanyatlik a keze...
ezt egyébként nem szoktam mesélni, mert félek, hogy hülyének néznek, de a telefonom a mai napig időnként tök magától felhívja az anyu számát, vagy beteszi a híváslistába...mikor először megláttam, fordult egyet a világ, mostanra már megszoktam...ülök a kanapén, előttem az asztalon a telefon, és egyszercsak hallom, hogy tárcsáz... ilyenkor villámgyorsan oda kell ugrani és lenyomni, mert anyunak céges mobilja volt, visszaadtuk, és megkapta más, aki már egyszer issza is hívott, hogy ki zaklatja...képzelhetitek, nem álltam neki elmagyarázni...:-/
lehet, hogy olyan sokszor hívtam őt, hogy a telefonnak is hiányzik...
herendi, szerintem ez nem bizarr, hiszen a kisfiam az, aki a legtöbbet segít a gyászmunka elvégzésében...az meg már bónusz, hogy az arcából anyukám búzavirágszemei néznek a párom zöld meg az én barna szemeimbe ...
Nu itt van gyorsban két kép a rettenetes gazfickóról, ígérem, nem konvertálom át a topikot valami anyukás fórummá:-) ez csak egy kicsit off
Tényleg nagyon jó, ha van az embernek ilyenkor egy stabil, elfogadó és szerető társa, de a lenagyobb segítség (legalábbis nekem az) a kacagó gyereked, aki mellett nem hagyhatod el magad, akire vissza kell mosolyogni, mert az ő pici, felhőtlen kis élete nem sérülhet az én bánatom miatt.
És próbáld meg elhessegetni a lekiismeretfurdalást, ha tényleg ezt akarta, megtette volna bármikor később...bár tudom, hogy nagyon gyötrelmes dolog az önvád, szerintem itt mindannyian éreztük...engem például sokáig bántott, hogy nem voltam mellette, amikor meghalt, este 8 körül hagytam ott a kórházban, tudván tudva, hogy ezek már az utolsó napjai, és éjfél körül telefonáltak végül is. Egyszerre vádoltam magam, hogy miért nem vártam ott mellette, hogy fogtam volna a kezét, de közben, aljas módon, egy pici megkönnyebbülés is volt bennem, mert lehet, hogy olyan szörnyű lett volna, amit nem bírok ki...:-(
Átérzem azt is, amit arról írtál, hogy senki nem fog mégegyszer így szeretni az életben...ez így van, senki nem fog úgy hinni bennem, olyan gyönyörűnek, különlegesnek és okosnak látni, mint ő tette - talán a gyerekem egy ideig (emlékezz a kamaszkorodra :-)
Mindazonáltal én megpróbálok annak örülni, ami jutott, és ahogy írod, nektek is nagyon jó volt a kapcsolatotk anyukád betegsége előtt, van akinek ez egész életen át nem jut ki, több ismerősöm irigyelte a mi jó viszonyunkat, mert nekik másmilyen jutott. Mi legalább jópár évig fürödhettünk a feltétel nélüli szeretetben, és hidd el, hogy az nagyon sokat jelent - és nagyon sokat fog jelenteni a babád felnevelésénél is, hiszen azt tudod csak továbbadni, amit te is megkaptál egyszer.
