A folyóasszony folyik, Egyre nő, folyik, A folyóasszony folyik, A tengerbe folyik, Földanya, vigyél, Jó anyám legyél Földanya, vigyél, A tengerbe vigyél
te nagyon akartad az életet, a lánghajú tavaszt. s meg vagyon írva: aki nagyon akarja, elveszti azt. és látod, mostan teljesedik be rajtad az Ige második fele: akit kifele gátol a világ, annak befele nő az élete.
Játszol velem, nehogy túlságosan könnyen megismerjelek. Kacagásod fényével megvakítottál, hogy elrejtsd a könnyeidet. Ismerem, ismerem a művészetedet. Sohasem ejted ki azt a szót, amit akarsz.
Elsiklasz előlem ezer ösvényen, nehogy rabul ejtselek. Félreállsz, nehogy összetévesszelek a tömeggel. Ismerem, ismerem a művészetedet. Sohasem jársz azon az ösvényen, amelyen akarsz.
Többre vágysz, mint a többiek, azért vagy olyan hallgatag. Játékos gondtalansággal elhárítod ajándékaimat. Ismerem, ismerem a művészetedet. Sohasem nyújtod ki a kezed azért, amit akarsz.
Én odamegyek és megkérem őket, hogy tégedet nagyon szeressenek, és értsék meg vívódó éneked. Én odamegyek és megkérem őket, pajkos kacajjal, mint egy könnyű tündér, hogy lássanak be fátyolos szívedbe, szeressenek elátkozott szívünkért. Általkarolom csöndesen a lábuk, az életed szelíden elmesélem, hogy megriadjanak és tág szemekkel bámuljanak reám az őszi éjen. Mert szép a lelked régi bánatoktól, oly édes és jó, mint a tiszta bor. Ó, én tudom, ki vagy te és mi vagy te, a te dalod rezgő rezedaillat, pünkösd a kedved, templom a szíved, és hogyha szavad néha elijed, előtted szellemek és árnyak ingnak. Én láttalak és nagy vagy és hatalmas, ha néha álomlátón hátra-hajlasz. Én láttalak a kulcslyukon keresztül, hogy átölelt sok lenge látomány, és egy tekintetedre halványan és remegve bús angyalok röpültek a szobán
Ne sirass, fiam, Szvétakétu! Én se sírok már érte: nem olyan fontos dolog a halálom. Semmi sem vész el ezen a világon, egy a lélek és ezer a ruhája s a valóság csak ez a könnyü pára. Ne sirass, Szvétakétu! Száz virágból hordják össze a méhek a drága mézet, száz illatot és száz színt elkevernek, így találják meg a sokban az egyet: egy a valóság s ezer a ruhája, a lélek az egy, ez a könnyü pára, hiszed-e, Szvétakétu? Folyamok futnak keletnek, nyugatnak és megnyugodnak; melyik melyik volt, nem tudja a tenger. Én is megteltem már az örök eggyel: egy az anyag s minden más csak ruhája, lelkünk öltözik, ez a könnyü pára, érzed-e, Szvétakétu? Vágd meg e fügét! Mi van benne? Csak mag? Vágd szét a magvat! Mit látsz? Semmit? - Ez a semmi a magban, ez nő meg fává, ez a láthatatlan: ez a lélek, a mindenség csirája, ez a valóság, ez a könnyü pára, tudod-e, Szvétakétu? Eltűnik, mint ha sót teszel a vízbe, de ott az íze: mindenen átcsap az örök lehellet: az isten él, az isten A Te Lelked: ez a valóság, melynek nincs halála, ez a mindenség, ez a könnyü pára: Ez Vagy Te, Szvétakétu!
Egy öregember azt mondta, hogy életében csak egyszer panaszkodott: amikor fázott a lába, és nem volt pénze cipőre. Akkor azonban látott egy boldog embert, akinek nem volt lába. Sosem panaszkodott többé.
Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk. Az éjtől reggel, a nappaltól este, A színektől, ha szürke por belepte, A csöndtől, mikor hang zavarta fel, A hangtól, mikor csendbe halkul el, Minden szótól, amit kimond a szánk, Minden mosolytól, mely sugárzott ránk, Minden sebtől, mely fájt és égetett, Minden képtől, mely belénk mélyedett, Az álmainktól, mik nem teljesültek, A lángjainktól, mik lassan kihűltek, A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk, A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz, Mert minden csönd más, minden könny vigasz, Elfut a perc, az örök Idő várja, Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána, Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj. Hidegen hagy az elhagyott táj, Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek: Valamitől mi mindig búcsúzunk.
Az óra áll. És száll a pillanat, eltűnnek a napok, múlik az év, a század, ezred és az óra áll. Az illanó idő szívdobbanása remegve lüktet által a szobán, s nincs semmi, semmi nesz, csak némaság.
