Lehet, hogy megint én vagyok a hülye, de én az igazi problémát anya-gyerek viszonyban inkább abban látom, amit itt leírtál:
"...viszont én a rövidke gyakorlatom alatt sokkal több olyan esettel találkoztam, akiknél pont a túlzó anyai kötés, és a szimbiózis kitolása volt a probléma
ne tudjátok meg milyen egy ilyen 6 éves szorongó-depresszív kisgyerekkel 'dolgozni' :(( ..."
Ha valaki ismer, tudja, mennyire nem jellemző rám, hogy kiadom bérbe, akárkinek, bármennyire időre a gyerekemet. De az azért túlzás, hogy pl. Vekerdy szerint az apa sem feltétlenül jó arra, hogy egyedül maradjon hosszabb időre, anya nélkül egy kisgyerekkel. Sőt, szerintem ez nem is túlzás, hanem felháborító... Tehát: nehezen adom csak úgy, szíre-szóra oda a gyerekemet bárhova. De a nagyszülők, akiket imád, egy-egy barát, jól ismert rokon kellenek a gyerek köré. Azok, akikkel biztonságban érzi magát.
Nem tudom, én rengeteg kisikolást láttam már, aki nem maradt egyedül szülinapi buliban két órára, csak ha a mama is ott ült. Aki nem ment el kirándulni a mama nélkül. Aztán felnőtt, és meggyőződése volt, hogy anya azért van, hogy az övé legyen, hogy mindig készen álljon, ugorjon, és meg voltak sértve, ha anya néha magával is törődött. És beszéljek azokról a felnőtt férfiakról, akik... (érdekes, tapasztalatom szerint elsősorban fiúkat engednek el olyan nehezen az anyák :-)
Lehet, hogy rosszul kapcsolom össze a dolgokat, de nekem most hirtelen erről a témáról ez jutott eszembe...
Keddtől Vészhelyzet, végre! (ennek semmi köze a topikhoz, csak most volt előzetes a tévében és úgy, de úgy megörültem!!! :-)))
Nem akadtam ki. Leirtam a velemenyemet. Amikor egy gyerek a sajat anyjat nem ismeri meg, az szerintem eleg latvanyos jele annak, hogy valamit megis okozott.
[tímea, nem tévesztesz engem valakivel? most direkt átnéztem az elmúlt időbéli hozzászólásaimat és egyszer reagáltam a te szólásodra, akkor is pont azt írtam, amit te: hogy szerintem sincs semmi gond azzal, ha külön járunk a párunkkal/tól szórakozni. de ha így érzed, mindenképpen mondhatom, hogy cseppet sem szándékos a dolog.]
Lappa, szerintem kiderült, hogy képes vagyok felfogni, miről írt Luci meg Vekerdy...
Egyre inkább az az érzésem, hogy szeretsz nekem ellentmondani. Nem mintha zavarna, csak megjegyeztem...
Azért nem kéne ennyire tragikusan felfogni ezt a történetet, főleg miután tényleg senkiben semmiféle sérülést nem okozott az eset. Pont ezért írták már többen is, hogy gyerek- és szülőfüggő a dolog. Az egy dolog, hogy ezt te nem tennéd meg, de ennyire nem kell kiakadni, ha más megteszi.
Hát szervusztok. Csak beledumálok én is.
Vekerdy-hívő létemre, egyáltalán nem értek egyet ezzel a 3 évvel. Egyébként én ezt úgy értelmeztem, sőt úgy emlékszem, hogy ő is így értette, csak most nincs erőm utánanézni, jól emlékszem -e, hogy Vekerdy nem csak hosszabb távollétektől óv, hanem a rövidebb, 1-2-3 naposaktól is! Kicsit nekem furcsa, hogy ő, aki azt állítja, hogy a gyerek érzi a mögöttes szándékot/érzést/motivációt, illetve főleg azt érzi, nem látja, hogy itt ellentmond saját magának: mert akkor a gyerek azt is érzi, ha menni kell (és nem szép, hogy pl a munkába való kényszerű visszatérést és a kórházi kezelést ő is elfogadja kellő indoknak, ugyanakkor a kikapcsolódás iránti igényt nem.)Ha pedig ilyen-olyan okból menni kell, akkor elvileg -az ő elmélete szerint- a gyerek felfogja, hogy nem azért hagyjuk ott, mert vele van bajunk, stb, ugyanakkor ha maradunk, pedig mennénk, akkor megérzi, hogy most kicsit a valahova kívánjuk az anyaságot. Akkor mert miért jó maradni? Vekerdy valószínűleg soha nem volt 3 évre otthon marasztva 1/2/.. gyerekkel. Talán nem tudja , mi az eljutni oda, hogy most inkább lelépek pár napra, jobb lesz az mindenkinek. (Bár most valahol olvastam tőle, hogy kicsit bizonytalanodik a 3 évvel kapcsolatban, mert sok ellenpéldát is hall.)
Saját tapasztalat: 14 hónapos volt Zsuzska, amikor 3 napra elmentünk a Tátrába. Előtte nálam depresszió, nagyon nehéz első félév, sírós baba, elég elszigetelt lakóhely (új hely, nem voltak még szomszédok, akit ismertem a környéken, az dolgozott, kevés hasonló korú gyerek volt, a játszótér üresen állt, szülők hétközben vidéken stb.) Ekkor mondtam azt, hogy már hetek óta borzalmas vagyok a gyerekkel, el kell mennem. Előtte egy hétig síelésen napközben a szüleim vigyáztak rá. (Amúgy is sokat találkoztunk hétvégeken, több napra is.) Semmi gond nem volt, nem mi vittük, a szüleim jöttek hozzánk, de amikor hazajöttünk, nem ismert meg azonnal. Vagy nem esett le neki, mi van, nem tudom. Kellett pár perc, akkor nagyon örült és még másnap is ahányszor csak meglátott, szinte hisztérikusan örült. Na ebből tudtam, hogy korai volt. (Más kérdés, hogy ettől még nem bántam meg, hónapokra kaptam újabb töltést a gyerekhez.) Két hónap múlva megint elmentünk, ezúttal se volt semmi sírás, egyebek, és az extrém érzelmi reakció is elmaradt. Örült nekünk, ölelgetett, de már nem olyan hisztérikusan. Azóta jó párszor elmentünk, a max idő 6 nap volt múlt nyáron (2,5 éves volt), azt hiszem ez volt a felső határ, ezt azért észrevettük rajta, kicsit nyafkább lett pár napig. De sokat van ott 2 napra, (mivel tanulok) azt már fel se veszi. Közben rájöttünk, hogy jobb vinni, kevésbé hiányzunk neki a mamiéknál , mint itthon. Ott is van szobája, játékai, néha kéri, hogy vigyem oda, menni akar. Sőt játszmázik, ha nincs időm játszani vele, közli, hogy a papihoz akar menni, mert a papi játszik vele (ez így van, reggeltől - estig ..) Annyi van, hogy telefonon nem hajlandó beszélni velünk, de a szüleimet is bünteti ezzel, ha elmennek tőlünk. A múltkor közölte, hogy azt szeretné, ha mind együtt laknánk nálunk.
Szerintem azt kell csinálni, amit a szívünk mélyén jobbnak tartunk, függetlenül a környezet vagy a pszichológusok véleményétől. Biztos sok függ a gyerek temperamentumától. Biztos, hogy számít, hogy mennyire szorongunk mi magunk az otthagyástól, ezért csak olyanra hagyom, akiben 100%-ig bízom, mert a gyerek megérzi (ez eddig az apja, aki kezdetektől teljes rangú szülőként áll helyt és a szüleim). És ezt is, (mint mindent, ami őt érinti) megbeszéljük előre: most el fogok menni, de jövök ekkor meg ekkor. Mindegy, hogy beszél-e már vagy még nem. És persze jövök, amikor ígértem.
Egy adalék: a héten kezdtük az ovit. Hétfőn ott voltunk jó két órát. Kedden elmentem egy órára, megszídott, hogy túl korán mentem vissza, persze még maradtunk. Tegnap két óra után szintén megkaptam a magamét. Így már ma ottmaradt teljes időre (9-13), futólag mondtam neki, hogy ebéd után itt vagyok. Félreértés miatt (kicsit előbb volt az ebéd, mint mondták) eltelt kb 10 perc az ebéd és az érkezésem között. Sírva fogadott, hogy nem mentem ebéd után.... De azért holnap megint akar menni.
Jó hosszú lettem, bocs.
a mokas kis esetedet abszolut nem talalom mokasnak. meg elkepzelni sem tudom, hogy a halalos betegsegemen kivul mas okot talaljak, ami miatt a gyerekemet honapokra masra bizzam. de ez szvsz.
"nem hiszem, hogy olyan könnyű a gyereknek életreszóló lelki sérülést okozni"
pedig nem nehez...
Eszembe jutott egy mókás kis eset, amit itten úgyis elmesélek, mert nem tudjátok megakadályozni :-)
Amikor a tesóm született, alig múltam el egyéves, és már a születése előtti hetekben internáltak engem a nagymamához, vidékre, és ott is maradtam két-három hónapot, hogy ne legyek ugye otthon láb alatt. Erre értelemszerűen nemigen emlékszem, de mesélték többször, mert családi anekdota lett belőle, hogy mennyire nem ismertem meg aztán a saját anyámat.
Erről a kis sztoriról beszélgettünk egyszer, anyám meg a tesóm, én meg mint aki megvilágosodott, felordítottam: "Tessék, látjátok! Akkor lettem én egy életre lelki sérült!" - mire a tesóm rezignáltan megjegyezte, hogy "Soha életedben nem voltál lelki sérült, te hülye". És igaza van :-) Tényleg nem!
(Anyám se volt rossz anya, csak éppen nem bírta volna a két pelenkást egyszerre, ebből az egyik újszülött, én teljesen megértem).
Egyébként egy kölyök rengeteg dolgot simán kibír, komolyan nem hiszem, hogy olyan könnyű a gyereknek életreszóló lelki sérülést okozni. Pláne nem ilyen aprócseprő hülyeségekkel, mint hogy most kivételesen lelépek egy napra, de aztán visszajövök, ahogy meg is ígértem. Ettől még szeretem, megbízhat bennem, és ezt ő is tudja.
Tímea,
hadd védjem meg egy kicsit a Vekerdyt. Először is kifejezetten 1-2 hetes magárahagyásról beszélt ő ebben az idézetben, ami nem jelenti azt, hogy az anya 3 éves koráig oda van láncolva a gyerekéhez.
Másrészt kifejezetten hangsúlyozza azt sok helyen, hogy a gyerek csak boldog anyával lehet boldog igazán, és ha az anya boldogságához kell a magánidő, akkor azt biztosítani kell. Rá lehet bízni a gyereket az apára, nagyszülőkre, stb.
Én azt látom (és most már többedszer van figyelmen kívül hagyva ez a distinkció), hogy éles vonalat húz a rövidebb (pár órás, egy napos) és a hosszabb (1-2 hét) távollét között. Az előbbit kifejezetten támogatja, az utóbbitól óv. Nyilván van olyan helyzet, hogy az anyának olyan krízist jelent a bezártság, hogy megéri megkockáztatni a gyerek biztonságérzetét (ami, jelzem, Vekerdy szerint sem feltétlenül lesz oda).
Amúgy meg egy kicsit erős ez a párhuzam a Vekerdy és az angol felmérés között(mint az érem két oldala), mert félreviszi az érvelést, ha valaki nem hagyja otthon a gyerekét 1-2 hétre, nem feltétlenül válik feszültté és agresszívvé (még csak ilyen százalékokban sem), ha amúgy megtarthat valamit a szabadságból.
Szerintem legalább ekkora hiba, ha valaki rosszul értelmezett anyasfelfogásból folyton a gyerekével van, minden nap, minden percében, és aztán szépen robban, vagy annyira feszült lesz, hogy nem lát más kiutat, hogy leléceljen hetekre. Ez nyilván nem helyes.
Én amondó vagyok, hogy napi szinten biztosítani kell az anyának, hogy legyen ideje magára, akkor kiegyensúlyozott, nyugodt tud maradni, és talán így nem elviselhetetlen 3 évig nem lenni távol a gyerektől hosszabb (!!!) időre.
Amúgy meg, az amit elméleti síkon leírtál, nekem értelmezi azt, hogy miért mondja Vekerdy a 3 évet. Nem XY elméleti, hanem fejlődéslélektani alapon.
Tünde, nem csodálom, hogy nem emlékszel milyen elméletre alapozza Vekerdy a véleményét, mert szvsz nincs is ilyen... Totálisan életszerűtlen, hogy egy gyereket ne hagyjon magára az anyja 3 éves kora előtt.
Nekem attól az idézettől állt fel a szőr a hátamon, amit Luci idézett tőle, különösen arra értettem, amit írtam.
Nekem az a privát véleményem, hogy senki nem éli meg egyformán az anyaságot, sőt ugyanaz a nő a gyerekivel sem viselkedik feltétlenül egyformán. Van, aki a saját kreativitásánának a kiteljesedését látja a gyereknevelésében, és biztos van olyan is, aki a szabadságának korlátozását.
Csináltak 80-ban, Angliában egy olyan kérdőíves felmérést, amiben arra voltak kíváncsiak, hogyan viselik a szülővé válást a nők. Az anyukák 61 %-a vallotta be, hogy érez dühöt a csecsemője iránt, 81%-uk lett megértőbb azokkal a szülőkkel szemben, akik megverik a gyereküket.
Azok a szülők, akik fáradtak, és feszültek, gyakrabban feledkeznek el arról, hogy szülők, és egy védtelen ember van kiszolgáltatva nekik. Ráadásul a gyerekre figyelés elhomályosíthatja a megszokott felnőtt kommunikációs formákat, ez is zavaróan hathat. Sok anya van egész nap egyedül a gyerekével, ami jól felfokozza ezeket a problémákat. Ezért egyáltalán nem elhanyagolható szempont az, hogy ha valakinek arra van szüksége, igenis elmehessen a gyereke nélkül bárhová. Ettől nem lesz rosszabb anya, sőt! Ha ugyanis tartósan frusztrált helyzetben marad egy anya, képes úgy harcolni a saját gyereke ellen, mintha az felnőtt lenne... Szvsz senkinek nem kívánom azt, hogy ennyire "besokalljon"!
Úgí érzem ez annak a bizonyos éremnek a másik oldala, ami Vekerdy "tanácsából" nagyon-nagyon hiányzott...
Mindenkivel egyet tudok érteni, és ellentmondani is, ezért nem is vitatkozásnak szánom, hanemcsak egy eddig müködőnek tünő példának.
Mi elég közel launk anyukámékhoz, jutka születése óta szinte naponta találkozik velük. Amikor egész kicsi volt, akkor mi is a pár órás kimenőket játszottuk, sőt egy ideig még bébiszitterünk is volt, ő gyakorlatilag csak alvásidőben vigyázott jutkára, egymozinyi időt, de aztán erről leszoktunk. Mármint a szitterről.
Úgy egy éves lehett mikor elösször aludtunk külön, vagyis ő anyukáméknál, nem volt semmi gond. Aztán fél év mulva már egy egész hétvégét apukjámmal töltött, de ez megelőzte rengeteg apuval kettesben töltött pár óra- félnap, gyakorlatilag szerelemesek egymásba, jutka meg a nagypapája. Hintapapának hívja, mert apukám a hős, aki esőben/sárban/minuszhúszfokban is megy vele játszótérre, játszóházba, kacsákat etetni, és ő az aki 40 mesét mond el neki esténként. Ezértaztán mára a gyerekem igényli, hoyg minden második-harmadik hétvégét apukámmal töltse kettesben, ragyogó arccal várja ezeket a hétvégéket. Nem hiszem, hoyg nagy lelkitörést okoznék neki, sőt.
Ezenkívül eddig kétszer voltunk egy hetet jutka nélkül, ezekkel az utazásokkal kapcsoltban vegyesek az érzelmeim, nagyon vártam őket, nagyon jó volt kettesben lenni a férjemmel, de mindkét alkalommal nagyon hiányzott jutka a 3-4 nap után már, és így be is árnyékolta az utazásokat kicsit. Viszont én nagyon szeretek utazni, a gyerekem meg gyűlől, mint minden változást, ő az állandóságot szereti, úgyhoyg itt kompromisszumokat kell kötnünk néha... mindenestre idén nyárra sem tervezünk közös utazást, igaz különt sem, maximum 2-3naposat.
A gyereked ismeretében dönts! Mi annak idején elég lazán vettük ezt a kérdést, de ha jól emlékszem, 1hetes időre 3 éves kora körül ment először. Mondjuk, 7 hónapos volt, amikor visszamentem dolgozni - ez heti 2 alkalommal 24 órát jelent. Ilyenkor nappal anyukámékkal volt (előtte is napi kapcsolatban volt velük), éjszaka pedig az apukájával. Kb másfél éves volt, amikor egy este, amikor a nagyszülők indultak haza, megfogott egy pelust, és közölte: megyek a mamáékkal én is. Úgy engedte el az apja, hogy ha kell, 10 percen belül ott van érte, de semmi nem történt. Azóta ha én dolgozom, a mamáékkal alszik. Közösségbe 2és fél évesen ment, gond nélkül. És a kapcsolatunk azóta is szoros, sőt "baráti". (most 9 éves)
Igen, valószínűleg abban, hogy én könnyű szívvel hagyom akár egy éjszakára is a szüleimnél a kislányom, ill. hetente többször napközben pár órára (a munkám miatt), abban nagy szerepet játszik az is, hogy a szüleim gyalog 10 percre laknak tőlünk, hetente minimum egyszer találkozunk velük, amíg pedig pici volt nagyon a lányom, még sűrűbben. Szóval Zsófi teljesen képben van, hogy kik ők, stb... Rajtuk kívül még öcsém és a barátnője szoktak rá vigyázni, akik egyben a keresztszülei is (és őket is imádja a lányom), ill. ritkábban férjem húga és a barátja. Szóval csak családtagok, olyanok, akiket sűrün lát.
Egyelőre én sem tudom elképzelni, hogy egy napnál tovább ne lássam a gyerkőcöt, pedig a szüleim már nagyon remélik, hogy nyárra megkapják egy hétre. Akkor lesz másfél éves. Akkor szerintetek ez korai? Én biztos nehezen fogom kibírni, de én vagyok szerintem a kevésbé lényeges.
[hú de szeretem ezt olvasni, mert én magamban sztárolom Vekerdyt, de most folyamatosan olyan jókat írtok "ellene" és ez jó, mert akit én sztárolok, abban nem látom a hibát, de így... na értitek.]
Sziasztok
hát ez az, amit én is fontosnak tartok
külön kell _élesen_ választani a pár órás/1-1 délutános elválásokat a több napos, esetleg hetes elválásoktól
a legutóbbi tényleg nagyon veszélyes (lehet), de azt gondolom, hogy nem feltétlen 3 éves kor alatt csupán (próbálok az agyamban kutakodni egyébként, hogy tanultam-e én ilyen merev életkori határról ebben, és nem tudok rájönni, hogy Vekerdy milyen elméletből indul ki; de ez most mindegy)
másrészt viszont anélkül, hogy megkérdőjelezném Vekerdyt (bár én nem sztárolom annyira-inkább ranschburg bácsi ;) ); azt kell mondjam, hogy biztos, hogy pszichomókusként sok olyan gyerekkel meg NEM találkozott, aki gond nélkül átvészelte a kicsit hosszabb elválást a szüleitől; mert azokat, akik ezt éretten megoldják, nem kezelte nyilván
viszont én a rövidke gyakorlatom alatt sokkal több olyan esettel találkoztam, akiknél pont a túlzó anyai kötés, és a szimbiózis kitolása volt a probléma
ne tudjátok meg milyen egy ilyen 6 éves szorongó-depresszív kisgyerekkel 'dolgozni' :((
egy másik gondolatom pedig annyi csak, hogy igazatok van azt hiszem, hogy Vekerdy eléggé szeparáltan kezeli az anya-gyerek kettősét, ezt már sok szakember túllépte, és rendszerszemléletben gondolkozik erről; ráadásul ez a hozzáállás talán túl nagy felelősséget is helyez az anyákra; ami különben sem könnyű, mert a tökéletesség kvázi elérhetetlen
de ez nagyon szvsz :))
Azt hiszem, mostmár értem a lényeget. Az eredeti Vekerdy intelmet nem olvastam, bocsánat, csak amit itt idézett valaki.
Tehát nyilván az olyan intenzíven önmegvalósító vagy feltűnően gyerekfóbiás anyáknak szóló intelemről beszélünk, akik azzal ideologizálják meg az egyéves (vagy még fiatalabb) baba bölcsődébe járatását, hogy "úgyis szoknia kell a közösséget", pedig akár simán otthon is maradhatnának együtt.
Szerintem itt senki nem ez az eset.
Egy "tökéletes anya" nyilván egyetlen percre se hagyja magára a kölykét 3 éves kora előtt, de szerintem tökéletes anyák se vagyunk, és ez tán nem is baj :-)
Egy "elég jó" anya az tudja, hogy időnként szükséges elszöknie egy picit, és azt is tudja, hogy mennyi az a pici, ami neki (majdnem) elég, de a gyereknek még mindig nem túl sok.
Bizonyára Vekerdy se egy-egy moziról meg nyári nagymamáztatásról esetleg egy szülői "akkumulátortöltős" hétvégéről akart papolni. És ha értelmezésem helyes, akkor igaza is van neki.
Nos, egy-két éjszakára még sosem, sőt estére is úgy mentünk el idáig, hogy a gyereket előtte megfürdettük, letettük aludni, és elmentünk 2-3 órára étterembe, akárhova. Amikor megszületett a baba, akkor tartottam a főiskolám közepénél, 2-3 hónapos korában kezdődött újra a félév, akkor mentem el 2 hetente 2 nap kábé 4 órát. Meggyőződésem, hogy a gyereknek fel sem tűnt, hogy nem ciciből, hanem cumisüvegből kapja az anyatejet és nem tőlem, hanem az apjától/nagyanyjától. 16 hónapos korában diplomáztam le, s bár előfordult, hogy sirt, amikor elmentem, a velehagyott nagyi mindig mondta, hogy ez 1-2 percnél tovább sosem tartott. Most ugye 3 hetente járok a kórházba uh-ra és vizsgálatokra a második terhességemmel, immár 2 esztendős fiacskám lelkesen integet nekem, majd húzza a nagyija kezét, hogy neki ám sürgős vele foglalkozni való dolga van, nem érnek rá egész nap búcsúzni... :)
Aztán majd szépen, óvodás, iskolás korában elengedem én a nagyszülőkhöz is több napra, de addig én is veszettül ragaszkodom ám hozzá... :)
De mondom, ezek csak időszakonként pár órás elszakadások. Viszont azon sokat gondolkodtam, hogy mi legyen a gyerkőccel amig a másikkal a kórházban vagyok, jó sok tanácsot is kértem :), és végülis abban maradtunk a párommal, hogy szépen mindennap bejön ő is hozzám látogatóba, mert ez még mindig jobb, mintha váratlanul eltűnnék X időre, majd hazaállitanék egy _másik_ gyerekkel...
Én inkább kussolok, mert mióta a most 30 éves lányom azt vágta a fejemhez, hogy neki minden problémája abból adódik, hogy mikor ő 16 hónapos volt, akkor elhagytam 10 napra és a nagyija vigyázott rá (akivel mellesleg egy lakásban laktunk és születése óta sokat volt a karjában), azóta én nem lepődök meg semmin...
De azért könyörgöm... minden a szituációtol függ. Ha az anyának el kell menni, akkor valakire rá kell bízni a gyereket, ha nem tudja magával vinni... és bizony ez a "kell" sokféle lehet. Lehet egy külföldi bemutatóóra vagy akármi, lehet kórház, de lehet az is, hogy az anya kivan idegileg!
És én is nagyon egyetértek általában Vekerdyvel, (tényleg modoros a beszéde, legalább annyira mint Tőkés Lászlóé), de én mondjuk nem a beszéde miatt, hanem a küönyvei miatt szerettem meg - és annak is igaza van, aki azt mondja, hogy általában úgy közelíti meg a kérdést, mintha az anyák meg a gyerekek meg minden légüres térben élne... ez itt a Valóvilág hölgyeim és uraim! Élő gyarlóságoktól sem mentes szülőkkel, akik megpróbálnak jól teljesíteni a "Szülők iskolája" egyetemen....
Már sok gúnyolódást kaptam, hogy minek beszélek ide bele mikor én nem is vagyok kismama meg ilyesmi, nem is érdekel, de mindig ujra felhozom: régen is születtek gyerekek, régen is elkövettek egy csomó hibát a szülők, de valahogy mégis csak sokan felnőttek, méghozzá ép pszcihével felnőtt korukig...
hát persze, hogy az ember nem szivesen hagyja másra a szopós gyerekét, de ha egyszer muszáj, akkor nem lesz semmi baja szvsz. Igen, lehet, hogy utána pár hétig még a vécére is velünk jön, de ez elmúlik...
Nekem még nincs egy éves a kisfiam, de eddig mi is külön járunk szórakozni és egészen rendben is van a dolog.
Vagyis azt csináljuk, hogy egyikszer egyikőnk megy el a barátokkal, ha van valami rendezvény, másikszor másikónk, időnként elvisszük a gyereket is és sokszor hozzánk jönnek, estére, amikor a gyerek már alszik.
És nekem bizony van igényem a pohár sör melletti világmegváltásra, de ez az elmúlt tíz hónapban nem maradt ki az életemből egyáltalán. (Ha másképp nem, hát este chat-en váltunk világot (kvázi) a pohár sör mellett. :-))
Nekünk abból a szempontból elég speciális a helyzetünk, hogy a nagyszülők nagyon-nagyon messze laknak, tehát esély nincs rá, hogy a hétvégéket a gyerek náluk töltse vagyis csak úgy, ha mi is ott vagyunk.
Nekem határozott tervem, hogy majd náluk nyaraljon akár hetekig a gyerek, de egészen biztosan nem jövőre fogjuk ezt elkezdeni, hanem majd, valamikor, sokára, amikor ő is igazán akarja és akkor is csak pár napokkal kezdjük.
Őszintén szólva én nem is gondolkodtam ezen, csak úgy ösztönösen értek egyet Lucillával és Tímeával, meg Vekerdyvel is. Ahogy olvasom, mindhárman azt mondják, hogy hetekre ne, nem azt, hogy egy-két éjszakára ne.
De azt is hiszem, hogy vannak olyan gyerekek, akik gyakorlatilag a nagyszülőkkel nőnek fel, ott ugye egészen más a helyzet. Szerintem Lucilla is úgy érti az egészet, hogy ha mondjuk nem egy házban lakunk a nagyszülővel vagy nem a szomszédban laknak vagy nem az van a gyerek születése óta, hogy szinte ugyanannyit van a gyerekkel a nagymama, mint az anyuka, mert ha ezek állnak fenn, akkor nyilván egész más a helyzet.
Tudod, kinek mi a szórakozás :-) Én kinőttem már abból a korszakomból, hogy egy pohár bor vagy sör mellett megváltsam a világot, ő meg nem szereti a nyálas halivúdi filmeket :-)
Nekünk elég az, ha nyaranta, amikor tényleg lepasszoltuk a gyerekeket, van kizárólag egymásra szánt időnk :-) Szvsz 20 évi együttélés után ezt már bátran kijelenthetem :-))
Jaj, most látom, hogy mennyire Vekerdyt igazolja, amit leírtam, pedig nagyon rühellem szegényt. Nem azért, mert hülyeségeket ír, hanem mert eszméletlenül modoros, ha beszél.
Nagyon érdekesek, amiket leírtál, köszi.
Bár nem egészen a topicba vág - ill. áttételesen mégis - de egy mondatodon meglepődtem, mégpedig, hogy ti azóta, hogy megszülettek a gyerekeitek, külön jártok szórakozni. Hát én ezt nem tudnám elképzelni. Persze, van, hogy külön elmegyünk, pl. férjem egy kollégával sörözni, én barátnőkkel kávézgatni, de, hogy az legyen a rendszer, hogy külön szórakozunk... Persze ahány ház, annyi szokás, ez is igaz.
Bocs, Lucilla, de az ősbizalom kialakulásának időszaka az első életévnek a nagy feladata az eriksoni pszichoszociális fejlődéslélektani elmélet szerint. Az első életévben az anya a kulcsfigura, de a bizalom az egész világra irányul.
Egy másik elmélet (Margaret Mahler) szerint az első életévet újabb szakaszokra lehet bontani. Szerinte az énfejlődésnek az első szakasza az autisztikus (kb. az első 6 hét), a második a szimbiotikus (6. héttől kb. az 5. hónap végéig) fázis. A két elmélet szerintem jól kifejezi, hogy a baba egyrészt még szimbiózisban van az anyjával, másrészt az anya adhatja meg számára az ősbizalmat, ami ha jól működik, egy életre alapot ad az önbizalomhoz, egy másik emberhez fűződő szeretetkapcsolathoz. Winnicot pedig ezeket kiegészítette az "elég jó anyai gondoskodás" fogalmával, ami azt jelenti, hogy az anya alkalmazkodik a gyermeke fejlődéséhez, és egy fél éves gyereket már nem úgy kezel, mint egy újszülöttet.
A baba mozgásfejlődése során aztán szép lassan megtapasztalja, hog különböző igényeit már nem csak az anyja elégítheti ki, ez a leválási folyamat kezdete. A fejődés során egyre növekszik a tér anya és gyermeke között, és ezt a teret "töltik ki" az ún. átmeneti tárgyak(kedvenc plüssállatka, vagy alvós takaró), és/vagy az átmeneti jelenségek (dudorászik a baba elalvás előtt). Az átmeneti tárgy fontos, mert ezen élheti ki a baba a mérgét, de nagyon szeretheti is.
A gyerekek másra bízása, "egyedül hagyása" tulajdonképpen egy olyan helyzet, amiben a gyerek megtapasztalja, hogy az anya nélkül is lehet, és kell élnie. Ebből a szempontból kritikus időszak a 8. hónap körül jelentkező ún. szeparációs szorongás, ami előjön akkor is, ha az anya otthon van a babával, de pl. kimegy a szobából úgy, hogy a gyerek nem látja.
A 10.-től a 18. hónapig az ún. gyakorló fázisban a gyerekek elindulnak felfedezni a világot, és már könnyen szakadnak el az anyjuktól, de nagyon fontos, hogy az anya készenlétben ott legyen valahol, hogy vissza lehessen menni hozzá egy kis érzelmi feltankolásért.
A következő az ún. újraközeledési fázis, amikor a kisgyerek önálló egyéniséggé válik. Szeretne megtartani frissen megszerzett önállóságát, ezért kedvenc szava a nem! Ebben a korban az anyával való kapcsolat keresése, de egyidejű elutasítása a jellemző: miközben a gyerek egyre kevésbé akar függeni az anyjától, igényt tart a kizárólagos figyelmére.
3 éves korra aztán a gyerekben kialakul egy belső kép a külvilágról, amelyhez viszonyít, és már tudja, hogy az édesanyja tőle függetlenül is létezik. Egészséges lelki érettség esetén egy biztonságos, elfogadó, jó anyaképet tesz belsővé a gyerek, ami biztonságot ad az anya távollétére is.
Na ennyit a tudományból.
Ezek a korszakok persze viszonyítási alapot jelentenek, nincsenek bebetonozva a korszakhatárok.
Én nagyon nehezen bízom másra a gyerekeimet. Amióta megszülettek, mi a párommal inkább külön járunk szórakozni. Ettől függetlenül minden nyáron a szüleimnél töltöttek a gyerekek hosszabb, rövidebb időt nélkülünk is. Elvittük őket, majd ottmaradtak. Ez alól az egyetlen kivétel a fiam születése volt, a nagylányom 26 hónapos korában, akkor ő ment el a szüleimmel, nélkülünk. A fiam 1 éves volt, amikor először ott maradt anyuéknál a tesójával 5 napig egyedül. Utána annyira anyás lett, hogy egyetlen lépést nem tudtam nélküle tenni. Eltartott pár hétig, amíg rendbejött. A pici lányomat egyetlen éjszakára hagytam anyuéknál két éves kora körül, utána vagy egy hétig nem akart délután elaludni.
Szerintem nincs minden gyerekre általánosan érvényes megoldás. Még egy családon belül sem. A legidősebb gyerekem prímán elvolt bárkivel, bármikor, soha nem látszott semmi változás rajta. A másik kettő másképpen reagált arra, hogy nélkülem legyen.
Mi mindkét nagyszülőtől messzire lakunk, így nincs velük napi kapcsolatunk. Ha egy városban élnénk, nyilván többet, és könnyebben bíznám rájuk az unokákat. Szerintem a napi kapcsolat a "potenciális gyerekőrzőkkel" nagyon fontos. Az is számít szvsz, hogy hol marad a gyerek az anyja nálkül: otthon, a megszokott környezetében, vagy máshol. Ha otthon marad, és ott vigyáz rá más, azt általában könnyebben elfogadják, hiszen a környezet állandósága megvan. Ha nem otthon marad a kicsi, akkor viszont fontos, hogy vele tartsanak az átmeneti tárgyai, bármennyi legyen is belőlük :-)
Nos, nem kívánok igazából vitatkozni, Vekerdyt csak azért emlegetem ennyit, mert eddig nem olvastam tőle semmi olyat, amit ne éreztem volna igaznak legbelső anyai megérzéseimmel is.
Mindenki azt hisz, amit akar. Ő kockázatról beszél, ami alakulhat jól is meg nem is. Idézem:
"A harmadik életév betöltése előtt semmiképpen sem javasolnám, hogy a szülők egy-két hétre magára hagyják a gyereküket, még saját lakásukben, a legszeretőbb nagyszülők körében sem.
A pszichológus úgyszólván nap mint nap találkozik olyan gyerekekkel, akiknek a szülei ezt az alapszabályt nem tartották be, s ezek a találkozások mindig újra megerősítik abban az egyébként elméletileg megalapozott meggyőződésében, hogy a harmadik életév betöltése előtt a szülők - s közülük elsősorban az anyák - nem hagyhatják úgy magukra, jó körülmények között sem a gyereküket, hogy az ne lenne kitéve a traumatizálódás, lelki sérülés veszélyének."
Ennyit ír, még pár helyen ír a kötődésről, meg a kisgyermek időtudatáról, meg más összefüggésekről. És nem egy-két napról van szó, hanem hetekről.
Kockázatról van szó, nem törvényszerűségről. Én a magam részéről érzem, hogy így helyes, és bevallom, nekem nem is esik terhemre, hogy már 2 éves a gyerek, de 1-2 napnál hosszabb időt nem töltöttem tőle távol. Nem az elmélet miatt, hanem mert így érzem. Az elmélet csak megerősít, ahogy sokszor máskor is történt. Én nem nevelem könyvből amúgy a gyerekemet, de mivel hozzáférhető sok-sok ilyen jellegű írás, örülök neki, hogy megóv a hibáktól, és annak még jobban örülök, hogy megerősíti a megérzéseimet.
