Budapest ősidők óta lakott település, már a neandervölgyieknek is megtetszett e hely. A leletek tanúsága szeint azóta is folyamatosan lakott. A prehisztorikus világ számtalan kultúrái után letelepültek itt a szkíták, várost alapítottak a kelták, felépítették Aquincumot és a környező erődöket a rómaiak, ide tették székhelyüket a hunok, gepidák, longobárdok, avarok. Nem meglepő, hogy Magyarországnak is kezdetektől az egyik, majd később a kizárólagos központi városa. Sajnos fontosnak tartották a "városnézést" a mongolok és a törökök is. Végül, a XIX. és XX. század fordukóján, sok áldozattal, erőfeszítéssel és veszteséggel felépült a modern Budapest. Az idő természetesen nem állt meg, azóta is sokat válatozott a város. Azt csak remélni lehet, hogy a jövőben is sokat fog változni, előnyére:)
Korábban gondoltam egy "Titokzatos templomok, templomok titkai" c. kultúr- és építészettörténeti topik létrehozására is, de ebben nemcsak keresztény templomok lennének, hanem az ősi egyiptomi, mezopotámai és mezo-amerikai (maja, azték) temlomoktól kezdve a hindu és muszlim templomokon, ill. a középkori gótikus katedrálisokon át egészen napjaink modern szakrális építményeiig, pl. a Makovecz-féle siófoki evangélikus templomig.
A pesti városrészek elnevezéseinek jó része Habsburg eredetű, hiszen Terézvárost 1777-ben Mária Teréziáról, Józsefvárost ugyanekkor az akkori magyar trónörökösről (egyben mémet-római császárról), a későbbi I. Józsefről, Lipótvárost 1790-ben II. Lipót királyról, Ferencvárost az 1792-ben trónra lépő Ferenc királyról nevezték el. Ebbe a sorba jól illeszkedik a Terézváros és Józsefváros között fekvő VII. kerület neve is, amelyet Erzsébetvárosként ismerünk, ám ez az elnevezés a többiekhez képest újkeletű: 1881. deceber 14-én kérelmezte a városrész, hogy Erzsébet királyné nevét viselhesse.
A budapesti kerületeket már az 1873-as városegyesítéskor létrehozták. Ekkor a többi városrézhez mérten nagyméretű Terézvárost kettéosztották, és a Király utcától délre eső területet új kerületté szervezték. Azért a Király utcára esett a választás, mert ez az út Pest egyik főutcája volt, hiszen a Sugárút, a mai Andrássy út megnyitása előtt a Városligetbe vezető legfontosabb útvonal volt.
A mai Erzsébetváros – ahogy Terézváros vagy Józsefváros is – a XVIII. században, a Pestről kivezető utak mentén kezdett kiépülni, gyakorlatilag tehát Pest külvárosaként jött létre, hiszen a történeti Pest a kiskörúton belüli terület, azt fogta körül az egykori városfal.
A mai Erzsébetvárost a XVIII. században még Pacsirta-mezőnek, később Ferdinánd-külvárosnak hívták. A XIX. században egyre inkább beépült a környék, nagyon sokan költöztek ide, igaz a település még elég falusias volt, sok egyszintes, kis házzal. Valódi lökést a városrésznek a Nagykörút kiépítése adta, hiszen az inkább falusias környezet közepén egy nagyvárosi út és emeletes házak nőttek ki a földből.
A fokozatosan kiépülő városrész, amely már egyre kevésbé számított külvárosnak, 1881-ben kérte, hogy Erzsébet királyné nevét vehesse fel. A kérvényt 1881. december 14-én nyújtották be, amelyre igen hamar választ is kaptak. A Budapesti Közlöny 1882. január 24-i számában a következőket olvashatjuk:
„Ő császári és Apostoli királyi Felsége, folyóévi január hó 17-én kelt legfelső elhatározásával, Budapest főváros közönségének ebbeli kérelme alapján, a belügyministerium vezetésével megbízott m. kir. ministerelnök előterjesztésére legkegyelmesebben megengedni méltóztatott, hogy a fővárosi VII. kerület, Királyné Ő Felsége tiszteletére, ennek legmagasabb hozzájárulásával »Erzsébet-város«-nak elneveztethessék.”
Nézzük meg, hogy a név felvételekor milyen is volt a VII. kerület. Ebben az évben friss statisztikai adatokkal jelent meg Kőrösi József:Budapest fővárosa az 1881. évben című tanulmánya a Statisztikai Közlemények 15/1. számában. A VII. kerület és Terézváros valójában szerves egységet alkotott, annyira, hogy a fenti tanulmányban Kőrösi egységesen írta le azokat.
„A hatodik és hetedik kerület (előbb Terézváros) belső részeiben a kiskereskedés honol, mig a beltelek külső utczáiban a munkás- és napszámoslakosság a túlnyomó. A hatodik és hetedik kerületet e városrészek legnépesebb utczája, a Király-utcza, választja kétfelé. Ezen utczának belső része, valamint az ahhoz jobbra és balra csatlakozó utczák képezték hajdan a ghettót, melynek szűk utczáiba azonban a palotákban díszelgő új Sugárút kiépítése által (hossza 1200°, szélessége 18 — 24°) igen üdvös rés töretett. Ezen kerületek kültelki részei a beltelki részektől a városliget által választatnak el, mely utóbbi a fővárosi lakosságnak kedvelt üdülő helye.”
Annak ellenére, hogy Erzsébetváros dinamikusan fejlődött, mégis ez a kerület rendelkezett a legtöbb pincelakóval, a lakosság 15,53 százaléka pincelakásokban lakott.
A statisztika kitért arra is, hogy 1881-ben a VII. kerületben egy lakásra átlagosan 5,6 személy jutott, és itt (valamint Kőbányán) laktak a legtöbben egy szobában, ezek voltak a legzsúfoltabb városrészek, tehát elsősorban a szegényebb iparos- és munkásréteg élt ebben a városrészben, rossz, sokszor katasztrofálisnak számító körülmények között.
Erzsébetváros belső része tehát már megszületésekor is zsúfolt városrésznek számított. A városrész a következő fél évszázadban teljesen kiépült, hiszen a korábban még falusias külső részei is nagyvárosi területté váltak. Jelentős köz-, és egyházi épületek emelkedtek, és a falusias környezetet is felvéltották a sokemeletes bérházak, de a zsúfoltság alig csökkent. Ezért merült fel a XX. század első felében az Erzsébetvárost keresztülszelő sugárút terve, amely funkciójában az Andrássy úthoz hasonló főút lett volna, és levegősebbé tette volna a városrészt. Ez a sugárút azonban soha nem épült meg.
„Most eljött a mi időnk” – így gúnyolódtak a romba dőlt Vár láttán a kommunisták
A Világ című lap közvetlenül a II. világháború után tartott terepszemlét a budai Várban. József főherceg súlyosan megsérült palotáját zárva találta az újságíró, így egy közelben dolgozó munkáshoz fordult, és cinikusan kérdezte tőle:„Csak nem tér vissza József apánk, az utolsó Habsburg, hogy a cikcakkos életútját itt fejezze be?”Erre a munkás mosolyogva mutatott a romos palotára függesztett táblára, amelyen ez állt:„Lefoglalta a Kommunista Párt.”
„Itt volt a várudvar. Ott, azon a roncsolt erkélyen üldögélt az öreg Ferencz József, szikkadt vállú főhercegnők és pittyedt ajkú főhercegei közepette, miközben lent a várudvaron kacagányos, rézsarkantyús urak, gőgös paripákon vonultak fel a Millennium pezsgőmámorában.”
A Kis Újság riportban számolt be a romeltakarításról. Egy kubikost is megszólaltatott:„Nagy élet volt itt uram a háború előtt, s mi csak távolról nézhettük a kivilágított palotákat, amelyekben egymást érték a fényes estélyek. Most eljött a mi időnk, csak először el kell takarítanunk utánuk az itt hagyott szemetet. De szívesen tesszük, mert most már magunknak építünk”– válaszolta az ideológiailag jól felkészített kubikos.
A Budavári Palota siralmas látványt nyújtott. A faburkolatokból, padlózatból, márványfalakból, falitükrökből nem maradt semmi.
Vagy elpusztult, vagy pedig széthordták.
A Habsburg-terem freskója beázott, a táncteremben ellenben még ott lógott néhány kristálycsillár, ám aztán azoknak is nyoma veszett. A nemrég átadott, újjáépített Szent István-teremből pedig a lapok szerint csupán egy kandallómaradvány maradt.
A csepeli szikratávíró fontos mérföldkő a magyar kommunikáció történetében. 1914. október 15-én adták át az állomást, ekkor történt az első üzenetváltás Szófiával.
Az olasz Guglielmo Marconi 1896-ban megalkotta a drótnélküli távírót. Az adóhoz egy morzebillentyűvel működtetett szikrakeltőt használt, a vevőnél pedig egy rádióhullámok vételére konstruált eszközt, egy kohérert. A sikeres próbák után nagy állomásokat épített ki és elindította az üzemszerű működtetésüket. A technika elterjedésének az első világháború adott nagy lendületet.
Magyarországon is tervbe vettek egy fiumei, valamint egy budapesti állomás létrehozását. Elsőként 1906-ban Fiumében (ma Rijeka) próbálkoztak a tengeri kommunikációs kapcsolat kiépítésével, a tengerparton fix állomást rendeztek be, míg az Előre nevű hajón pedig mozgó állomást használtak. Budapest környékén az első világháború kitörésével épült meg a létesítmény, mikor a magyar kormány megegyezett a bolgárral, hogy kölcsönösen szikratávíró állomásokat hoznak létre. 1914 nyarán kezdték el építkezést a Csepel-szigeten, október 15-én pedig a hivatalos megnyitón megtörtént az első üzenetcsere a magyar és a bolgár kereskedelmi miniszter között.
A szikratávíró november 1-jén kezdte el munkáját, elsősorban rejtjeles hadászati üzeneteket továbbított a központi hatalmaknak. A háborúban lóval vontatott mozgó állomásokat is bevetettek. A csepeli adó-vevő juttatta el Oroszország számára a központi hatalmak különbéke javaslatát. A Vöröskereszt közbenjárásával ezen tudtak kommunikálni a magyar hadifoglyokkal. 1919. március 22-én Kun Béla és Lenin között is levélváltás történt. Augusztus 5-én a román csapatok megszállták az állomást, és minden berendezést elszállítottak.
1920 januárjában újra használatra kész állapotba hozták az állomást, és fontos szerepet játszott párizsi béketárgyalásokon résztvevő küldöttséggel folytatott kommunikációban. A szikratávíró időközben technológiailag elavulttá vált, és 1921. október 15-én felhagytak a működtetésével. A 20-30-as években azonban egyre nagyobb igény alakult ki rendszeres rádióműsor-szórásra, amelybe a csepeli torony a modernizálása után szintén bekapcsolódott. Mikor viszont felépült a lakihegyi adótorony (I,II), illetve a terjeszkedő szabadkikötőnek is szüksége volt a területre, a régit 1934-ben lebontották. Az csepeli szikratávíró építményét az ország első rádióállomásaként is méltatják, ma márványtábla emlékezik meg róla.
128 éve, 1893. október 13-án kezdődött meg Budapesten a rendszeres áramszolgáltatás. Ekkor az MV Rt., 1893. november 1-jén pedig a BÁV Rt. kezdte meg az áramszolgáltatást, és egy év múlva már 1674 fogyasztót láttak el a fővárosban.
A villamos energia gyakorlati hasznosítása az 1881-es párizsi világkiállításon bemutatott villamos izzólámpa után gyors tempóban kezdődött meg. Az első közcélú áramfejlesztő telep 1882-ben New Yorkban létesült, Európában az első ilyen létesítményt 1883-ban Milánóban adták át.
A történelmi Magyarországon 1884. november 12-én Temesváron helyezték üzembe az első villamos energia fejlesztő telepet (Európában elsőként itt villamosították egy város teljes közvilágítását), Mátészalkán 1888-ban indult meg az áramszolgáltatás – ugyanakkor, mint Párizsban.
Budapest e téren viszonylagos lemaradásban volt, mivel 1879-ben olyan szerződést kötött a Trieszti Általános Osztrák Légszesz Társulattal, amely 1891 végéig ennek a cégnek biztosított kizárólagossági jogot a világítási célokat szolgáló berendezések létesítésére.
A kontraktus lejárta után, 1892-ben a főváros vezetése versenytárgyalást írt ki az elektromos világítás bevezetésére, azzal a kikötéssel, hogy a telepnek a város belterületén kívül kell megépülnie. A koncessziót végül a Budapesti Általános Villamossági Rt. (BÁV Rt.) és a Magyar Villamossági Rt. (MV Rt.) kapta meg, az MV Rt. 105 volt egyenfeszültséget, a BÁV Rt. 110 V változó feszültséget szolgáltatott.
Mindkét vállalat a mai XIII. kerület területén létesített gőzgépekkel és generátorokkal felszerelt áramfejlesztő telepet: az MV Rt. a Váci út-Tisza utca sarkán (ma is itt van az ELMŰ), a BÁV Rt. a Tutaj utca-Berzenczei (mai Hegedűs Gyula) utca sarkán. Az MV Rt. 1893. október 13-án, a BÁV Rt. pedig 1893. november 1-jén kezdte meg az áramszolgáltatást, és egy év múlva már 1674 fogyasztót láttak el a fővárosban.
1910-ben a főváros szerette volna saját irányítása alá vonni az áramszolgáltatást, ezért megkísérelte a kiváltást. Mivel a megváltási ár nagyon magas volt, inkább saját áramfejlesztő telep létrehozását határozták el, ennek felépítéséig a főváros az újpesti Phöbus Villamossági Rt-től és a Budapesti Városi Villamos Vasutaktól vásárolt áramot saját szükségleteinek kielégítésére.
Az áramfejlesztő telepet Lágymányoson, a téli kikötő melletti területen alakították ki, és 1914. június 8-án kezdték meg az áramszolgáltatást. A fővárosnak még ebben az évben sikerült saját kezelésébe vennie az MV Rt.-t, majd 1918-ban a BÁV Rt. telepét és hálózatát is, ezzel létrejött a Budapest Székesfőváros Elektromos Művei (BSzEM). A két világháború között ez volt a főváros legnagyobb önálló vagyonú vállalata, amely igen magas szintű szolgáltatást nyújtott.
A BSzEM 1949-ben került állami felügyelet alá, neve Budapest Főváros Elektromos Műveire változott. Ugyanebben az évben törvény született Budapest területének új megállapításáról, ami az addigi elővárosokat és a szomszédos településeket is a fővároshoz csatolta. Ezzel a vállalat áramszolgáltatási területe mintegy tizenötszörösére növekedett és elérte a 3000 négyzetkilométert. A cég 1963-ban a többi területi áramszolgáltatóhoz hasonlóan betagozódott az akkor létrehozott Magyar Villamos Művekbe.
A vállalat a rendszerváltás után, 1991-ben ismét részvénytársasággá alakult, elnevezése Budapesti Elektromos Művek Rt. (ELMŰ Rt.) lett.
Ignotus, a Nyugat főszerkesztője polgári radikális beállítottságú műkritikusként nem kímélte Steindlt: „...adok én nektek román famennyezeteket, megtörve versaillesi plafondképekkel, középkori kreuzgangokat (kerengő), megrakva mexikói cserépfigurákkal; adok bőrmunkát, gipszmunkát, mozaikmunkát, üvegmunkát, famunkát, vasmunkát, bronzmunkát és aranyozó munkát, hogy szemetek-szátok eláll bele.”
A Steindl tragédiája című cikket olvasva úgy tűnik, Ignotus az aranyozást is sokallta: „Ha valakinek a lába hüvelykujját bearanyoznák, abban kelhetne olyan érzés, mint amilyet az új országháza belsejének aranyozott oszlopfejei és talpai keltenek.”
Nem volt Ignotus véleménye egyedi, kétségtelen, hogy az Országház stílusa sokak számára tűnt elavultnak. E mögött a századfordulón zajló ízlésváltás folyamata húzódott meg, amely a „soha sincs visszatetszőbb és nevetségesebb, mint a tegnap művészete” summázatban foglalható össze.
borzalmas kor volt ez a 1944 és 1956 közti időszak
én örülök hogy komoly templom és kastélyfelújítási program van 2010 óta, 1990 után rossz volt nézni a sok üresen álló pusztuló kastély és kúria épületet a falvakban, teljesen a sorsukra hagyták őket
annyi minden pusztult el a törökök idején, a világháborúban, a kommunizmus alatt és 1990 után, jó ha valami sikeresen fel lesz újítva vagy újraépítik, ha rajtam múlna például a zsámbéki romtemplomot is rekonstruálnám
Az utóbbi hetekben három épület újjáépítése indult meg a budavári Dísz téren és környékén - mondta Kőrösi Gábor, a Várkapitányság kommunikációs igazgatója az MTI-nek.
Újjászületik az egykor a tér sarkán állt, úgynevezett Vöröskereszt-székház, amelynek üres telke máig "városképi sebként" tátongott, megkezdődött a Szent György tér nyugati oldalán a József főhercegi palota visszaépítése, most pedig az egykori Honvéd Főparancsnokság épületének rekonstrukciója is.
Mindhárom épület a századfordulón épült, Budapest ostroma alatt megsérült, de egyik sem szenvedett helyrehozhatatlan károkat. Ennek ellenére a kommunista vezetés mindhárom épületnél a bontás mellett döntött.
A Honvéd Főparancsnokság sorsa annyiban más, hogy azt csak az első emeletig bontották le, azóta azonban háborús mementóként áll a Dísz tér és a Szent György tér között. A most kezdődő beruházás eredeti magasságában és szépségében visszaépíti a Kallina Mór tervezte épületet, így a felső szintek helyreállításával több mint háromszorosára nő az épület hasznosítható összterülete.
Itt is rendelkezésre állnak korabeli dokumentumok, archív tervek és fotók, ebben az esetben pedig megvan az épület egy része is, ráadásul viszonylag jó állapotban, hiszen 2012 és 2014 között már átesett egy részleges felújításon - mondta Kőrösi Gábor.
A Honvéd Főparancsnokság mögött eredetileg a Honvédelmi Minisztérium tömbje állt, amelynek visszaépítése azonban nem szerepel a tervekben - jegyezte meg a Várkapitányság munkatársa. Elmondása szerint ugyanis az egykori minisztérium hatalmas tömbje olyan mélyen benyúlt a Szent György térre, hogy teljesen felborítaná a ma ismert térszerkezetet.
A Honvéd Főparancsnokság jelenlegi torzóját a Szent György tér felé egy építészeti stílusjegyeiben az eredeti épülethez illeszkedő homlokzat egészíti majd ki - közölte.
Az újjászülető épület hiánypótló funkciókat tölt majd be, és a Budavári Palotanegyed látogatóközpontjaként, kulturális és turisztikai kapujaként működik: helyet kapnak itt közösségi terek, kiállítások, információs pontok és vendéglátóhelyek is.
Mint a Várkapitányság mindegyik beruházását, a Honvéd Főparancsnokság műemléki rekonstrukcióját is régészeti feltárás előzte meg. A pinceszinten találtak többek között egy középkori kutat, amelyből a késő Árpád-kortól kezdve számos értékes lelet, többnyire kerámiák és poharak kerültek elő.
Az egykori Honvéd Főparancsnokság 2022 tavaszára már szerkezetkész lesz, a beruházás pedig 2023-ra fejeződik be, és akkorra visszaépül a Vöröskereszt-székház is.
A József főhercegi palota rekonstrukciója 2024-re készül el, ott azonban az épület környezetének rendezését is elvégzik, ezzel szoros összefüggésben az eredeti alkotóelemeiből teljesen újjáépítik például a rossz állapotú Fehérvári rondellát és restaurálják a Görgei-szobrot. A palotakertből ráadásul új közlekedési vonalat is létesítenek: a szintén újjáépülő Ybl-lépcsőn le lehet majd sétálni a várfal tövében megújuló Nyugati kertekbe, miközben a Palota úton megépül a Várgarázs III., amely tovább csökkenti a budai Vár autóforgalmát.
Idén már átadták a Budavári Palota déli összekötő szárnyát és benne az újjáépített Szent István-termet, a kommunista rombolás után szintén újjászületett Lovardát, a Stöckl lépcsőt és a Csikós udvar nagy részét. Még idén várható a Budavári Sikló felső állomásánál elhelyezkedő, felújítás alatt álló Habsburg-kapu és a hozzá kapcsolódó lépcső átadása, valamint hamarosan a turulszobor és a Halászó gyerekek-terasz és szökőkút is régi fényükben lesznek láthatók - mondta el Kőrösi Gábor.
megkezdődött az 1968-ban felrobbantott József Főhercegi Palota újjáépítése.
1789-re készült el a klasszicista Teleki-bérpalota, amely 1892-ben József Károly Lajos főherceg tulajdonába került. Korb Flóris és Giergl Kálmán tervei alapján a főherceg historizáló stílusban alakíttatta át az épületet. A 2021-es újjáépítés Korb és Giergl terveihez hűen történik.
A palota egykor a Szent György tér nyugati, Krisztinavárosra néző oldalán állt, a Sándor-palotával szemben. A II. világháború alatt az épületet több találat is érte, de rekonstruálása ideológiai okokból elmaradt. 1968 nyarán felrobbantották, majd az alapokkal együtt eltakarították az akkorra már lepusztult állapotban lévő palotát.
A keleties jegyeket viselő épület elsősorban irodaházként működik majd, néhány történelmi termét rendezvénytérré alakítják át, míg a palotához tartozó kert és neoreneszánsz stílusú egykori istálló nyitva áll majd a látogatók előtt.
Budapesten az első autóbuszok 1915-ben indultak el. Az első két járatot hamarosan újabb kettő követte, és az új közlekedési forma egyre népszerűbb lett a fővárosban. A buszok azonban nem járhattak hosszú ideig, hiszen az első világháború okozta benzin- és gumihiány miatt a járműveket leállították.
Csak 1921 tavaszán kezdtek tárgyalásokat arról, hogy valamilyen módon újra kellene indítani az autóbuszokat a fővárosban. A fővárosi tanács tulajdonában volt tíz autóbusz, de ezek elindításának feltétele volt, hogy a járművekhez sikerüljön benzint és gumiabroncsot szerezni. Ám ezekből óriási hiány volt.
Ezért is jött kapóra Bécs város ajánlata. Az osztrák fővárosban nem volt benzinhiány, üzemeltetni tudták a benzines autóbuszokat és a korábban használt elektromos járművek feleslegessé váltak. Így Bécs öt darab használt, 4-5 éves járművet ajánlott fel Budapestnek, nagyon kedvező áron, részletfizetéssel. Az átvételkor csak a járművek árának harmadát kellett kifizetni, a többit 3-3 hónappal később, ráadásul az ajánlat nemcsak a buszokra, de számos alkatrészre is vonatkozott. Budapesten pedig voltak tapasztalatok az elektromos autóbuszokról, hiszen 1915-től már közlekedtek itthon ilyen járművek.
Ennek ellenére végül az autóbuszok megérkeztek Budapestre, és azokat 1921. szeptember 24-én forgalomba is állították. Az elektromos hajtású emeletes autóbuszok a mai Dózsa György út és a Ferenciek tere között jártak. A buszokon csak ülő utasok utazhattak, és az emeleti, nyitott részen engedélyezték a dohányzást.
A buszok az első időben hatalmas sikert arattak. A beszámolók szerint a járatok folyamatosan teljes telitettséggel közlekedtek, és az első időszakban nyereségesek voltak, 1922 márciusáig 150 ezer korona hasznot termeltek
A buszok végül szép lassan a fővárosi közlekedés szerves részévé váltak. Annak ellenére gyarapodott a járatok száma, hogy az infláció miatt az üzemeltetés – a folyamatos áremelések dacára – már veszteséget termelt. A Székesfővárosi Autóbuszüzem 1923-ban lett önálló, ekkorra a benzinmotoros járművek is megjelentek a fővárosi utakon, és 1924. október 24-től már a Lánchídon keresztül Budára is közlekedett autóbusz.
Pest belvárosa és a Városliget közötti közlekedés nagyon sokáig a Király utcán keresztül zajlott. A szűk utca nagyon zsúfolt volt, hiszen nemcsak a rendes forgalom haladt át itt, hanem azok is erre mentek, akik egy kis felüdülésre a Városligetbe tartottak. Ezen segített a hivatalosan 145 éve, 1876-ban átadott Sugárút, a mai Andrássy út, amelynek mentén pazar paloták épültek a földszintes házacskák helyére.
A Sugárút kialakításához a minta Párizsból jött. Párizst ugyanis III. Napóleon uralma alatt jelentősen átszabta Georges Eugène Haussmann báró: a zsúfolt középkori városrészeket elegáns, széles, szellős sugárutakkal nyitotta meg. Igaz, e sugárutak létesítésének egyik célja valójában az volt, hogy megnehezítsék Párizs lakóinak a barikádok építését, és megkönnyítsék a hadsereg városon belüli mozgását.
A Pestbudán is sokszor olvashattuk egy belga úr, Joseph Toussaint nevét, aki pont akkor nyújtotta be városfejlesztő elképzelését Andrássy Gyula miniszterelnöknek, amikor az épp a város fejlesztésével volt elfoglalva. E belga úr szakított az addig uralkodó elképzeléssel, ami akkor még Reitter Ferenc csatornaterve volt, és elegáns boulevardokat, sugárutakat javasolt.
Andrássy, aki a száműzetése évében Párizsban élt, ismerte a francia sugárutakat, és magáévá tette az eszmét: Budapestnek nem csatorna, hanem elegáns körút és sugárút kell.
A körút és a sugárút ezért 1869-re bekerült a városfejlesztési célok közé. A Sugárútról külön törvényt fogadtak el, az 1870. évi LX. törvénycikket, amely az építkezésre az 1870. évi X. törvénycikk alapján felvett 24 milliós kölcsönből utalt ki 3 335,909 forintot, és további 4 863,812 forintot kölcsönként átadott a Fővárosi Közmunkák Tanácsának, amely feladata lett az út létesítése.
A Sugárút valójában a XIX. században nem volt jelentős közlekedési útvonal, mármint olyan értelemben nem, mint például a Nagykörút, vagy a Kerepesi (Rákóczi út), elsősorban reprezentatív célokat szolgált, ezért az itteni épületek tervezésével neves építészeket, például Ybl Miklóst, Linzbauer Istvánt bízták meg.
Ekkor még azt tervezték, hogy az utat szegélyező épületek jó része 1877-re elkészül. A tervezett útvonal nyomvonalába eső területeket a Közmunkatanács kisajátította, azaz megvette, és a Sugárút nyomvonalába illeszkedő telkekké alakította, majd vállalkozóknak adta el, akik a tervek szerint oda egységes stílusú épületeket emeltek volna. Azonban az 1873-as pénzügyi válság keresztülhúzta a számításokat, sok vállalkozó vissza is adta inkább a telket.
A válság múltával azonban az építkezések is folytatódtak, de ekkor már nem pénzügyi és építési vállalkozók voltak a beruházók, hanem a felső középosztály és a főnemesség építkezett itt, akik villákat, kisebb palotákat építettek a Sugárút külső részén, amit eleve villanegyednek szántak.
Az út burkolásával azonban 1876-ra végeztek. Azért nem a kövezésével, mert a Sugárutat fakockákkal borították.
A burkolat 1876 augusztusának végére készült, hivatalosan ugyancsak augusztus 21-én, hétfőn adták át, de a kocsiforgalom már egy nappal korábban, augusztus 20-án megindult, ami akkor vasárnapra esett.
Ám a fakocka burkolattal pár éven belül jelentős gondok adódtak, ugyanis a John Norris-féle rendszer alapvetően hibás volt, az ő telítetlen (azaz nem megfelelően előkezelt) faanyaga nagyon gyorsan tönkrement. Nemcsak a Sugárúton, hanem más, általa burkolt utcákon is. Sok helyen ki kellett cserélni a burkolatot, amit megnehezített, hogy a vállalkozó, aki elvileg garanciát vállalt a munkájára, 1879-ben – nagy tartozást felhalmozva – eltűnt Magyarországról.
A Sugárút esetében a javításokat abból a pénzből még az 1880-as évek közepéig tudták fedezni, amit Norrisnak biztosítékként nem fizettek ki. Akkoriban ugyanis az volt a szokás, hogy a vállalkozók csak a garancia – ami akár egy évtized is lehetett – letelte után kapták meg a kialkudott összeg egy bizonyos százalékát.
A Sugárúton azonban ettől függetlenül tovább épültek a paloták és a középületek, így 1884-re megnyílt az Operaház, elkészültek a csinos villák, és 1896-ban – mivel a föld feletti villamost városképvédelmi okokból nem engedték – megindult az 1885 óta Andrássy útnak hívott elegáns boulevard alatt a földalatti.
Megtalálhatták Budapest első római táborát is a Bem téren
A Kr. u. 89-ben létesült óbudai (Flórián téri) legiotábor mindenki által ismert. Azonban már Kr. u. 50 körül a tartomány belseje felől vezető és a Duna menti hadiút találkozásánál, a mai Vízivárosban is állomásozott egy helyőrség. Feladata többek között a bennszülött központ és a határforgalom ellenőrzése volt. Az ötszáz fős lovas alakulat, az ala Hispanorum I, majd az ala I Hispanorum Auriana erődítményének pontos helye egyelőre ismeretlen. Egyik lehetőségként a Fő utca – Csalogány utca kereszteződésében, másikként a Bem tér környékén kell keresnünk a föld-fa szerkezetű palánktábort. Építési idejére vonatkozó eddigi bizonyítékaink csapattörténeti adatok, az egységek katonai sírkövei és a korszakra jellemző nagy mennyiségű lelet.
A segédcsapatok tábora (castellum) kisebb alapterületű, mint egy legiotábor, de változó kiterjedésű. Nagy valószínűséggel itt sem éri el a 200-szor 200 méteres alapterületet. A belső épületek (parancsnoki épület, kórház, raktárak, műhelyek, kaszárnyák stb.) elrendezése bizonyos szabályszerűségeket követ, de a különböző táborokban nem teljesen egyforma, így előre nem kiszerkeszthető. Az erőd körüli védműrendszer részét képezte a palánkfal a kapukkal és tornyokkal, valamint a V keresztmetszetű, mély árkok. A Bem téri ásatáson eddig két, egymás mellett futó árkot tártunk fel. Tehát nagy valószínűséggel megtaláltuk a tábort, de az árkok mindkét oldalán kerültek elő 1. századi faépítmények alapárkai és oszlophelyei. Ez természetes, hiszen a tábor körül a katonák hozzátartozói, kereskedők, iparosok által lakott település alakult ki itt is. A jelenlegi kérdés tehát az, hogy valóban egy 1. századi erődítményben, s ha igen, annak északi vagy déli oldalán, vagy az azt övező telepen folytatunk-e ásatást.
A csapat elvonulása után a tábor és az a körüli építmények helyén a 2–3. században egy civil település létesült, amely nagyjából a mai Batthyány tér, Margit körút és a Csalogány utca által határolt területen húzódott. Keveseknek jut eszébe, hogy a metrón, HÉV-en, villamoson utazva éppen egy palánktábor, illetve az aquincumi polgárvároshoz hasonló római épületmaradványok alatt vagy felett haladnak át. A település neve ismeretlen, sem irodalmi, sem epigráfiai adat nem került eddig elő róla. A kőalapozású, vályogfalas épületek, utcák, csatornák maradványait a vízivárosi ásatások során már több helyen feltártuk. Esetenként megmaradtak a házak falfestései és stukkós belső dekorációi, padlófűtéses szobái is. A Király fürdő mellett korábban egy római kori fürdő is ismertté vált a limesút mellett.
Alapítói művésznegyednek álmodták meg, Budapest kedvelt városrészévé vált Pestújhely
Rákospalota képviselő-testülete éppen 125 évvel ezelőtt, 1896. augusztus 4-én tárgyalta, hogy a község tulajdonát képező 204 holdnyi ingatlant a kincstár katonai gyakorlótérnek bérbe venné. Legalábbis ezt írja – jegyzőkönyvekre hivatkozva - a Magyar városok és vármegyék monográfiája sorozatban megjelent Rákospalota és Rákosvidéke című kiadvány 1938-ban. Azt is megtudhatjuk, hogy az első 5 évben 8000 forint, második 5 évben tízezer, az utolsó öt évben pedig 12 ezer forintot fizetett volna a kincstár. Más források szerint viszont ebben az időszakban már kisajátításról volt szó, ugyanis a kincstár 1894 óta több bérleti ajánlatot is tett, amelyet Rákospalota nem fogadott el, hiszen a község maga is parcellázni és értékesíteni akarta a földterületet, jóval magasabb áron.
A kisajátítást vagy az előnytelen bérleti szerződés életbe lépését Veszelovszky Béla, Rákospalota jegyzője mindenképpen meg akarta akadályozni, és a váci piaristáknál megismert barátjához, az akkor már ügyvédként dolgozó Bezsilla Nándorhoz fordult segítségért.
Bezsilla azt tanácsolta, hogy az érintett földet egy vállalkozó közbeiktatásával mielőbb értékesítsék, a felparcellázott területen új telepet hozzanak létre. Vevőt, mai kifejezéssel élve „strómant” is talál: Crouy Chanel Endre gróf nevét és pénzét adta a földterület megmentésére tervezett akcióhoz.
Palota közgyűlése már 1896. november 4-én megtárgyalta a gróf ajánlatát, aki négyszögölenként 2 forintot ígért, a teljes vételárat húsz év alatt egyenlítette volna ki, a hátralékra pedig 5 százalék kamatot fizetett volna. Szándéka komolyságát jelzi, hogy tízezer forint értékű állampapírt helyezett letétbe a községi pénztárba, amelyet később 50 ezer forintra egészített ki. A gróf azt is jelezte, hogy a területet felparcellázza és házhelyenként értékesíti.
Ajánlatát Rákospalota képviselői természetesen egyhangúlag elfogadták, és a remélt bevételre alapozva hamarosan hitelt vettek fel. A gróf és a község közötti adásvételi szerződés 1896. december 29-én lépett hatályba, és tavasszal megkezdődött az értékesítés, amelyben már Bezsilla Nándor is részt vett. Hirdette a telkeket, társaskocsijáratot szervezett a leendő vevőknek, hogy azok megtekinthessék a „kies” területet, amelyet Bezsilla Nándor Széchenyi-telepnek nevezett el.
Egy év alatt 126 telek talált gazdára: tisztviselők, művészek vásároltak házhelyeket, átlagosan négyszögölenként 4 forint és 50 krajcár áron. Crouy Chanel Endre gróf azonban 1899-ben – egy titkos záradékra hivatkozva – hirtelen visszalépett az üzlettől. Tettének oka valószínűleg az volt, hogy a telep mellé, az Erzsébet királyné útra tervezett villamos vasút kiépítése még nem történt meg, ennek hiányában pedig a terület közlekedése nem volt megoldott, így a remélt üzleti siker is kétségessé vált.
Rákospalota elöljárósága a báró által vezetett konzorciumot sikertelenül perelte. A szerződést előkészítő három tisztviselőt, Medveczky György főjegyzőt, Veszelovszky Béla jegyzőt és Tóth István bírót telekspekulációval gyanúsította meg és fegyelmi eljárást indított ellenük, valamint a képviselő-testület saját maga ellen is fegyelmit kezdeményezett.
A község nemcsak a telkek értékesítéséből remélt százezrektől esett el, de el is adósodott. Ráadásul gondoskodnia kellett volna a közigazgatási értelemben hozzá tartozó Széchenyi-telepről is, ahol szinte minden infrastruktúra hiányzott. Innen datálható az a szemlélet, amely sok helytörténeti írásban a mai napig is tartja még magát, hogy a Széchenyi-telep alapítói ügyeskedni, „panamázni” akartak saját hasznukra és Rákospalota kárára. Az persze bizonyos, hogy Bezsilla Nándor pénzt is akart keresni, de jóval erősebb volt az a szándék, hogy a területen egy új hivatalok- vagy művésznegyedet alakítsanak ki, ezt támasztják alá a későbbi városépítő kezdeményezések is.
De ne szaladjunk ennyire előre, térjünk vissza a telkek értékesítéséhez! A község először maga próbálkozott az értékesítéssel; egyre több telket – egy hitelintézeti, nagyon kedvező konstrukció miatt – munkások vásároltak meg. Ezzel gyakorlatilag meghiúsult a művésznegyed kialakításának elképzelése. Végül egy ingatlanügynököt bíztak meg az eladással. Békési József saját költségén rendezte az utak egy részét, lecsapolta a nádasokat, árkokat ásatott a csapadékvíz levezetésére és így fél év alatt közel 400 telket értékesített. Palota elöljáróságának ellenzéke azonban megint elégedetlen volt, újra ingatlanpanamát emlegettek, perrel fenyegetőztek
Így újra Rákospalota értékesítette a telkeket, de hiába tartalmazta a szerződés, hogy a község négyszögölenként a vételárból két koronát elkülönít a Széchenyi-telep javára, ez nem történt meg. Nem jutott pénz a telep csatornázására, a közvilágítás bevezetésére, utak építésére, egészséges ivóvíz biztosítására. A telkeket a városból kimenekülő legszegényebb rétegek vették meg és sokszor kis viskókat építettek, amelyek a tavaszi, illetve őszi esőzések alkalmával vízben álltak. Ezért a telep felső – a mai Körvasútsorhoz közelebb eső – részét Úrinegyednek nevezték, a távolabbi területeket pedig Mosónéfertálynak. Rákospalota pedig csak „jötmenteknek” titulálta a telepen élőket.
A helyzet tarthatatlanná vált, ezért Széchenyi-telep alapítói úgy döntöttek: kezdeményezik az önállóvá válást. Az elszakadást támogató aláírásokat Bezsilla Nándor kezdte gyűjteni 1907-ben, amely persze ismét kiváltotta a palotai vezetés ellenszenvét. A Széchenyi-telep lakói azonban jelentős erőket tudtak megmozgatni, nagy segítséget jelentett az itt élő Szücs István – Antall József nagyapja –, aki korábban a belügyi tárcánál, majd a kultuszminisztériumban dolgozott.
A belügyminisztérium engedélye 1909. október 27-én született meg és egy hónappal később lépett hatályba. Széchenyi-telep alapítói, vezető személyiségei ekkor saját vagyonukból és kölcsönökből megkezdték az elszakadáshoz, illetve a majdani működéshez szükséges feltételek kialakítását.
Ekkor merül fel, hogy a leendő községnek nevet is kell adni. A megye a Széchenyifalva, a lokálpatrióták a Pestújváros nevet javasolták. A döntést 1910. június 30-án az országos községi törzskönyvbizottság hozta meg. A Magyar Királyi Országos Levéltár szakvéleményére hivatkozva azt írták, hogy a „Pestújváros" nevet nem engedélyezik a benne szereplő város szó miatt. De nem engedélyezik a Széchenyifalva nevet sem, mert a községnek kötődése sincs a grófhoz. A gordiuszi csomót átvágva a testület a Pestújhely nevet adta az új községnek, hivatalosan innen számítják a városrész születését.
Bár az önállósodás sok nehézséggel járt, elindult a fejlődés is. A Mosónéfertály lakói közül sokan visszaköltöztek a városba, a lakók mintegy harmada kicserélődött, tehetősebb polgárok érkeztek. Megnyíltak az első intézmények: 1910-ben a takarék- és hitelpénztár, 1911-ben Szücs István kezdeményezésére a polgári leányiskola, majd 1913-ban az óvoda.
Az évtized elején elindult az omnibuszközlekedés, megnyitott a Széchenyi Színház, majd a helyi mozi. Sorra nyíltak a szatócsboltok, építőanyag-kereskedések és a népszerű kocsmák, borozók. Létrejött a katolikus plébánia, amely – templom híján – első kápolnáját Bors Emil villájában rendezte be.
Bezsilla Nándor, az ügyeskedéssel gyanúsított alapító 1912-ben költözött ki Pestújhelyre és továbbra is tevékenyen részt vett a település életében. Szervezője volt a helyi munkásgimnázium megalapításának, részt vett a leányiskola iskolaszékének munkájában, alapítója és elnöke volt a Széchenyitelepi Kaszinónak. Mindössze 49 éves volt, amikor 1917-ben tüdőgyulladásban meghalt.
Pestújhely önállósága 1950-ben, nagy Budapest létrehozásakor szűnt meg, akkor a XV. kerülethez csatolták.
A városrész az elmúlt évtizedekben jelentősen átalakult. Bár még ma is megtalálható néhány az egykori Úrinegyed villáiból és az 1920-as években épült egyszerűbb családi házakból, egyre több helyen épülnek modern házak, sőt, az apró telkekre bezsúfolt többlakásos tárasasházak is.
"A háborús belövések ellenére megmenthető lett volna, de a politika 1946-ban mégis a teljes lebontása mellett döntött. Most a Nemzeti Hauszmann Program keretében megkezdik az épület rekonstrukcióját."
Ebben sajnos már semmi eredeti nincs. Ez nem az az épület lesz, hanem csak egy másolat. :(
