Kedves Endi!
A válasz a problémádra:
"12. Én, én vagyok megvigasztalótok! Ki vagy te, hogy félsz halandó embertől? ember fiától, a ki olyan lesz, mint a fű?!
13. Hogy elfeledkeztél az Úrról, Teremtődről, a ki az eget kiterjeszté és a földet megalapítá, és hogy félsz szüntelen minden napon nyomorgatódnak haragjától, a ki igyekszik elveszteni? De hol van a nyomorgató haragja?
14. Hirtelen megszabadul a fogoly, és nem hal meg a veremben, kenyere sem fogy el:
15. Hiszen én vagyok az Úr, a te Istened, a ki megreszkettetem a tengert és zúgnak habjai; seregeknek Ura az Én nevem? "
Kedves Endi!
Nem nehéz átalakítanod, ha kamu az egész, akkor sem. Az undor, csak az undor az, mi meglesz mindörökké. Az állatarcok, a felszínnek öröme, ettől sosem szabadulsz, ha rájuk nézel.
De tudod, mekkor öröm, ha nem ilyeneket látsz?
Félned meg nem kell, halottak vagyunk mind, egy kis örömre vágyók.
Ha tényleg rettegnél, akkor elbújnál és nem reklámoznád itt a "rettegésedet".
Én például egy temetőben egyedül mászkálva félnék, nem is értem, hogy tarthatod biztonságosabbnak, mint az utcai közlekedést.
Olyan alakokkal találkozhatnék, mint te... brrr...
:-)))
De ha tényleg válogatás nélkül minden embertől rettegsz, akkor el kéne gondolkodnod, hogy talán nem másokkal van a baj, hanem veled. Tudod, amikor mindenki szembejön az autópályán...
Bocsánat az előző első mondatért. Elég provokatívan léptél föl korábban, még arra reagáltam vele.
A második felét komolyan gondolom (ill. idézem). Tény, hogy kell bátorság ahhoz, hogy valaki komolyan szembenézzen az emberekkel, hiszen bizonyos érzékenység fölött ráébredünk arra, hogy állandó kritika veszi körül minden lépésünket.
Biztatnálak, hogy ne érezd magad abnormálisnak, rossz kereszténynek, vagy mit tudom én, csak olyan embernek, akinek van egy problémája, amit föl kell dolgoznia.
Nekem is van egy csomó problémám, amit föl kell dolgoznom. De tényleg. Ez a normális emberi állapot. Ha jól meggondolod, nehéz kérdés, hogy miért adott Isten évtizedeket a számunkra itt a földön. Legjobb megközelítés szerintem az, hogy van egy csomó kaotikus izé bennünk, aminek ki kell forrnia, és aminek idő kell.
Azt gondolom, a temető pl. jó segítség lehet, mert érzelmi szinten rájöhetsz arra, hogy "bölcs és balga elpusztul egyaránt", azaz a kritikusaid ugyanott végzik, ahol te fogod. Ez az ember igazsága. Isten ennél nagyobb igazságának pedig mindannyian csak koldusai vagyunk.
Chesterton szerint egyébként nem az a bátor, aki elmegy Afrikába krokodilra vadászni, hanem aki otthon marad. Előbbi max. az életét teszi kockára, de utóbbi a világszemléletét, életfelfogását, bűneit és erényeit, mindent állandó közszemlére tesz, és ez józanul nézve sokkal nagyobb bátorság. Mindezeket egy krokodil nem kérdőjelezheti meg.
Ez klasszikus pánikbetegség. Kezelhető, csak ne hagyd el magad! Fel kell tudnod dolgozni, hogy ez a helyzet így nem jó (betegség-tudat), és akkor van remény. (Többet magánban, ha gondolod.)
Húúú, ha tudnád, hogy mennyire ismerem ezt is...Volt olyan időszakom, amikor rendszert csináltam a temetőben mászkálásból. Az lett az eredménye, hogy a végén már nagyon furcsán éreztem magamat az emberek között.
Hidd el, teljesen, őszintén megértelek, néha (vagy nem is olyan néha) én is érzem ezt.
A rettegés csak a kezdet, aztán lassan közönnyé változik (üdvösebb esetben).
Ha valaki eljut ide, dönthet. Leküzdi ezt az érzést és visszailleszkedik a társadalomba, vagy "outsider" lesz, deviáns különc, aki retteg.
Ha az utóbbit választod, javaslom az áldott remeteéletet...
Ha az előbbit (hogy maradsz), akkor ajánlhatok egy jó pszichológust...
Rajottem, hogy szeretek temetoben setalni. Ott nyugi van, az emberek nem kotnek beled, ostoba fiatalok nem nagyon vannak.
Jobb, mint egy park, mert az teli van emberrel.
"A regi topicjaimban egyebkent lathato, hogy meg azert is van okom rettegni, mert rettegek. Sokakat az is aggresszivva tesz, hogy rettegek toluk."
Ez sajnos valóban így van, ha a pszichológiai értelemben vett "tömeg" megérzi a félelmet, ráharap, ahogyan pld. az állatok is megérzik ezt. A félelem pedig -ezt jól látod- egy idő után önmagát gerjeszti tovább. Talán Elcius tanácsát kéne megfogadnod ez esetben, én többet nem tudok mondani.
Tudatosítanod kell magadban, hogy nincs okod félni. Az agressziót meg -mivel fel vagy készülve rá- jobban ki tudod védeni, mint a "vagány gyerekek". Ennyiből hasznos, ha az ember nincs a "tömeg" nyugalmi szintjén. Nem kell mindenkiről a legrosszabbat feltételezni, de ha arra is felkészülsz -félelem nélkül!-, akkor nem eshet bajod. A diszkós gyerekeket meg nem kell irigyelni: a vagányságuk általában egy fára csavarodásig szokott tartani egy átmulatott hétvége után. Erre is gondolj, ha egy autót látsz tele kigyúrt pasikkal meg plázacicákkal. Amíg "élvezhetik" az élet dolgait, valójában addig sem élvezik, mert a mennyiségből kijut, ugyan nekik, de a minőségből meg nem. Igazából sajnálni kellene őket, dehát ez más tészta. (Ahogyan az is, hogy a gyengébbek sajnálatára amúgy sem tartanak igényt.) Örülj annak, hogy nem azon a szinten vagy, mint ők, hogy tudsz olvasni és van ízlésed zenében/könyvben. Hogy ők rájönnek-e valaha, hogy más is volt a földön, mint a szolárium, az tök mindegy. Amíg erről győzködöd őket, úgyse figyelnek. Hagyd menni őket, amerre akarnak. Mindenkinek más út van kijelölve. Szerintem az övék a rosszabb, a lefele vivő, de ezt a süllyedést ők emelkedésnek fogják fel. Meg kell hagyni őket ebben a hitben.
Ne a más értéktelenségeire figyelj, hanem a saját benső értékeidre. Közhely, de nem tudok jobbat mondani.
Hidd már el hogy senki se bántana, mert sosem bántottak IRL (legjobb tudomásom szerint), hidd már el hogy semmi gond nincs veled, hidd már el hogy nem vagy értéktelen ember! Érsz annyit mint akárki, sőt. Csak ha provokálsz meg offolsz a fórumon, arra úgy reagálnak ("amilyen az adjonisten...").
Ha nem akarsz utcára-diszkóba menni, OK, lehet kirándulni a haverokkal, akármit. Csak ne félj, mert nincs mitől, és főleg, mert nem érdemes. Az élet szép, csak meg kell találni benne a szépet.
Megyek az utcan es nem merek semmit csinalni, mosolyogni, akarmi. Belem kotnenek tuti. Elkepzelem ahogy kigyurt 25 eves (17 eves szinten levo) diszkos fiatalok meglatjak, hogy valaki nem olyan vagany, mint ok, es jol megvernenek.
Kedves Alsóbbrendű foslény! (Megj.: választhattál volna más stílusú nicket is, nem szeretem, hogy ha megszólítalak, az tkp. egy sértéssel ér fel...)
Nagyon kíváncsi volnék arra, vajon miért érzed Magadat ilyen sokadosztályúnak? És mi az, amitől félsz? Azért kérdezem, mert jól ismerem ezt a rettenetesen mizantróp érzést, amelyről írsz, és tudom, hogy milyen nyomasztó tud lenni, ha az ember ilyen mellékterméknek tartja magát...
De tenyleg.
Ha kimegyek az utcara, jonnek szembe az emberek, es en felek toluk.
Ha hazamegyek, bezarom az ajtot, utana tok jo, biztonsagban erzem magam.
Persze ha csengetnek, akkor megint felni kezdek...
Szerencsere nagyon ritkan jon hozzam valaki.
