Édesanyámnak Húsvét hétfőjének hajnalán sztrókja volt.
Vasárnap még ő főzött a családnak (minden ünnepkor összeeszedi a kis családunkat, hárman vagyunk testvérek, azok családjaik és az unokák). teljesen jól érezte magát, csak annyit engedett, hogy épp leszedtem az asztalt, mosogatni szerettem volna, de nem hagyta. Nagyon boldog volt, azt akarta inkább beszélgessünk ott közösen, majd ő elvégzi a többit. Este fájó szivvel mentem(ünk) haza, mert rámaradt minden. Karácsonykor pl, nem volt jól, ezért nekem kellett megfőzni, stb. De most jó erőben érezte magát ezért legénykedett.
Szóval, hajnalban történt a baj. Szerencsére még tudott telefonálni nekem és hamar jött a mentő is. Most már többet nem hagyom hazamenni, nem is tudná magát ellátni. Már megtanult járni (fogódzkodva) ha elfárad kerekesszékbe ül. Enni tud, már nem kell etessem, persze mindent apróra vágok neki, vagy kis katonákat (falatokat), úgy eszi. De napról napra erősebb, már pellus sem kell.
Szóval, nem tudom téged mi ért, de van mindig remény. Azért mondtam el neked, mert az ő esete élő példa. Nem fiatal, viszont élni akar és ez látszik az eredményen. Az életkedv nagyon fontos.
Tudom, te is élni akarsz. :) Erőt és felépülést kívánok, szeretettel.
