Mint az éjszakára fölvirrad a nap, mint a délutánra jő az alkonyat, mint ha szellő jelzi a förgeteget. ezer pici jelből tudtam jöttödet.
Mint tavaszi reggel a nap sugarát, fagyos téli este jégcsap csillagát, mint az alma ízét, tejet, kenyeret. pedig nem is láttalak még, úgy ismertelek.
Mint a fény az árnyat, záport a virág, mint patak a medrét, madarat az ág, mint sóhajos nyári éjjel a fák az eget. mindenkinél jobban téged így szerettelek.
Nekem az apukám volt a legfontosabb és legmeghatározóbb személy az életemben. Vannak azóta, akiket szeretek, tisztelek, felnézek rájuk, mintegy "pótpapára", de Ő mindig elevenen él bennem. Ő él bennem. Ez szerintem nagyon jó kifejezés. Akik már elmentek, bennünk élnek tovább, a lányod benned.
Nagyon szépek a gyerekeid. Gratulálok hozzájuk! Tudom, hogy a kislányod elvesztése nagyon fáj és szerintem mindíg is fájni fog, de meg kell tanulni elfogadni, mert visszahozni nem tudjuk őket. Sajnos. Én is elvesztettem a hitemet, de valahogy úgy magyaráztam magamnak a halálát, hogy valamennyire hiszek a reinkarnációba és úgy gondolom nem jókor, vagy jó helyre született. így könnyebb volt beletörődnöm abba amit nem tudok megváltoztatni.
Véletlenül sem akarlak "ostorozni". Sőt! Megkedveltelek, mióta beszélgethetek veled. Csak elmondom, hogy én belülről hogyan látom a dolgokat. Én így látom. Így éltem/élem meg. Tudom, hogy lehet/lehetne máshogyan is. De az én utam ez.
Tamarkának sem volt testvére. (A halála után születtek a testvérei. Az ő halála miatt.) Amikor élt, amikor meghalt, nekünk ő az egyetlen gyermekünk volt. És hiába születtek testvérei, ő megismételhetetlen és pótolhatatlan, semmi és senki nem töltheti be az általa itthagyott űrt, hiányt.
A halál egyforma, mindegy hogy gyerek vagy felnőtt.
És azt hiszem sokan vannak a világon, akik inkább a halált választanák ahelyett az élet helyett, amit élnek.
Mielőtt az apukám meghalt, sokáig volt kórházban, a végén gépeken az intenzíven.
Még életében meggyászoltam. Ott zokogtam és azt kívántam, bárcsak hagynák békében meghalni.
Akkor bűntudatom volt, hogy a halálát kívánom. De annál a halál is jobb, mint gépeken vegetálni. Az nem élet. Az az orvostudomány borzadmánya, amely minden méltóságától megfosztja az embert.
Én nem vitatom, hogy borzasztó a családnak, az anyának elveszíteni egy gyermeket.
Annyit írtam, hogy a hit, segít átvészelni, és vígaszt találni.
Igen, vígasztaló lehet szerintem, ha arra gondolsz, hogy mindennek célja van a világon, és talán egy nagyobb szenvedéstől mentette meg őt az Isten. A babát.
Gondolj arra, hogy Ő már soha többé nem szenved. Csak az, aki itt maradt.
Nem kell ezt megérteni, vagy egyetérteni. Én így gondolom. Nekem sokszor segített a hit elfogadni megváltoztathatatlan dolgokat.
És nemjárok templomba, stb. Van Hitem, ennyi.
Különben közvetlen közelről éltem át egy 24 éves fiú elvesztését, unokatestvér.
Autóbalesetben halt meg. Éppoly értelmetlen( bár ha úgy vesszük, minden halál értelmetlen), mint másfél évesen meghalni. Az anyjának éppúgy fájt, mintha másfél évesen halt volna meg. Sőt, neki nem volt testvére, és az anyjának nem is lesz már gyereke többé.
Vagy egy másik unokatestvéremnek nyitott gerinccel született az első babája, két hónapot élt.
Lehetne sorolni sokáig, szerintem mindenkinek élnek a környezetében ilyen családok.
Egyet lehet tenni, elfogadni és túlélni. Szeretni a halálon is túl, és emlékezni rá.
Még csak annyit, hogy én apukámat vesztettem el korán. Nekem ez volt nagyon fájó.Nyolc éve történt, de nem telík el nap, hogy ne gondolnék rá. gyakran "beszélgetek" vele, és még mindig úgy teszem a dolgaimat, hogy arra gondolok, Ő mit szólna hozzá.
Mindenkinek a saját bánata fáj a legjobban.:) És ez így is van jól...
Nagy szerencséd, hogy nem tudod mi az amikor egy egészséges, életvidám kisgyermek meghal, mert az egészségügy nem áll a helyzet magaslatán. Nem is kívánom senkinek. Egy anyának a gyermeke akkor is a gyermeke marad, ha az beteg lesz, netalántán magatehetetlen, de az övé amíg a szíve egyet is ver.
Én egy teljesen magatehetetlen, mozgásképtelen, szellemi fogyatékos testvér mellett nőttem fel, 16 éves voltam, mikor meghalt. (Kétszeres orvosi műhiba áldozata volt ő is.) Mégsem kívánom, hogy bár meg se született volna. Ilyet nem lehet, nem szabad mondani, kívánni. Minden életnek értéke van, akármilyen terhet ró a családra. Nem az a lényeg. Anyám se tudott soha normálisan elhelyezkedni, csak a halála után, mégsem gondolta egy pillanatig se, hogy bárcsak ne lenne ez a gyerek.
Nem volt testvére, és nem is lett volna, ha életben marad. És nem voltak a betegségének tünetei. Tehát semmilyen plusz terhet nem jelentett a család számára. Csak boldogságot és vidámságot adott nekünk, amíg élt.
Arra gondoltam, hogy betegeskedhetett volna évtizedekig, olyan terhet róva az egész családra, amit az egészséges testvérek is megsinylettek volna.
Sokat látni ilyet.
A sógorom csalágjában van egy autista kisfiú, már tizenéves, van két egészséges testvére. Az anyjuk egyedül neveli őket, mert az apuka nem bírta a stresszt és lelépett, nem kért a beteg gyerekből. Az anya nem tud elmenni dolgozni, mert egész napos felügyelet kell a gyerek mellé, és senki nem vállalja. A fiú elég agresszív, ráadásul belépett a nemi érés korába, elszívja az összes energiát az anyjától, aki képtelen teljes mértékben gondoskodni a két teljesen ép, értelmes gyerekéről....
Ilyentől is megóvhatta a Jóisten, és az egész családodat.
Hát... nem igazán tudok elképzelni ennél rosszabbat. Én Nem ezzel vigasztalom magam. Ha szemmel láthatóan boldog, vidám, egfészséges kisgyerekeket látok, az vigasztal.
Hát... azért annak semmi logikus célját nem látok, hogy kicsi gyerekek orvosok felelőtlensége miatt meghaljanak. Szóval megkérdőjelezem, hogy mindennek értelme van a világon.