Keresés

Részletes keresés

Lutra Creative Commons License 2021.04.03 0 0 96353

Illyés Gyula

Zsivaj

Hogy zúg megint, hogy "nemzet!" és "magyar!"
és mennyire megint csupán - zsivaj,
árverések hang-dühével tele,
mennyire csak a nagy száj ereje
s a még nagyobbé! mely épp így - kiáltva -
árulja el, hogy szóra egyre gyáva.
Milyen kavargás, milyen zengzet-orkán
az ország parázspirította rostján
és tűzpróbáján ! Játék? Ráadás még,
míg dől a ház és szerte a határ ég?
Mikor lesz vége? Hogy végre a száj
kimondhassa, mit kimondani fáj,
fáj tudni is, de mely az ajkakon
az, ami kapuink előtt a rom -

Ha majd én mondom ezt a szót: magyar,
elébe ezt tedd szótlanul magadban:
kard-vágta homlok, vér-áztatta haj,
földresúlyosult pillantás, lakatlan
tanyaházon át söprő zivatar
és béna kar és repülő avar
módjára forgó eszme-zűrzavar
a dúlt agyban, mely csak halált sugall
és néma jaj, - de hozzá mégis ezt még:
derengő táj, hajnali, régi emlék,
amire a sebesült feltekint
és élni szeretne megint.

Lutra Creative Commons License 2021.04.02 0 0 96352

Reményik Sándor

Add a kezed...              

Add a kezed, így szépen, csöndesen,
Nyugodtan add.
Sima, ragyogó tükör a szívünk,
Nem vet hullámokat.

Add a kezed, ilyen jó hűvösen.
A csóknak édes mérge
Megmérgezné a nyugodalmunkat,
Ha hozzánk érne.

Add a kezed, nincsen vágy a szívünkbe',
Innen hova hághatna még a láb?
E csönd, e béke: ez itten a csúcs -
És nincs tovább.

Add a kezed; lenn lakodalmas nép,
Mirtusz menyasszonyfőn;
A mirtuszt édes, irigyled-e még
Itt, e kopár tetőn?

Add a kezed, itt fenn, hol semmi sincs,
S a zuzmó tengve él,
A lelkünket a nagy csend összehajtja,
Mint két ágat a szél.

Add a kezed, látod lemegy a nap;
A nappal szembe
Nézzünk így, győzelmesen, szomorún,
Kezed kezembe.

Add a kezed, egy percig tart csupán
Ez az igézet -
Ó de ez mélyebb, mint a szerelem,
S több, mint az élet!

Lutra Creative Commons License 2021.04.02 0 0 96351

Pásztor Andrea

komfort

a házhoz amit együtt építettünk
nem hívtunk szakembert
se kőművest se villanyszerelőt
mindent ami van magunk tettük bele
vagy hagytuk ki
gyertyafénynél ültünk
világítás azóta sincs
ahogy az alapozás is kiegyensúlyozatlan
itt élünk benne ketten
egy ideje mindig elkerüljük egymást
ahogy én sejtem te a hálószobában ragadtál
én legtöbbször az előszobába lépek csak be
itt vannak a rossz emlékek
hogy folyton várok rád
és nem tudunk elindulni
emiatt dühös vagyok
és mielőtt a sáros cipőm levenném
kilépek és soká jövök újra
a konyhába szoktam még
mert néha elveszítem a fejem
és anélkül hogy a kabátot levenném
berontok ide és felfalok mindent
szerettem veled enni
tetszett hogy ízlik a főztöm
eszembe jut ekkor is
mennyit várattál és ilyenkor
még elidőzök az előszobában
legyen értelme annak
hogy megint itt jártam
nappalink nem volt
társaságot sosem hívtunk meg
örültünk ha végre ketten lehetünk
a fürdőszobánkban kád van
valamikor meleg víz meg habok
amiből csak lábujjak látszódtak ki
elég hogy ettől elpiruljak
ide azóta be sem léptem
hogy utoljára
aztán eszembe jutott
milyen jókat beszélgettünk itt
fejtől lábig és fordítva
amíg kihűlt a fürdővíz
bemegyek és egy mozdulattal
húzom ki a dugót
hogy többé legalább itt
ne kerülgessük egymást

Lutra Creative Commons License 2021.04.01 0 0 96350

Botár Attila

Ugyanott, mint a hegy

Ha kérdezed még, hogy hol vagyok,
hova vetett a fákat
annyi gyűrűvel eljegyző idő,
és betévedtél ebbe a versbe, mondom:
Ugyanott élek, mint a hegy,
szelek találkoznak fölöttem –

Mint egy vadont élem jövőmet,
körülvesz, áthat, rám sem ismersz,
rügyecske-csontok ágaskodnak föl
csodátlanul a homlokomból,
riadt regékhez agancsosodom.

Ne célozz hát! követ az erdő.
Nem tartozom újabb múltatokhoz.
Nem érsz utol sem nyíllal, sem nyeregben,
lángnyelvek, füst és pernye-pillék
mögöttem, de kitalálok immár,

költözzön bár az Etna utamba,
szívja szikessé horizontomat
sivatagi csontok napsütése,
vagy vakuljon bele óceánba
valami ismeretlen szakadék-tűz,
magamból elő sem lépve kitalálok.

Lutra Creative Commons License 2021.04.01 0 0 96349

Baranyi Ferenc


Bujtóballada

           „Az embereket mindig könnyű a vezérek uralma alá hajtani.
           Csak annyit kell tenned, hogy elhitesd velük: támadás alatt
           állnak, el kell ítélned a pacifistákat, amiért hiányzik belőlük
           a hazafiság és mert veszélyeztetik az országot.”

                                                                                        (Hermann Göring)

Hitesd a bolhát elefántnak
vagy vércsének a szúnyogot,
tornádónak hitesd a bágyadt
alig lengő fuvallatot:
s nem előled – hozzád robog
kit űzöl, várva, hogy te védd meg.
S nyugodtan eltaszíthatod:
ellökve is csak téged éltet.

Hitesd: az veszti el hazánkat,
ki háború ellen dohog,
ki békességről prédikálgat,
míg harcba hívnak a dobok.
Hallgatja sok lelkes tulok
s nem érzi híját lágy kenyérnek,
szeme kopogva is lobog,
s korgó gyomorral téged éltet.

Hitesd, hogy valóság a látszat,
élőkép a káprázatod,
hitesd: törvényes a gyalázat,
az, hogy a közvagyont lopod,

hisz téged szolgál rég a jog,
nincs már, ki tyúkszemedre léphet,
a nép kábítva tántorog
s kifosztva is csak téged éltet.

 

                    *

Herceg, hódolni nem tudok,
nézd el nekem, hogy nem dicsérlek,
a nyelvem srófra nem forog –
kitépheted. Némán se éltet.

Lutra Creative Commons License 2021.04.01 0 0 96348

Gajdos András

Mégis

Hogyha nem volna más semmi,
mint a tar tölgyfaágon fellángoló moha,
mint nyirkos úton tovagördülő tompa fény,
mint a lábadozó mezők első mosolya,
hogyha nem volna más semmi,
lenni kéne mégis, lenni.

Hogyha nem volna más semmi,
mint a melegedő házfalak halk sóhaja,
mint a szemhéjam mögött világító vörös,
mint egy tipegő gyerek felcsillanó haja,
hogyha nem volna más semmi,
mégis jónak kéne lenni!

Lutra Creative Commons License 2021.04.01 0 0 96347

Király Gábor

Pocsék nemzedék

Elpocsékolt nemzedék vagyunk,
kik magunkat hagytuk cserben,
nemzedékünk lesz az elfelejtett múlt,
ha elfogytunk a megírt rendben,
hát nem marad utánunk kopjafa
mint tisztességes csatában holtnak.
        Élőnek kihunyt parazsak voltunk,
        s holtnak se leszünk lángolóbbak.

Elpocsékolt nemzedék vagyunk,
egy név és két évszám-adat,
nem vívtuk meg saját háborúnk,
nem vívtuk meg magunkkal a hadat,
hogy jogunkká váljék a felirat
mint tisztességes csatában holtnak.
        Élőnek kihunyt parazsak vagyunk
        s holtan se leszünk lángolóbbak.

Elpocsékolt nemzedék vagyunk,
csak a bátyáink voltak nagyok,
kik forgattak egyet szüleink világán,
kiket a vész úgy-ahogy meghagyott;
lecsukott szemmel mély csendben vártunk
mint tisztes, jó csatában a holtak.
        Éltünkben kihunyt parazsak vagyunk,
        s holtan se leszünk lángolóbbak.

Lutra Creative Commons License 2021.04.01 0 0 96346

Petz György

Hányás szemre, apámnak

Akad, aki levelet ír,
Felnőtt ember, ki a görccsel!,
Megteheti, lerendezi;
Nekem ilyen kafkás nincsen.

Megnéztem a temetésen,
Jaj, de nagyon öreg apám,
Elcsúszott a homlokbőre.
Fájt, hogy nem fájt, ilyen lenne,
Fiának, ha apja elmegy?

Tőle vártam tanácsokat,
Később gesztus, mozdulatlan,
Belém írta a hiányát,
Tátom számat, nem jön a szó,
Tudom, most mit kéne tennem,
Mégse teszem, nem jön össze,
Kihátrált apám mögülem.

Húsz évvel vagyok öregebb,
Jóformán kamasz ha maradt,
Mér futottál felelőtlen,
Kicsi apám el előlem?
Kezed kezdtem szorítani,
Szembe véleményt mondani,
Elteremteni előled
A világot, mihez kellesz,
Tudjam honnét, hova menjek.

Batyum tele, mit vegyek ki,
Semmit hordok, súlya nehéz,
Nincsen apám, nincsen anyám,
Egyedül a föld kerekén –
Meg kéne teremtsem őket,
Igazodni honnét jövök,
Igazabbul hova megyek.

Lutra Creative Commons License 2021.03.30 0 0 96345

Áprily Lajos

 

Vakoknak mondom

Szemeteken dühösség hályoga.
Veletek menni nem fogok soha.
A jövő elé tisztán állhatok:
én láttam, mikor ti vakultatok.

Lutra Creative Commons License 2021.03.30 0 0 96344

Fövényi Sándor

Hétköznapi lázadás

Azért sajnálom, hogy egy vén lúzer vagyok,
nekem a nap süt nem ragyog,
az angyalok sem voltak széparcú szeretők,
csak pár kurva, meg néhány feledhető
pillanat, most itt szalad velem a vonat,
jobbkezem felől a tó kékje,
ez a menni, mindig menni kéne
mikor megvénül a nyár,
rohadjon meg ha fáj, hát fájjon,
csak ez a monoton kerékzaj szíven ne találjon.

Apám tanított, hogy szavam legyen emberi, sose bonyolult
talmi kiáltás, mely fog közé szorult,
lélegzetem legyen fény amivel a sötétben világíthatok,
élj gyerek, élj, és ez a legnagyobb titok,
és nem kell, hogy neved arannyal falba véssék,
elég ha szemedben hullócsillag a mérték,
lobbanj, lángolj, egy percre, de sosem örökre,
hidd el, néha szükség van ilyen perzselő ködökre,
és tudod, az a bizonyos lényeg nem mindig látható,
elég ha vizet adsz, ha szomjul a megváltó.

Csak nevess, mikor mások gőgösen eget mérnek,
mert tiéd az út, a föld, hová ők rettegve lépnek,
ez a talpalatnyi föld, itt minden sors hozzád tartozó,
rokon, sok boldog ős, ügyetlen imákat morzsoló
csibészek, de ne feledd a mi fajtánk harang a faágon,
ha fáj, hát rohadjon meg, engedj, hogy fájjon,
az a valami, ott benned, valahol mélyen,
dobogjon, őrjöngve, dühödten, mellkasodba el se férjen
szíved, tudod, az a hatalmas titokzatos álom,
véred ringatta csónak, ha fáj, rohadjon meg, engedd, hogy fájjon.

Lutra Creative Commons License 2021.03.30 0 0 96343

Fövényi Sándor

A szívemhez

egy kisfiú sír a szívemben,
pedig nem tettem semmi rosszat,
lehet fél e sötét veremben,
ezért vágok rá széleset hosszat.
mert megosztom vele szemem fényét,
lássa ő is milyen a világ,
mikor a kín hajtogat kétrét,
vagy haldoklom akár az eldobott virág.
néha próbálom csitítani,
éjszakánként meséket álmodok,
még nem merem neki elmondani,
idekint már rég’ felnőtt vagyok.
fekete hajam dér verte át,
és kopottas ruhákat hordok,
folyton zúgolódom mint szélben a nád,
ám biztos érzi ha vérem fortyog.
de nem érdekli, hogy szegény lettem,
játszani hív: sosem katonásat,
ilyenkor boldogok vagyunk mi ketten,
és gügyögése édesíti számat.
tudom örökre megőrzöm bennem,
még az Istennek sem mondom el,
most már érzem mit kell tennem,
ha sír a szívemen, s nekem énekel.

Csak kölcsön kértek az angyalok
mi lesz veled Anyám, ha meghalok,
kivel iszod a kávét reggelente,
hiába zsongnak bennem bölcsődalok,
menni kell mert itt a naplemente.
bocsásd meg, hogy gyermek maradtam,
síró toporzékoló vásott kölyök,
hogy takaróm a csillagos paplan,
és még mindig meséd tejéből hörpölök.
tudom élni kellene bármi áron,
de az ősz szememben otthonra lelt,
olyan mint levél a sarkantyús faágon,
melyre a köd szürke penészt lehelt.
ígérem tavasszal visszajövök Anyám,
újra kávét iszunk a teraszon,
tudom, nem én leszek csak e versem talán,
most bolondozok, s jól megcukrozom.
édes legyen minden szó ha olvasod,
még itt vagyok nem tűntem el,
csak kölcsön vettek az angyalok,
hogy én legyek ki az égre az alkonyt festi fel.

Lutra Creative Commons License 2021.03.29 0 0 96342

Gyimesi László

Kapunk elé állnak

választottam néked     fodor fehér felhőt
eget beborítót     csendet bokrosítót
választottam néked     szép fényes csillagot
kényes sugarával     átdöfte a felhőt
választottam néked     görgő teliholdat
sík utat hengerelt     az éj közepébe
mit tettél a holddal     kalácsra cserélted
foszlós friss kalácsra     húsvét asztaláról
mi lett a felhővel     mint egy öreg paplan
hever ágyad mellett     örökre lerúgva
mivé lett a csillag     törött tükördarab
próbálja arcodat     újra összerakni
jaj a hengerelt út     a magány egében
hová vezet engem     hová vezet téged
a csend bokraiban     zöld tűz rakott fészket
a fényes sugáron     felszúrt kék bogarak
suttogó jég-árnyak     kísérnek bennünket
bálványos félelmek     kapunk elé állnak
választottam néked     fodor fehér felhőt
szomorú-szürkévé     színezték az évek
választottam néked     szép fényes csillagot
éjed homlokzatán     vakok az ablakok
választottam néked     görgő teliholdat
őrzöm emlékét még     pedig nem lesz holnap

Lutra Creative Commons License 2021.03.29 0 0 96341

Gyimesi László

Vak ispánok hajtják

ne mondd tovább
a versnek vége
hetyke grófok kúsztak az égre
néma zsellérek görnyednek elébük
vézna zsebükben véznább aprópénzük
csörren a csöndbe pereg a létük

nincs velük senki s ellenük a világ
de nem ragadnak egyenes kaszát
el is feledték hogy azt is lehet
s őseik voltak a keresztesek

haldokló tájon néma a tavasz
mondják nyár nem is lesz
az ősz örök panasz
a tél ahogy kell jeges és havas
porrá őrli a csontokat

ne szólj egy szót se
a versnek vége
nyűtt kalapban sunnyog
Dózsa Petőfi népe

vak ispánok hajtják
új pokol tüzére
tudd
Csák Máté földjén
sosem lehet béke

Lutra Creative Commons License 2021.03.28 0 0 96340

Rák Béla

Szentendre

Szentendre utcái eljöttek elém
Budán a Vár alatti gyermekkorom
Emlékét idéző csöndes, alacsony
Házsorok képében életem delén.

Honnan is jött ez a furcsa hangulat?
Tudom, hogy más ez és más volt ott amaz.
Kettőjük varázsa mégis ugyanaz:
Szemérmes bölcső ringatja titkukat.

Hallom, ahogy összesúgnak mögöttem
A telt asszonyos formájú, tengerszem-
Udvarokba hívogató boltívek.

S amint a hullámzó utcákon megyek,
Mintha csak megszentelt vizeken járnék,
Barcsay képei között egy árnyék.

 

 

Lutra Creative Commons License 2021.03.28 0 0 96339

Debreczeny György

változás

ha változás lesz idejében jelzem
és nem fogom jelezni
azt hogyha nem lesz változás
ha idő lesz változásként jelzem
ha nem jelzem nem lesz rá idő
ha jelzés nem lesz nem lesz változás
vagy csak a jelzésre nem jut már idő
ha jelzés lesz majd idejében változom
és nem változom
ha jelzés nem érkezik
majd jelzem idejében
ha idő nem lesz a változásra
és jelezni fogom idejében
hogy nem fogom jelezni

Lutra Creative Commons License 2021.03.28 0 0 96338

Fövényi Sándor

Néha elgondolkodom

néha elgondolkodom,
valóban a víz-e az úr,
mert páran tivornyáznak tákolt tutajokon,
kicsit félve, hogy a tartókötél meglazul.
itt régen nincs vihar, se tépett vitorla,
a bolha köhög, az oroszlán gyáva,
néhány sunyi a markába röhög,
ők látják mily szép a király új ruhája.
vetkőzzünk mi is pucérra,
ne lógjunk ki a sorból,
mégis, ha elszakadna a cérna,
kortyoljunk valami ócska borból,
ez majd összekovácsol minket,
bátrak leszünk, ostoba hősök,
mert lassan elérjük azt a szintet,
mit ránk hagytak a boldogtalan ősök.
szolga vagy, az is maradsz,
ha nem tetszik csinálj jobbat,
legyél szívós mint a tarack,
szúrd át bőrét a hatalomnak.
alatta levegő, és semmi,
olyan akár a felfújt luftballon,
és mikor megpróbálsz lélegezni,
bűzlik mint a macskaalom.
engem nem érdekel, ki jön, megy, marad,
a harag rossz tanácsadó,
azt tudom az írás megmarad,
ami elszáll, az a becsület, a szó.
ezért vésem betűim papírra,
melyből majd hajóm hajtom,
és rábízom a verejtékes áramlatokra,
mert mégis csak a víz a hatalom.

Lutra Creative Commons License 2021.03.28 0 0 96337

Fövényi Sándor

Nem tudhatod

Bármerről jössz idegen, nem tudhatod,
mit érez az aki e földet lakja,
bár néha tépi-tagadja,
pedig itt alszik Apja, Édesanyja.
Nem tudhatod, később miért köszöni
hüppögve minden göröngynek,
hogy legkönnyebb álmukat adták nekik.

Bármerről jössz idegen, nem tudhatod
mit érez ki mostanában alig magyar,
nyüszít akár az űzött vad,
pedig ezer éve rohadt rajta a féltő avar.
Nem tudhatod, mit érez
kinek egyik lába itt, a másik
meglazult gyökér, és akár az őseit
új hazába visz, mert nincs még ott is többet ér.

És nem tudhatod, mit érez a város
reggelente, mikor kelő a Nap
végigsimogat ezernyi tűzfalat,
csókot dobva rájuk, amitől pár
pillanatra buja rúzsfoltosra kenődik vásznuk.
Nem tudhatod, mit érez a város
este, mikor neonférgek percegve
fénybe rántják homlokát, aztán elalszik
mint a gyermek, maszatos arcához szorítva
a csend-eső szálkás haját.

Bármerről jössz, nem tudhatod,
mit érez az, ki hideg formába forró
vasat dagaszt, s míg fáradtan szenderül,
őrzi a tűz, s mikor szipákolva lehűl
az acél, már benne a darab, már benne
a kész, csak a kéz erőtlen horpadt
mellkasokba új szívek ritmusát verni.

Nem tudhatod, bármerről jössz,
mit érez a táj a rágyötört szántások
alatt, mikor másnak nő a mag, másnak
szökken szárba, és valami furcsa
szomorúság kaszálja, csapkodva jobbra balra,
tébolyként, öreg szemek alját marva.

Nem tudhatod, mit érzek én, miért
halok naponta százszor, s születek
százszor újra, mert élni kell bármi áron,
szinte belebutulva, ahogy a szavak
lassan elsorvadnak számon, akár szegény
Hazám hervad virágszál piedesztálon.

Lutra Creative Commons License 2021.03.28 0 0 96336

Gyimesi László

Ambrus püspök éneke

Ne félj, a tél ma véget ér,
a szürkesége szétszakad,
a jégszilánk sem ér szívet,
tavasz repes vak ág csúcsán,
a nyár rügyekben álmodik.

Tiéd a reggel, és a többi nap,
az Isten őrzi gondjaid,
a napsütésben új mosoly
ígér kemény, de szép jövőt,
merész reményt, mi mást akarsz!

Az indulat találja meg a verset?
A vers kiáltja: az nem lesz elég…
Ki más dühökben él, belénk mar,
s a két düh épp kioltja oktalan,
külön-külön igaz szavunkat!

Ne félj, a tél ma véget ér,
a pengeélű törmelék se ér el.
A tiszta vers a csend királya,
üzen, de néma, mint az Űr maga,
tavasz repes, de vár a nyár, az ősz is.

Lutra Creative Commons License 2021.03.27 0 0 96335

Jóna Dávid

Találkozás

Szembe jött velem az utcán egy öregasszony,
lassított, megállt, mint aki régi ismerőst lát,
de nem biztos benne.

Fehér ruhájában olyan volt,
mint egy belső nélküli paplanhuzat,
fehér és gyűrött.
Láthatóan megszédült,
mintha nem tudta volna, hogy épp hol van.
Azt hiszem tényleg nem tudta.

Nehezen vette a levegőt,
egy sóhaj, mint valami fátyol, az arcára hullott.
A szája széle remegett és azt suttogta nekem:
nincs tovább…

A buszmegállóból néhányan odaléptek hozzá,
kérdezgették, hogy jól van-e,
de a néni csak engem figyelt,
kicsit előre hajolt,
mintha egy ablakon nézett volna ki,
tőlem várt valami választ.

Száraz, kékes-szürke szemeiben
ekkor megjelent a gyerekkori arcom.
Főztem Neked, amit szeretsz, mondta halkan.

Lehajoltam hozzá. Átöleltem.
Az öleléstől megnyugodott.
Visszaölelt.
Keze hideg volt, csontos és erőtlen, mint
az őszi napfény.

Sosem találkoztunk azelőtt.

Lutra Creative Commons License 2021.03.27 0 0 96334

Györe Imre

Kor

Úgy gondolnak ránk
a kései utódok,
mint rottyokra, akik
hitetlenkedve nézték, amint
a bulldózerek sorra tarolták
a gyárakat, házakat, együtt,
s földönfutókká lettek
saját földjükön.

S bár megtörtént,
most mért kellene hagynunk,
hogy történetünket szétnyiszálják
ollóikkal, mint filmszalagokat,
s újra ragasszák tetszésük szerint,
hogy unokáink ne is tudjanak rólunk,
éltünk-holtunk-időnkről semmit,
sőt, meg se szülessenek
lehetőleg?

Lutra Creative Commons License 2021.03.27 0 0 96333

Harsányi Éva

xxx

megöleltél és megjegyezted
azt hiszed nem tudnál
velem együtt élni
azóta én is
azt szeretném
ha élhetnék
valahogy
nélkülem

Lutra Creative Commons License 2021.03.27 0 0 96332

Mondjuk 20 évvel ezelőtt?:-)

Előzmény: MILU (96331)
MILU Creative Commons License 2021.03.27 0 0 96331

De régen olvastam!

Előzmény: Lutra (96330)
Lutra Creative Commons License 2021.03.24 0 1 96330

Vajda János

Húsz év múlva

Mint a Montblanc csúcsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül -
Múlt ifjúság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.

És ekkor még szívem kigyúl,
Mint hosszú téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen ...

Lutra Creative Commons License 2021.03.24 0 0 96329

Varga Imre Lajos

Filozófiai vita

     (a categorikus imperativus
      értelmezésével kapcsolatban)

A Kandúr
Örök parancs, hogy egeret egyek, szürke bundájút
roppanós csontút, dögre hajszoltat. Sorsa ez, mert hát
kárt okoz – mondom én, a Kandúr, védője a háznak,
kit egy nyolcfős alomból nagy ügyesen kiemeltek!
Tejjel itattak, így nőttem nagyra, növelve karmom,
pusztítani ösztön szerint a semmirekellőket.

Az Egér
Az én parancsom: mindentől félni, bújni a lyukba,
a teli kamra tilalma nekem életre szóló!
De én azt régen tudom, bár nem vagyok filozófus
és Kant tanítvány, mint Ön, a Kandúr, hogy kései bánat
ha nem fogom fel csöppnyi agyammal: népem, a zsákmány
nagy veszélyben él, de szaporodunk, évente tízszer!
Kandúrból kisebb a felhozatal, és macerásabb!

A Kandúr
A választott én vagyok, nálatok százszor erősebb!
Apám, nagyapám, és felmenőim közül az összes,
törvényünk által felhatalmazva tette a dolgát,
és fölötte állunk a cincogó, bamba tömegnek.
Éltetek célja, szaporodni és enni halálig,
míg a számunkra hatalmat adó, bölcs és szent a törvény.
Rágd csak át magad egyszer a „Tiszta ész kritikáján”,
Egy régi könyv ez, de ízleni fog, megtölti bendőd
magvas tartalma, és meggyőz, Egér, majd igazamról!

Az Egér
Az igazadról? Miénk ránk nézve igaz ugyanúgy,
és erkölcsi parancsként jobban is funkcionáló,
mert nem a pusztítás, de az élet benne a lényeg.
Fárasztasz, Kandúr! Hagyj már megtérni lyukamba békén.
Az őrzött éléskamrába este majd belopózom
a fúrt falon át. Velem tart, hiszen éhes a népem.
Lakomázunk, mert bölcs szavaktól egér nem lakik jól.
Lásd be, a sokaság ellen nem győzhet az erőszak!
Bízd ránk a kamrát, idd langyos tejed, hagyj minket élni,
ezer éhezővel szemben meg nem védheted úgysem.

Lutra Creative Commons License 2021.03.24 0 0 96328

Szegő László

Jönnek a patkányok

Jönnek a patkányok. Vigyázz.
Libasorban és tömegestül.
Nem ismernek istent, sem embert.
Eldöntik sorsod. Ne vitázz.

Inkább állj meg előttük bölcsen,
talán akkor majd nem falnak föl.
Értelmes állat. Valld be nékik,
mit adtál, s mit vettél kölcsön.

Ha Isten nem is, hát a patkány
ítél fölötted érvvel-ésszel –
de ő is emlős, hát vigyáz,
hogy értelmetlen ne enyéssz el.

MILU Creative Commons License 2021.03.24 0 0 96327

GRECSÓ KRISZTIÁN: (HOGY ILYEN SZÉP LEGYEN)

 

Milyen gyanakvó a természet.

Retteg tőlünk, alábecsül.

Hormonok mélyszántását rendeli

A lélek ép, épp barázdált redőin.

Azt hiszi, szükségünk van rá,

Hogy ilyen szép legyen.

Nem tűrnénk gyötrelmeit,

Botorkálnánk ágyához éjjel.

Az ösztönök mosolyát az arcra

Isten rajzolja egyetlen árkussal,

És a valóditól

Csak indulataiban különbözik.

Kell ez a sok illat?

Mire fel, hogy az apró állat,

Ki magáról sem tud,

Kinek még semmit sem

Jelent az emberi tudat

Bizonyítéka, a halál,

Önvédelemből alakoskodjon?

Ösztönök táncoltatják,

Akárha áttetsző élethuzalok

Cibálnák végtagjait.

A létezés bábja,

Azt sem tudja, kik vagyunk,

Hiányunk sem rettenti még.

Némi vér és hús,

Evés, alvás, zaklatott fájások üteme.

Hogy is dőlhetnénk be

Ennek a test-színháznak?

Miért is érezné azt

Két józan, összecsiszolódott ember,

Hogy egy harmadik előtt nem élt.

 

 

Lutra Creative Commons License 2021.03.23 0 0 96326

Karafiáth Orsolya

ha nyáron hullnak a levelek

        Georg Traklnak

Georg túl őszies
ma minden
vagy csak én vagyok fáradt
s ezért nem látom az eső mögött
a nyarakat
pedig gyönyörű ez a zuhogás
és mi is
mi is
jaj mit is akartam mondani

Georg
nekem túl szép vagy
és túlságosan fájnak a verseid
nem tehetsz rólam
de én sem tehetek semmit érted
– itt ősziesedsz soraimban –

gyertyát gyújtok ma este
s csillagot képzelek így
hiányod helyére
s arra gondolok
hogy tudsz-e verset írni
ott hol valóság a „mozdulatlan lehellete
és minden annyira elmosódott
mint ahogy te azt nekem jó előre elképzelted –

Georg
ha idegenek szavaim
próbáld nem-érteni őket
hisz én csak megírtalak
mert te is megírtál engem
mielőtt egyáltalán élhettem volna
s nekem így csak halálod hagytad
végtelen kútnak
melyből túl nehéz meríteni

hogy bosszú ez
vagy igazi ajándék
döntsd el te
én rád bízom ezt a verset
hisz mindig is a legjobb bírám
te voltál

Lutra Creative Commons License 2021.03.23 0 0 96325

George Trakl

Velencei éj

Csönd van az éji szobában.
A gyertyatartó ezüstje lobog
A magányosan busongó
Zenélve-ziháló lehelletétől;
Igéző rózsa-felleg ár.
 
A kőpadlatú helyiségben
Feketélő légyrajok úsznak,
S az arany-lángú nap kínjaitól
Zsibong a hontalan ember
Megmerevült homloka.
 
Mozdulatlan éjszakázik a tenger.
Csillagok és fekete csónakok
Suhannak át a csatornán.
Ó, gyermek, szomorú kacagásod
Álmaim árnya között utólért.

/Végh György ford./

Lutra Creative Commons License 2021.03.22 0 0 96324

Almási Katalin

A főutcán végigment a róka

A falu főutcáján, hegedűjét maga mellett húzva
végigsétált a muzsikáló róka:
Kicsiny kalapját meg-megemelve jobbra és balra köszöngetett.
Agyonverték, mert azt hitték, veszett.
Pedig csak kedves akart lenni, szegény,
úgy hitte, így szeretik majd meg az emberek.

Az erdő lakói a bagolyért futottak,
mondjon varázsigét az új halottnak.
Éledjen fel!
De a bagoly homlokán ráncba rándult a bánat.
Nincs többé róka, az erdőn már nem muzsikálnak.

Mégis rikoltott:

„Varázslat! Varázslat!
Fekete kövön aranyspárga,
szürke falon gyilkos strázsa,
ki elveszett, megkerülhet,
csúf a halál, szép az élet!”

De a róka fel nem ébredt.

Rikoltott újra a bagoly:
„Élőt az élőknek, halottaknak holtat!
A fák mögött éhes szellemek bujdokolnak,
halál után jön az élet.”

De a róka fel nem ébredt.

A róka mellé letérdelt a medve,
s míg a falubélik rakták a tüzet, hordták máglyának a fát,
a medve imádkozott s dalolt, két görbe mancsát az ég felé emelve:
„Csatárláncban kerítik be az erdőt,
félnek, remegnek a fehér farkasok,
a róka meghalt, hegedűjét fején törték széjjel,
sziklák mögé bújnak el a szarvasok.
A tó is remeg, hullámba magasodnak a pici, kedves habok.
Ó, Te, ki ott lebegsz, vagy Ti, kik az égben laktok,
segíts, segítsetek meg!
Küldjétek ide a hómezőkről őt, ki erős karjával újra átölel,
s az iszappá száradó, haldokló forrást sugárzó, tiszta vízzel tölti fel!

Válasz nem jött, de ropogva harsogott a máglya.
Visszaindultak az erdőbe az állatok.
A medve a róka özvegyét vezette.

És megszólalt a medve,
– egészen halkan beszélt, mert nem tudta kitől kérdezze,
ilyet nem tud a letört virág,
sem az elpusztuló bokor.

Szólt a medve:
Ó, Te vagy Ti, mondjátok meg nékem,
reám mikor kerül majd a sor?

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!